Gustav Mahlerből először huszonkét éves koromban ábrándultam ki. Nem mondhatnám, hogy az ok különösebben alapos, lényegből fakadó vagy legalább művészi lett volna. Egyszerűen megvettem az NDK-Centrumban Mahler leveleinek gyűjteményes kötetét, ahol elhűlve olvastam, hogy a feleségének írt leveleket többnyire úgy írta alá, hogy Gustl. Nyilván nem ő tartotta saját magát Gusztinak, hanem csak azon a néven írta alá a leveleket, ahogyan Alma Mahler őt szólította, de mégis rettenetes felfedezés volt. Hogy ez a rendkívüli ember, akinek szinte minden jó és rossz tulajdonsága legendás volt, aki folyton a körmét és az ajkát rágta, mert a legmagasabb indulatok feszítették, és permanens alkotói lázban, idegesen száguldozott az utcán, aki korának legnagyobb karmester- és legnagyobb emberbarátja volt, aki nem lehetett boldog, amíg csak egyetlen boldogtalan ember él a Földön, a kispolgári gyagyás megelégedettségnek ilyen nyilvánvaló jeleit hagyja írásban maga után, mondhatni sokkolt. Adyra gondoltam, aki még a szerelmes leveleit is sokszor vezetéknevén írta alá, mint akiben van tartás, mint aki tudja, mivel tartozik az országos hírnévért, és könnyedén elfogadja, hogy a jövőben érettségire készülő kamaszok vizsgákon felelnek a szerelmi életéből, de nem viseli el, ha közben elbizakodott és túlfűtött ifjúi szívek magukban Endrének neveznék őt. Ez igen. De Mahler csak egy kis szerencsétlen, a komplexusaival, az el nem viselt magánnyal, becsvággyal, magabiztossággal, szorongásokkal. Gustl, egy Gustl, aki sehogy sem felel meg a saját magáról kialakított hivatalos változatnak. Nem Don Quijote, nem a természettel azonosulni tudó hős, hanem kis agyafúrt, aki mindent akart, sikert és nagy művészetet, karriert karmesterként és halhatatlanságot zeneszerzőként, jólétet világsztárként és remetei egyszerűséget igaz emberként.
Mahlerben azonban az a jó, hogy ki és be lehet ábrándulni belőle, mert ami egykor csalódás volt, az később legrokonszenvesebb tulajdonságává válik, a Gustlság teszi őt emberivé, amíg szimfóniái mindenhatóságáról hörögnek, esendősége a garancia valódiságára. És akkor megutálhatja őt az ember, amiért folyton szimfóniákat írt, ez a Beethoventől eredeztetett szimfóniamánia, aminek igazából semmi köze nincsen Beethovenhez, hiszen ő minden műfajban alkotott, és miért lenne különb a Kilencedik a Hammerklaviernál, de ez a karmesteri mánia ezt nem engedi beláttatni. Mahler előadóként diktátor volt, aki megfélemlítette a neki alárendelteket, és ehhez még tapsolni is kellett, hogy valaki enynyire tiszteli más szerzők akaratát, hogy tűzzel-vassal megvalósíttatja a zenészeivel. Persze szó sincs erről, Mahler gond nélkül belejavítgatott a Beethoven-szimfóniákba, mint aki jobban tudja, hogyan kell hangszerelni. Ha ezen túl van az ember, akkor viszolyogni kezd az én túlfejlődésétől, hogy az egész világ olyan, mintha Gustav Mahler szórakoztatására és kínzására találódott volna ki, kiborítja az embert a szimfóniák önéletrajzi jellege, mintha érdemes lenne ennek a kételkedő, bár jóra törekvő jellemnek minden fejlődési fokára jellemző, hangzó emlékműveket állítgatni.
A legrosszabb, hogy a végén mégis mindig Mahler győz. Hogy hiába ábrándulunk ki százszor is belőle, százegyedszerre is vissza kell szeretni belé, mert ha nem nyűgöz le a nagyságával, akkor lenyűgöz kicsiségével, és ha már teljesen felvértezettnek hisszük magunkat bonyodalmas nagyotmondása előtt, akkor megtanít tisztelni az egyszerű dallamosságát. Túl könnyű birkózni vele, túl hamar találni rajta fogást, túl kellemes diadalmasan a földhöz vágni, és aztán jön a koppanás: ez neki nem árt, csak tovább erősödik tőle. Azt hiszem, Gustav Mahler a legidegesítőbb zeneszerző.
