JOGÁSZPORTRÉK III.
Az elsî beszélgetés (Szilbereky Jenîvel) a júniusi, a második (Horváth Jenîvel) a júliusi számunkban jelent meg.
A most 62 éves Györgyi Kálmán nyugodtan nevezhető Mr. Büntetőjogásznak. Már egyetemista korában a büntetőjog érdekli, a büntetőjogi diákkör egyik legaktívabb tagja. Korán felfedezi mesterét, Kádár Miklós büntetőjogi professzor személyében, akinek gyilkosan szellemes fanyar humorát is magáévá teszi. Bekerül az ELTE Állam- és Jogtudományi Kara Büntetőjogi Tanszékére, elindul a szamárlétrán – tanársegéd, adjunktus, docens. Beépül az egyetemi hierarchiába is – 1979-ben dékánhelyettes, majd 1989-ben dékán. Elismert elméleti büntetőjogi, illetve oktatási szakemberré válik – részt vesz részben a büntetőjogi, részben a felsőoktatási kodifikációkban.
Györgyi Kálmán jogi kari dékánt 1990. május elején tanszéki kollégája, Kutrucz Katalin Antall József megbízásából keresi fel, és megkérdi, elvállalná-e a Magyar Köztársaság legfőbb ügyészi tisztségét. Annak az ügyészségnek a vezetését, amelyet a rendszerváltozáskor a bukott szocialista rendszer egyik erőszakszervének tekintettek – egyébként tévesen, hiszen az ügyészség már a polgári államokban korábban létezett –, valamifajta sajátos szocialista intézménynek, a szovjet koncepciós perek hírhedt fővádlója, Visinszkij találmányának. Az eddig csak egyetemi körökben ismert Györgyi az első magyar polgári jogállam igazságszolgáltatásának egyik vezetőjévé válik. Tíz éven át fáradhatatlanul dolgozik az ügyészség megújításán és egyben konszolidálásán, a jogászi közvélemény szinte egyöntetű véleménye szerint sikerrel. Ezek után zavaros körülmények között 2000 májusában indoklás nélkül lemond főügyészi állásáról, és igazságügy-miniszteri biztosként a büntető törvénykönyv reformján dolgozik tovább.
A 193 centi magas, mindig elegáns Györgyi a magyar jogásztársadalom osztatlan tekintélyű tagja. Jogi szakmai tudását senki sem vitatja. Ugyanakkor rendkívül ellentmondásos egyéniség. Egyik oldalról roppant pedáns, talán túlzottan is rendszerető, hivatali minőségében bizonyos mértékben szemellenzős, dogmatikus egyéniség, jelentős hajlammal a bürokratikus megoldásokra. Másik oldalról Györgyi Kálmán mint magánzó nagyszerű társasági ember, szellemes társalgó, ragyogó a humora. A nők kedvence, és mindkét házassága ritka szép, rendkívül eleven, szabadelvű hölgyekkel köttetett. Valódi sportember is – fut, teniszezik.
Györgyi nagyra tartja a társadalmi tekintélyt, a jogászi hivatás erkölcsi alapjait. Ezért is érinthette fájdalmasan, hogy feltehetően döntően politikai, részben személyes sértettség okából az elmúlt években – pl. az olajszőkítések kapcsán – többen személyében is megtámadták, igyekezték őt és ügyvéd feleségét is bemocskolni. Nehezen tudta ezt elviselni, a korábban igen élénk szemek mintha mostanában fáradtabban csillognának, a humor, a nevetés, a mosoly is kicsit megfakult. Holott ha valakit, úgy Györgyit az anyagi javak különösebben sohasem érdekelték; a jogászság egyértelmű megítélése szerint ha valaki korrumpálhatatlan, Györgyi Kálmán biztosan az.
– Olyan jellegzetesen jogászi modorod van. Jogászcsaládból származol?
– Ezt nem mondhatnám. Édesapám belgyógyász és röntgenszakorvos volt, édesanyám hét gyermeket szült, és ezek felnevelésével foglalkozott. Testvéreim között van matematikus, fizikus, etnográfus, mérnök, gyógytornász, de jogász nincs. Ugyanakkor akadnak jogász tagjai is a családomnak. Anyai dédapámat, aki majdnem száz évet élt, Zsabokrszkynak hívták, és alapító tagja volt a pécsi királyi ítélőtáblának, és hát a második házasságomból származó fiam most elsőéves a Pázmány Péter Katolikus Egyetem jogi karán. Családom apai ágon német eredetű. Apai dédapám Giergl Alajos néven volt ismert biedermeier portréfestő. 1860-ban magyarosított Györgyire. Őróla a lexikonok még Györgyi (Giergl) Alajosként írtak, de az ő leszármazói már teljesen Györgyik lettek.
– Hová jártál iskolába?
– Budapesten a II. Rákóczi Ferenc Gimnáziumba. A mi iskolánk nem volt olyan híres, mint például az Eötvös vagy az Apáczai, ahová Solt Pál vagy Te jártál, de azért színvonalas iskola volt. A mostanában ismertebb emberek közül oda járt például Balsai István vagy Pokorni Zoltán. 1957-ben az érettségin három jelest és két jót kaptam.
– Érték-e a családodat a Rákosi-korszakban bántalmazások, és hogyan élted át 1956-ot?
