VERSENYBEN MARADNI IV.

Tíz évre volt szükség, hogy a rendszerváltó magyar gazdaság jövedelmi mutatói elérjék az 1989–90-es mértéket. A tíz év alatt több mint hatszorosára emelkedtek a fogyasztói árak, az ötmillió munkavállaló helyett négymilliónál kevesebb embernek van állandó állása. Az ipari termelés már ötven százalékkal haladja meg az 1990-es szintet; 1989–90-ben a magyar gazdaság összexportja – beleértve a KGST-országokba irányuló kivitelt – nem érte el a tízmilliárd dollárt, tavaly pedig már harmincmilliárd fölött volt.

Az átmenet első évtizedének sikeres vállalatai tucatszám dőltek össze, a vállalkozói élmezőnyből is sokan kihulltak. Volt, aki az erősödő gazdasági versenyt nem állta, és volt, aki politikai szövetségeseivel együtt emelkedettbukott. Néhányan, nem kevesen, az összeomlás elől kisebb-nagyobb bűncselekményekkel próbáltak elmenekülni. Aki nem növekszik, az meghal – vélik ma üzleti körökben, jó okkal. Ám a növekedési hajszának is szép számmal vannak már áldozatai.

Sorozatunkban azok a gazdasági vezetők, menedzserek szólalnak meg, akiknek sikerült versenyben maradniuk. Akik a hatalmi viszonyok átrendeződését, a klientúrák harcát is túlélték, mert kimaradtak belőle. Megannyi egyszemélyes gazdaságtörténet az övék. Egyszerre felül- és alulnézetben: a vezető elit szemszögéből, de a gazdaságpolitika irányítói apparátusától távol.

Orbán István: Egyszer majd egyenes derékkal távozom az Egis Rt.-bîl – Farkas Zoltán interjúja

“Minden voltam ebben a gyárban, csak hintaló nem” – mondta egyszer önironikusan Orbán István. 1964-ben üzemmérnökként helyezkedett el az akkori Egyesült Gyógyszer- és Tápszergyárban, amely csaknem harminc évvel később az ő vezetésével és irányításával lett Egis Rt. Volt laborvezető, a kísérleti üzem csoportvezetője, kutatásszervezési főosztályvezető, később pedig termelési és műszaki igazgató. 1982ben elődje, a közelmúltban elhunyt Bihari István a gyári folklór szerint azzal a feltétellel adta át neki a vezérigazgatói posztot, hogy hagyja abba a kiabálást, veszekedést.

Tizenhárom évvel később az új tulajdonos, Jacques Servier tüzetesen átvizsgálta a gyárat, és úgy döntött, annak vezetését továbbra is a magyar menedzsmentre bízza. Az Egist nem szállták meg a franciák. Egyetlen igazgatót küldtek, aki a marketinget erősítette meg.

“Négyévente változó ideológiával aligha lehet gazdálkodni” – hangsúlyozta többször Orbán István, aki, bár mindig szerette volna távol tartani magát a politikától, néha belecsöppent. Tagja volt az 1988-as, Kádár János menesztése után megalakult Központi Bizottságnak. Németh Miklós felkérését viszont elhárította, nem lett miniszter. (Nemet mondott később Horn Gyulának is.) 1990 őszén, a taxisblokád után kialakult válságos helyzetben ő vezette az Érdekegyeztető Tanács nyilvános, maratoni ülését. “Addig innen el nem megyünk, amíg meg nem állapodunk” – mondta a vita résztvevőinek. A sikeres egyezség után éjszaka HÉV-vel utazott haza Óbudára, és kora reggel, mintha mi sem történt volna, szokása szerint az uszodában kezdte a napot. Ott zsebelte be a sikert, ismeretlenektől és akaratlanul.

Az Egis Rt. 45 milliárdos árbevételével ma tekintélyes gyár Európában. Annak ellenére jól áll, hogy a vezérigazgató az utóbbi időben többször ütközött a kormányzattal. A legutóbbi gyógyszerár-tárgyalásokat két évig húzta-halasztotta két egymást váltó miniszter, míg végül a nyáron a tárca vezetője engedélyezett egy minimális áremelést. S újabban rájár a rúd Orbán Istvánra is. Bizonyos jelekből arra lehetett következtetni, hogy megpróbálják “kiszervezni” alóla a Magyarországi Gyógyszergyártók Országos Szövetségét, sikertelenül, mert ismét elnökké választották. Egy éve a prostituáltak akarták elfoglalni a kőbányai gyár – és annak óvodája, sporttelepe – mellett a zöld területet, azt nézték ki türelmi zónának. Később rajtaütésszerű szoftverellenőrzést tartott a rendőrség a Business Softver Alliance hathatós támogatásával az Egis Rt.-ben, amiről a média előbb értesült, mint a gyárvezetés. Az újságírók a rendőrökkel egyszerre érkeztek a helyszínre, és még javában tartott a “razzia”, amikor az egyik internetes hírszolgáltató közölte: ötszáz gépet foglaltak le a gyárban. A szám néhány órával később igaznak bizonyult.

A belföldi piacon a hazai gyógyszergyártók nehezen állják a versenyt a nemzetközi vállalatokkal. Az Egis Rt. 17-18 százalékos piaci részesedése a kilencvenes évek eleje óta 8–8,5 százalékra csökkent, ezt erőteljes exporttal sikeresen ellensúlyozta. Védelmet, segítséget az elmúlt évtizedben sem a kormányoktól, sem a társadalombiztosítástól nem kapott a hazai gyógyszeripar.

A ma 62 éves Orbán István újabb hároméves szerződést kötött a Servier-vel. Az eredeti ajánlat öt évre szólt, ám a vezérigazgató illemtudóan csak hármat javasolt. A gyárban ma még elképzelni sem tudják, mi lesz, ha ő visszavonul. Ez az első és ma már biztosan az utolsó munkahelye is. Közvetlen munkatársait maga választotta ki, és senkit nem cserélt le közülük. Első házasságában él, felesége, Piskó Ágota textilvegyész, fia, Orbán Ádám gyógyszervegyész, a “szomszédvár” Richternél dolgozik. Három unokája van. Hobbijaihoz is hűséges: hetente többször úszik a Lukácsban, szívesen időzik Gárdonyban, ahol hétvégi háza van, szeret főzni, középkategóriás Peugeot-ját maga vezeti, sokat olvas – és újraolvas. Most éppen a reformkornál tart, Vörösmartynál. “Nagy kár, hogy a magyar nemzeti gondolat ma is konzervatív” – tűnődik, és sorolja azokat a polgári hagyományokat, amelyekből kiderül, hogy ennek nem kellene végzetszerűen így lennie.

– Ön negyven éve egyetemi ösztöndíjasként tette be a lábát először ebbe a gyógyszergyárba, és 1982 óta vezérigazgató. Vagyis jövőre már azzal büszkélkedhet, hogy huszadik éve, folyamatosan az ön vezetésével működik az Egis. Nem hiszem, hogy akad még bárki is ebben az országban, aki ennyi időt eltöltött volna egy helyben, mint ön. Én mindenesetre ilyen lángossütőről, kocsmárosról, trafikosról, de még körzeti orvosról sem tudok.

– Azon olykor én magam is elcsodálkozom, hány évtizede dolgozom itt. Egy biztos: már régóta nem azzal foglalkozom, amit akkor elterveztem, amikor a gyógyszeriparban elhelyezkedtem. Eszembe sem jutott, hogy egyszer majd igazgató lehetek. Sőt az első néhány esztendőben alacsonyabb beosztású vezető sem akartam lenni. Vegyészmérnök vagyok, nagyon szeretem a szakmámat. Mind a kémia, mind az ehhez kapcsolódó műszaki megoldások érdekelnek, és amikor még ezekkel bajlódtam, állítólag nem is ment rosszul. Volt hozzá érzékem. Azt hittem, ez elég ahhoz, hogy egész életemben ezzel foglalkozzam.

– Miért nem volt elég?

– Azért, mert ahogy teltek az évek, néhányan ráébredtünk, hogy a munkánknak vajmi kevés értelme van. Azt láttuk, hogy az általunk létrehozott megoldások, mire befejezzük a munkát, valószínűleg nem kellenek a vállalatnak. Kialakult néhányunkban az az érzet, hogy kell lennie valamiféle normális munkamegosztásnak a vezetők és a vezetettek között. Ha semmi mást nem teszünk, csak lófrálunk a gyár udvarán, ezernyi megoldandó feladatra bukkanunk. Nekifekszünk ennek-annak, de teljesen céltalanul, ha nem tudjuk, hogy mire van szüksége a vállalat vezetőinek. És ezt bizony nem tudtuk. Így sodródtam 1973-ban vezetői pályára. Ez a szűkebb értelemben vett szakmától is elszakított egy kissé.

– Tíz év sem telik el, és ön az akkori Egyesült Gyógyszer és Tápszergyár, az

EGYT vezérigazgatója. Azóta azzal a csapattal dolgozik együtt, amelyet a kinevezése után Bihari Istvántól örökölt. Marosffy László gazdasági és Mihályi György termelési igazgatóval.

– Így van, a vállalat által a “kemény magnak” nevezett csapat lassan húsz éve együtt van. Ezt kétféleképpen lehet értelmezni. Egyrészt úgy, hogy ez egy összeszokott, jó csapat, amellyel jó eredményeket lehet elérni, hiszen bízunk egymásban. Ez az én értelmezésem. De kétségkívül van másmilyen értelmezés is.

