Avagy a többségi demokrácia zsákutcája Magyarországon
Érzelmileg túlfűtötté vált a magyar politikai publicisztika. Ahogy a jövő évi választások közelednek, úgy keményednek az álláspontok, és mind szélsőségesebb vélemények fogalmazódnak meg. Baloldalról sokak szemében úgy látszik, hogy a Fidesz súlyosan megsértette a demokráciát, a balkanizáció irányába lökte az országot, és ha megnyeri a következő választásokat, akkor itt lesz a valódi világvége. Az új keletű vicc szerint nem lesz ugyan kötelező, de ajánlatos lesz minden lakásban kitenni Orbán Viktor arcképét. Az óvatosabbaknak persze érdemes Csurka István portréját is beszerezni. A világvége prófétái szerint eljött a teljes bűnbeesés állapota, és a Fidesz maga testesíti meg a Gonoszt, ha úgy tetszik, az Apokalipszis lovasait. Jobboldalon viszont a kilencvenes évek elejének naiv, zavart bája helyett már tudományos szervezettséggel folyik a primitív komcsizás. A politikai marketing legújabb módszereivel tökélyre vitték a viktimizálást, azaz a politikai felelősséget az összes bajokért ügyesen áthárították az ellenfélre. Meglehetősen sikeresen megvádolták a baloldalt, a közelmúltat, sőt az egész világot – a globalizációt – mindazokkal a “bűnökkel”, amelyeket az immár több mint hároméves kormányzásuk alatt maguk követtek el.
A demokratizálásról szóló széles nemzetközi irodalom követése azonban egyik oldalon sem divat, ezért provincializálódnak a hazai viták. Jórészt egymásnak beszélnek a közírók, egyeseknek saját válogatott vitapartnereik vannak, akikkel versengenek az egymást vádoló szélsőséges megfogalmazásokban. A korai konszolidáció évei tehát nemcsak a politikai életben, hanem a közéletben is új ellentmondásokat hoztak, s felerősítették a régieket. A hazai vitákról az embernek az az ír anekdota jut az eszébe, hogy, mondjuk, Dublinban megkérdezi valaki az egyik járókelőt, hogy jól megy-e Limerick irányába, s azt a választ kapja, hogy Limerickbe az ön helyében nem innen indulnék.
Így aztán bármennyire jó lenne egy újabb katasztrófa-forgatókönyvvel bővíteni az amúgy is bő kínálatot, sajnos ezúttal sem jön el a világvége. Magyarországon sem, 2002-ben sem, akárhogy is alakulnak a választási eredmények. Egy másik ír anekdota szerint amikor a 19. század végén elterjedt, hogy közel a világvége, G. B. Shaw azt nyilatkozta, hogy nem tart a világvégétől, mert hazamegy Írországba, és ott úgyis minden ötven évvel később történik. Mi is úgy állunk ma, mint régen az írek, mert a probléma tényleg nem a világvége, hanem az az ötven év – vagy talán nekünk a húsz-harminc év.
Vígjáték – Mit tesz a “második” Fidesz?
Ha tetszik, ha nem, a “Fidesz-világ” minden nyomulása ellenére mégiscsak Magyarország áll a legközelebb Közép-Európában a nyugati típusú demokráciákhoz, s az europaizáció nemcsak sérült, hanem előre is haladt ebben a kormányzati periódusban. Ne higgyünk az oly csábító rémképeknek a magyar demokrácia összeomlásáról, mert nincs meg sem a külső, sem a belső feltételrendszere az autoriter restaurációnak, leegyszerűsítve, a húszas évek elejéhez hasonló, több évtizedes Bethlen-féle konszolidációnak. Sokkal inkább az új elit lármás beilleszkedése folyik, ami nagyon költséges az országnak, ahogy erről már szóltam a Nehéz szülés című esszémben a Mozgó Világ 2001. májusi számában. Az új elit brutális belépésénél már csak az rosszabb és költségesebb, ha a jobboldali alternatív elit újra meg újra szétesik, mint Lengyelországban, s újra meg kell fizetni a belépőjét. A legrosszabb azonban mégiscsak a cseh vagy a szlovák helyzet, amelyben egyetlen életképes politikai elit se lépett még színre, és párttörmelékek borítják a politika színterét. A cseh és szlovák lakosság viszont már annyira elidegenedett a politikától, hogy azt még a botránypolitizálás hazai fideszes tervezőmesterei álmukban sem remélhetnék. Túlságosan bele vagyunk szeretve ugyanis a saját politikai botrányainkba, főleg a mostanság mindenre jótékony leplet terítő kisgazda szappanoperába. Valamiféle nemzeti büszkeséggel azt hisszük, hogy a hazai politikai botrányoknál nincsenek és nem is lehetnek nagyobbak, pedig csak nem nézünk át a határokon, akár meszszebbre is. Botrányok természetesen másutt is vannak, talán nagyobbak is, de a mesterien megtervezett botrányokkal való politizálás kétségtelen magyar találmány. Színjáték, amely eltakarja a lényeget, elbátortalanítja az ellenfelet, s könnyen manipulálhatóvá teszi a lakosságot.
Lassan négy éve élvezzük a “második” Fidesz látványos színielőadását, “A látszat csal” című vígjátékot. A színdarab és a szereplők mindenesetre nagy meglepetést okoztak, hiszen a Fidesz az egyedüli magyar párt, amelynél néha elég nehéz felfedezni a folytonosság és önazonosság jegyeit. Az elmúlt évtizedben ugyanis az első Fidesz is többször átalakulgatott, majd a “második” Fidesz formájában a felismerhetetlenségig megváltozott, és a tisztelt publikum még most sem tért magához a döbbenettől. A kamaszosan ellenzéki és az öregesen kormánypárti korszak után már most készülődik a választások utáni “harmadik” Fidesz. A gyorsan változó dolgok világában úgy vagyunk, hogy mire valami közhellyé szilárdul, addigra többnyire már érvénytelenné is válik. A manapság érvényes közhely szerint a “fideszes pártkatona” robot avagy arctalan tömegtermék, aki igen fegyelmezett – na persze a többi párthoz képest ez nem is olyan nehéz –, és papagájként ismétli az agitprop osztály szövegét. Ez jórészt érvényes a kilencvenes évek végére, sőt mindmáig, de azóta az üzenetrögzítős pártból tömegpárt lett, s jóllehet korábban a pártok között a Fidesz költségvetésében származott a legkisebb jövedelem a tagdíjakból, mostanára már a klientúrásított párttagság a legnagyobb tagdíjfizetővé lépett elő. S ki tudja, hogy a többi közhely is meddig lesz érvényes? Mindenesetre a közvélemény nincs túltájékoztatva a Fideszen belüli igazi politikai változásokról. Csak egy belső sodrás érzékelhető az egységből a kétség felé, s ma bármennyire is hihetetlennek látszik, a vasfegyelemmel megszervezett párt “Fidesz-luftballonja” könnyen kipukkadhat a 2002-es választások után. Amíg szerezni kellett, addig együtt kellett fegyelmezetten vadászni, és a kiválasztottak pozícióba helyezése garantálta a párthűséget és a fegyelmezettséget. Mára azonban már nagyon sok mindent lenyúltak, ezért már van min összeveszni. Ez rajzolódik ki a Mikola-ügy mögött is, mármint azon konfliktus mögött, hogy 2001. május 8-án a Fidesz-frakció több egészségügyi törvény esetében leszavazta Mikola István egészségügyi miniszter javaslatait. No ja, százmilliárdok vannak az egészségügyben, nem mindegy, ki mit felügyel. Továbbá nincs valódi politikus hatalmi ambíció nélkül, éppen ezért nem biztos, hogy – bár jól rejtegetik – a Fideszben nincs hatalmi versengés, s hogy mindenki szereti az egyszemélyes, “elnöki” hatalmi rendszert. Orbán Viktornak és környezetének is akadhat kihívója, s talán az sem véletlen, hogy Pokorni Zoltánt pártelnökként hozzáláncolták a korábbi pártarisztokráciához, “együtt sírunk, együtt nevetünk” alapon, s így kevesebb esélye van rá, hogy 2002-ben egy esetleges vereség után alternatívát képviseljen a jelenlegi vezetéssel szemben.