– Családomat nem érte különösebb bántalmazás, legfeljebb a polgári származás általános következményeit kellett viselnünk. Édesapámat 1949-ben kitették ugyan a hajdani OTBA-kórházból (a Kútvölgyiből), de hamarosan kapott docensi állást az Ortopédiai Klinikán. Röntgenesként napi két műszakot teljesített, hogy bennünket el tudjon tartani. 1956. október 23-án nem voltam iskolában, így csak 24-én reggel a gimnázium kapujában tudtam meg, hogy forradalom van. 1956. október 25-én egy napra a rendőrség foglya voltam. A Deák téren a Budapesti Rendőr-főkapitányság előtt mentem bevásárlási célzattal, amikor egy rendőr, akinek feltehetően azt a feladatot adták, hogy fogjon el felkelőket, megállított, majd bekísért a rendőrségre. Ekkor találkozhattam a fegyveres erők hivatali ténykedésének egyik alapvető szabályával, nevezetesen “a legkisebb kockázattal a legnagyobb eredményt elérni”. Az illető közeg a rendőrség kapujától néhány méterre elfogott engem, aki bevásárlószatyorral voltam felfegyverkezve. Ismert ügyvéd barátom, Tillmann Lajos egyébként hasonlóképp járt: ő is arra ment, aztán feltartott kézzel álltunk a falnak fordulva. Ekkor ismerkedtem meg a rabosítás fogalmával: cipőfűzőkivétel, öv ki a gatyából, nyakkendő le stb. Egy nap után elengedtek – a kosztra ma is emlékszem, darás metéltet kaptam.
– Hogyan választottad a jogászi pályát?
– Eredetileg – mint ahogy ez a humán érdeklődésű középiskolásoknál feltehetően ma is eléggé általános – tanár akartam lenni, mégpedig történelemtanár. Ezt követően ösztönösen a jogászi pályát választottam, észérvekkel ma sem tudom teljesen megmagyarázni, hogy miért. Ugyanakkor kétszer eredménytelenül felvételiztem, és csak 1959-ben vettek fel a budapesti jogi karra.
– Mit csináltál, amíg nem kerültél be az egyetemre?
– Különböző segédmunkákat – voltam figuráns, földmérő, anyagmozgató, illetve a vérellátónál kutatási segéderő. Érdekes két év volt, sok mindent láttam, tapasztaltam, talán érettebben kerültem be az egyetemre, mint mások. Elmondhatatlanul boldog voltam, amikor végre fölvettek, és lelkesen megtanultam minden szamárságot is, amit csak tanítottak.
– Hogyan lettél büntetőjogász?
– Professzori hatásra. Rendkívüli hatással volt rám a büntetőjog professzora, Kádár Miklós, akivel másodéves koromban találkoztam. Nem volt olyan – német egyetemi szlogennel élve – Kathederlöwe (katedraoroszlán), mint az akkori kiváló adjunktusa, Békés Imre (Békés Imre professzor ugyancsak nagy befolyással volt rám, ma is szeretetteljes, baráti viszonyban vagyunk), de magyarázatai, érvelése, büntetőjogi dogmatikai szemlélete megragadott. Másodévesen eldöntöttem, büntetőjogász leszek.
– Többek szerint szellemességed, humorod, érvelési technikád kísértetiesen hasonlít Kádár Miklóséra.
– Az összehasonlítás számomra rendkívül megtisztelő, és Kádár Miklós már nem tud védekezni ellene. De alkatilag mások vagyunk – Kádár tekintélyt parancsolóan korpulens volt, én hosszú és vékony, emellett Kádár ülve adott elő, én meg gyalogolok fel-alá.
– Kádárra meglehetősen cinikus emberként emlékezünk. Felrémlik bennem, hogy egyszer a büntetőjog osztálytermészetét magyarázta egy olyan példán, hogy 1945 előtt egy őrgróf részegen elgázolt egy cselédlányt, és csak pénzbüntetést kapott. Teátrálisan feltette a kérdést: no, kollégák, miért kapta csak ezt a büntetést? Erre hátulról az egyik fiú bekiabálta: mert a professzor úr védte. Ő tudniillik már hallotta ezt a történetet a saját apjától, aki a háború előtt a Kádár Miklós tulajdonában álló ügyvédi irodában dolgozott. Kádár felnézett, elmosolyodott, és azt mondta: a büntetőjog osztálytermészetéről majd máskor, és zavartalanul elkezdett egészen másról beszélni.
– Talán nem is igaz így ez a történet. Saját magamra nézve azonban hadd mondjam, remélem nem vagyok cinikus. A cinikus ugyanis semmibe veszi a valós emberi értékeket. Én viszont az igazi emberi értékek tiszteletben tartását alapvető követelménynek érzem. A humort kedvelem, néha a gúnyt is megengedem magamnak, és örülök annak, ha egyikmásik észrevételemet, közbevágásomat szellemesnek tekintik. De ez nem azonos a cinizmussal.
– Érdekes a Te nagy Kádár Miklóstiszteleted már azért is, mert azért Kádár Miklós tudományos teljesítménye nem volt túl nagy, nem olyan, mint mondjuk Eörsi Gyuláé, akibe mi, civiljog iránt érdeklődők “szerettünk bele” egyetemi éveinkben. Sőt nekem, aki már az 1961-es Btk. után tanultam Kádártól büntetőjogot, volt olyan érzésem, hogy nem is teljesen ismeri a törvényt, különösen pedig a különös részbeli bűncselekményi törvénytényállásokat.
– Való tény, hogy Kádár Miklós nem volt egy Angyal Pál vagy egy Finkey Ferenc. Azt is mondhatnám, hogy Kádár Miklósnak az egyénisége volt az életműve. Az is igaz, hogy Kádár Miklós alapvetően az 1878-as Büntető törvénykönyvet, a Csemegi Kódexet ismerte és a büntetőjog általános része volt a valódi terepe. A dolog lényege: amikor Kádár Miklós sokévi diákköri teljesítményem honorálásaként még az államvizsgám előtt szólt, hogy maradjak benn az egyetemen az ő tanszékén, boldogan mondtam igent.
– Az 1960-as évek közepétől megkezdődött egyetemi karriered.