– Hogy lehet az, hogy mindmáig együtt maradtak? Hiszen húsz év alatt a legmeghittebb barátságot is kikezdheti az idő, a legjobb munkakapcsolat is megszakadhat. Mi ez a véd- és dacszövetség?

– Valószínűleg nagy szerencsénk van egymással. Mind a hárman szeretjük azt az emberi nyugalmat, amit sikerült magunknak és magunk köré kialakítanunk, és nem megyünk egymás agyára. Közöttünk pedig, ahogy azt Mihályi György szokta mondani, kell lennie egy vezérürünek. De nem gondolom magamról, hogy én vagyok a legokosabb, és azt sem, hogy a hierarchiában magasabb helyet elfoglalva bármiben is különb lennék náluk. Ez nagyon egyszerű tétel.

– Pedig, ha jól tudom, karakterjegyeik, beállítottságuk, a szó tágabb értelmében vett iskolázottságuk is különböző.

– Ez így igaz. Bár más a vérmérsékletünk és a természetünk, a fő kérdésekben egyetértünk. Nagy érték számunkra a tisztesség és az a megbecsülés, amit a közösségtől megkapunk. Erről soha nem volt köztünk vita. Amikor a privatizáció nehéz éveit éltük át, valamennyien egyetértettünk, hogyan kell ezt megoldanunk. Ehhez nem kellett véd- és dacszövetséget kötni. Egy mondat elég volt.

– Ez a mondat úgy hangzik: nem akartuk saját zsebre privatizálni az Egist.

– Pontosan. Ezt egy pillanat alatt elfogadták.

– De ha jól tudom, nem is barátkoztak össze! Vagy összebarátkoztak, de munkaidőn kívül nem találkoznak, nem hívják egymást telefonon. Mintha hermetikusan elzárták volna egymástól a munkahelyi és a magánéletüket. Lehet, hogy ezért tudtak mindmáig együtt maradni?

– Ebben sok igazság van. A magánéletemet teljesen elválasztom a hivatali életemtől. Meglehet, még ez is understatement. Huszonöt éve voltam utoljára vállalati üdülőben. Nincs vállalati autóm, mert azt gondolom, keresek annyit, hogy saját autóm legyen, és így még útinaplót, elszámolást sem kell vezetnem. Van a magánéletem, amit komolyan veszek, és ami erőt ad nekem. És van a hivatásom. Bár ennek kétségtelenül van negatív hozadéka is. Néhány éve rá kellett döbbennem, fel kellett ismernem, mennyire magányos állás az enyém.

– Miért? Ennyi ember között, negyven éve ugyanazon a helyen?

– Azért, mert soha nem kelthetem annak még a látszatát sem, hogy pártoskodom. Hogy objektív érvek nélkül, részrehajlóan döntök. Hogy kiszolgáltatom magam részérdekeknek. Nem tudatosan alakítottam így az életemet, egyszerűen csak ráéreztem, hogy függetlennek kell maradnom.

– Ebből a szempontból történelmileg nagyon szerencsés időszakokban vezette a gyárat. A nyolcvanas években gyenge, erőtlen volt már az állam. A privatizáció idején sodródtak az eseményekkel, nem hiszem, hogy akár az Állami Vagyonügynökség, akár az Állami Vagyonkezelő Rt. napiparancsokat adott volna. 1995 után pedig az új tulajdonos, a Servier is teljesen megbízik önben, nem szól bele a napi ügyekbe. Bár ön világéletében alkalmazott volt, gyakorlatilag mégis úgy bánhatott ezzel a gyárral, beleértve a dolgozókat is, mintha az Egis az ön tulajdona volna. Mehetett a saját feje után, önállóan, függetlenül.

– Ez a nyolcvanas években igaz volt, egészen addig, amíg klasszikus állami vállalatnak számított az Egis. A privatizáció idején viszont nem sodródtunk, hanem aktívan irányítottuk, befolyásoltuk a folyamatot. Amióta a Servier többségi tulajdonába került az Egis, megint más a helyzet. Van egy írásos megállapodás a Servier tulajdonosa és köztem – meglepő módon nem az eladó, a magyar állam és a vevő kötött ilyen megállapodást –, ez meghatározza a működésünk kereteit. Röviden és velősen úgy fogalmazható meg, hogy az üzleti terven belül a menedzsment önállóan dönthet. Ettől függetlenül a szakmai, a stratégiai kapcsolat nagyon erős a Servier-vel.

– De sem a tervgazdasági években nem kapott utasítást, hogy ne ettől, hanem attól importáljon, ne ezt, hanem azt gyártson, és ma sem kap ilyet.

– Erről szó sincs. Bár 1982-ben, amikor kineveztek vezérigazgatónak, olyan voltam, mint elefánt a porcelánboltban. Nem nagyon tudtam az illemet.

– Tört-zúzott maga körül?

– Nem erről van szó, hanem arról, hogy nem tudtam, kitől kell, kitől illik megkérdezni ezt-azt. Kezdő vezetőkként valamennyien úgy gondoltuk, hogy a józan ész szerint kell irányítani a vállalatot, abból baj nem lehet. Volt egy-két próbálkozás, kaptam néhány javaslatot, hogy kivel kössek szerződést, de naiv módon azt válaszoltam, miért tenném, ha nem jó a cégnek. Úgy néztek rám, mint a falu bolondjára. Aztán beletörődtek. Amikor pedig már igazán sikeresek voltunk, nem is próbálkoztak hasonló ötletekkel.

– Maradjunk annyiban: az Egis olyan, mint egy családi vállalkozás, az ön személyes tulajdona.

– A családias jellegnek a gyárban hagyománya van. A vállalat évtizedeken keresztül meghatározó szerepet játszott a környezet, az agglomeráció életében, minden változás-átalakulás ellenére. Itt egész generációk nőttek fel. Van olyan kisóvodásunk, akinek már a nagyapja is ide járt óvodába. A hagyománynak pedig ereje van. Tudom, van hátránya is, mert könnyen kialakulhatnak hitbizományok. De azt hiszem, az előnye fontosabb. Aki itt dolgozik, elkötelezi magát a közösség mellett. Ezt vállalom. Meglehet, ez nem korszerű menedzserbeszéd, de arról nem tudok megfeledkezni, hogy 25 évesen, legényként léptem be a gyárba, és egy olyan közösség tagja voltam, amelyből úgy váltam ki, hogy igazából ezt nem is akartam megtenni. Sikernek tartom, hogy az emberek az Egisben megtalálják a számításaikat, mindmáig biztonságban érezhetik magukat.

– Ennél többről van szó: annak ellenére, hogy tíz éve megtörtént a rendszerváltás, ez itt még maga a szocializmus. Az Egisben 7,2 óra a napi munkaidő, nem lehet túlórázni. A vállalatnak van bölcsődéje, óvodája, üdülőket működtet, sőt miután ezekből nem volt elég, most vásárolt egy újat. Lehet sportolni, van fitness, ingyenes orvosi és szakorvosi ellátás. A továbbtanulást, beleértve a nyelvtanulást is, a cég segíti, fizeti. A keresetek a magyar átlag két és félszeresét meghaladják. Igaz, 62 évesen mindenkit nyugdíjba küldenek.

– No, azért nem mindenkit… Itt volnék például én. Az üdülőt nem vettük, hanem építtettük, de ez részletkérdés. Amit ön felsorolt, az a vállalati összköltség néhány százalékát adja csupán. Mit kapunk érte cserébe? Azt, hogy dolgozóink zöme megoldja a feladatát, nem keres kibúvót, s talán még fontosnak is tartja a munkáját. Nem áltatom magam, pontosan tudom, hol élek. Tudom, hogy az az emberek célja, hogy megkeressék a kenyerüket maguk és családjuk számára. Ha a bérfizetésen kívül is segítünk nekik, akkor is üzletet kötünk velük, a szó nemes értelmében. Ez nem szocializmus, hanem ilyen üzlet.

– Ehhez azért tulajdonos is kell, aki ezt elnézi. Ha idetéved egy kérlelhetetlen pénzügyes, és meglátja, hogy száz-százötvenmilliót meg lehet fogni, ha ezeket a juttatásokat megszünteti, akkor valószínűleg meg is teszi. Nem azt nézi, hogy milyen szép az óvoda, a sportpálya, hanem az jut az eszébe, hogy mennyit ér a telek.

– Servier úr maga is nagyon fontosnak tartja a munkahelyi békét, a nyugalmat, és például azt is, hogy a vállalatnak legyen óvodája-bölcsődéje.

– Nem kell eltitkolni előle?

– Amikor nálunk járt, megmutattuk. Örült, hogy van, és tetszett neki.

– Ezek szerint nem járhat úgy, hogy ha a tulajdonosok és a részvényesek ezt olvassák, elborzadnak, mi mindenre van pénze az Egisnek, hoppá, ezt meg lehet takarítani.

– Egy okos tulajdonos tudja, hogy ez a néhány százalékra tehető kiadás hogyan hasznosul, mi a funkciója. Tudja, hogy többet ér, mint amennyi pénzt elvisz.

– Akkor más miért nem teszi ugyanezt? Mindenütt buták a tulajdonosok?

– Nem tudom. Egy biztos: vannak olyan feladatok, amelyeket nem vállalnék magamra. Ha valaki olyan feltételeket szab nekem, hogy megszorításokkal, a dolgozók sanyargatásával növeljem a profitot, akkor ezt a hajót elhagyom. Bár bízom benne, hogy erre már nem kerül sor. Nem hiszek benne, hogy ezzel a módszerrel jelentősen növelni lehet a profitot. Azt csak okos működéssel lehet növelni. Félreértés ne essék, ez nem szocialista vállalat. Még csak nem is szocializmust építő vállalat. De az emberekben él a gondoskodó társadalom eszménye – még akkor is, ha a gondoskodó államot nem szeretik. Ez az eszmény azért él bennük, mert biztonságot sugároz. A biztonság pedig normális biológiai érzet.