Kellő gyanúval fölszerelkezve látogattam meg idén Mahler komponálóházacskáját Maierniggben, a Wörthi-tó partján. Ez is tipikus mahleri találmány: hivatalosan egy remetebarlang, amely arra való, hogy egészen a komponálásnak tudja szentelni magát a nyári, karmesteri holtszezonban, de úgy remetebarlang, hogy közel van a nyaraló, készen várja az ebéd, kedvére alakíthatja a családos, osztrák nagypolgárt, ha már nem kell a művészet oltárán áldoznia. Emlékszem még arra a sötét örömre, amikor láttam, hogy a házhoz közeli parkolóban egymás hegyén-hátán állnak az autók, gyepen, erdőben, fák között. Na, Gustav Mahler, híres vagy, de biztos vagy benne, hogy ezt akartad? Hogy úgy látogassanak, ahogyan a császár kastélyát, tisztelettel és unalommal, mert valahogy el kell tölteni a szabadságot is?
Aztán viszonylag hamar kiderült, hogy valami nem stimmel. A ház felé vezető ösvényt benőtte a páfrány, óriási szúnyogok rohanták meg az embert, az erdőben még a madárdal is elhallgatott. Hol az a rengeteg ember, aki Mahler előtt jött tiszteletét tenni? A távolban föltűnt a mézeskalács-házikó, még mindig sehol egy lélek, aztán előkerül egy férfi, de ez még ijesztőbb. Csendes, rémisztően halk szavú, félkarú ember, a jobb szeme alatt szilvaszínű ütésnyom. Üdvözöl bennünket Mahler házában, ahol Ötödiktől Nyolcadikig a szimfóniáit írta a zeneszerző. Próbálunk oldottan viselkedni a kétszer kétméteres kunyhóban, de humorizálni csak suttogva merünk. A falakon fényképek. Megcsodáljuk Alma Mahler mellbőségét, a két helyes kislány arcképét, és hat nagyítást abból a híres sorozatból, amelyiken Mahler látható a Bécsi Opera loggiájában. Együtt a képek kevésbé hatásosak, mint külön-külön, mert elvész Mahler arcáról a szoborszerű szépség és nyugalom, helyette jobban érzékelhető az, amiről a szemtanúk beszéltek: arca változékonysága, ideges feszültsége. A négyzet alapú ház egyik oldalán van a bejárat, a másik három oldala ablak. Kinézek a tájra, erdő és a tó kékje látszik. Próbálok egy kis meghatottságot erőltetni magamra, hogy ő is ugyanezt látta, ha fölnézett a partitúrából, de belátom, hogy emiatt kár így felindulni. Ezzel az erővel elmehetnék a Bécsi Opera loggiájához, vagy akár a budapesti Operaház lépcsőjéhez is. A vendégkönyvből kiderül, hogy két nappal korábban volt itt az utolsó látogató, a félkarú ember többnyire magában hallgatja Mahler szimfóniáit a lemezjátszón. Visszaúton kissé eltévedünk az erdőben, és nagyot lélegzünk, mikor megtaláljuk újra a parkolót. Ekkor jövök rá, hogy bár délután három óra volt, ragyogó nap, erős hőség, mégis egész idő alatt rettegtünk.
Kiderül az is, hogy miért van annyi autó: itt van a közelben a maierniggi strand.
Az eset mégsem hagy nyugton. Hazajövök, és a fene egye meg, megint Mahlert kezdek hallgatni. Nem nagyon cifrázom a dolgot, egy nagy zeneszerzők-sorozatból a Mahler című albumot, két szimfóniát, az Elsőt és az Ötödiket. Két fontos mű, az Első azért, mert tényleg ez volt az első, mert Budapesten volt a bemutatója, az egykorú karikatúra szerint nem nagy sikerrel, az Ötödik azért, mert fordulópont Mahler kompozíciós technikájában. Addig úgy dolgozott, ahogy a zeneszerzők szoktak: leült a zongora elé, megkereste a dallamot, kidolgozta, fejlesztette, aztán meghangszerelte. Az Ötödiktől kezdve Mahler megszabadult a zongora rabságától, az ihletet többé nem a két kezéből, hanem a képzeletétől, a zenekartól szerezte. Mindkét mű pontos életrajzi adat: az Első merész, de mégis tisztelettudó, szerepjátszó, mégis eredeti. Az Ötödik sokkal magasabb szinten eredeti: a zenekar színeit, a hangszerekben lévő lehetőségeket a gyakorlatban tökéletes fokon elsajátító Mahler egészen sajátos módon hangszerel, és ez elsősorban a fafúvósoknál hallatszik: minden hangszeres másképp, más színekkel, más fekvésekben, más kifejezési módon kell hogy játsszon, mint hogy szokott. Az Ötödik azonban szerkezetében is öntörvényű, nemcsak öt tételre, de három részre is oszlik, középpontban a nagy Scherzóval. Közben azért mindkét mű jellegzetes Mahler-szimfónia, amelynek szinte története van, valamerre fejlődik a zenei cselekmény, és az utolsó tételig nem lehet pontosan tudni, mi lesz ebből: happy end vagy tragédia. Mindkét szimfóniát Leonard Bernstein vezényli.