– Igen, a szokásos egyetemi oktatói pályán indultam el – tanársegéd, egyetemi adjunktus, docens. Szerencsére elég korán lehetőségem volt egy egyéves német ösztöndíjat szerezni. Feldolgoztam a 19–
20. századi német-osztrák büntetőjogi irodalmat, amelynek alapvető hatása volt a magyar büntetőjog-tudományra és a Csemegi Kódexre. A freiburgi Max Planck Intézetben 1969–70-ben folytatott tanulmányaim emlékezetesek számomra, így az a csodálatos könyvtár, amit ott használhattam és az az intézeti atmoszféra.
– És akkor a hatvanas évek végén csináltál egy idétlen viccet, amely majdnem véget vetett az egyetemi pályafutásodnak.
– Ez a vicc szerintem egyáltalán nem volt idétlen. Az történt, hogy 1968-ban egy hónapos ösztöndíjjal kikerültem Kijevbe. Mielőtt elutaztam volna, írtam egy figyelmet érdemlő levelet a kari párttitkárnak (aki egyébként tanszéki kollégám volt), amelyet lezárt borítékba tettem, és odaadtam egy ismerősömnek, aki éppen Münchenbe utazott, azzal, hogy onnan adja fel Pestre. A levél szövegére szó szerint emlékszem. “Kedves X. Y. Azt hiszem, az elmúlt esztendőkben megismerhettél annyira, hogy elhidd, valóban jelentős körülményeknek kellett közrehatniuk abban, hogy így döntsek. Semmiképp nem szeretném, ha bárkinek, aki az utazásom előkészítésében közreműködött, ezért utóbb bármilyen kellemetlensége származna. Soha, semmilyen körülmények között nem fogom elfelejteni, hogy mivel tartozom a hazámnak. Szeretettel üdvözöl Györgyi Kálmán.” Nohát, amikor ezt a levelet megkapta, természetesen azt hitte, disszidáltam, holott épp a “másik póluson”, a Szovjetunióban tartózkodtam. A levelet elküldése előtt a móka kedvéért megmutattam Vékás Lajos barátomnak, aki azt mondta: lehet, hogy mire visszajössz Kijevből, veheted a munkakönyvedet. Hát valóban összeült a válságstáb, hihetetlen mulatságos dolgokat összehordtak, nevezetesen, hogy kijött belőlem a német vér, kodifikációs titkokat árulok el az imperialistáknak stb. Aztán amikor megjöttem Ukrajnából, néhány kellemetlen beszélgetés után az ügy szerencsésen elhalt.
– Állítólag fegyelmit kaptál ezért a tréfáért.
– Ez nem igaz, sőt a következő évben ki is jutottam ösztöndíjjal Nyugat-Németországba.
– A párttitkárhoz intézett leveledből is következik, hogy 1968-ban már MSZMPtag voltál. Ezért aztán legfőbb ügyész korodban hallgathattál eleget, főleg Szabó Lukács képviselőtől, aki előszeretettel foglalkozott ezzel a témával.
– A hatvanas években a Jogi Karon a fiatal oktatók általában beléptek az MSZMP-be. Nekem úgy tűnt, hogy e nélkül lényegében nem lehetett részt venni a kar tevékenységének befolyásolásában, én pedig ebben részt kívántam venni. Párttagságomnak sem akkor, sem most különös jelentőséget, különösen pedig ideológiai jelentőséget nem tulajdonítottam, illetve tulajdonítok. Párttagságomról azok, akik felkértek a Legfőbb Ügyészség vezetésére, eleve tudtak, erről a parlamenti választás előtt a kinevezésemmel foglalkozó parlamenti bizottságban részletesen beszámoltam.
– Említetted, hogy bele akartál szólni a Jogi Kar tevékenységébe. Nyilván ezzel függ össze, hogy 1979–85 között dékánhelyettes voltál, majd 1989–90 között a Jogi Kar dékánja.
– Igen, a jogi oktatás fejlesztése szívügyem. Néhány kitüntetést kaptam már, például 1995-ben az egyik legmagasabb német kitüntetést vehettem át, de talán arra vagyok a legbüszkébb, hogy 1983ban a Jogi Kar kiváló oktatójává választottak. Olyan tanárok kapták meg ezt a címet, mint Brósz Róbert, Sólyom László, Németh János vagy Kukorelli István. Annak idején Király Tibor professzor ösztönzött arra, hogy legyek mellette dékánhelyettes. Később 1989-ben Földesi Tamást váltottam a dékáni székben.
– Dékáni működésedről ellentétes véleményeket hallani. Az apparátus istenített, egyes “ügyfelek” szerint meglehetősen nehézkes és bürokratikus is tudtál lenni.
– A Jogi Karon az elsősökkel a dékán parolázik. A doktorrá avatásnál a jogász dékán – a rektor és a többi kari dékán mellett – újból megszorítja immár doktor társai kezét. Ami a két kézfogás között van, az az egyetem. Az oktatást – ideértve a felvételiztetést és a diplomakiadást is – tisztességesen meg kell szervezni. Ami pedig a hallgatói kérelmeket illeti, ebben a nézeteim egyértelműek voltak: mindent, amit a szabályok szerint meg lehet adni a hallgatónak, azt meg kell adni, amit viszont a szabályok tiltanak, azt soha. És tényleg soha. Ez nem bürokrácia, ez rend.
– Magánemberként is szereted a rendet.
– Igen, a szabályok azért vannak, hogy azokat betartsák. Ha rossz a szabály, meg kell változtatni, de amíg fennáll, azt kell alkalmazni. Ez másként nem megy, a tenisz játékszabályai sem változnak a játék közben.
– És a rendhez tartozik, hogy magad mosod és vasalod az ingeidet?
– Nekem igen. De a teniszben sem szeretem, ha mozognak a vonalak.
– Nem gondolod, hogy az oktatásirányításban eltöltött évek elvontak a tudományos munkától?