– Még belegondolni is sok, hányféle gazdaságpolitikai korszakot élt át. Volt időszak, amikor a kisebb vállalatokat egyetlen monstrummá formálták, és volt, amikor a nagyvállalatokat szétbontották, decentralizálták. Volt divat a diverzifikáció, vagyis az, hogy minden vállalat minél több lábon álljon, és ennek az ellenkezője, a tiszta profil kialakítása is. Az EGYT gyártott növényvédő szereket, állati hozamfokozókat, állat- és humán gyógyszereket, de még jégkrémet is. Mára kialakult az új profil és az új stratégia: az Egis főleg kész, humán generikus gyógyszerek készítésével foglalkozik. Vagyis nem öl százmilliárdokat originális saját készítmények kifejlesztésébe, hanem lejárt szabadalmú gyógyszereket fejleszt ki. A többi profiltól pedig folyamatosan megszabadult a vállalat.

– Megannyi “csűrcsavar” után ma tiszta profilú gyógyszergyár az Egis. Ezt a stratégiát már mi alakítottuk ki. A megörökölt profil egy részét leépítettük, beleértve a növényvédő- és tápszergyártást. Ennek nagyon egyszerű oka van. Ha nincs elég pénzünk, és nincs elég eszünk, hogy a gyógyszergyártással rokon ipari termékek előállításával sikeresek legyünk, akkor abba kell hagyni. Mert a gyógyszergyártáshoz van elég eszünk, és talán még “elég” pénzünk is van rá. Így, szigorúan idézőjelben.

– Ha a jégkrémgyártás lett volna jövedelmező, akkor ma az Egis jégkrémgyár?

– Talán igen, bár, őszintén szólva, ezt nem nagyon hiszem. De nemcsak erről van szó. Amikor az volt a világtendencia, hogy a nagy nemzetközi vállalatok a saját biztonságuk érdekében több lábon álltak, a diverzifikáció akkor sem úgy zajlott le, mint nálunk. Ha egy gyógyszergyár úgy döntött, hogy be akar lépni a kozmetikai piacra, akkor vett egy kozmetikai gyárat. Nem a gyógyszergyár menedzsmentje tanult meg mindent a kozmetikai iparról, a nullánál kezdve az új profil felépítését.

– Ha jól tudom, itt, a szomszédban, a mai Richter Gedeon Vegyészeti Gyárban készült a Fabulon.

– Igen. Mi eldöntöttük, kimondtuk, hogy gyógyszert kell készítenünk, de azt profi módon. Jégkrémet nem tudtunk profi módon előállítani. Az csak amolyan kisegítő jellegű gyártás volt. Az volt az alapgondolat, hogy a tápszergyártás melléktermékeként semmiből nem áll ebbe belekezdeni. Pedig ez kevés. Óriási infrastruktúra és marketingerő kell hozzá. Egyébként a jégkrémen tanultuk meg, amit később a gyógyszergyártásban hasznosítottunk, hogy mi a marketing.

– Ezt nem mondja komolyan!

– Dehogynem. Nézze meg, mi minden kell ahhoz, hogy a jégkrémet el lehessen adni! Kell hozzá jégszekrény. Kell hozzá valamilyen érzéki reklám. Megannyi marketingfogás. Hiába gyártok jégkrémet, nem jönnek el hozzám a gyár kapujába, hogy megvegyék. A jégkrémgyártás marketingtapasztalatain okulva 1983–84-ben villámgyorsan létrehoztuk a kereskedelmi igazgatóságot, de már a gyógyszerek értékesítésére.

– Azt hittem, annak idején parancsba kapták a jégkrémgyártást, hogy növeljék a magyar kínálatot.

– Nem ez történt. Ismétlem, mi meglehetősen illetlenül fogadtuk már akkor is az efféle kéréseket, ajánlatokat. Ezzel szemben a délutáni órákban általában összeverődtünk, és arról beszélgettünk, milyennek képzeljük el a vállalat jövőjét. Örökké azon járt az eszünk, hogyan tudnánk kitörni. A gyár akkori megítélése nem volt valami fényes. Az EGYT-et a szakma a futottak még kategóriába sorolta.

– Megelőzte a Chinoin és a Kőbányai Gyógyszergyár.

– Az nem zavart, hogy megelőz minket a Kőbánya és a Chinoin. De az zavart, hogy szakmán belül tekintélyesebbek és elismertebbek, mint az EGYT. Bántott és bosszantott, hogy nem vagyunk ott a legjobbak között.

– Ha jól tudom, középiskolás korában nem erre a pályára szánták a tanárai, hanem bölcsésznek, irodalmárnak.

– Így igaz. 1958-ban érettségiztem. Fogékony, nyílt gyerek voltam, jó iskolába jártam; a Madáchba. Erősen vonzódtam az irodalomhoz, de meggyőződésem, hogy nem voltam elég tehetséges.

– Ezt a tanárok mondták?

– Nem, ezt tudtam magamról.

– Vagyis írt. Próbálkozott prózával, verssel?

– Versírással soha. Mást meg ma is szívesen írok. Olykor firkálgatok magamnak, de nem szépirodalmi műveket, hanem összekapok nyolc-tíz oldalt arról, ami éppen érdekel, foglalkoztat. Az az irodalmi kultúra pedig, amelyben felnőttem, ma is meghatározója az életemnek. Ha rossz napom van, vagy pihenni akarok, előveszem bármelyik régi könyvet. Bárhol belelapozhatok, tudom, hová csöppentem vissza. Ilyenkor megszűnik a külvilág. Ebből ennyi maradt.

– Ön korábban azt mondta: az 1956ban átélt események miatt döntött úgy, hogy inkább természettudományokkal kíván foglalkozni, és nem lesz bölcsész. Mi történt önnel 1956-ban?

– Nagyon megdöbbentett a környezetemben élő emberek színeváltozása. Természetesen október 23-tól 25-ig mindenütt ott voltam, ahol két tányért összeütöttek. Akkor anyám a szó szoros értelmében rám zárta az ajtót. De addig tüntettem, kiabáltam, hogy “magyar baka, magyar ruha”. Újra látni akartam azokat a nemzeti szimbólumokat, amiket elvettek tőlünk. 1948-ban kilencévesen éltem át a centenáriumot. Rám az ünnepségsorozat mély hatással volt. A múltkor kérdeztem valakitől, vajon hol vannak azok a zománctáblák, amelyeken a centenáriumi logo szerepelt, rajta a Kossuthcímer. Visszakérdezett: hogy lehet az, hogy te erre emlékszel? Úgy, hogy megalapozott egy aktív viszonyt ahhoz a hazához, amelyben élek. Ám 1956-ban úgy vallottak színt az emberek, hogy kiderült, egész korábbi életük mimikri volt. Ez elfogadhatatlan. Ne felejtse, ahhoz a korosztályhoz tartozom, amelyik Jókain nőtt föl, a Jókai-hősök világában élt, álmodozott. Aztán egyszer csak meglátja az alpári valóságot. Átéli, hogyan változtatnak az emberek egyik napról a másikra a gondolkodásmódjukon, ideológiájukon, meggyőződésükön.

– Megsértődött a világra?

– Ez történt. Nem olyan volt a világ, mint amilyennek hinni szerettem volna.

– Elkövetett valamit, ami a hatalom szemében bűnnek számított? Hiszen hiába érettségizett kitűnően, nem vették fel az egyetemre, egy évig segédmunkásként dolgozott. Valahol lefotózták, bekerült valamilyen nyilvántartásba?

– Nem tudom, és ezt már soha nem is fogom kideríteni. Eredetileg a tudományegyetemre akartam menni, hogy tudós legyek. Miután nem vettek fel, egy évig dolgoztam, és közben megfogtak a műszaki dolgok. Volt egy másik, nagyon prózai oka is, hogy a műegyetemet választottam. Oda több hallgatót vettek fel, mint a tudományegyetemre. Nekem pedig mindenképpen be kellett jutnom az egyetemre. Húszéves voltam, a szüleim szegények, nem engedhettem meg magamnak, hogy évekig várjak, hátha egyszer fölvesznek.

– Jól értem, a szülei szegények voltak?

– Igen. Kinek a szülei nem voltak azok akkor?

– Valamelyik önről szóló portréban az áll, hogy kispolgári családból származik.

– Apám könyvelő, anyám gépíró. Sőt apám akkor már nyugdíjas, idős ember volt. Nem várhatott arra, hogy a fia egyszer csak valamilyen diplomát méltóztatik megszerezni. Azért lettem ösztöndíjas is, mert szükségem volt arra a pár száz forintra, amit innen kaptam.

– Ugorjunk egy nagyot! 1967-ben, a gazdasági reformok bevezetésekor belépett a pártba.

– Bár “klasszikusan” képzett mérnök voltam, mindig érdekelt a közgazdaság. No, sok ésszerűséget nem láttam a tervgazdaságban. Mindegy. 1967-ben már érződött, hogy valami megváltozik. Ebből még lehet valami, gondoltam. Lett is… Mi, diplomás mérnökök is kaptunk húsz százalék prémiumot, a nyereségérdekeltség jegyében. Ám ettől a bérfeszültségtől később úgy megijedtek, hogy a következő évben már nem fizették ki. Egyébként az egész önmagában is hülyeség volt, mert egy kezdő mérnök mitől lenne nyereségérdekelt?

