Kassák Lajost én még láttam és hallottam, mégpedig a televízióban. Az új Kossuth-díjasokat ültették beszélgetőasztal köré: a férfiakon – az akkori merev televíziós illem szerint – öltöny, fehér ing, nyakkendő, a hölgyeken – talán volt közöttük ilyen – sötét kosztüm; meghatottan és megdicsőülten feleltek meg az alkalomnak.
Közöttük volt Kassák is. Rajta nem volt fehér ing és nyakkendő, még zakó sem, kockás ingben üldögélt az öltönyösök között, olyanban, amilyet akkoriban munkához szoktak viselni. Amikor szót kapott, elmondta, hogy feleségével nemrég nyaralót vettek, s most nagyon jól jön a díj, mert végre van miből kipofozni a rozoga épületet. Ezt – a nyaralót – a beszélgetés során makacsul “sufninak” titulálta; másról nemigen beszélt. Hogy észlelte-e, megfelelésre késztető alkalom részese, ahol jelenlétével igazolni hivatott valamit, nem tudom; megfelelni ezúttal is kizárólag önmagának felelt meg, igazolni csupán a díj átvételét igazolta vissza. Kockás ingben, egy sufni erejéig hálásan.
1965-ben történt mindez, amikor is a hivatalos Magyarország (akkori alakjában a fejlett szocializmus építésével elfoglalt Magyar Népköztársaság) fél évszázados haragszomrád után végül megenyhült Kassák Lajos iránt és – nyilván haszonelvi megfontolásokból – beiktatta kulturális felkentjei közé.
Némi fogcsikorgatás kíséretében: az indoklás szerint “különösen az utóbbi években megjelent lírai és prózai műveiért” kapta Kassák a díjat, azaz csendesebb és enyhültebb öregkori munkáiért és lojális – bár tartózkodó – politikai (pontosabban apolitikus) magatartásáért. Semmiképpen sem a hírhedt “nikkel szamovárért”, azaz még mindig gyanús modernista kísérleteiért, a Máglyák énekelnek-ért (1920), a Világanyámért (1921), A ló meghal, a madarak kirepülnek-ért (1922). Mint ahogy politikai és politikusi pályafutásáért sem: az a Kassák, akinek irodalmát maga Kun Béla bélyegezte 1919-ben “a burzsoá dekadencia termékének”, s aki ezért igen keményen rendreutasította a Tanácsköztársaság vezetőjét, az a Kassák, aki 1919-től kezdve – miközben folyvást támadta az elpolgárosodott falmelléki szociáldemokráciát – George Orwell kelet-közép-európai előfutáraként és pendant-jaként folytonos vitában és elkeseredett harcban állt a Moszkvából vezérelt kommunista mozgalom képében hatalomra törő etatistadiktatórikus szocializmussal (később sztálinizmusnak nevezték, ma totalitarizmusnak hívjuk) és ennek “szociáljezsuita” képviselőivel, az a Kassák, aki a 100% 1930. májusi számának a szerkesztőségi cikke szerint ekkor már “évtizedek óta űzi kispolgári bolondériáit és egészen polgári ellenforradalmi üzelmeit”, s akit hamarosan egyenest Moszkvából fasisztáznak le; nos, ez a Kassák – a teljes, az egész Kassák – azért mégsem kaphatott Kossuth-díjat MSZMP-Magyarországon.
S hogy végül is megkapta, ez sem csendesítette az áldatlan és terméketlen (mert rosszhiszemű és meddő fogalmi keretekben indított és folytatott) vitákat. Lukács György mindvégig tartotta az 1919-es keltezésű haragot “a kispolgári kompromisszumos magatartású” Kassákkal; a költî halála (1967) után Veres Péter azt vetette Kassák szemére, hogy “soha se tudott a magyarsághoz mint nemzethez szólni”, Radnóti Sándor fontosnak vélte, hogy egy 1969-es cikkében “munkásköltészet és a munkásmozgalom költészete” ellentéteit firtassa életművében.
De lassan megkezdődik az ülepedés is. Rónay György jóvoltából megjelenik az “Arcok és vallomások” sorozat kitűnő Kassák-kötete (1971), amely óvatosságból ugyan, de üdvösen kitér az ideológiailag-politikailag érzékeny múltbeli momentumok (elsősorban az 1919-es ügyek) taglalása elől, a szaporodó szaktudományos feldolgozások is szakszerűbbekké válnak: irodalmi és képzőművészeti minőségeket igyekeznek megragadni Kassák életművében, s egyre kevesebbet törődnek a politikai-ideológiai méricskéléssel.