– Nem tartom magamat kiemelkedő tudományos tehetségnek, olyan elméleti jogásznak, akinek a keze alól mintegy ömlenek a könyvek. Azt tényleg sajnálom, hogy a büntetéskiszabás történeti és elméleti kérdéseivel foglalkozó munkám félbemaradt. Ugyanakkor a nyolcvanas évek közepén megjelent a büntetésekről és intézkedésekről szóló könyvem, és az 1986-os Btk.-kommentár büntetéskiszabási és rehabilitációs részét is én írtam – no meg még százötven közleményt. Talán majd ha öregebb leszek, befejezhetem félbemaradt munkáimat.
– Részt vettél a hetvenes és nyolcvanas években a kodifikációs munkákban is.
– Igen. Az első ilyen munka az 1971. évi Btk.-novella volt. Talán használhatónak találtak, mert 1974-ben bevettek a Btk.-t előkészítő kodifikációs bizottságba. Ennek a kodifikációnak László Jenő volt a meghatározó szakmai vezetője, a tervezetek szövegét pedig a kitűnő kodifikátor, Moldoványi György írta. Mindkettőjüktől sokat tanultam. Később más területekre is elkalandoztam. Így Király Tibor kérésére elkészítettem a tudományos minősítésről szóló jogszabályt, majd ugyancsak az ő ajánlására kerültem az oktatási törvény szerkesztőbizottságának az élére 1984-ben.
– Mint jogi oktatással sokat foglalkozó szakembertől közbevetőleg megkérdezem: mi a véleményed a jelenlegi jogi oktatásról?
– A mai helyzet gyökeresen különbözik a hetvenes-nyolcvanas évektől. Nagyon felszaporodtak a jogi felsőoktatási helyek, megsokszorozódott a hallgatói létszám, és rendkívüli mértékben kibővült az oktatásra kerülő ismeretanyag. Ez alaptendenciájában örvendetes is lehetne, de egy igen nagy hátránnyal jár. Nevezetesen, hogy az alapvető jogi diszciplínák központi tartalmi elemei – mind a civilisztikában, mind a büntetőjogban – háttérbe szorulnak, elhalványodnak. Holott ezeknek az alapismereteknek személyiségformáló hatása van. Az ismeretdömping nem segíti a jogászi személyiség kialakulását, nem segít megalapozni a jogászi jellemet és erkölcsöt, amely nélkül viszont nincs teljes értékű jogászi pálya.
– Mindig is nagy jelentőséget tulajdonítottál a nemzetközi kapcsolatoknak, illetve a magyar jogászegyesületi munkának.
– Igen. A magyar büntetőjogászok számára a Nemzetközi Büntetőjogi Társaság munkájában való részvétel lehetőségét először Kádár Miklós nyitotta meg. Az általa feltárt úton haladt tovább Szakács Ödön, Király Tibor, Wiener Imre. Igazán büszke vagyok rá, hogy legutóbb a Társaság az Igazgató Tanács tagjává választott. A magyar jogászság nem zárkózhat be az országba, a büntetőjogban is – mivel a bűnözés nemzetközivé vált – egyre nagyobb szerepet kap a nemzetközi büntetőjog. A jogászság szervezésében pedig nagy jelentősége van jelenlegi elnevezésén a Magyar Jogász Egyletnek, amelynek vezetésében kezdettől fogva részt vettem. A jogászgyűlések, a megyei jogásznapok a magyar jogászság alapvető összetartó erejét képezik. Amikor tehettem, ezeken mindig igyekeztem részt venni.
– Különösen a német kapcsolatokat favorizálod.
– Személyes és nyelvi okokon túl a magyar jog német-osztrák kötöttsége is oka ennek. Például nem tudom, tudod-e, hogy Magyarországon előbb volt osztrák ügyészség, mint magyar, mert azt a Bachkorszakban már áthozták hozzánk, a magyar királyi ügyészség pedig csak 1871ben alakult meg Kozma Sándor vezetésével. Mindig nagy megtiszteltetés számomra a német jogászgyűlésen való részvétel, csodálom azt a szervezettséget, ami ott megfigyelhető. A német fogalomelemző jogtudomány is közelebb áll hozzám, mint az angol-amerikai esetjogi szemlélet, szabadjogi iskola.
– Mielőtt a legfőbb ügyészi korszakodra rátérnék, engedj meg néhány magánéleti kérdést. Neked mindig a munkád egyben a hobbid is volt, de azért sportszereteted is ismert.
– Hát igen. Én nem a lelátóról érdeklődöm a sport iránt, mint az igen tisztelt interjúkészítő – szabadjon megjegyeznem egyébként, hogy az alakodon meg is látszik –, hanem magam űzöm a sportot. Futok és teniszezem. Ami a teniszt illeti, rajongásom a tenisz iránt gyerekkoromból, a Vasas Pasaréti úti pályájáról datálódik, ahol nem kisebb játékosoknak szedtem a labdát, mint mondjuk Asbóth József, aki 1948-ban harmadik lett Wimbledonban és bajnok Párizsban. Persze az akkori szocialista sportban a tenisz nem volt olyan divatsport, mint ahogy az lett már a hetvenes évektől – akkor még a megtűrt kategóriába tartozott. Azután gimnazista koromtól jó ideig nem teniszeztem, jóval később egyetemi kollégáim beszéltek ismét rá. Futni pedig 1969ben Freiburgban kezdtem. Társaságban jobb futni, de a barátaimat – akiket zömmel az egyetemről ismerek – nagyon nehéz volt rávenni a rendszeres futásra, talán az egy Tasnády László ügyvéd barátomat kivéve, aki még a híres Iglói Mihály-féle futóistállóhoz tartozott, az Iharos–Tábori–Rózsavölgyi-féle időkből.
– Ha választanod kellene, hogy vagy csak teniszezhetsz, vagy csak futhatsz, melyiket választanád?