– Egy évvel később életbe lépett a reform, és a Varsói Szerződés bevonult Csehszlovákiába.

– Éppen nyaraltunk, nem nagyon olvastam a lapokat. Jövünk haza, amikor látom a vasúti trélereken a tankokat. Na, ezek hova mennek? Hamar megtudtam. Az első reflexem az volt, hogy ez legalább akkora marhaság, mint Horthy Miklós felvidéki bevonulása. A kis országoknak ebben a gyülekezetében ez egyszer újra casus belli lesz. Nem hiszem, hogy tévedtem volna. Történelmi emlékeim miatt elkeserített, hogy megint föladjuk annak a reményét, hogy normális, és nem fölülről szervezett összefogás jöjjön létre a Kárpát-medence népei között. Ennek a veszélyét a mai napig látom. Nagyon meg voltunk rémülve, attól tartottunk, hogy elvész az a lehetőség, amiben már épp bízni kezdtünk: a gazdasági kibontakozás. Átolvastam a nyaralás alatt elhanyagolt újságokat, végiggondoltam Kádár János ágcsernyői tárgyalásait, egyebeket. Az volt a benyomásom, valahogy érezte a politika, hogy ebbe nem szabad belemenni. De akkor miért nem állt ki, miért nem mondta, hogy a régi ügyek, Trianon miatt nekünk nem szabad belekeverednünk, mert ennek pozitív hozadéka biztosan nem lesz?

– Bár párttisztséget soha nem vállalt, 1988-ban váratlanul delegálták a pártértekezletre, és beválasztották a Központi Bizottságba is. Akkor, amikor a pártértekezlet meneszti Kádár Jánost és legközelebbi munkatársait.

– Egy héttel a pártértekezlet előtt baráti körben ebédeltem. Valaki váratlanul azt kérdezte tőlem: tudsz róla, hogy tagja leszel a Központi Bizottságnak? Én? – kérdeztem vissza. Teljesen elképedtem. Erre magyarázni kezdte: itt akarták, hogy bekerüljek a testületbe, ott meg ellenezték, végül eldöntötték, hogy a Központi Bizottságba be kell választani néhány sikeres vállalati vezetőt. Furcsa lenne, ha most azt mondanám, averzióim voltak, de az az igazság, hogy nem nagyon érdekelt az egész. Bár ez sem egészen igaz. A Fordulat és reform óta figyeltük, követtük a történéseket.

– A Fordulat és reformról volt is vita a gyárban, még mielőtt a tanulmány megjelenhetett volna.

– Így van. De térjünk vissza ehhez a különös felkéréshez. Azt mondták nekem abban a baráti társaságban, ha csak annyit teszek meg a Központi Bizottságban, hogy jókor emelem fel a kezemet, már megéri. Jó, de honnan tudjam, mikor kell felemelnem? Mindegy. Végül nagyon érdekes tizenhat hónap volt. A döbbenet tizenhat hónapja. Elképesztett, hogy azok, akik évtizedeken keresztül hatalmon voltak, milyen kevéssé tudták, milyen országot vezetnek. Azt hiszem, ezeket a hónapokat mindmáig nem beszéltük ki eléggé. Mintha a részvevők is félnének attól, hogy megint rossz hírbe keverednek, rajtuk ragad valamiféle megbélyegző jelző. Sokan még azt is szívesen letagadnák, hogy ott voltak.

– Ön egyszer azt mondta, a Ki kicsodában alig egy tucat ember vállalta, hogy tagja volt az 1988–89-es Központi Bizottságnak.

– Pedig ott már érződött, ami csak krízisek idején jellemző egyébként, hogy mindenki arra törekszik, próbáljunk meg valahogyan kikecmeregni a helyzetből. Ezt később még egyszer átéltem, 1990ben, a taxisblokád idején, az Érdekegyeztető Tanács ülésén. Akkor is azt éreztem, mindenki arra törekszik, találjunk valamilyen megoldást a válságra, mert az az egész országnak árt.

– Ezeken a központi bizottsági üléseken tárgyaltak arról, hogy átértékelhető-e 1956, és vajon népfelkelés volt-e, hogy milyen legyen a társasági és az átalakulási törvény. Vagy akkor már nem a Központi Bizottságban dőltek el a dolgok?

– Engem akkor is csak a gazdasági kérdések izgattak. A népfelkelés-ügy az én generációm számára soha nem volt kérdés. Pontosan tudtuk, mi történt 1956. október 23-án, szemben a korábbi vagy éppen a mai hivatalos állásponttal. Az emberek nem akartak polgári Magyarországot. Nem akartak szovjethatalmat sem, ez is biztos. A legerősebben a jugoszláv modell hatott rájuk. A munkástanácsokhoz fűztek illúziókat. Azt hitték, létezhet egy független Magyarország, amelyben nem a magántulajdon a domináns. Ennél a vitánál számomra a társasági törvény létrehozása már sokkal fontosabb volt. Elolvastam az 1875-ös kereskedelmi törvényt, annak egyetlen előnyét láttam: szép magyar nyelven írták. Ám e törvény alapján modern gazdaság már nem működhetett. Tehát új szabályozásra volt szükség. Többedmagammal úgy vélekedtünk, nem önmagában az állami tulajdonnal, hanem az állami tulajdon irányítási technológiájával van a baj. Versenykörnyezetben az állami tulajdon is működőképes lehet, de parancsgazdaságban nem.

– Hogyan fogadta a kerekasztal-tárgyalásokat, a négy igenes népszavazást? Egyáltalán azt, hogy Magyarországon teljes rendszerváltás lesz, és nem megreformált szocializmus?

– Megszállott híve vagyok az evolúciónak a revolúcióval szemben, mert a forradalmak oly keveset adnak, és oly sok vért követelnek. Már Cromwell forradalmát is érdemes e tekintetben tanulmányozni. A kerekasztal-tárgyalások jelentőségét épp ezért a kiegyezéshez tudom csak hasonlítani. Én, aki nem ültem ott, úgy láttam, a résztvevők fölülemelkedtek saját, szűken vett érdekeiken. A négy igenes népszavazás más kérdés. Arról szólt, hogy a hatalmi ágak között milyen kapcsolat alakuljon ki: erős elnöki rendszer lesz-e Magyarországon, vagy sem, milyen munkamegosztás jön létre az elnök és a miniszterelnök között. Akkor úgy vélekedtem, Magyarország éretlen a prezidenciális rendszerre, mert nincsenek demokratikus hagyományai. Igazam lett. Most ismét erős a hajlam arra, hogy mégis csak valamiféle prezidenciális rendszer alakuljon ki, mert úgy látom, az emberek szeretik, ha van fölöttük valaki. De szerintem ez csapda.

– Ott volt azon a kongresszuson is, amikor az MSZMP MSZP-vé alakult. Meddig maradt tagja a pártnak?

– Egy ideig még MSZP-tag maradtam. De csak azért, hogy ne mondják Orbán Istvánra, hogy meghátrál, kimenekül a pártból. Valójában már rég nem érdekelt az egész, még annyira sem, mint korábban. Nem hittem abban, amiben egyébként sokan reménykedtek, hogy valamiféle reminiszcenciákat vissza lehet még menteni a baloldali gondolatkörből. Az emberek teljesen elveszítették a bizalmukat abban a baloldali gondolatban, amelynek szellemében szerették volna áttranszformálni a megelőző korszakot. Ezt az 1990-es választás bebizonyította. Ma is vallom: európai baloldal Magyarországon tartósan soha nem volt hatalmon. 1948-tól 1990-ig biztosan nem. Aztán megadatott négy év, 1994-től 1998ig, ami elég eklektikus mutatvánnyá sikeredett. Az embereket a baloldaliság gondolatára kellett volna ráébreszteni, ám nem ez történt. Van erről egy elméletem, amit mások is vallanak: KeletEurópában a tisztességes értelmiségiben mindig van valamiféle baloldali beütés.

– Tagja volt a Kék Szalag Bizottságnak is, amely azért jött létre, hogy kialakítson valamiféle programot az átmenet időszakára, segítse javaslataival az új kormányt.

– Egy családi betegség túlságosan lekötötte a figyelmemet, ezért nem tudtam teljes odaadással a bizottság munkájában részt venni. Ezt előre megmondtam, nehogy csalódást okozzak. A Kék Szalag a liberális gazdasági elveket valló szakértőket hívta meg. Engem az érdekelt, hogyan viseli el tíz és félmillió ember, ha kimegy alóla a világ. A demokrácia hiányát a legtöbben ugyanis nem egyéni sérelemként élték meg, elücsörögtek a langyos vízben. Mi lesz velük? A kifejezetten közgazdasági elméleteken kívül foglalkozunk-e azzal, mi vár rájuk, mit tesznek ők? Mindig csodálkoztam azon, hogy kiváló értelmiségiek milyen szűk körben adják egymásnak a feladatokat, a kérdéseket, a vitatémákat, miközben érintetlenül hagyja őket, hogy mi történik egy falusi vasútállomáson. Nem hiszem, hogy most másmilyen lenne a helyzet. Máig nem készült el az átalakulás szociológiai-szociográfiai hátterének vizsgálata.

– 1990-ben a politikusok elfelejtették megmondani, milyen kemény évek várnak a választóikra. Nem beszéltek nagy visszaesésről, elhúzódó, tartós inflációról, jövedelemcsökkenésről. Antall József a miniszterelnöki programbeszédében egyetlen válságjelenséget említett, a munkanélküliség átmeneti megugrását. Mást nem.