Mindent összevetve a Fidesz mint hatalmi párt, azaz a második Fidesz még csak nem is emlékeztet a hajdan volt ellenzéki pártra. Akár elveszti, akár megnyeri a 2002es választást, az már egy “harmadik” párt lesz, mert a jelenlegi struktúrákat mindenképpen szétveti a belső hatalmi harc. A romantikus késő kamaszkornak már most vége, gyorsan öregedő középnemzedék vezeti az országot, és a legfiatalabb öregembereknek ez a nemzedéke a múlt mitizálása felé veszi az irányt. Soraikban kötelező illemszabállyá vált az agresszív beszédmodor és a vitapartnerek lerohanásos elhallgattatása. Ahogy az MDF-ről annak idején az a szóbeszéd járta, hogy mindegyikükben van egy kis Csurka, joggal mondható el most a Fideszről, hogy mindegyikükben van egy kis Rogán Antal, sőt sokukban nem is kicsi. De ki tudja, talán 2002-ben már az illem és a jó modor válik divattá a harmadik Fidesz soraiban! A Fidesz eddig is rendkívül innovatívnak bizonyult. A kilencvenes évek végén már mindenki azt hitte, hogy a privatizációnak nevezett Nagy Osztozkodás véget ért. A “második” Fidesz viszont meg tudta mutatni, hogy van még elosztanivaló a privatizáció utolsó szakaszában is, és azt is, hogyan kell a közbeszerzésnek nevezett Nagy Elosztást klientúraépítésre felhasználni. Miért gondoljuk, hogy a “harmadik” Fidesz nem tud újabb meglepetést okozni, megdöbbenést kiváltani?
Ellenpontok – Egy alternatív elit kettős portréja
A Fidesz-világról és az egész pályás letámadásról nagyon is megoszlanak és ellenpontokká kristályosodtak a hazai politikatudományban a vélemények. Az viszont közhely már a magyar publicisztikában, hogy a Fidesz a többségi demokrácia felé vette az irányt, s ezzel a többségi avagy konszenzuális demokrácia vitája a hazai politikatudományi viták középpontjába került. Ez a két kifejezés a megszokott szembeállításban valójában félrevezető, mert alkotmányosan mindenképpen valamiféle konszenzuális demokrácia van Magyarországon, csak az a kérdés, hogy mennyire alakult ki, és az, hogy most éppen merre tartunk, felépítjük vagy romboljuk. Tehát ki kell mondani, hogy a többségi demokrácia kifejezés a hazai vitákban voltaképpen azt jelenti, hogy törekvés mutatkozik a Fidesz részéről a konszenzuális struktúráktól való tényleges elmozdulásra, de ez még igen messze esik egy tényleges többségi demokráciától. Ugyanilyen feszültség van a konszenzuális demokrácia kifejezésben, hiszen a magyar politikai rendszer alapstruktúrájában konszenzuális ugyan, de a képviselői amellett érvelnek, hogy az egész szerkezet távol van még a teljes kiépítettségtől, ezért a fogalmat sokszor ők is normatív értelemben használják. Egyébiránt – tetszik, nem tetszik – a nyugat-európai országok a konszenzuális demokrácia markáns jegyeit mutatják, hiszen a “checks and balances” (ellenerők és ellensúlyok) típusú intézményrendszer növekvő kiépítése általános tendenciává vált, amelynek Nyugat-Európában az Európai Unió a legfőbb hajtóereje mint a világ legnagyobb és legkifejlettebb konszenzuális demokráciája.
A Magyarország Politikai Évkönyve 2001 elemző cikkei is a többségi és konszenzuális demokrácia perspektíváiról szólnak. Markáns ellenpontok rajzolódnak ki, vagy ugyanazon tendencia két oldalról, más szemszögből mutatkozik meg. Mindkettő reális folyamatokat tükröz, bizonyos ellentétes mozzanatokat felnagyítva, ezért szükségképpen ellentétes konklúzióhoz jutnak el a mai magyar demokrácia értékelésében. Nevezzük az elsőt a “demokrácia vége” forgatókönyvének, amelyet Lengyel László Kétezer, a másodikat pedig “a győztes mindent visz” (winner takes all) forgatókönyvének, amelyet Fricz Tamás Az Orbán-kormány, a rendszerváltás stabilizálásának kísérlete című tanulmánya képvisel.
Lengyel szerint az Orbán-kormány tökéletes munkát végzett, mert teljesen lerombolta a konszenzuális demokráciát: “A kétezredik év végére a kormánynak nem maradt egyetlen független állami – igazságszolgáltatási, jegybanki, ellenőrzési, törvényességet és versenyt felügyelő – ellensúlya sem. Civil ellentársadalom sem létezik, ezért a civil ellenállás csak passzív és távolságtartó magatartásban jelentkezhetett. A kormány igazi ellensúlya – a saját tehetetlenségén kívül – a külföld, a globális világ.” (70. o.) Fricz Tamás kiindulópontja – amely egyben implicite elemzésének végpontja is – ennek éppen az ellenkezője: “Feltehető a kérdés, indokolt-e a Fidesz által alkalmazott kérlelhetetlen, konszenzusra ritkán nyitott, hiperkövetkezetes hatalom-végrehajtási gyakorlat – amely természetesen minden ellenzéki kritika ellenére a demokratikus jogállam keretei között marad. Azt kell mondanunk, hogy ha a Fidesz által felvállalt politikai célkitűzést vesszük alapul, akkor bizony igen.” (78. o.)
A két szerző ugyanazt a folyamatot írja le negatív, illetve pozitív megközelítésben, a “checks and balances” rendszer részleges avagy teljes lerombolását, csak Lengyel László ezt a demokrácia összeomlásaként, Fricz Tamás pedig egy új demokrácia beköszöntőjeként értékeli, mert szerinte a “sokpárti konszenzus” éppen “a túlhatalommal rendelkező ellenfelet – jelesül az MSZP-t – lehetőségekhez juttatná társadalmi hatalma megőrzéséhez. A Fidesz éppen ezt kívánja elkerülni, s éppen ezért – lássuk be! – más kormányzati stratégia és stílus alig kínálkozik számára, mint amit az elmúlt két évben felmutatott.” (Fricz Tamás, 79. o.) Egy dakota politológusnak persze számos kérdése lenne mindkettőjükhöz. Mindenekelőtt a fejtegetéseikben közös az a tézis, hogy a Fidesznek sikerült, amit akart, azaz a hatalom teljes “lenyúlása”. Ez az állítás azonban erősen kétséges lenne még akkor is, ha ezek az ellensúlyozó intézmények esetleg már csak árnyékai volnának önmaguknak, azaz már csak fantomok, puszta jogi fikciók volnának. A “checks and balances” intézményrendszer teljes eltűnésének bizonyításához persze árnyalt elemzés kellene mindkét oldalon, rémkép és vágyálom helyett. Másodjára feltehető persze az a kérdés is, hogy az ilyen “többségi” hatalom-végrehajtási gyakorlat megmarad-e “természetesen” a demokratikus jogállamiság keretei között, illetve az ellensúlyozó hatalmak milyen korlátozása vezet a demokrácia “összeomlásához”. Attól tartok, hogy a “természetesen” feltételezése mögül éppúgy hiányzik az érvelés, mint az “összeomlás” feltételezése mögött. Harmadjára, ha – feltéve, de nem megengedve – erre a “többségi” útra kell térni is, akkor ki korrigálja majd ezt a korrigálást, vagy a “túlhatalommal” szemben megszerzett újabb “túlhatalom” az összes torzulásaival arra való-e, hogy mindörökké megtartsák.
Minden rendes jakobinus típusú diktatúra valamilyen történelmi küldetéssel és a korábbi állapotok tarthatatlanságával érvel a “terreur” mellett, de mélységesen hallgat arról, ki hatalmazta fel a “rendkívüli eszközök” alkalmazására. Az 1998-as választások idején 8 062 708 állampolgárnak volt szavazati joga, és mindössze 56,26 százalékuk (4 547 682 fő) élt vele. A Fidesz a pártlistán ennek 29,48 százalékát kapta meg (1 340 826 fő), az egyéni választókerületekben a második fordulóban pedig a leadott szavazatok 37,90 százalékát (1 709 155 fő). Önkéntelenül is felmerül a kérdés: hány szavazat elegendő felhatalmazásként a modern világban a többségi demokrácia irányába való meneteléshez? Dönthet-e egy csekély kisebbség a többséggel szembeni “jakobinus diktatúra” bármiféle enyhített formájának bevezetéséről? Elegendő-e ehhez a választásra jogosultak egynegyedének, a választáson részt vevők egyharmadának támogatása? Ezek nem elvont elméleti kérdések, és nem is pusztán publicisztikai fordulatok. A demokrácia fejlődésének újabb nagy korszakát a második világháború után éppen az jelenti, hogy intézményesen korlátozzák az egyszerű többség, a nagyon-nagyon relatív, kis többség hatalmát a kormányzás közvetlen teendőire, és a nagy többségre bízzák az érdemi, hosszú távra kiható ügyek eldöntését. Ha a választók egynegyede dönthetne az ország sorsát meghatározó döntő kérdésekben, akkor utat nyitnánk a politikai voluntarizmus legszélsőségesebb formáinak, mivel négyévenként minden megváltozhatna, és ezzel a demokrácia a sarkaiból kifordulna.