– A futást. Egyszerűen szükségem van rá.
– Térjünk rá egy másik “sportra”, amelyben viszont egyáltalán nem tartoztál a “futottak még” kategóriába. Azaz a nőkre, vagy ahogy ezt mostanában a hivatali levelekre írják, az “úrhölgyekre”.
– A kérdés számomra így értelmezhetetlen, teljesen normális, történelmileg szokásos kapcsolatot tartok a női nemmel.
– Mind a két feleséged nagyon szép nő volt, amennyire a korán meghalt első feleségedre vissza tudok emlékezni, még egy kicsit hasonlítanak is egymásra. A kérdés érdekessége az, hogy Te egy nagyon rigorózus, pedáns ember vagy, mind a két feleséged ugyanakkor rendkívül kedves, szárnyaló szabad madár.
– Kérem, ne politizáljunk.
– Húsz-harminc évvel ezelőtt a szabad madarat még nem azonosították egy politikai párttal. De tudod, miről akarok beszélni.
– Lehet, hogy az ellentétek vonzzák egymást. Te csak az éjszakai fellépéseiből ismered az első feleségemet. Okleveles táncművész volt, és csak testmagassága miatt kényszerült az Operából az Operettbe. Rendkívül sokat dolgozott, imádta a szakmáját, annak szinte rabszolgája volt. A második feleségem is rendkívül sokat dolgozik, látom, hogy milyen alapossággal készül a tárgyalásaira. Ha ügyem volna, nyugodtan bíznám rá. Persze egy szabadúszó ügyvéd nem irodista jogász, vérében van a flexibilitás, a mozgékonyság.
– A pletykák szerint legfőbb ügyészként – főleg a bulvárlapok által – többször volt kellemetlenséged a feleséged miatt.
– Tisztelettel bejelentem azon ultrakonzervatív álláspontomat, hogy mi a feleségemmel szeretjük egymást. Feleségem nem tud és nem is akar nekem kellemetlenséget csinálni. Meggyőződésem az, hogy a feleségem sohasem élt vissza az én hivatali állásommal.
– Térjünk rá legfőbb ügyészi tíz évedre. 1990. június 25-én lettél legfőbb ügyész. Nem féltél a feladattól? Hiszen sohasem voltál praktizáló jogász, nemhogy ügyész. Emellett szabadfoglalkozású egyetemi oktatóként tapasztalatod sem lehetett egy olyan nagy szervezetrendszer irányításában, mint az ezer embert is meghaladó, teljes országot behálózó ügyészi szervezet.
– Az volt a meggyőződésem, hogy képes leszek ennek a feladatnak a megoldására. Egy Kádár Miklós-emlékünnepségen a kilencvenes években el is mondtam, hogy mit mondott volna a professzorom, ha megéli kinevezésemet: “Kedves Kálmán! Nem kizárt, hogy nálad alkalmatlanabb embert is lehetett volna e tisztségre találni.” Megérintett 1989–90 légköre, a rendszerváltozást körülvevő óriási országos várakozás. Hihetetlenül nagy lehetőséget kaptam: részt vehetek a magyar jogállami igazságszolgáltatás kialakításában. Korábban hívtak a Legfelsőbb Bíróságra, de nem mentem. Most viszont elvállaltam.
– Az teljesen nyilvánvaló, hogy az első szabad választások után az új polgári kormányzat olyan embert kívánt az ügyészség élére, aki maga nem volt a szocialista ügyészség tagja, emellett politikailag semleges. Az akkori politikai vezetés dicséretére mondom, hogy nem bábot küldtek az ügyészségre, hanem markáns egyéniséget, aki ráadásul az ország egyik legjobb büntetőjogásza…
– A kedves túlzás sohasem volt idegen Tőled. De térjünk a tárgyra. Amikor legfőbb ügyész lettem, az ügyészi szervezet mély morális, politikai és egzisztenciális válságban volt. Előfordult, hogy egy lopási ügyben a tárgyalóteremben tüntettek a “kommunista” ügyész ellen. Az ügyészséget sokan egyszerűen a megbukott szocialista rendszerrel azonosították. Az ügyészi szervezetet csapatosan hagyták el a tapasztalt szakemberek, a legtöbben nem is politikai okokból. Az ügyész ugyanis jól képzett, fegyelmezett munkaerő volt a szocialista államban is. Az ügyészek sokkal nagyobb anyagi megbecsülés mellett el tudtak helyezkedni az 1990-ben szinte varázsütésre igen szélesre nyíló jogászi munkaerőpiacon, több volt ügyész ma neves ügyvéd, hadd ne csináljak itt reklámot nekik.
– Sikerült visszaadnod az ügyészek önbecsülését?
– Nem én adtam vissza. Mi szereztük meg. Tudatosan törekedtem az ügyészi szervezet nemes hagyományainak felélesztésére, annak a megértetésére, hogy az ügyészség nem lenini–sztálini hagyomány, és nem azonosítható az 1950-es évek koncepciós pereinek vádiratait gyártó kvázi-ügyészséggel. Az ügyész a jogállami polgári igazságszolgáltatás elengedhetetlen és fontos résztvevője. Az ügyészség mielőbbi konszolidációja már azért is fontos volt, mert azt már akkor világosan látni lehetett, hogy a határok kinyitásával, a jogállamiság és a piacgazdaság kiépítésével egyidejűleg bűnözési hullám kezdődik. Vegyük például a fegyveres bűncselekményeket, robbantásokat vagy a kábítószerrel összefüggő szervezett bűnözést. Nőni fog tehát az ügyészi munkateher, amelynek csak erkölcsileg támadhatatlan, önbizalmát-önbecsülését visszanyert ügyészi kar tud eleget tenni.