– Azért nem beszéltek róla, mert nem tudták, mi lesz itt. Bár, attól tartok, ennél többről van szó. Arról, hogy ebben a régióban a politika soha nem őszinte. A huszadik század egyetlen őszinte politikai megnyilvánulása Churchill beszéde volt, amikor nem ígért mást, csak vért, verítéket és könnyeket. Ma ezzel Magyarországon nem lehet kiállni, ez nem választási program. Nagyon hiányolom az őszinte beszédet; meglehet, naiv vagyok. Ez valószínűleg nem egyéb, mint a politikára való teljes alkalmatlanságom igazolása.

– A gazdasági átalakulás kezdetén négy év alatt húsz százalékkal csökkent a bruttó jövedelem, a GDP. 1991-ben összeomlott a szovjet piac, megszűnt maga a Szovjetunió is. Az is egyértelmű volt, hogy a gyárat előbb-utóbb privatizálják. Ez sem lehetett megnyugtató érzés. De az sem, hogy az ipari miniszter, Bod Péter Ákos elrendelte, hogy a vállalati tanácsok válasszák újra a vezérigazgatókat, mert bízott benne, hogy MDF-közeli, kormányhű vezetők kerülnek a vállalatok élére.

– A szovjet piac összeomlása nekünk is óriási károkat okozott. A kiesett jövedelmet valahogyan pótolnunk kellett. A körmendi gyárunkban hatszáz embert kényszerültünk elküldeni, mert nem volt munka. Igyekeztünk a leépítést korengedményes nyugdíjazással, egyéb könynyítésekkel megoldani. Óriási tempóval nekiláttunk a hazai piacra szánt gyógyszerek fejlesztésének és felfuttatásának, így pótoltuk azt, amit másutt elveszítettünk. Ekkor lett átmenetileg az Egis a piacvezető, 17–18 százalékos részaránnyal, mert a többi gyógyszergyártót még a miénknél is nagyobb veszteség érte. Mind a bevételt, mind a profitot növelni tudtuk, de nagyon drágán. Hatalmas összegű forgóeszköz-hiteleket vettünk igénybe, ami milliárdokba került. Az infláció miatt megugrottak a kamatok, és a kamatok reálértékénél nagyobb profitrátát nehéz volt elérni a belföldi piacon. Éltünk, ahogy éltünk. Ekkor az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank, az EBRD felajánlotta, hogy felemeli a privatizáció előtt álló, részvénytársasággá átalakuló Egis alaptőkéjét. Sokat bíráltak, hogy elfogadtam ezt a javaslatot. Pedig akkor már hónapok óta csak készpénzben lehetett üzletet kötni. Nagyon jól jött tehát a 45 millió dolláros alaptőke-emelés. Vállalati tanácsok: meglehetősen öntudatosan éltem át, hogy elrendelték a vezérigazgatók újraválasztását. Nem lobbiztam sehol, hogy én maradhassak a vállalat élén. Lehet, hogy szerénytelenül hangzik, de akkor már lehetett volna valamiféle céget alapítani a nevemre. Nem tartottam tőle, hogy éhen halok. Úgy vélekedtem, jobb a golyót elölről kapni, mint hátulról, az eredmény ugyanaz. Való igaz, működött az ellenpropaganda, de nem volt elég hatásos. Bár ha még egy-két szavazást elrendelnek, talán nem választanak meg.

– Váratlan segítséget kaptak Japánból is. A Japan Tobacco, az állami dohányvállalat tízmillió dolláros támogatást adott az Egisnek, későbbi kutatási eredmények fejében.

– Abból építettük fel azt a kutatóközpontot, amely mind a mai napig egyedülálló.

– Mennyit törlesztettek?

– Keveset, de ez nem rajtunk múlott. A Japan Tobacco vezetése és stratégiája többször megváltozott, idővel elveszítették az érdeklődésüket. Mi továbbra is rendszeresen elküldjük nekik a dossziékat, ők pedig köszönik, nem kérik.

– A Japan Tobacco tízmillió dollárt bukott az Egisen?

– Nem, mert a szerződés lejártakor el kell számolnunk egymással. Mi úgy fogjuk fel, hogy nagyon kedvezményes, hoszszú lejáratú hitelt kaptunk tőlük.

– Hadd idézzek néhány korábbi nyilatkozatából. “A társadalom fő ereje a gazdaság, amelynek folyamatossága stratégiai szinten nem függhet a választási ciklusoktól.” Vagy: “Négyévente változó ideológiával aligha lehet gazdálkodni.” Hozzátette, hogy egy vezetőnek legalább tízéves távlatra kell előre látnia a főbb fejleményeket. Ám 1982-ben nem hihette, hogy 1989-ben rendszerváltás lesz. 1990ben nem tudhatta, hogyan privatizálják az Egist. 1993-ban nem lehetett előre látni, hogy Bokros-csomag vár az országra, és 1997-ben sem lehetett arra számítani, hogy 1998 nyarán Orbán Viktor alapít kormányt. Nemhogy tíz, de többnyire két olyan év sem volt, amikor biztos lehetett benne, hogy tudja, mit hoz a jövő. Nem a távoli, hanem a közeli.

– Ez igaz. De azt elég jól megsejtettük, hogy mi történik a szakmában. Most is sejtjük. A szerves fejlődéssel alakuló kapitalista társadalmakban adva van a gazdaság primátusa, ami nálunk egyelőre ideálkép. Bárki bármit mond, jelentős gazdasági sérelemmel járó politikai döntéseket ott nem hoznak. Az elfogadhatatlan, hogy a politika olyan mértékig uralja a gazdaságot, mint nálunk.

– A privatizáció előkészítése és lezárása közötti években nagyon sok magyar vállalat veszített a vagyonából. Az Egis nem, erre gondosan ügyeltek. Milyen megfontolásból?

– Szeretném még egyszer hangsúlyozni, hogy a privatizáció idején nem sodródtunk, hanem azt mi magunk irányítottuk. Abban nagyon gyorsan egyetértettünk, hogy nem kell sietnünk, mert fölöttébb bizonytalan a vevők mezőnye. Abban is biztosak voltunk, hogy az Egis annál többet ér, hogy a részvényeit elszórják, elosztogassák. Azt érzékeltük, hogy az Állami Vagyonkezelő Rt. birtokába került vállalatok között az Egis nagy halnak számít. Közben kialakult az új vállalati stratégia is. A mi tudásunk, szervezettségünk, kapacitásunk és tőkeerőnk arra alkalmas, hogy a klinikai vizsgálatokig elvigyük azt a néhány molekulát, amely ígéretes, és haszonnal kecsegtet. Ez a koncepciónk a gyógyszerfejlesztési-kutatásfejlesztési követelmények erősödése következtében sebeket kapott, de mind a mai napig él.

– Erre mondják szakmai körökben, hogy tízezer molekulát kell megvizsgálni, míg egyből gyógyszer lesz.

– Ez kutatói halandzsa, hagyjuk. A Servier-vel kötött kutatási együttműködésünk lényege, hogy az Egis kiválaszt bizonyos molekulákat, és ha a Servier azt mondja, fantáziát lát bennük, akkor elvisszük a fejlesztést a preklinikai fázisig, a humán kísérletekig. Ekkor eldönti, hogy folytatja-e a kutatást, vagy sem. De nem ez az igazi kérdés. Hanem az, hogy a közép- és kelet-európai gyógyszergyárak főleg abból élnek, hogy szabadalommal nem védett, generikus gyógyszereket állítanak elő, és mégis fenntartják az eredeti kutatói kapacitást, rengeteg pénzt ölnek bele. Ez lehetetlen állapot – hangsúlyozzák kritikusaink. Ám egyrészt nem ölünk bele rengeteg pénzt, a töredékét szánjuk kutatásra, mint az originális szerek készítői. Másrészt az is igaz, hogy ha erre nem költenénk, jóval többet spórolnánk, mint az óvodán-bölcsődén. Néhány milliárdot meg tudnánk takarítani, és lehet, hogy ezt kellene tennünk. De ha már egyszer vannak megfelelő kutatási kapacitásaink, amíg bírjuk, folytatjuk ezt a munkát. Az árbevétel hét-nyolc százaléka megy el nálunk kutatásra, a Servier-nél csaknem harminc. Na de a Servier kifejezetten kutatásorientált vállalat, csak originális termékekkel foglalkozik. Jól összeillünk tehát. Visszatérve a privatizációhoz, azt mérlegeltük, mire van szüksége az Egisnek. Marketing- és K+F-tudásra. És mindkettőhöz pénzre. A marketing-tudást a Servier révén sokkal hamarabb megszereztük, mint ha mi magunk jártuk volna ki ennek az iskoláját. Készen kaptuk tőle. A K+F együttműködésben pedig ott van mögöttünk egy hatalmas szervezet, amely beszippantja a mi tudományos eredményeinket, és folytatja a munkát, épp ott lép be, ahol mi már gyengébbek vagyunk.

– A privatizáció 1993-tól 1995 decemberéig tartott. Az első lépés az EBRD 30 százalékos tőkeemelése volt. A részvények második csomagját kárpótlási jeggyel és készpénzzel lehetett jegyezni. Óriási botrány tört ki: már a jegyzést megelőző este leheveredtek a brókercégek ajtaja elé az igénylők, hosszú sorok kígyóztak, ittott összeverekedtek a várakozók egymással és a biztonsági emberekkel. Akik soha nem voltak kárpótoltak, meghatalmazással jegyeztek részvényt, mert így olcsóbban jutottak hozzá, mint készpénz fejében. Üzleteltek mindennel: meghatalmazással, kárpótlási jeggyel, sorszámmal. Hátsó ajtókon surrantak be a brókercégeknél a kivételezettek.