Aztán beáll a szélcsend; még utoljára 1987-ben, a szerző születésének századik évfordulóját ünneplő kiállítás alkalmával rezzen meg a levegő körülötte. Majd nyugalom, jó ideig; Kassák helyett mással voltunk elfoglalva.
Mostanában mintha ismét mozdulna valami Kassák körül: két éve Aczél Géza tett közzé róla monografikus pályarajzot, tavaly az In memoriam sorozatban jelent meg szöveggyűjtemény a Kassákrecepció történetéről, idén nyáron az óbudai Kassák Múzeum időszaki kiállításon mutatja be Kassák festői és grafikai művei közül a csupán szétszórtan vagy (lévén magángyűjteményekben) alig láthatókat. Hogy valami szükségszerűség fejeződnék ki ebben az egybeesésben vagy időbeli közelségben, ilyesmit nem állítanék, de a pillanat arra mindenképp alkalmasnak látszik, hogy szemügyre vegyük a Kassák-recepció néhány kérdését, s ezek kapcsán eltöprengjünk arról, hogy mit is jelent (vagy nem jelent) Kassák most, az ezredforduló táján, gyökeresen új befogadói helyzetben.
A Kassák-recepció főbb szöveglenyomatait egybegyűjtő In memoriam-kötetet átolvasva az derül ki, hogy ezek a fő kérdések már viszonylag korán körvonalazódtak: nagyjából a harmincas évek végére kialakult az a fogalmi keret, szempontoknak és hangsúlyoknak, eldöntendő és kiegészítendő kérdéseknek az a rendszere, amelyen belül Kassák értelmezése és értékelése folyik. Ez a keret és rendszer – ahogyan elsősorban Komlós Aladár, Gyergyai Albert, Halász Gábor és Radnóti Miklós esszéiben és könyvkritikáiban annak idején megépült és működött – később nem sokat változott: Lengyel Balázs 1958-as esszéjében (“A Kassák-parabola”) új életet lehelt ugyan a megközelítésnek ebbe a rendszerébe, de a rendszeren magán lényegeset ő sem igazított. Ugyanígy a későbbi, szakszerűbb és monografikus feldolgozások is inkább csak kitöltötték ezt a keretet, mintsem újra cserélték volna, s ez még Aczél Géza ezredvégi Kassák-összefoglalójára is áll. (Természetesen az irodalom-, illetve művészetkritikai recepcióra gondolunk itt, s nem a Kassákot mint pártpolitikai és államrendészeti problémát “elemző” írásokra.)
Az első ilyen kérdés – hogy belülről, mintegy műközelből indítsunk – a kassáki pálya (azon belül is elsősorban, sőt bizonyos értelemben kizárólagosan a költői pálya) belső tagolódása. Azt a bizonyos cezúrát, amely az “izmusok” avantgárd pirotechnikusát (az 1915-ös Eposz Wagner maszkjában-tól a nagyjából az 1931-es 35 vers-ig tartó pályaszakasz Kassákját) a későbbi, “csendesebb”, “szikárabb”, “egyszerűbb”, “áttetszőbb”, “lehiggadt”, sőt “klasszicizálódott” költőtől elválasztja, már a harmincas években sokan észrevették, s azóta is ez maradt a pálya felosztásának az alapja (még ha Kassák későbbi lírájának a modulációi tovább tagolták is a cezúra utáni pálya rajzát). Alulexponált maradt viszont – mégpedig lényegében mind a mai napig – az a kérdés, hogy ez a pályafordulat és hangváltás szegényedés volt-e vagy gazdagodás, tágulás vagy beszűkülés, értéknövekedés vagy értékcsökkenés. Gyakrabban fogalmazódik meg a pozitív válasz, igaz, elmosódottan és a kérdés horderejét kellő mértékben csupán ritkán érzékelő formában: Kassák, úgymond, idővel megtalálta a maga hangját, azt a mértéket, amelyet valóban képes volt betölteni, és ez magától értetődő pozitívum; mindenképp autentikusabb, mint az izmusokkal való “szélsőséges” azonosulás. Hogy ez a felfogás az avantgardizmus (pontosabban: a széles értelemben és történetileg felfogott modernizmus) értékét és művelhetőségét illető súlyos kételyeket rejt magábam, nem szokták