– Mindig hangsúlyoztad, hogy a bíró és az ügyész egyenrangú, ugyanazon igazságszolgáltatási rendszer része, előmeneteli-javadalmazási rendszerét egyformán kell kezelni.
– Mind a német, mind a latin rendszerekben a bíró és az ügyész ugyanazon hivatásrend része, történetileg a megyékben ezért is volt egy épületben a bíróság és az ügyészség. Ez persze nem jelenthet elvtelen összefonódást, a bíróság előtt az ügyész éppúgy ügyfél, mint az ügyvéd, de azt igen, hogy a bírói, illetve ügyészi javadalmazás egymástól nem szakadhat el. Rám nagy hatást tett 1990-ben, hogy Antall József számára ez az alaptétel evidencia volt.
– Te köztudottan azon az állásponton voltál, hogy éppúgy, mint Ausztriában, a legfőbb ügyész tartozzon a kormány, helyesebben az igazságügy-miniszter alá.
– A jogállami rendszerekben mind a két megoldás működik: a kormány alá tartozó és a kormánytól független ügyészség. A jelenlegi magyar helyzetet egy kicsit még a korábbi szocialista alkotmányból örököltük. Ma is elvileg azt a megoldást tartom helyesnek, ha a politikai felelősséget az ügyészi működésért a parlamentben interpellálható igazságügyminiszter viseli, az ügyészséget viszont szakmai vezető, a főügyész teljes hatáskörrel vezeti, és az ügyészség konkrét ügyekben nem utasítható. Mindehhez viszont kétharmados alkotmánymódosítás kellett volna, és erre a kilencvenes években nem volt mód vagy szándék.
– Pályafutásod során sok bajod is volt a parlamenti interpellációkkal, illetve az ezekre adott válaszaiddal.
– Elviseltem, de ismétlem, a legfőbb ügyész parlamenti interpellálhatóságát, különösen ha az konkrét büntető- vagy más ügyekre is kiterjed, elméletileg alkotmányos nonszensznek tartom, amely egyben politikai befolyást is jelenthetne az ügyészségre. A jogállami ügyészségnek viszont politikailag befolyásolhatatlannak kell lennie.
– Szerinted létrejött a magyar ügyészség politikai befolyásolhatatlansága?
– Nem egyedül, hanem hajdani munkatársaimmal együtt, de úgy vélem, alapvetően sikerült ezt megteremteni. Persze a jogállami ügyészi működés beidegzéséhez idő kell, meg kell szabadulni az örökölt rossz reflexektől, és új veszélyekkel is szembe kell nézni. Szerintem sikerült a megyei főügyészek kiválasztását és kinevezését úgy megoldani, illetve a megyei főügyészekkel megértetni, hogy a többpártrendszerű demokráciában egyenlő távolságot kell tartani a pártoktól, természetszerűen az éppen kormányon lévő párttól is. A politikai szférával udvariasan, de ritkán kell az ügyészeknek érintkezniük.
– Mi a véleményed a gazdasági befolyásolhatóság lehetőségéről, a korrupcióról? Legutóbb az úgynevezett székesfehérvári maffiaügy kapcsán lehetett hallani, hogy lám-lám, a szervezett bűnözés most már elérte az ügyészséget is.
– Meggyőződésem, hogy az elmúlt tíz év alatt szakmailag tekintéllyel bíró, morálisan kifogástalan ügyészi szervezet alakult ki Magyarországon, amely megfelel a jogállami erkölcsi követelményeknek. Egy-két korrupt ember természetesen esetlegesen minden szervezetben akadhat, de a szervezett bűnözés természetszerűen nem épült be, és a jövőben sem fog beépülni az ügyészi szervezetbe.
– Az ügyészséget mindenki kvázi vizsgálóbírói intézményként értékeli, lásd újabban Nyugaton a főleg az úgynevezett bagatellügyekben tapasztalható úgynevezett ügyészbíráskodást. A dolog lényege, hogy a közvéleményben az ügyész szerepe összefonódik a büntetőjoggal. Nem érzed ezért azt, hogy az úgynevezett általános ügyészi felügyelet, illetve a polgári perekben való ügyészi fellépés indokolatlanul fennmaradt szocialista tradíció, amely ellentétes a polgári piacgazdasággal?
– Az kétségtelen, hogy a nálunk tradicionális osztrák-német rendszerben az ügyészség főleg büntetőjogi feladatokat látott el, bár például státusügyekben a német rendszerben is van ügyészi fellépés. Ugyanakkor főleg a latin országokban az ügyészségnek számos polgári jogi feladata is van. Úgyhogy a magyar ügyészség büntetőjogon kívüli feladatait nem nevezném egyszerűen szocialista örökségnek. Ugyanakkor van tudomásom arról, hogy a polgári törvénykönyv reformjánál az ügyész polgári perindítási, illetve perbe való beavatkozási lehetőségét a civiljogi elmélet képviselőinek többsége korlátozni kívánja. Ezt a kérdést tehát a jövőben részleteiben meg kell vizsgálni.
– Az ügyészség tekintélye, jogállami lehetőségei azért bizonyos mértékben az anyagi feltételek függvénye is. Többen azt állítják, hogy lehet, hogy Te jóval híresebb büntetőjogász vagy az utódodnál, de ő egy év alatt sokkal több költségvetési támogatást harcolt ki a kormánynál az ügyészség számára, mint Te egész hivatali időd alatt.
– Ennek a véleménynek mindkét állítása téves. Először is az utódom – mivel éveken át egy szobában ültem vele az egyetemen, nyugodtan elmondhatom – kiválóan képzett büntetőjogász, és az az előnye, hogy jóval fiatalabb, mint én. Meggyőződésem az is, hogy az ügyészség politikai függetlenségét a mindenkori kormánnyal szemben utódom hivatali ideje alatt éppúgy biztosítani fogja, mint ahogy én igyekeztem ezt megtenni. Végül hivatali működésem alatt jelentősen javultak az ügyészségek technikai feltételei, például a számítógépekkel, másológépekkel és egyéb technikával való felszereltsége. Meg lehet nézni a Fővárosi Főügyészség új épületét, amelynek kiharcolásában nekem is volt némi szerepem. Vagy nézzél be az új nyíregyházi főügyészségre.