A többségi demokráciának az egyszerű, “kis” többségen alapuló igénybejelentése mögött azonban meghúzódik egy másik, árnyaltabb, de éppúgy hibás “történelmi” érvelés is. Ténykérdés, hogy a rendszerváltás felemás marad mindaddig, amíg nem lép színre legalább két versengő alternatív elit. A második elit létrehozása mögött ebben az érvelésben már “forradalmi legitimáció” van, vagyis egy olyan érveléssel van dolgunk, miszerint a megszokott demokratikus eszközökkel nem lehet megtörni az első, avagy egyetlen, az új rendszerbe már beleépült elit hatalmát. A “valódi” vagy teljes rendszerváltáshoz előbb vagy utóbb diszkontinuitás kell, mégpedig “forradalmi” eszközökkel. Ennek a “történelmi” érvelésnek megvan a racionális magja, hiszen a rendszerváltás feladata valóban az, hogy úgymond széttörje a “megalvadt struktúrákat”. Ugyanakkor a “cél szentesíti az eszközt” szellemében végrehajtott “forradalmi” változások – mint az “egész pályás letámadás” fideszes programja – azonban inkább kárt okoznak, mint hasznot hoznak, hiszen újabb autoriter struktúrákat termelnek, és örökítenek meg hosszabb távra. Márpedig ha minden külső kontroll nélkül létesíthetünk intézményeket, akkor az összes elhibázott intézkedést eleve szentesítjük a démonizált múlttal való szembenállásra hivatkozva. A selejtes, új autoriter struktúra is megszületik, és a régi fennmarad, sőt egyenesen modellértékűvé válhat. Magyarán nagy baj van akkor, ha mindent a személyes megbízhatóság és a klientúraépítés rövid távú hatalmi érdeke diktál. Ugyanez a politikai voluntarizmus viszont széttörhet vagy korlátozhat olyan struktúrákat, amelyeket megtartani és továbbfejleszteni kellene, mint például az Ombudsmani Hivatal.
Lehetséges a többségi demokrácia felé való elmozdulásnak egy harmadik érvrendszere is, amely szerint a kancellári típusú kormányzás kifejezetten a többségi modellt alapozta meg, jelentősebb mértékben például Németországban és Ausztriában, ahol ezt elismerten erős jogi, intézményi és normatív konszenzuskényszerek ellensúlyozzák. Fricz Tamás fenti érvelése (84. o.) megint csak reális folyamatokat hoz felszínre, de ezzel csak újabb kérdéseket és kétségeket vált ki. A végrehajtó hatalom előtérbe kerülése ugyanis általános tendencia Nyugaton, éppen ennek kiegyensúlyozására szolgál az egyre kiterjedtebb “checks and balances” rendszer mindenütt. Csakhogy ezeket is importáltuk Magyarországra, nemcsak a kancelláriát, miért van akkor mégis jelentős különbség a demokrácia hazai és a nyugati minősége között? Ha a miniszterelnöki kormányzás nem löki a többségi demokrácia felé a németet, akkor miért lökdösi a magyart? Ez a szembeszökő különbség a miniszterelnöki kormányzás általános természetével nyilvánvalóan nem indokolható, ehhez külön magyarázat kell, legalábbis kellene, ettől felemás az újabb érvelés is, ami a hiányosságai miatt legfeljebb visszatérhet a fent említett “forradalmi” legitimációhoz.
Végül is, némileg játszva a szavakkal, konszenzus van szerzőink között abban, hogy “konfliktusdemokrácia” van Magyarországon, amelynek Fricz Tamás által adott jellemzése igen pontos, már-már Lengyel László fentebb idézett mondatára visszarímelő: “az Orbán-kormány egyértelműen és markánsan a többségi demokrácia-modell érvényesítése mellett döntött. Ez megjelenik többek között a kormányzati intézményrendszer koncentrálásában (a kancelláriahivatal kiépítésében), a konszenzust igénylő kétharmados törvények időnkénti megkerülésében, személycserék sokaságának alkalmazásában, egy igen erőteljes és határozott, a vitákat nem tompító politikai stílusban, egyfajta, az ellenzéket irritáló kérlelhetetlenségben, a közéletet foglalkoztató politikai és egyéb témák dominálására irányuló stratégiában stb.” (86. o.) Ez a leírás teljességgel elegendő lenne Lengyel Lászlónak is az általa emlegetett “elveszett illúziók” alátámasztására, illetve annak a konklúziónak a levonására, hogy a kormány “a győztesek rendszerét fogalmazta meg, amivel hosszabb távon vereségre ítélte magát”. (73. o.) Fricz azonban úgy véli, hogy “a konfliktus marad, de a demokrácia is marad”, mivel szerinte az Orbánkormány ezzel párhuzamosan arra is törekszik, hogy “a konszenzushoz nélkülözhetetlen, mindenki számára elfogadható, szimbolikus erejű lépéseket is tegyen, bizonyos demokratikus hagyományokat teremtsen, amelyek a lassan formálódó közmegegyezés alapjaivá válhatnak”. Megint ott vagyunk, hogy az egynegyednyi “nemzeti jakobinus” át akarja formálni a maga képére a tévelygő többséget, s ahogy Fricz írja, új hagyományt kíván teremteni, vagyis magát kívánja beállítani a jövő modelljének. “Kérdés tehát: vajon az Orbán-kormány konfliktusélező vagy nemzeti konszenzusteremtő törekvései válnak hagyomány alapjává Magyarországon?” (88. o.) De az is reális kérdés fentebb Lengyel Lászlónál, hogy a “győztesek rendszere” mint a nyertes mindent visz mohósága nem ítéli-e
hosszabb távon vereségre a mai győzteseket.
A kormányzati ciklus vége felé közeledve tehát egy sor reális kérdésfelvetés merül fel mindkét oldalon, de mindkét gondolatmenet több újabb kérdést vet fel, mint amennyit megold. Egyfelől, lehetséges-e, hogy valami ősi átok következtében csak mi magyarok vagyunk a többségi demokráciára ítélve, jóllehet minden nyugati ország az ellenkező irányba halad? Rólunk fogják-e mesélni Nyugaton azt a túlontúl ismert autósviccet, miszerint O. V. úr ellenkező irányban hajt rá az autópályára, és hallja az autórádióban, hogy egy kocsi szemben megy a forgalommal? Mikor jön rá a mi autósunk, hogy ő megy szemben a forgalommal, s nem az az autóáradat, amellyel szemben hajt? De másfelől lehet-e ilyen gyorsan és ilyen alaposan, szinte diadalmenetben lerombolni a demokratikus intézményeket, ahogy Lengyel László látja? Ha pedig árnyalt elemzés révén az derülne ki, hogy ezek legfeljebb csak megsérültek, és hatáskörükben korlátozottakká váltak, akkor lehet-e ennyi korlátozás és torzulás után már a demokrácia összeomlásáról beszélni, tudván persze, hogy valódi demokrácia tényleg nem létezik a kormányzattal szembeni ellensúlyok kiterjedt rendszere nélkül? Tényleg csak külső korlátja van-e már a Fidesz nyomulásának, vagy vannak és maradtak belső korlátok is, akár a “checks and balances” intézményrendszerén túlmenően is, mondjuk az “ellentársadalomban”, az önkormányzatokban és a civil szervezetekben?