– Óbudán lakom, a Fő téren láttam, hogy emberek alszanak hálózsákban egy bank előtt. Az Egisnek akkor nagyon ment a szekere, ennek a híre elterjedt, a vevők arra számítottak, szépen lehet keresni az Egis-részvényekkel. Így is lett.

– Korábban, ha jól emlékszem, a dolgozók is részvénytulajdonosok lehettek.

– Ők egyedülállóan jól jártak az Egisrészvényekkel. Ha jól emlékszem, 1987ben lehetett vagyonjegyet jegyezni. Erre nagyon tisztességes szabályzatot alakítottunk ki a szakszervezettel közösen. A menedzsment semmiféle külön jogosítványt nem kapott, ha csak az nem számít annak, hogy egy bizonyos értékhatárig kötelező volt vagyonjegyet vásárolniuk a vezetőknek. Az állami vagyonkezelő a privatizáció során a vagyonjegyeket egy az egyben részvényekre cserélte. A dolgozók így törzsrészvényekhez jutottak, rendkívül kedvezményesen, huszonvalahány százalékos árfolyamon. 5,4 milliárd forint volt akkor az Egis alaptőkéje, ennek csaknem a tíz százalékát a dolgozók birtokolták. Az EBRD tőkeemelése után az alaptőke 7,8 milliárd forint lett, a dolgozói tulajdon részaránya tehát csökkent. Amikor 1994 júliusában tőzsdére ment az Egis, az árfolyam azonnal megugrott, a dolgozók közül sokan eladták a részvényeiket, mert kellett a pénz kocsira, lakásra.

– Ha várnak, két-három évvel később a háromszorosát nyerték volna.

– Igen. Sajnálom, hogy eladták a részvényeiket, de megakadályozni nem tudtam.

– Önnek van még részvénye?

– Igen. Tíz a mínusz ötödiken nagyságrendben enyém a gyár. Névértéken egymillió kétszázezer forint értékű részvényem van, vagyis 1200 darab, még ezekből az időkből. Amikor később volt egy kedvezményes részvényjegyzési akciónk, éppen a fiam lakáscseréjével voltam elfoglalva, nem volt rá pénzem, hogy részvényeket vegyek.

– Megszokott gyakorlat, hogy egy társaság vezetői a jutalmat, a prémiumot részvényekben kapják, azon az alapon, hogy együtt sírnak, együtt nevetnek a többi tulajdonossal. Van is benne logika. Miért nem alkalmazzák ezt a megoldást?

– A vagyonkezelő felvetette a részvényopció lehetőségét, de mivel akkor még gyanús dolognak számított az emberek szemében, nem álltunk rá. Nem akartuk azt a látszatot kelteni, hogy saját zsebre privatizálunk, inkább lemondtunk róla. Ha híre megy, hogy valamiféle többletet akarunk magunknak kihasítani, elveszítjük a dolgozók bizalmát. Ezt el akartuk kerülni. A Servier pedig nem ajánlott fel részvényopciót. Ez különösebben nem zavar, mert az az alapelvünk: tessék minket rendesen megfizetni. Alkalmazottak vagyunk, profik. És a magyar viszonyokhoz képest jól meg is fizetnek. Bár a szó szoros értelmében a Servier-nek Magyarországon én vagyok az egyetlen alkalmazottja.

– Amikor a privatizációs iroda felállt, bárki bejöhetett, hogy szétnézzen, meg óhajtja-e a venni az Egist. Ezt hogyan viselték el?

– Kezdetben csak negatív listánk volt, arról, hogy milyen vállalattípus kezébe nem óhajtunk kerülni. El akartuk kerülni a pénzügyi befektetőket. De olyan stratégiai befektetőt sem láttunk volna szívesen, amelyik benyelte volna az Egist. A rövidített listán, az esélyes vevőjelöltek között már előkelő helyen szerepelt a Servier. A mi javaslatunkra.

– Bár a Servier rajta volt a kiszemelt partnerek listáján, nem közvetlenül a vagyonkezelőtől vásárolta meg az Egis-részvényeket, hanem egy pénzügyi közvetítőtől. Korányi G. Tamás könyvéből^{1 kiderül,} hogy 1995-ben egy angol bankház, a NatWest Securities vállalkozott arra, hogy a 2 millió 180 ezer darabból álló részvénycsomagot egyben megveszi, és szakmai befektetît keres. Augusztus 1-jén részvényenként 2550 forintos áron vásárolt be a NatWest a Budapesti Értéktîzsdén. A piaci árszint 2700–2750 forint között volt, a bankház tehát jelentîs “árengedményt” kapott. A Servier részben a NatWesttîl, részben az EBRD-tîl vette meg a részvények 51 százalékát. Az Egis privatizációján mindenki jól keresett: a tanácsadók, a kárpótoltak, az EBRD, amely két év alatt ötvenszázalékos profitrátára tett szert, a NatWest pedig négy hónap alatt 55 százalékos nyereséget ért el. Nyertek a készpénzes vevîk is, mert az Egisrészvények ára az égbe szökött. Mi több, nyert a Servier is, mert több részvényt vásárolt, mint amennyire szüksége volt, a különbözetet árfolyamnyereséggel adta el.

– Ez utóbbiról nem tudok. Arra törekedtünk, hogy valahogyan kisurranjunk az állam karmai közül. Láttuk, ha elhúzódik a privatizáció, nagy baj lesz. A magyar piacot ekkor már elözönlötték a külföldi gyógyszergyárak termékei, egyre csökkent a magyar készítmények piaci részesedése, őrületes volt a verseny. 1992-ben elkezdtük ugyan az orvoslátogatói rendszer kiépítését a magunk feje után, de ez kevés volt. Olyan partnerre volt szükségünk, aki ismeri ennek a technológiáját, és profi módon megszervezi. Ha mindent összeszámolunk, a privatizáció során befolyt pénz fele az Egisnek, fele az államnak jutott. Nem volt ez rossz üzlet egyikünknek sem.

– A Servier 130 országban van jelen. Alapvetően originális gyógyszereket fejleszt ki. Mi lett az Egis originális készítményeinek a sorsa? Kezdjük a sort az interferonnal, amelyhez még az elődje, Bihari István fűzött szép reményeket. A nyolcvanas években tele volt a sajtó azzal, hogy a természetes anyagból készült interferon a jövő terméke.

– Ha nyugdíjas koromban lesz még kedvem írni, két történetet biztosan megírok: a csecsemőtápszer-gyártásét és az interferonét. A piaci erő hiánya, a fejlesztőkapacitás szűkössége mindkettőt a tönk szélére vitte. Az interferon az elmúlt húsz évben az Egis legrosszabb üzlete volt. Biharitól örököltem meg, és bár többen arra intettek, legyek óvatos az interferonnal, folytattuk a fejlesztést. Előszedtem az irattárból a dokumentációt, megnéztem, vajon Bihari miért döntött az interferon mellett, és megállapítottam, hogy aligha akad olyan vállalatvezető, aki az akkori szakvélemények alapján kimondja, hogy ezt nem kéri. Magyar tudományos tekintélyek egybehangzóan azt állították, hogy ez a jövő anyaga. Igen ám, de képtelenek voltunk az igazán jó törzskönyvezéshez szükséges klinikai vizsgálati hátteret megszervezni. Közben megérkezett a géntechnológiai úton előállított interferon a magyar piacra. Az import letarolt bennünket. Nem volt elég pénzünk, tapasztalatunk, lehetőségünk, hogy az interferonból üzleti siker legyen. De van még két Egis-eredetű szer, ami, ha szabad így fogalmaznom, égő seb a saját szakmai pályámon. A Halidor és a Grandaxin. Sokkal több volt bennük, mint amennyit ki tudtunk hozni belőlük. A Halidort mások törzskönyvezték, a németek forgalmazták Németországban, a japánok pedig Japánban. Mi csak licencdíjas hatóanyagszállítók lettünk, és ez kevés. Nem ezért dolgoztunk. A Grandaxin pedig nagyon jó pszichovegetatív regulátor, ami a lelkiállapotot normalizálja, több és jobb, mint egy szokásos nyugtató; akár fent, akár lent van a kedélyállapot, akkor is használ. De ezt sem tudtuk megfelelően bebizonyítani, dokumentálni. Nem azért, mert hülyék vagyunk, hanem mert nincs hozzá megfelelő piaci erőnk. Hosszú évtizedek óta vizsgáljuk, hogyan tudnánk a szellemi sikernek számító saját kutatási eredményeinket minél jobban értékesíteni. Mindig hiszünk valamiben. Most például abban, hogy nagyobb valószínűséggel bukkanunk jó molekulára, mint hasonló adottságú riválisaink, és a Servier-vel való stratégiai szövetség révén gyógyszer lehet belőle. Ha vezérigazgatóként megérem, hogy egyetlen molekulánkból ilyen gyógyszer lesz, az boldoggá tenne. Egy originális gyógyszeren elképesztő profit van. Létezik olyan eredeti gyógyszer, amelynek az anyaghányada nem több tíz százaléknál.

– A kutatást meg kell fizetni.

– Igen, ez a duma. Meg a marketinget. Valóban ilyeneket mondanak. Egy originális gyógyszert előállító multinak harminc-negyven terméke van. Nekünk, a mutációkkal együtt, hatszáz. Ez teljesen más minőség, más profit, más fedezet. Ha kikerül a kezünkből valamilyen originalitás, annak nagyon fogunk örülni.