– Említhetnék hivatali működésed kapcsán néhány, a jogászi közvéleményben is nagy vihart kavart büntetőügyet, és kérdezhetem ezekről a véleményedet?
– Nem. Nem tartanám helyénvalónak, hogy az ügyészségről távozva hajdan volt bűnügyeket kommentáljak.
– Akkor általánosságban kérdezem. Sortűzperek?
– 1990–91-ben sokan úgy gondolták – én is –, hogy a belső jog keretében kell megoldani ezeket az ügyeket. Úgy véltem, hogy az Országgyűlésnek törvényt kellett volna hoznia, ahogy ezt tették a németek az elévülés nyugvásáról, amely persze éles vitát váltott ki a német jogirodalomban is, mondván, hogy ez a törvény intézményesítette a büntetőjogban a visszaható hatályt, amely ellentétes a nullum crimen sine lege híres büntetőjogi alapelvével. Elméletileg persze a kérdés ugrópontja, hogy az elévülés anyagi jogi vagy eljárási jogi jogintézmény-e. A hatályos magyar törvény anyagi jogi intézményként kezeli. Az ügyészség magatartását később az Alkotmánybíróság állásfoglalása határozta meg, amely előtérbe helyezte a nemzetközi büntetőjogot, illetve a genfi egyezményeket. Vannak, akik feleslegesnek tartják a fél évszázad előtti ügyekért való büntetőeljárásokat, de szerintem az ötven év előtti gyilkosság is gyilkosság. Ezen szemléletmód jegyében vagyok egyébként én elvileg ellene az amnesztiának is, a bűncselekményért törvényesen kiszabott büntetést tessék végrehajtani. A közkegyelem alapvetően politikai és nem jogi döntés.
– Nem gondolod jó néhány ügy tapasztalatai alapján, hogy főleg a gazdasági bűncselekmények kerettényállásai alkalmasak lehetnek politikai konfliktusok büntetőjogi útra terelésére, avagy a piaci versenytárs üzleti megsemmisítésére, esetleg személyes bosszúra?
– Ez a veszély nem vitásan fennáll. A kerettényállás mindig kockázati tényező, de hát a büntetőjog a világon sehol sem boldogul kerettényállások nélkül. Ezen a téren nehéz általános igazságokat mondani. Egyik oldalról a büntetőjognak kötelessége, hogy fellépjen az ún. fehérgalléros bűnözéssel szemben. A legmagasabb társadalmi vagy gazdasági pozíció sem adhat menlevelet, ha a tisztség betöltője bűncselekményt követ el. Másik oldalról nem szabad megengedni, hogy indokolatlan nyomozással, vádemeléssel valakit politikailag megsemmisítsenek, vállalkozásai az indokolatlan büntetőeljárás miatt csődbe menjenek. E körben nagy az ügyészség felelőssége, hogy elválassza a búzát az ocsútól, megkülönböztesse a mesterségesen konstruált feljelentéseket, népiesen a műbalhékat a bűncselekmény valóban alapos gyanújától.
– Ez különösen így van, mert a tömegkommunikációban, a közvélemény előtt már a gyanúsítás, különösen pedig az ügyészi vádemelés szinte azonos a bűncselekmény jogerős bírósági megállapításával.
– Ez a jogi felvilágosítás súlyos hibája. A vádirat nem ítélet. Az európai büntetőeljárás alapintézménye a nyilvánosság, a szóbeliség és a közvetlenség alapelvei alapján folyó tárgyalás, ahol a vádlott és védője az ügyésszel egyenrangú ügyfél. A jogerős ítéletig az ártatlanság vélelmének ténylegesen fenn kell állnia – enélkül nincs jogállami büntetőjog.
– No de ha valakit szíjon, megbilincselve mutogatnak a televízióban, annak társadalmilag vége van, még akkor is, ha több évvel később esetleg a bíróság jogerősen felmenti is. Újabban egy-két politikailag-gazdaságilag fontosabb ügyben a gyanúsítottként megidézettek kamerák tüzében, újságírók sorfala mellett mennek be kihallgatásra a bűnüldöző szervekhez. Aligha valószínű, hogy a gyanúsítottak értesítették a kihallgatás idejéről és helyéről a sajtót.
– Az ilyesmit sajnálatosnak tartom. A személyes kényszerintézkedések sem jelenthetik a személyiségi jog indokolatlan sérelmét, nem lehet az a céljuk, hogy az eljárás alá vontat megalázzák, hogy pszichikai kényszert jelentsenek vele szemben. Bilincs Magyarországon a rendőrségi törvény szerint személyi szabadságban korlátozni kívánt vagy korlátozott személy önkárosításának megakadályozására, támadásának megakadályozására, szökésének megakadályozására vagy ellenszegülésének megtörésére alkalmazható. Más célra a törvény nem enged bilincshasználatot. E téren egyébként a bilincshasználatra vonatkozó alacsonyabb rendű jogszabályok is korszerűsítésre szorulnak. Nagyobb problémának érzem azonban az úgynevezett média-igazságszolgáltatást, amelynek negatív hatásait egyre több nemzetközi büntetőjogi tudományos fórum tárgyalja. A sajtószabadság nagy érték, de a szabadsággal élni és nem visszaélni kell. A jó ízlésnek, a kényes erkölcsnek olyankor is segítenie kellene, amikor a jog nem ír elő semmit.