Annyi bizonyos, hogy a régi elit mindig fanyalog, amikor egy új, alternatív elit belép és megszerveződik. Az új elit viszont mindig agresszív, legalábbis modortalan, amikor berendezkedik. A parvenük egyúttal önbizalomhiányosak, de az agresszivitásuk a gyengeségből fakad, s elmúlik a konszolidációval. Az új elit fellépése tehát elkerülhetetlen, de nagy árat kell fizetni érte. A Fideszt, ha nem lenne, tényleg ki kellene találni, de korántsem biztos, hogy ilyen simicskásra kellene kitalálni. Az viszont nem a Fidesz hibája, hogy az ellenzéke nemigen volt képes a kárkorlátozásra, de most, közel a kormányzati ciklus végéhez már el kell kezdenünk a kárbecslést a második Fidesz négyéves országlásáról.
Szomorújáték – Sérült demokrácia Magyarországon
Számos elkeseredett értelmiséginek ez szomorú hír lehet, de a többség szerint Magyarországon demokrácia van, és tiszteletben tartják az emberi jogokat, ugyanakkor az is igaz, hogy az emberek elégedetlenek a demokrácia működésével és továbbfejlődésének perspektívájával. Fritz Plasser és Peter Ulram osztrák politológusoknak a kelet-közép-európai országok politikai kultúráját elemző tanulmánya az általam szerkesztett Prospects for democratic consolidation in EastCentral Europe (Manchester U.P., 2001) című kötetben megkülönböztet bizakodó és aggódó demokratákat, s Magyarországon 1999ben a válaszolók 47 százaléka tartozik az előbbi, 25 százaléka az utóbbi csoportba. 2001ben nyilván több aggódó demokratát találnának nálunk, s nem kétséges, hogy van miért aggódniuk. A fenti szerzők korábbi munkái továbbá részletes adatokat, összegező táblázatokat is tartalmaznak a demokrácia elfogadottságának és a működésével való elégedetlenségnek a kontrasztjáról is. Adataik szerint a kilencvenes években Magyarországon az emberek 60–70 százaléka úgy vélte, hogy az országban demokrácia van, és ezt támogatta is, de csak 20–30 százalékuk volt elégedett a demokrácia működésével. Más közép-európai országokban a kontraszt nem ilyen nagy, mivel az elvárások szerényebbek, ezért az elégedettség másutt eléri a 30–40 százalékot. Az EU egészében mint a fejlett demokráciák rendszerében viszont meghaladja az 50 százalékot is. A közvélemény-kutatások ezt a kettősséget – a demokrácia támogatottságát és a működésével való elégedetlenséget – határozottan jelzik. A Modusnak a Magyarország Politikai Évkönyve 2001 kötetében közölt felmérése szerint 65,9 százalék még 2000-ben is elégedetlen volt a demokrácia fejlődésével, csak 27,8 százalék elégedett, és 6,3 százalék bizonytalan. A Szonda Ipsos ugyanitt közölt felmérése a miértekre is választ ad, nevezetesen a közvélemény szakadékot lát azon ügyek között, amelyekkel a kormány foglalkozik és amelyekkel szerintük kellene foglalkoznia. A legnagyobb szakadék a közvélemény elvárásai és a kormány tevékenysége között a szociális ügyek (63–20, –43), az egészségügy (47–11, –36) és a közrend fenntartása (56–28, –28) esetében áll fenn (az értékek a százalékos említési gyakoriság két adata, majd a kettő különbsége). Ez tipikusan a képviseleti deficit kérdése, hiszen eszerint a kormány alapvetően nem azzal foglalkozik, amire megválasztották. Bár a harmónia sehol sem teljes, ekkora divergencia nálunk már komoly figyelmeztetés a kormánynak, hogy elszakadt a lakosság megrendeléseitől.
A demokratizálás alapkérdése, hogy az autoriter struktúrák lebontásával sérült, defektes demokrácia jön-e létre, amelynek tucatnyi példáját látjuk Kelet-Európában, vagy nyugati típusú, pusztán deficites demokrácia. Egyetlen demokrácia sem hibátlan, mégis óriási különbségek vannak közöttük a hiányosságaikat illetően, mert a globális demokratizációs hullám idején már a merev, autoriter struktúrákat védelmező áldemokráciáktól az érett és állandóan megújulni képes demokráciákig húzódik a sáv. A defektes és a deficites demokráciák persze csupán elméleti pólusok, s hogy mennyire szorosan összekapcsolódhatnak a hiányosságok, a demokratikus rendszer különböző gyengeségei egy-egy ország politikájában, azt a szlovák vagy a horvát példa elég szemléletesen mutatja. Hiszen valamennyi új demokrácia mutat fel átmenetileg kisebb-nagyobb sérüléseket, amelyeket azonban hosszú távon kinő, ha nincsenek mély genetikus defektjei. Még egy érett demokráciában is előfordul, hogy súlyosan megsértik a demokráciát, avagy hogy egyes intézmények antidemokratikusan működnek, de akkor belépnek a korrekciós mechanizmusok, és helyreállítják a demokratikus rendet – a következő sérülésig. Belorussziában azonban nem megsértik a demokráciát itt-ott, hanem egy alapvetően genetikus defekttel született áldemokrácia jött létre, amelynek enyhébb példái szépen belakják a Balkánt.
Egészében véve a defektes demokrácia empirikusan a különböző szférák mély sérüléseit jelképezi a kialakuló demokráciákban, rendszerelméletileg viszont a demokratizációs folyamat tévútját, selejtjét. Ezzel szemben a deficites demokrácia a kifejlett demokrácia szűk keresztmetszeteit, belső ellentmondásait jelzi. A defektes demokrácia mint alaptípus, mint tévút korrigálható ugyan, de akkor is hosszú távon ható következményei vannak, miközben a korai demokráciák kisebb, az átmenetiségből adódó defektjei gyorsan felszámolhatók. Az elemzésnek ez a két fogalmi eszköze arra szolgál a nemzetközi politikatudományban, hogy rendet teremtsen a demokrácia formáinak sokaságában, hiszen manapság szinte minden ország a demokrácia igényével lép fel, legalábbis egy demokratikus homlokzatot épít fel magának az autoriter rendszer elé, annak leplezésére. Szerintem a hazai demokrácia lényegében nem defektes – akkor sem, ha számos defektes vonást mutat fel –, s megjelennek már a deficites demokráciának a tipikus jegyei is. Magyarországon tehát egy valódi demokrácia készülődik a maga súlyos gyermekbetegségeivel, sőt a már előrelátható, nyugatias “felnőttbetegségeivel” is. A Fidesz szorgalmasan munkálkodott ugyan a defektek szaporításán, a demokrácia határainak tesztelésén, de nem változtatta meg a magyar demokrácia típusát és alapstruktúráját, azaz nem változtatta az országot defektes demokráciává, bár több ponton súlyosan sérült a demokrácia. A jelenlegi kormány jelentősen megnövelte a demokráciadeficitet is, mind a képviseleti, mind pedig a részvételi deficit tekintetében, de leginkább a politikai nyilvánosság deficitje területén. Szűk ösvényt taposott ki a demokrácia határvidékein, de elkerülte Szlovákia esetét a meciari szélsőséggel.
Magyarországon már többé-kevésbé kiépült a demokrácia intézményrendszere, vagyis már túl vagyunk a demokratizálás első nagy intézményi reformhullámán, ami egy egész évtizedet ölel át. Már meg lehet vonni a mérlegét, felvázolni az összképét, amit az aszimmetrikus és fragmentált demokrácia kifejezésekkel szoktam megjeleníteni. Egészében véve a magyar helyzetet a félbehagyott és felemás intézményesítés fogalmában lehet összefoglalni. Az aszimmetrikus demokrácia annak jelzésére szolgál, hogy a makropolitika jól kiépítettsége éles kontrasztban van a mezopolitika, a közép kialakulatlanságával. Történelmileg a makropolitika átalakulása szükségképpen megelőzi a mezo- és mikropolitikai struktúrák kialakulását, de egyben feltételezi az intézményrendszer további kiépítését is. Ez a folyamat azonban nálunk megtorpant, az intézményi közép kialakulatlan és befejezetlen maradt, nagyrészt a makropolitika szereplői, főként a kormányok ellenállása miatt. Ám ellentmondásosra sikeredett maga a makropolitika is. A fragmentált demokrácia fogalma éppenséggel a makropolitikai intézményrendszer széttöredezettségének a jelzésére szolgál, aminek következtében a különböző intézményeinek funkciói átfednek, ahogy ez például az Alkotmánybíróság és az Ombudsmani Hivatal állandó perlekedésén látható. Ezek az aszimmetrikus és fragmentált demokráciában rejlő ellentmondások megadják a kormányzati nyomulás és túlhatalom lehetőségét, s az Orbán-kormány élt is vele. A Fidesz sorra tesztelte a demokratikus ellensúlyozó intézményeket, és kiügyeskedte, hogyan lehet frontális ütközés helyett a kiskapuk rendszerén keresztül megkerülni, semlegesíteni és átértelmezni őket. Ezeket a problémákat átfogóan kifejtettem egy 2000. áprilisi ECPR konferencián tartott előadásomban, amely Early Consolidation and Performance Crisis: The Majoritarian-Consensus Democracy Debate in Hungary címen jelent meg a West European Politics 2001. júliusi számában. Itt vázoltam fel az “elnökösödés” (presidentialization) tendenciáját, vagyis az “elnöki” rendszer irányában való elmozdulást is Magyarországon a jelenlegi kormány idején. Ezt a tendenciát hasonló megközelítésben a hazai vitákban Körösényi András az Elnöki demokrácia felé című cikke (Heti Válasz, 2001. április 27.) vetette fel, s elemzésével a fő vonalakban egyetértek.