– De a magyar piac is rettenetesen beszűkült az elmúlt években. Most jelent meg Orosz Éva könyve az egészségbiztosítás reformjáról,^{2 ebbîl kiderül, hogy az egészségügyi kiadások GDP-hez viszonyított ará}nya fokozatosan csökken. 1994-ben még elérte a 7,5 százalékot, ám 2000-re 5,2 százalékra esett vissza. A gyógyszerkassza reálértékben folyamatosan apad. A gyógyszergyártók az elmúlt két évben nem emelhették fel a támogatott gyógyszerek árát, állandó ártárgyalásokra kényszerültek a társadalombiztosítással, a kormánnyal. S amíg folytak a tárgyalások, nem vezethettek be a piacra új gyógyszereket sem. Mi történik nálunk, és miért?

– Magyarországon egy tipikus keleteurópai történet zajlik. 1990-ig ugyanaz a szervezet volt a magyar gyógyszergyárak tulajdonosa, amely abban is érdekelt volt, hogy a gyógyszerárakat alacsonyan tartsa, mert ő maga volt a biztosító is egyben. Ezt hagyományosan esztékának hívja a köznyelv. Szépen leszorította az árakat, ami persze azt jelentette, hogy tőkét vont el tőlünk. 1990 után felszabadult a piac, robbantak a gyógyszerárak, mert megérkeztek az importkészítmények, a multinacionális cégek pedig csak kezdetben adtak némi engedményt, később nem. Ugyanaz a gyógyszerkassza a nagyobb választék, a drága importgyógyszerek miatt reálértékben leapadt. Mindeközben mi történik? Az egészségügyben megjelenik az első, versenykörülmények között forgalmazandó ipari termék, a gyógyszer. Aztán megjelenik piaci áron az energia, a gyógyászati segédeszköz – ma még a bér nem. Ehhez nem akar, és nem is tud az egészségügy alkalmazkodni. Nálunk mindenki abból indul ki, hogy a gyógyszerárakat alacsonyan kell tartani, és hogy az arra szánt keretnek elégnek kell lennie. De soha nem elég. Ez a folyamat a többi rendszerváltó országban is lezajlik, csak az egészségbiztosítók válasza más. Szlovákiában például, amíg lehetett, majdnem ingyenesek maradtak a gyógyszerek. Nálunk lassan hozzászoktatták a közvéleményt, hogy a gyógyszer is drágul. A gyógyszerkassza mégis minden évben deficites. A kiváltó okok mindegyik kelet-európai országban azonosak. Nem elégséges a gazdasági teljesítmény, és nem elég nagy a bérszínvonal. A járulékokból nem folyik be elég pénz ahhoz, hogy korszerű egészségügyet lehessen finanszírozni. Ezzel együtt az egészségügyi kiadások csökkentése túlzott mértékű, különösen Magyarországon.

– Mégis, mintha az elmúlt két évben folyt volna a legelkeseredettebb küzdelem az egészségügyi kormányzattal. Meganynyi részleges megállapodással, újrakezdődő tárgyalásokkal.

– Ezt nem hívnám küzdelemnek. Méltatlan folyamat volt, ígérgettek fűt-fát, majd mindenről megfeledkeztek, kezdhettük elölről az egészet. Szakmai pályafutásom legzavarosabb akciósorozata volt ez a végeláthatatlan alkudozás a kormánnyal, két év ráment, amíg a megállapodáshoz eljutottunk. Mint munkát nem is szerettem. Ahhoz vagyok hozzászokva, hogy ha valamit elkezdek, befejezem. Elkezdem a következő munkát, befejezem. De hogy se vége, se hossza ne legyen a tárgyalásoknak! Végül kölcsönösen rákényszerültünk olyan kompromisszumokra, amelyeket három éve még nem fogadtam volna el.

– Akkor a maga módján mégis csak eredményes volt a kormány. Amikor látta, hogy nem képes visszaszorítani az inflációt, a hatósági és a szabályozott árak körében igyekezett lefogni az áremelkedést. A gyógyszerárak esetében ez tökéletesen sikerült. Teljes a kormányzati siker, nem?

– A gyógyszerek esetében még sikeres az összekacsintás a néppel, és ezt kormánykörökben igyekeznek is kihasználni. Nézzétek, ezek a disznók profitot akarnak húzni a betegségeitekből, de én nem engedem, hogy többet fizessetek – sugallják folyamatosan. A tavalyi év azért volt roppant tanulságos, mert miközben folytak az ártárgyalások, és így a támogatott gyógyszerek ára értelemszerűen nem nőtt, mégis egyre többet fizettek az emberek a patikákban, mivel a nem támogatott készítmények folyamatosan drágultak. Ez nem jó trend. A nyomorúságos belpiaci helyzet elől kénytelenek voltunk külföldre menekülni. Nyomjuk az exportot néhány országba, mint siket az ajtót. Ahogy 1990 után, az orosz válság idején a belföldi piac volt segítségünkre, most az export jelenti a kiutat.

– Mennyibe került a Egisnek, hogy két évre, az ártárgyalások idejére gyakorlatilag befagyasztották az árakat?

– Ha azt mondom, hogy erre a két évre hatszázalékos áremelést terveztem, akkor két–két és fél milliárdot vesztettünk. Ehhez adódik még, hogy nem tudtuk az új termékeinket piacra dobni. Amíg folytak a tárgyalások, egyetlen régi termékünket sem tudtuk újra cserélni.

– Annak ellenére, hogy az újakat is legyártották, becsomagolták.

– Hát persze. Volt olyan gyógyszerünk, amely 1999-es gyártási számmal maradt a nyakunkon. A végén azt mondtam, hogy csomagolják össze, és odaajándékozom a miniszteri titkárságnak.

– Nem arról van szó, hogy azt kapták, amit megérdemeltek? Hiszen kartellgyanúval a Gazdasági Versenyhivatal elé kerültek, és kaptak egy enyhe megrovást, mert mindegyik gyógyszergyártó éppen 8,5 százalékkal akarta emelni az árakat.

– Most is van egy kartell, csak éppen a magyar állam is benne van. A nyáron 6,3 százalékkal emelhette az árait mindegyik gyógyszergyártó. Ez ugyanaz tökben.

– Mi a következménye annak, hogy az utóbbi két évben ennyire elszaporodtak a konfliktusok a kormány és a gyógyszergyártók között?

– A két évig tartó huzavona szétzilálta a szakmát. Nincs összetartás. Pedig kölcsönösen egymásra vagyunk utalva. A magyar gyógyszergyártók még mindig képesek az országnak nagy mennyiségű, jó és viszonylag olcsó terméket adni. Tíz doboz gyógyszerből hat még mindig a miénk. Értékben ez már harminc százaléknál kevesebb, de ez megint más kérdés. Sikerült a kormánynak nagyon rossz hangulatot teremtenie körülöttünk. Tudom, hogy az emberek nehezen váltják ki a gyógyszert a patikában. Az is, akinek nincs pénze, és az is, akinek van. Mert rögződött az olcsó gyógyszer ideája, és most erre még rá is játszanak. Pedig azt mindenkinek meg kell értenie, hogy egy gyógyszergyár nem szociális vállalkozás. A megtermelt profit nyolcvan százalékát viszszaforgatjuk a termelésbe, a kutatásba, hogy talpon tudjunk maradni. Tudom, hogy a társadalombiztosítási rendszerek az egész világon űzikhajszolják a gyógyszergyárakat, hogy minél olcsóbban kínálják a termékeiket. A legagyafúrtabb megoldásokat alkalmazzák. Van pozitív, van negatív lista. Minden van. Csak az nem fordulhat elő, hogy a rendszer ne legyen átlátható és kiszámítható. Hogy mást mondanak januárban, és megint mást júniusban. Ilyen nincs. Amikor a magyarországihoz hasonló konfliktus történt Csehországban, úgy ment el onnan néhány multi, mint a huzat. 1998-ban pedig Oroszországban mondták azt, hogy nem bajlódnak tovább. Ők megtehetik, hogy továbbállnak. Mi itthon vagyunk. Hová menjünk?

– Miután a gyógyszerárak befagytak, az Egis-részvények árfolyama is csökkent. Volt már 15 ezer forint felett az árfolyam, most pedig 9-10 ezer forint körül ingadozik. Igaz, ebben a nemzetközi tőzsdék visszaesése is érződik.

– Az Egis ma erősen alulértékelt. Az általános magyar tőzsdei recesszió nagyobb hatással van rá, mint a vállalat teljesítménye. A BUX esése nagyon rossz üzenet a világnak, a befektetőknek, de a kibocsátóknak is.

– Hosszabb távon mi lehet az Egis Rt. sorsa? A világ gyógyszergyártói sorra fuzionálnak, összeolvadnak, felvásárolják egymást.