– Nem lehet, hogy nálunk túl könnyű a gyanúsítottá nyilvánítás, illetve nem elég szigorúak az előzetes letartóztatás feltételei a nyugati országokhoz képest?
– Ezt én nem így látom. A gyanúsítottá nyilvánítás előfeltétele, hogy az illető személyére individuálisan már konkrét bizonyítékokkal alátámasztott alapos gyanú álljon fenn. Előzetes letartóztatást pedig – mégpedig az őrizetbe vételtől számított 72 órán belül – csak ügyészi indítványra és csak bíróság rendelhet el, és a büntetőeljárási törvény tételesen meghatározza az előzetes letartóztatás indokait. Persze a gyakorlatban egyes esetekben hiba történhet, ezt nem lehet kizárni, de az esetleges hiba mindig orvosolható.
– Nem lenne célszerű például maximálni az előzetes letartóztatás időtartamát, mondjuk, egy évben? A nyomozás tehát folyhat akár több évig is, de ha nem emelnek addig vádat, az előzetes letartóztatást meg kell szüntetni?
– Vannak olyan államok, amelyekben a törvény meghatározza az előzetes letartóztatás maximális időtartamát. Ilyen szabályt az 1998-ban elfogadott büntetőeljárási törvényünk is tartalmaz. Jelenleg előzetes letartóztatást egy éven felül nálunk csak a Legfelsőbb Bíróság hosszabbíthat meg, ehhez különösen nyomatékos okok kellenek, és nagyon ritkán is fordul elő.
– Mit szólsz ahhoz, hogy az elmúlt tíz-tizenkét évben büntetőjogunk a közvélemény nyomására állandóan szigorodik? Újabb és újabb büntető tényállások, magasodó törvényi büntetési tételek, törvényhozási nyomás a bíróságokra, hogy szigorodjon az ítélkezés stb.
– Ez egy nehezen megítélhető, komplex probléma. Egyik oldalról átmeneti társadalomban vagyunk, amelyben a bűnözés igen rövid idő alatt robbanásszerűen megnövekedett. Ez szigorítást kíván. Másik oldalról a fejlett nyugat-európai államokban átlagban a százezer lakosra eső börtönpopuláció kb. nyolcvan, Magyarországon viszont százezer lakosra ennek épp a kétszerese, százhatvan ember esik. Ez a körülmény viszont enyhítést igényelne. A folyamatban lévő büntetőjogi reform során ezt a kérdést különleges nyomatékkal fogjuk vizsgálni.
– Legfőbb ügyésszé 1996-ban kétharmados többséggel újraválasztottak, legfőbb ügyészi beszámolódat 1999-ben majdnem egyhangúan fogadta el a parlament. Személyedet a magyar jogászi közvéleményben, de nyugodtan mondhatom, az Európai Unió mértékadó jogászainak szintjén is a magyar jogállamiság egyik jelentős biztosítékának tartották. Ezt követően az ügyészség alapfunkcióját tekintve jelentéktelen összecsapás történt a médiakuratóriumok kapcsán a kormánnyal, illetve az Országgyűlés elnökével, és két évvel mandátumod lejárta előtt, 2000 tavaszán váratlanul benyújtottad a lemondásodat. Miért?
– Összecsapásra nem emlékszem, és erre a kérdésre nem kell válaszolnom. A törvény szerint a legfőbb ügyész bármikor indoklás nélkül lemondhat tisztségéről. Ez egy egyoldalú jogi aktus.
– A jogszabályok szintjén valóban nem kell válaszolnod. De egy lemondásnak nyilván vannak indokai.
– Természetesen igen, de most elégedj meg azzal, hogy már nem volt meg bennem az a motiváció, amelyet korábban a tisztség elvállalásakor és azt követően közel tíz éven át éreztem. Az ügyészségen eltöltött évekre jóleső érzéssel tekintek vissza. Kiválóan képzett, nagy tudású embereket ismerhettem meg, és az ügyészség ezekben az években jól látta el a feladatát.
– És a mostani munkádhoz érzel motivációt?
– Igen. Az Igazságügyi Minisztériumban miniszteri biztosként a büntető törvénykönyv reformjának előkészületeit irányítom. Megint elmélyedhettem a szakirodalomban, olyan nálunk viszonylag új problémákkal foglalkozhatok az európai uniós jogharmonizáció kapcsán, mint például a jogi személyek büntetőjogi felelőssége, amely az angolszász gondolkodás behatolását jelzi a kontinentális büntetőjogba. Ez szép munka.
– Nem érzed furcsának, hogy egy volt legfőbb ügyész miniszteri biztos lesz? Voltaképpen a Btk. reformját egyetemi oktatóként is irányíthatnád, hiszen ilyen formában folyik a polgári törvénykönyv felülvizsgálata is.
– Nekem nincs érzékem az ilyen problémák iránt. Én egy éve kaptam egy ajánlatot, amelyet elfogadtam. Más állásajánlatokat is kaptam, ezt választottam. Szakmailag és emberileg is jól érzem magam az Igazságügyi Minisztériumban.
– Köszönöm az interjút.
ifj. Korsós Antal
A szokásos utószó. Györgyi Kálmán hivatali ideje alatt semmilyen biztonsági őrizetet nem igényelt, pedig a legfőbb ügyész nyilván jóval fenyegetettebb, mint az Alkotmánybíróság vagy a Legfelsőbb Bíróság elnöke. Idős sofőrjével, akivel mereven Szabó urazták, illetve Főügyész urazták egymást, kettesben járták az országot. Szombat-vasárnap természetesen Györgyi vezetett – rosszul, hiszen alig fért bele az autóba. Egyszerű titkársága volt, kabinetfőnökök, sajtószóvivők nélkül. Egy régi vágású úriember távozott vele a magyar közéletből, a valamikori – talán sosem volt – szebb, boldogabb, nyugodtabb idők emlékét idézve.