Először is azt kell megállapítani, hogy az aszimmetrikus demokrácia jegyében felemás és hiányos intézményrendszer alakult ki – főleg “középen” –, s a hiányzó intézmények hosszú listája adható meg. A legfájóbb hiány maga a “hiányzó közép” mint szociális dialógus intézményrendszerének és a régióknak, a területi érdekek megszervezésének gyengesége. A települési és megyei szint ezért eleve defektesen jött létre, s azóta is diszfunkcionálisan működik. Az intézményi közép azért különösen fontos, mert itt találkozik az intézményi hiány a defektes intézményekkel, hiszen jórészt a hiányzó intézmények miatt vált a többi is sérültté. Az intézményrendszer hiányai, sérülései természetesen közvetlen okai alacsony hatékonyságának és diszfunkcionális működésének. Az új, demokratikus alkotmány ugyanis duális intézményrendszert hozott létre, amikor kimondta a területi és települési önkormányzatok önálló hatalmi ággá válását. Az államigazgatás és közigazgatás szétválasztása azonban még formálisan sem ment végbe teljesen, tartalmilag-lényegileg pedig alig kezdődött el. A leglényegesebb demokratikus alapelv az, hogy az állam mindenben – azaz korlátlanul – illetékes, de ezekben a korlátlan ügyekben csak korlátozottan dönthet, mert kötik a “checks and balances” intézményi korlátai. Az önkormányzati szféra viszont korlátozott ügyekben korlátlanul dönthet, vagyis a maga szűk szférájában “önhatalmú” döntési jogosítványokkal bír, s csak formális jogi ellenőrzés érvényesíthető a döntései felett.
Az állami szféra átalakulásában is markáns kettősség figyelhető meg. Egyrészt Magyarországon az állami-kormányzati szféra jelentős szerepet játszott a makrofolyamatok irányításában, a gazdasági és társadalmi válságkezelésben, annak ellenére és nem azért, hogy a recentralizációs törekvés végigvonult a három egymást követő kormányon. Ugyanakkor a kormányok blokkolták – a Fidesz egyenesen rombolta – a mezostruktúra fejlődését, ami jelentős zavart idézett elő ugyan, de összességében véve ez a két szint mégiscsak a működőképes kormányzati válságkezelés színtere volt. Másrészt azonban a kilencvenes évek elején az állam elvesztette a kontrollt a mikrofolyamatok felett, és még mindig nem nyerte teljesen vissza. Ez világosan megmutatkozik a jogbiztonság mindkét – formális és tényleges – értelmében. Az első a formális szabályok meglétét és megtartatását jelenti. A másik pedig azt, hogy valóban, eredeti tartalmuknak megfelelően működnek-e ezek a struktúrák, és ennek nyomán – a következmények racionális előreláthatóságán alapuló viselkedéssel – létrejön-e a valódi, tényleges jogbiztonság. A formális jogbiztonsághoz mindenekelőtt felmérés kell az összes érintett társadalmi szférában, vagyis alapadatok egész sora, mert a kilencvenes évek elején összeomlott a társadalom önismerete, rendezett adatok sokaságából álló katasztere. Nincs még most sem kellő adatnyilvántartás, mint például teljes és naprakész cégjegyzék és földhivatali tulajdonjegyzék. De éppúgy hiányzik a csődbe jutott cégek személyi nyilvántartása, mint annak országos összesítése, hogy ki hol kapott szociális segélyt és mennyit, ezért is válhatott olyan gyakorivá a hamis csőd és adócsalás, s az intézményesített visszaélések egész sora. Már a formális jogbiztonsághoz is naprakész nyilvántartás kellene, aktív adatvédelemmel és a reklámcélú címjegyzékek árusítása szigorú tilalmának megtartatásával. A tényleges jogbiztonsághoz pedig a demokrácia intézményrendszerének – jelesül a jogrendszernek – hatékony és gyors működése kellene, mivel ennek hiánya a demokráciával való elégedetlenség egyik fő oka. E tekintetben a “checks and balances” rendszer háttérbe szorításával, időnként súlyos sérüléseivel a Fidesz-kormány nem csökkentette, hanem a többségi demokráciára való törekvésében megnövelte a magyar demokrácia defektes vonásait.
A magyar demokrácia defektjei sűrűsödnek össze, súlyos sérülései összegezetten jelentkeznek az “elnökösödésben”, az elnöki rendszer irányában elmozduló fideszes kormányzati struktúrában avagy rezsimben. A miniszterelnöki kormányzás német konstrukciója eleve egy erősebb és egyetlen személyre koncentrált végrehajtó hatalmat tételez fel, vagyis magában hordja a kormányfői túlhatalom lehetőségét. Ehhez azonban éppenséggel a “checks and balances” intézményrendszer meggyengítése és háttérbe szorítása szükséges. Először is magán a kormányzaton belül a Miniszterelnöki Hivatalnak, a kancelláriának a szükséges koordináló szerepen jóval túlmenő túlhatalmával, ami a kormányzat összes szereplőit személyileg is, közpolitikailag is a miniszterelnöktől teszi függővé, különböző szintű “titkáraivá” változtatja. Aztán a kancelláriában összesített hatalom segítségével a kormányzati túlhatalom megalapozható más hatalmi ágakkal szemben. Különösen látványosan megmutatkozott ez a parlamenttel szemben, de a folyamatban megtörtént az összes többi ellenőrző intézmény leértékelése is. A Fidesz-kormányzat állandó elkeseredett harcban állt az összes többi hatalmi ággal, és a gyakorlatban sikeresen szorította vissza hatásköreiket. A harmadik és egyben zárómozzanat a médiademokrácia hatalomkoncentráló lehetőségeinek kihasználása, ami Nyugat-Európában is jelentkezik, de ott a torzító hatása kevésbé érvényesül, mivel az érett demokráciákban nem kapcsolódhat össze a fenti két tényezővel. A médiademokrácia egyúttal felfokozza a vezető politikusok és maga az első számú politikus személyiségének előtérbe kerülését. Ebben összegeződik, és végső soron a társadalom számára külsőleg legfőképpen ebben is jelentkezik nálunk az “elnökösödés” törekvése, “vezéri” szerepe: a kormányfő viselkedésében, olyan “elnöki” gesztusaiban, mint a parlamenti vitákból való kivonulás, a politika feletti lebegés kifejezése és az évente a parlamenten kívül az igazhívők előtt tartott “Elnöki Üzenetek” rendszere.
Mindent összevetve az “elnökösödés” tendenciájában kicsúcsosodó paternalista hatalomgyakorlással legfőképpen az a baj, hogy újratermeli a korábbi – mély történelmi tendenciákat és beidegződéseket képviselő – autoriter struktúrákat, amelyek éppen a kilencvenes években kezdtek fellazulni. Vagyis állításukkal ellentétben nem széttörik, hanem visszaerősítik a megalvadt struktúrákat. Közben persze a korábbi egyetlen, első elit bizonyos pozícióit valóban széttörik, s ennek korlátozott történelmi jogosultsága és némi pozitív, előremutató szerepe is van. Már az első elit kialakulása is sok fájdalommal járt a lakosság számára, s most tíz év után újra végig kell járnunk a “siralom völgyét”. Az új, a demokráciával szembeni harcban megedzett autoriter struktúrák azonban a legnagyobb veszélyt az europaizálás szempontjából jelentik, s egyben az EU-előírások alkotják számukra a legfőbb akadályt, s ezzel egyben a további demokratizálás legfőbb biztosítékát.