– Nem tudom. Két opció lehetséges. Az egyiket az elmúlt évtizedekben az olajiparban megtapasztalhattuk. Kezdetben vala a Hét Nővér. Aztán az olajvállalatok centrifugális ereje leszakította a szatellit-vállalkozásokat. Mára a gyógyszeriparban áttekinthetetlen, irányíthatatlan monstrumok jöttek létre. Ha egy vállalat költségvetése hárommilliárd dollár, azt már nem lehet irányítani, áttekinteni, racionálisan vezetni. Az egyik opció tehát az, hogy megkezdődik az óriásvállalatokból bizonyos tevékenységek kiszakadása, önállósága, és kialakul valamiféle bolygószerű működés, mint az olajiparban. A másik opció ezzel szemben, hogy az ipar néhány megavállalatban tovább koncentrálódik. De ha ez történik, a saját lételemüket szüntetik meg a nagy nemzetközi társaságok. A versenyt. Mert óhatatlanul megpróbálnak kiegyezni egymással, ám a kormányok ezt nem nagyon szeretik s engedik. Érdemes megfigyelni, mi történik az Egyesült Államokban. Kétszáz éve folyik a küzdelem a monopóliumok és a trösztellenes hatóságok között. Most a megavállalatok szeretnék a monopolhelyzetüket iparjogvédelmi, piaci eszközökkel kiterjeszteni, a hatóságok pedig ezt meg akarják akadályozni. Ez nem a mi terepünk, ebben mi nem veszünk részt, ez tőlünk független folyamat. Filozofálhatunk róla, de nem ezt mérlegelve építünk vállalati stratégiát. Az Egis a mi régiónkban megmaradhat versenyképes vállalatnak, mert termékeivel, áraival, termékeinek piaci bevezetettségével alkalmas rá.

– Akkor miért nem terjeszkedett ebben a régióban? Miért nem vásárol az Egis a fő piacain gyárakat, miért nem kapcsolódott be a cseh, a román vagy az orosz privatizációba?

– Gondolom, elhiszi nekem, hogy ezen elmélyülten töprengtünk, készítettük a jelentéseket, elemzéseket, mi több, konyhakész forgatókönyvünk van arra, hogy termelőként megjelenjünk Kelet-Európában. De nem vásárlások révén. Ezt a kilencvenes évek elején megpróbáltuk. Nem akarom részletezni, milyen élményeket, tapasztalatokat szereztünk. Valószínűleg a zöldmezős beruházással előállított termékek lényegesen olcsóbbak, mint ha valakivel kooperálva készítjük el azokat. A külföldi termelésnek van előnye: az, hogy ki lehet kerülni a piacvédelmi törekvéseket. De van hátránya is, mert előfordulhat, hogy a termelés ott drágább. Ha kicsi a piac, és kisebb a gyártókapacitás, mint Magyarországon, akkor könnyen ez lehet a végeredmény. Más a helyzet Oroszországban. Ott a Serviernek is vannak tervei, elég jól együtt mozgunk azon a piacon. Oroszországban 140 millió ember él, és mindmáig alapvetően ellátatlan gyógyszerekkel. Nem kell piacot venni, mert van.

– Oroszországban már most is elég jól állnak, ha jól tudom, a teljes forgalom egy százaléka az Egisé.

– Mi négy országból megélnénk, ez Magyarország, Oroszország, Lengyelország és Románia. A többi csak ezüstpityke a mentén, ami a szakmai hírünket növeli. Az például, hogy képesek vagyunk Angliában, Németországban és az Egyesült Államokban is gyógyszereket eladni. Az Egis valaha az indultak még kategóriába tartozott, mára európai színvonalú gyár lett. Ám nagyon vigyáznunk kell rá, hogy anyagi és szellemi eszközeinket mire fordítjuk, mert mindkettő véges. Nem az a megoldás, hogy a kelet-európai privatizációban részt veszünk. Az a vak vezet világtalant tipikus esete volna. Mert hiába akarnám eljátszani a multi szerepét, ha nem tudom eljátszani. Ha nem kapom meg a piaci erőt, innen kell adnom. De nem kapom meg a K+F erőt sem, mert nincs. Kapacitás pedig, köszönjük szépen, nem kell.

– Térjünk vissza rá, hogy egy vezetőnek hosszú évekre előre tudnia kell, mi történik a piacon. Ön most hány évre lát előre?

– Attól függ, mit kell előre látnom. Azt ma még senki nem tudja megmondani, hogy bekövetkezik-e olyan biológiai forradalom, amelyik a következő tíz évben megrendíti az egészségügyet. Ha ezzel a lehetőséggel nem foglalkozunk, akkor nézzük, várhatóan mi történik a gyógyszeres terápiában. Semmi sci-fi, nem hoz robbanást a géntechnológia, nem klónoznak csecsemőket. Az is nagyon valószínű, hogy még jobban elválnak a fejlett országok gyógyszerterápiás szokásai a fejletlen országok lehetőségeitől. A fejlődő és a fejletlen országokban a honi gyógyszergyártási törekvések csak nagyon korlátozottak lehetnek. De azt meg fogják követelni, hogy ne legyen ismeretlen mechanizmusú gyógyszer a piacukon. Már most is megkövetelik. Ami pedig az Európai Uniót illeti: nem véletlen, hogy már mindenre van szabvány, az uborka, az óvszer méretére is, de a biztosítási rendszereket nem akarják homogenizálni. Annyira eltérő politikai és szociális körülmények között fejlődtek ki az európai országok, hogy e sokféleséggel továbbra is számolnunk kell. Az Európai Unióhoz való csatlakozás az Egis számára nem jelent előnyt.

– Miért?

– Most is tudunk az Unióban gyógyszereket törzskönyvezni, a gyártási körülményeink most is európaiak, és így tovább. Ahhoz, hogy az Unió piacán előnyünk legyen, nagyobb piaci erőre lenne szükségünk. A csatlakozás annak jelent előnyt, aki olyan piaci szegmentumot tud megtölteni, ahol nincs túl nagy zsúfoltság. Egyébként pedig egész Európa itt van már a magyar piacon, tessék megnézni a kínálatot! Az Egis számára rendkívül fontos, hogy mi történik Kelet-Európában, Oroszországban. A kelet-európai krízisek még nem fejeződtek be, elsősorban a cseh és a szlovák gazdaságban fordulhatnak elő válságok. Románia amolyan sötét lónak számít. No és Oroszország? Ezt feltörekvő piacnak tartom. Az orosz gazdasággal csodát tettek. Ki hitte volna 2000-ben, hogy 28 rubel lesz egy dollár? Az infláció is egészen kezelhető mértékű. Fejlődik az orosz gazdaság, és fejlődni is fog. A gyógyszerellátást pedig nem lehet a mai szinten hagyni, a biztosítási rendszerek be fogják fejezni az átalakulást, önépítést. Az orosz piac tehát folyamatosan bővülni fog. Ami pedig minket illet, a dolgozók azt szeretnék kitalálni, mi lesz itt, ha a mostani vezetés távozik. Ezt nem tudom megmondani. Ez már nem az én felelősségem.

– Soha nem érzett kísértést rá, hogy saját pénzét kockáztassa? Nem akart saját vállalkozást, saját céget létrehozni?

– Nem, és ez nem is érdekel. Most már abban a helyzetben vagyok, hogy ami nem érdekel, azzal nem foglalkozom.

– És régebben?

– Egyszer dühömben megfordult a fejemben, hogy miért hagyom hajtani, űzni magamat. Egyik barátom is azt kérdezte tőlem, miért nem alapítok a nevemre egy vállalkozást. Elgondolkoztam, aztán letettem róla. Ebben a gyárban ugyanis nagyon különös élmények érnek. Megyek ebédelni, lóg az orrom, amikor egy kékgalléros szaki megállít, megkérdezi: Mi van, nyakig ér és hullámzik? Válaszul motyogok valamit. Nem baj, majd maguk kitalálják, mi legyen – mondja erre. És tényleg, ha ő is ezt mondja, akkor majd csak kitalálunk valamit. Lehet, hogy nagyon szubjektív vagyok, meg talán idejétmúlt jelenség, de nekem ez nagyon sokat jelent. Nemrég átadtuk az új üdülőt, és láttam az embereken a büszkeséget: a fenébe, nekünk ilyen is van. És annak is örülök, amikor panaszkodnak, hogy nem elég a parkoló, ez a legnagyobb bajuk.

– Azt sem sajnálja, hogy nem bolyongott egy kicsit szakmán belül, nem szimatolt bele ebbe-abba?

– Csak azt sajnálom, hogy otthagytam a tudományt. Azt hiszem, a tudományos életben többet tudtam volna produkálni, mint a vállalatvezetésben. Volt affinitásom a szakma iránt. Persze kérdés, mit tudtam volna kihozni magamból olyan környezetben, ahol nincs, ami ösztönöz, kényszerít, magával ragad. A mai napig van bennem nosztalgia a tudományos kutatás iránt. Lehet, hogy tehetséges lettem volna. De ez ma már történelmietlen kérdés.

– Miért épp erre mondja, hogy talán tehetséges volt, miért nem az irodalomra?

– Mert ebben voltak eredményeim. Jó fantáziám volt. Ment a dolog. És el is végeztem a munkámat. A mai napig megtartottam a régi szakmai gyakorlatból annyit, hogy péntek délután rendet rakok, és hétfőn reggel tiszta fejjel, rendes íróasztalnál kezdem a munkát. Amit lehet, kiszórok, megírom, elintézem. Egy vegyész körül rendnek kell lennie, mert különben egyszer csak fölrobban.

– Vagy ő, vagy a gyár, vagy mindkettő.

– Én annak idején mindenfajta életstratégia nélkül kezdtem ebbe bele. Szakmai stratégiám talán volt, de ha már az élet a tudományos kutatásból erre a pályára sodort, szeretnék ennek tisztességesen megfelelni. Egyszer majd egyenes derékkal távozom innen. Azért ez fontos, nem?

 

1 Privatizáció a tőzsdén keresztül. Az ÁPV Rt. kiadása.

2 Orosz Éva: Félúton vagy tévúton? Egészséges Magyarországért Egyesület, 2001.

 

 

 

© Mozgó Világ 2004 | Tervezte a pejk