Bernsteinnek Mahler iránti rögeszméje és az e körüli hamisságok leleplezése ma már fölösleges fáradság. Ami tény, hogy Bernsteinnek nagy szerepe volt Mahler hatvanas évekbeli újrafölfedezésében, és hogy annak idején Bernsteinnel vették lemezre az első teljes szimfóniaciklust. Viszont szó sincs arról, hogy Mahler teljesen elfeledett zeneszerző lett volna, a felfedezés maga nem volt akkora, amekkorának a felfedező szerette feltüntetni. A jelek szerint az sem igaz, hogy Bernsteinnek valami különleges érzéke lett volna Mahler lelki világához, szerzői szándékaihoz, mert olyan előszeretettel állított időnként kétséges, esetenként egészen bődületes dolgokat róla és műveiről, hogy nehéz volna komolyan venni a fenti tételt. Tény, hogy a két szerző karrierje bizonyos fokig hasonló: egyikük sem tudott lemondani a vezénylésben rejlő önkifejezésről, sem a sztársággal járó sikerről, jólétről, ismertségről. De Mahler valamiképpen egyensúlyban maradt: télen vezényelt, nyáron alkotott, és nagy életmű maradt utána. Bernstein legmaradandóbb művei a zenés játékok, operái, szimfóniái, nagyobb lélegzetű szerzeményei aggasztó tempóban felejtődnek el.
Az is biztos, hogy nem Leonard Bernstein vezényli a legjelentősebb, legmélyebb, leggazdagabb Mahler-lemezeket. Vannak nála precízebb, jobb ízlésű, nagyobb szabású karmesterek. És mégsem lehet szabadulni ezektől a lemezektől. Nem ezek azok a végső, utolérhetetlen szellemi magaslatok, de ezek nélkül mégsem érthető pontosan, hogy miről van szó.
Vaktában tapogatózva azt mondanám, hogy Bernstein esendősége pontosan megfelel Mahler esendőségének. Ha túl érzelmes egy lassítás, túl nagyok a váltások, túlságosan is érzelgő, túlontúl a közönség szívére ható a zene, akkor ez nem történik Mahler ellenében. Ezekben a hatásos megoldásokban ő is benne van. Vagy talán azok, akik mellőzik ezeket a kétes megoldásokat, mélyen és tisztán szólaltatják meg a műveket, egyfelől megemelik Mahler művészetét – természetesen csak azért tudják ezt megtenni, mert a művek maguk alkalmasak rá –, de közben meg is fosztják Mahlert a valóságosságától. Az igazi Mahler, ha nem tévedek nagyot, az elismertnél egy fokkal közelebb áll a sarlatánsághoz, a szerepjátszáshoz, a hatásvadászathoz és fellengzősséghez. És itt most nincs szó a szerző akaratáról vagy bármi hasonlóan nehezen azonosítható fikcióról. Mahler bizonyára azt akarta, hogy minél jobb ízléssel, minél kikezdhetetlenebbül, tisztábban tolmácsolják a műveit. De közben ő maga nem volt sem szent, sem angyal, sem démon, sem isten. Voltaképpen csak annyit kell eldönteni, hogy szeretjük-e a művészetet magát, vagy fontosabb, hogy a művein keresztül egy emberrel lehet sajnos csak egyoldalú, de mégis valóságos kapcsolatot teremteni. Ha a második a helyes válasz, akkor áldja meg az Isten, Mr. Bernstein.
Panorama: Mahler. Deutsche Grammophon, 2000.