A külső korlát – Mit enged meg az Európai Unió?
A demokratizálás első nagy intézményi reformhulláma már elmúlt, most ennek ellentmondásos öröksége szabja meg az életünket. Az EU-ba azonban így is beleférünk, torz ábrázattal, azaz félbehagyott intézményesítéssel és kialakulatlan intézményi középpel. A jelenlegi kormány ezt jól látja, s ezért nem véletlen, hogy ellenáll minden decentralizációs törekvésnek, például a valódi regionalizáció elindításának. De nálunk nemcsak a lakosság körében, hanem kormányszinten is az a naiv tévhit él, hogy az intézményrendszer reformjára csak az EU-belépéshez vagy -belépésig van szükség. Itt az europaizálás véget is ér, és következhet a lazsálás, az édes semmittevés. Az új belépők tapasztalata azonban azt mutatja, hogy ennek éppen az ellenkezője az igaz, az intézményi alkalmazkodás valójában csak akkor kezdődik el. Ez még inkább érvényes a keleti bővítésre, hiszen itt a keleti végeken eredendően is nagyobb a lemaradás. Ráadásul fokozottan jelentkeznek a későbbi belépés hátrányai is, mivel minél későbbi, annál keservesebb a belépés, az egyre bonyolultabb intézményrendszerbe való beilleszkedés. A jelenlegi kormány a minimális alkalmazkodás elvének megfelelően gondosan megkülönbözteti azt, ami feltétlenül muszáj, és azt, ami csak kívánatos lenne az EU számára, de (még) nem kötelező. A kormány azért is teszi ezt a megkülönböztetést, mert most még szabad keze van a társadalmi szereplők meggyengítésére és/vagy klientúrába szervezésére. Ha és amikor mégiscsak meg kell egyezni velük, akkor már sokkal kedvezőbb feltételek között teheti.
Márpedig a csatlakozást követően mindenképpen egy második nagy intézményi reformhullámra van szükség, mert enélkül gyakorlatilag másodosztályú, versenyképtelen EU-tagok leszünk. Ha 2002 után “végleg” az intézményi elmaradottság görög útját választjuk, ezt majd a Fidesznek, vagyis a többségi demokrácia zsákutcájának köszönhetjük. Az EU a világ legnagyobb konszenzuális demokráciája, amely a tárgyalásos demokráciák intézményrendszerét preferálja a gazdaságitársadalmi versenyképességhez és a hatékony politikai részvételhez, vagyis a többségi demokrácia irányába való további meneteléssel előre megrendeljük a kudarcos szereplést. A “soft” – azaz nem kötelező, de ajánlott – alkalmazkodás, intézményi átvétel és adaptáció éppenséggel az EU-fejlődés főútvonala és a siker titka is. Ez látványosan megmutatkozik abban is, hogy a hagyományosan többségi demokráciák, mint Anglia is mély intézményi reformokat hajtanak végre az EU-n belül, mert nem akarnak versenyhátrányba kerülni, befolyást és erőforrásokat elveszíteni. A centralizált adminisztráció klasszikus példáját megtestesítő Franciaország pedig régiókat hozott létre, hogy se a Régiók Bizottsága politikai erőforrásaiból, se a Strukturális Alapok gazdasági erőforrásaiból ne maradjon ki.
A második intézményi reformhullám mindenekelőtt a hiányzó közép felszámolásáról, azaz egy számos vonatkozásban másik Magyarországról, a “sokszereplős”, konszenzuális és jóléti avagy szociális demokrácia kiépítéséről szól majd. Gyermeteg dolog az EU működését úgy elképzelni, mint a kormányfők szintjén – vagy akár a bármilyen szélesre képzelt nemzeti politikai elitek szintjén – lezajló politikai egyezkedést. Az EU közpolitikai berendezkedésének leglényegesebb kifejezése a “multilevel governance”, azaz a többszintű kormányzás, amelynek csak egyik emelete a központi kormány, de az épület alapjai lenyúlnak a civil társadalom szervezeteiig, vagyis egy Magyarország nagyságrendű államnak ötvenezernyi “nagykövete” lesz. A fent említett hatalomkoncentráció mint sajátos fideszes “elnökösödés” ezzel a szélesen tagolt kormányzásra vonatkozó EUalapelvvel frontálisan ütközik, mivel a belpolitika régi fogalma az EU-ban teljességgel eltűnik. Az EU-tagállamok társadalmai a teljes vertikális és horizontális szerkezetükben intézményesült tárgyalásos kapcsolatba lépnek egymással. És itt tárul fel majd a magyar politikai rendszer legnagyobb gyengesége, avagy legszűkebb keresztmetszete, a hiányzó közép mint az aszimmetrikus demokrácia legsúlyosabb kifejeződése. A nagy társadalmi szereplők – kamarák, munkáltatói és munkavállalói szervezetek, régiók, nem kormányzati (NGO) központok – az EU-tagállamok belső életében és egymással való érintkezésében ugyanolyan fontos szerepet játszanak, mint a központi kormányok. Saját párhuzamos kormányzati rendszerük van, mert az EU-ban többrétegű horizontális kormányzati rendszer jön létre egy-egy központi EU-koordináló intézménnyel – mint például a Régiók Bizottsága – a társadalmi élet legkülönbözőbb szintjein és formáiban. Legitim és hatékony társadalmi szereplők nélkül tehát bénultság – krónikus alulreprezentáltság és a nemzeti érdekek csorbulása – fenyeget bennünket az EU-ban, mert a túlcentralizált, “többségi” magyar politikai rendszer éppen azon buzgólkodik, hogy ezeket a lényeges társadalmi szereplőket kiiktassa a hazai közpolitikai döntéshozatali folyamatból.
Az intézményi közép minden kifejlett demokráciában három tetőszervezetet foglal magában, egyrészt a szociális és civil dialógus intézményrendszerét, másrészt a területi-regionális szervezeteket és harmadrészt a közpolitikai szerveződések – nonprofit, NGO avagy a kormányzati és piaci közötti “harmadik” szektor – országos tetőszervezeteit. A jelenlegi helyzetben, a csatlakozási tárgyalások során az EU elfogadta a formálisjogi látszatot, miszerint ezek a tetőszervezetek léteznek nálunk, bár többször is erős kritikával illette a tényleges működésüket. De a közmédia felügyeletét illetően nem fogadta el a csonka kuratóriumokat mint akár formálisan jogosult szervezeteket valóságos közintézményeknek, hanem azokat “fantomcégeknek” tekinti. Ebben a vonatkozásban az EU-értékelés tehát tartalmi ellenvetést tett, ezért a 20. csatlakozási fejezet (Kultúra és audiovizuális politika) mindmáig nem került lezárásra. A csatlakozási tárgyalásokon részt vevő 12 országból 10 ország már lezárta ezt a fejezetet, nem biztos, hogy jó társaságban vagyunk Romániával, az egyetlen országgal, amelyiknek rajtunk kívül nem sikerült lezárnia ezt a “szabad sajtó” fejezetet. Ebben a kérdésben a Fidesz tévedett, mert rosszul mérte fel az EU konfliktustűrő képességét, s a 20. fejezetnek a tartós lezáratlansága még a belépés számottevő akadálya lehet. A fejezettel kapcsolatos konfliktus egyben figyelmeztetés arra is, hogy a jelenlegi kormányban hiányzik a kompromisszumok kultúrája, márpedig ezen alapul az egész EU, és ettől távolít el bennünket a Fidesz által szorgalmazott többségi demokrácia. Ugyanakkor a kormányzat a 2001. év első félévében, a svéd elnökség idején csapdahelyzetbe került. Jó szándékú törekvéssel és nagy engedmények árán nyolc fejezet került lezárásra, amit jogos sikerként könyvelhetünk el. Ám ha a belépés halasztódik – például a lengyelek miatt –, és nyolc országot átfogó “big bang”, nagy robbanás formáját ölti az évtized végén, akkor kár volt a nagy sietségért és a nagy engedményekért, de ezt a kétes helyzetet nem lenne jogos ennek a kormánynak felróni.
A 31 csatlakozási fejezetre való koncentrálás ugyanakkor félrevezető is. Az EU legfőbb követelése a csatlakozásra váró országoktól ugyanis nem pusztán a gazdasági versenyképesség és a jogi előírások egyszerű átvétele. Sokkal fontosabb számukra az átvett jogszabályok hatékony megvalósítása, s ezzel az egész “adminisztratív kapacitás” növelése, vagyis a demokrácia intézményeinek hatékony működtetése, ami az emberek és a társadalmi szereplők széles körű bevonását tételezi fel, s a második Fidesz tartós és áldásos tevékenysége következtében éppen ebben vagyunk a leggyengébbek. Az EU tehát végül is a törékeny intézményrendszerrel és annak “ízületi betegségeivel” sújtott magyar demokráciával szemben konszenzuális vagy tárgyalásos demokrácia intézményrendszerének teljes kiépítését, az intézmény- és szervezetsűrűség fokozásának és növekvő koordinációjának igényét állítja szembe. Az EU-követelmények az intézményrendszer bővülése és szimmetriájának kialakítása irányában hatnak, de csak akkor, ha az adott társadalom hagyja magát vezetni. Mindazonáltal bőségesen vannak az EU-n belül persze negatív példák is. A görög, a portugál és a délolasz társadalom nem nagyon hagyta vezetni magát, s belesétálva a többségi demokrácia zsákutcájába “intézményesítették” a lemaradást.
A belső korlát – A védekező társadalom feltámadása?
A nyolcvanas évek végén vetettem fel a védekező társadalom kérdését, s most tizenöt év múltán, új helyzetben a kérdés megint napirenden van. Akkor is sokan azt mondogatták, hogy civil társadalom nincs is Magyarországon, legalábbis gyenge, fejletlen és védekezésképtelen. Most megint elhangzik az érvelés, hogy “ellentársadalom” nincs. Sokkal megalapozottabb volna azonban a nagy magyar ugar tézise helyett az az érvelés, hogy a civil társadalom létezik, és aktív is, de politikailag nem mozdul, mert egyszerűen nem ér rá. Az embereket leköti a saját mindennapi életük rendszerváltása, az állandó egyéni alkalmazkodás és egzisztenciateremtés folyamata, nincs energiájuk közélni, politizálni. Ha mégis túllépnek a saját mindennapos érdekeiken, a civil társadalom akkor is csak azért szerveződik, mert a sokasodó szervezetek formájában közvetlen csoportérdek jelentkezik mint sok ezernyi kis vétópont néhány tucat nagy vétópont vagy egyetlen nagy Nem helyett. Van tehát “ellentársadalom” a hatvanezerre tehető civil – nonprofit és alapítványi – szervezet formájában, csak ez sokkal civilebb és prózaibb, mint a normatív és moralizáló, átpolitizált értelmiségi elvárások. Számos ellenzéki értelmiségi a civil társadalmat csak a Demokratikus Charta nagy felvonulásainak formájában tudja elképzelni. A robusztusan növekvő civil társadalom viszont sokkal kevésbé romantikus, ugyanakkor ezeknek a szervezeteknek a körében megszületett a civil dialógus reális igénye is. Az EU-ban nemcsak a társadalmi dialógus intézményrendszere mint a funkcionális érdekképviseletek világa épült ki, hanem a civil dialógusé is, vagyis itt is jelentkezik némi előrelépés, de ugyanígy kimutatható a súlyos lemaradás is a civil szervezetek országos integráltságát illetően.
Mondhatjuk továbbá azt is, hogy az új civil társadalom az új piacgazdaság ellen szerveződik, hiszen Polányi Károly óta tudjuk, hogy a piacgazdaság agresszív, és csak akkor elfogadható, ha a társadalom megfelelő intézményrendszerrel meg tudja védeni magát vele szemben. De mostanság nálunk az emberek még sok-sok kis privát védővonalat építenek ki egy nagy társadalmi védővonalrendszer helyett, ami csak helyi és részleges védelemre alkalmas. A kisszervezetek sokasága mint harmadik szektor széttöredezettségében még kevésbé alkalmas a másik oldalról, a hatalmi centralizációt végrehajtó “többségi” állammal szembeni védekezésre. Márpedig manapság a civil szervezeteknek még inkább védekezniük kell az intervencionista állam ellen mint a piaci viszonyok önkénye ellen, nevezetesen a gazdaságba, a civil társadalomba és a magánéletbe betolakodó és beavatkozó, vad keresztes hadjáratot folytató központi kormány ellen.
A civil társadalom védekezőképességének igazi korlátja azonban nem abban van, hogy még szervezetileg széttöredezett, hanem sokkal inkább abban, hogy a fideszes egész pályás letámadás valóban felforgatta az egész társadalmat. Százezrek – közvetve milliók – élethelyzetét és érdekrendszerét változtatta meg, mivel az ellenelit vagy a második elit képződése voltaképpen nagyon széles társadalmi rétegekre terjedt ki. A Fidesz tudatosan a társadalmasított állampárt stratégiáját követte, azaz a társadalom teljes szélességében és mélységében kiépítette a klientúráját mint a saját felülről szervezett anti-civiltársadalmát. A kilencvenes évek eleje óta létrehozott álcivil szervezeteknek jó része a “keresztény” hangzatos és zengzetes elnevezést kapta, összhangban az állam egyházasításával. A második Fidesz vezényletével a “letámadás” már tényleg teljes volt, hiszen százezreket, sőt milliókat tett érdekeltté az átalakításban, vagyis egy dinamikus folyamat részeként a hazai civil társadalom is kettéhasadt, és a fideszes fél-Magyarország szorosan szervezett fél-állami társadalommá vált. Ez a szerveződés – és a vele járó ideológiai elvarázsolás – csak részleges, időleges és törékeny, de rövid távon igen hatékony volt. A magyar társadalom tehát még azért sem igazán védekező társadalom, mert egy része a Fidesz oldalán “védekezik” a hatalom és vagyon korábbi felosztása ellen, pontosabban szólva “támad”, azaz sikeresen vesz részt az államilag irányított újrafelosztásában. De mihelyt megszerzi a valós vagy vélt jussát, már egyre inkább európai módon akar majd élni vele, s nem is teheti másként, mert különben az EU-ban mindent elveszít.
A civil társadalom államilag szervezett kettéhasadása arra is magyarázatot nyújt, hogy a botránypolitika miért nem zavarja az embereket, ahogy az értelmiség és a sajtó elvárná. Azért, mert maga az élet egy tömény botrány körülöttük. Maguk a hétköznapi életviszonyaik változtak meg botrányosan körülöttük, ezért igazán nem tudnak felháborodni azon, hogy a politika a saját szintjén is ugyanezt csinálja. Volt ugyan eredendően a politikával kapcsolatban egy felfokozott várakozás, de az már régen elmúlt, sőt jórészt az ellenkezőjére fordult. A rendszerváltás első évei után megtörtént a demokrácia fogalmának átértelmezése. A kilencvenes évek elején az emberek többsége a demokráciát a jóléti társadalom gyors bevezetésével azonosította, most már sokkal inkább a formális jogok és játékszabályok megtartásával azonosítja. Az emberek egy évtized után egyszerűen tudomásul vették a formális demokrácia létezését és egyben a rendszerváltással járó Nagy Osztozkodás avagy Durva Lenyúlás erkölcsromboló hatását. Azt tehát, hogy a társadalom aktív és sikeres részének a tevékenységét az agresszivitás és a gátlástalanság határozza meg, amelynek a klasszikus megtestesítője a Fidesz. Ha az üzleti életben a győztes mindent visz, akkor miért ne lenne szabad ugyanez a politikában? A privatizáció és a korrupció párhuzamos folyamatának, a hatalom és az üzlet összekapcsolódásának eróziós, erkölcsromboló hatása az átlagember viselkedésére szembeszökő, és ennek még évtizedekig tartós hatása lesz a politikára és a közéletre. Valójában korunk hőse nem a “kemény” Kövér, a jobboldali egység kovácsa, hanem a “hajlékony” Simicska, a vállalatzsonglőr, a második Fidesz igazi megalapítója.
A civil társadalom fokozott mozgósításához, a védekező társadalom feltámadásához a “decivilizációs” folyamat a végső akadály. Az egészségügy és az oktatás finanszírozásában végbement drasztikus csökkentéssel a civil társadalom egészsége és képzettsége sokkal inkább sérült, mint a politikai szervezetek világa. Nemcsak erőteljes polarizáció ment végbe, hanem a közszféra összeomlásának általános “decivilizációs hatása” figyelhető meg, amit Ferge Zsuzsa Elszabadult egyenlőtlenségek című könyve mutat be a legmélyebben és a legátfogóbban. Sérültek a magyar társadalom alapszövetei, az egészség és az iskolázottság, de főleg az együttélés kultúrája, hiszen alapszabály lett a durva, civilizálatlan viselkedés. A primitív piaci verseny könyörtelen, konfrontációs logikáját látják áttevődni a “polgárok” a politikába is, és viszont. Az emberek tehát minden oldalról körbe vannak véve, nincs kiút és nincs hátraarc. Az éleződő konkurenciaharcban a politikusok közül sokan sikeresen elvégezték a “bohócképzőt”, hiszen ügyesen csinálnak magukból bohócot azzal, hogy új múltat álmodtak maguknak, és elvárják a közvéleménytől, hogy elfogadja azt. Az ifjak és öregek egyaránt neofita buzgalommal törtetnek a most szerveződő alternatív elitben, s az elvárás az új hívőkkel szemben nem a világnézeti azonosulás, hanem az álszenteskedés. Az értékvilág zűrzavara maga a természetes terepe és nem az akadálya az új elit kiépítésének, hiszen egy igen széles és nagyon heterogén réteget kell egyszerre megszólítani és az Egységes Párt tartós választói bázisává szervezni. A Fidesz azzal az “új ember kovácsa”, hogy rombolja az együttélés kulturáltságát, s évtizedekbe telik majd, amíg az EU újracivilizál bennünket.
Újabb történelmi fordulóponthoz érkeztünk tizenöt év után, de nem a 2002-es választások miatt. Most dől el igazán, hogy milyen lesz a magyar demokrácia. Nem pusztán politikailag, hanem mint “szociális konstrukció”. Egy politikai kurzus már nem képes évtizedekre berendezkedni, mint a húszas évek elején, de az most alakul ki hosszabb távra, hogy milyen lesz a magyar demokrácia szociális szerkezete. A koraszülöttnek csúfolt jóléti állam visszavonulása egy teljes évtizeden át zajlott, valójában nem is visszavonult, hanem elmenekült a terepről. Bizonyos értelemben légüres tér keletkezett, és még egy hosszú évtized után sincs, ami betöltené a helyét, hiszen a nyugati társadalmakban jogosan válik egyre fontosabbá az öngondoskodás, de erre a magyar lakosság többségének csak a távoli jövőben lesznek erőforrásai. Mindenképpen újra kell formálni a közszférát, mégpedig nem pusztán valamiféle “szociális” avagy “szegénypolitikai” alapon, hanem az emberi beruházás, az oktatás távlatos logikája és a társadalmi konfliktusok optimális kezelése jegyében.
A korfeladat tehát most a demokrácia minden sérülése ellenére főként nem politikai, hanem társadalmi, mert széles körű társadalmi részvétel nélkül a politikai demokrácia önmagában hosszú távon nem konszolidálható. Márpedig az európai típusú civilizált társadalom integrált, erős belső kohéziója van, vagyis inkluzív jellegű, tehát minden állampolgár politikai és kulturális tevékenységének sokaságát magába foglaló társadalom. Az átmeneti társadalom, amelyben élünk, viszont még mindig kitaszító, marginalizáló és gettósító jellegű. Még a civil társadalom zászlóshajója, a nonprofit szektor is sokszor ilyen, mert területileg és társadalmilag még aszimmetrikus, vagyis a legerősebbeket védi, és adóelkerülő szerepet is betölt. A hagyományos szolidaritás ugyanis szétesett, újfajta társadalmi szolidaritás kell a maga szimmetrikus hálózati szervezeteivel, éppenséggel az EU-n belüli versenyképesség jegyében is. Beleestünk továbbá a materialista szükségletek csapdájába is, mivel a kilencvenes években kiadták az új demokráciák szegénységi bizonyítványát, és a széles körű elszegényedés révén a korábbi posztmaterialista lendület megtorpant. Bármilyen komoly politikai problémák is vannak tehát manapság, az igazi problémák mégiscsak inkább társadalmiak. A “jóléti rendszerváltás” programja ezért szörnyen aktuális, akárhogy nevezzük is.
Az egymást követő kormányokat általában politikai színezetük és nem korfeladataik sorrendje alapján tekinti a közvélemény. Pedig a kormányoknak nemcsak politikai ciklusaik vannak, hanem egymást követő feladataik menetrendje is megadható. Más feladata volt az Antall-, s megint más a Horn-kormánynak, amelyek megszabták, mert eredményeikkel előkészítették és egyben ránk hagyták a mostani feladatokat. Mindegyik kormánynak egymást követően megvannak a maga sajátos feladatai, és tennie kell a dolgát. A szocialisták jól végezték a gazdasági válságmenedzselést, de túlzottan is szorgoskodtak a magyar tőkésosztály létrehozása körül. A Fidesz viszont “privatizálta”, azaz jobbára csak saját magára fordította ezt a négy évet, mivel a második elit kiépítése volt a fő kormányzati tevékenysége, nem a további reformok. Az elszalasztott és elmulasztott lehetőségek kormánya ez, lényegében egyetlen nagy korfeladatot sem oldott meg, ami rá várt volna az államháztartás reformjától az egészségügyig. Nem vállalta fel a ráeső kihívásokat, nem nézett szembe velük, csak a ciklus végén, “álomként” megtervezve, átadta a következő ciklusnak. A Fidesz agitprop gépezetében nagy dobra verték a kis eredményeket is, ahogy most is verik a tamtamot például az állítólagos nagyarányú béremelésről, de még mindig jóval a régiós átlag alatt vagyunk. A szociális avagy jóléti fordulat kezdete tehát az kell legyen, hogy legalább Lengyelországhoz és Csehországhoz felzárkózzunk, mert jelenleg a bérek mögöttük is 20-30 százalékkal le vannak maradva. A Fidesz annyiban az MDF örököse, hogy 2002-re – akárcsak az MDF 1990-ben – “könnyű álmot ígér”.
Végszó az értelmiségi szerepről
Visszatértek a régi szép idők, mintha újra a rendszerváltás kezdetének izgalmas napjait élnénk. Fellendült a publicisztika, pezseg a megszokott értelmiségi élet, amelyben az értelmiség az összes lapokban az értelmiség szerepéről vitatkozik, a sajtó pedig a sajtó szerepéről. Most már persze a viták két táborra szakadva folynak, gyakori és hangos átkiabálással, de csak kevés érveléssel. Egyszóval kölcsönös démonizálás és viktimizálás folyik. Közben azonban – és korántsem olyan észrevétlenül – mégiscsak kialakult az értelmiség új szerepe. Már csak azért is, mert a Fidesz új szolgáló, udvari értelmiséget, királyi tévét és rádiót, lojális köztisztviselő réteget és vállalkozói klientúrát épített ki, s ezzel az ország már megfinanszírozta egy második elit széles holdudvarának színre lépését is. Ez joggal irritálja a “régi” értelmiséget, amely viszont még mindig nem látja be, hogy új értelmiségi szerep kell. A régi bölcsészkedő, világmegváltó, gyakran moralizáló értelmiségi szerep és politizálás elavult, főleg azért, mert az új közpolitikai avagy szakértő (policy) értelmiség és/vagy kommunikációs értelmiség színrelépésével döntően megváltozott a helyzet. Megjelentek a globalizáció mesterdalnokai is, és múltba forduló kritikával csak elszigetelődni lehet. De most is meg kell magyarázni az új, globalizált világot, és merész víziót kell kialakítani a jövőről az új helyzetben. Most is döntő a demokrácia fejlődésében az irány megválasztásánál a hatalom és a befolyás régi-új csatája a politika és az értelmiség között.
Ellenzéki démonizálás és értelmiségi ostorozás helyett tehát a védekező civil társadalomnak és az EU-nak együttesen kell civilizálnia a “harmadik” Fideszt, akár ellenzékbe, akár kormányra kerül is 2002-ben. A jövő még nem kezdődött el, a második Fidesz még bizonyosan a múlt utolsó felvonásához tartozik. A jövő csak akkor kezdődik el, ha kikeveredünk a többségi demokrácia zsákutcájából. Különben nem marad más számunkra az Európai Unión belül sem, mint a korántsem olyan napfényes görög vagy délolasz út.