észrevenni. Előfordul egyébként a fordulat ellenkező előjelű megítélése is, például Diószegi Andrásé, aki a harmincas évektől beszűkülő, elprovincializálódó, korábbi egyetemességét feladó, “majdnem hogy túlhaladott” Kassákról értekezett. Ennek az értékelésnek temészetesen az a kimondatlanul maradó implikátuma, hogy a modernista platformhoz való hűség révén Kassák biztosíthatta volna magának azt a költői rangot, amelytől így szükségszerűen esett el; ennek az implikátumnak az irodalomelméleti hézagai és logikai csapdái megint csak jól láthatóak. S többnyire elemzetlenül, sőt észleletlenül maradnak ennek a pályafordulatnak a potenciálisan revelatív irodalmi párhuzamai is. Az még el-elhangzik olykor, hogy a Kassák-líra “megszelídülésének” van valami köze a harmincas évek során a magyar költészet jelentős részében lezajló újnépies, illetve újklasszicista fordulatnak, de hogy valami ehhez hasonló a modernista világlíra más alkotóinál is észlelhető (például T. S. Eliotnál, aki az 1922-es Átokföldje “szélsőségesen” avantgárd módszerét a harmincas években az 1935 és 1942 között megjelenő Négy kvartett “szelídebb”, “harmonikusabb” és “áttetszőbb” technikájára cserélte fel), arról nemigen esik szó, mint ahogy arról sem, hogy az ilyen párhuzamokból mi haszon háramolhat Kassáknak és a kassáki pályafordulatnak az értékelő értelmezésére.
Ugyanígy nem sok új történt a harmincas évek óta Kassák szintetikus jellegének a megértése és magyarázata terén. Hogy Kassák egyszerre költő, prózaíró, festő, grafikus, fényképész és – igaz, elvetélt – filmes; hogy tetejében szerkesztő és tipográfus; továbbá, hogy versről, prózáról, festészetről-szobrászatról, fotográfiáról, filmről és építészetről újat, használhatót és megfontolásra érdemest mondani tudó teoretikus, ezt persze mindenki észrevette, s azt is sejtette mindenki, hogy ebben a sokféleségben nyilván van valami egység, hogy Kassákban voltaképp az lenne a legérdekesebb, legizgalmasabb és egyben legegyedibb, ami ebben a sokféle önmegnyilatkozási formában a közös. Csak éppen módszer nem akadt mindeddig, amivel ezt a közöset meg lehetne ragadni és meggyőzően felmutatni. Kassákot szépen felszeletelik egymás között az irodalomtudorok és a művészetkritikusok, mondanám, de ez így pontatlan lenne, hiszen – szintetikus megközelítés híján – Kassák eleve csupán szeletekben létezik, mégpedig mind a mai napig. Nem látja senki együtt Kassák irodalmát és festészetét; legfeljebb csupán párhuzamosan, mint az irodalomtörténész Bori Imre és a művészettörténész Körner Éva, s már ez is nagy szó (Kassák irodalma és festészete. Budapest, 1967, Magvető). Az In memoriam-gyűjtemény ebből a szempontból egyetlen szelet: szigorúan irodalmi-irodalompolitikai, a “többi” Kassákra legfeljebb alkalmi utalásokat tartalmaz; de túlnyomórészt irodalmi Aczél Géza monográfiája is, legfeljebb egy-egy fejezetrész erejéig vált át – és ilyenkor valóban át is vált az irodalmiból – a képzőművészeti áttekintésbe; de szintetizálásra legfeljebb verbális fogások erejéig tesz kísérletet.
Mindez persze a Kassák-értékelés aligalig tudatosított elméleti gondjaival is terhes: külön-külön mérendő-e a festőKassák vagy a költő-Kassák, mégpedig avval a mércével, amellyel a csak-költő költőket és a csak-festő festőket szokás mérni, vagy pedig inkább valami “szintetikus” mércére lenne logikailag szükség, amellyel Kassák halmozódó és halmazati értékét is meg lehetne állapítani? S ha már a szeletelésnél tartunk: mennyire jó Kassák külön-külön festőként, költőként, satöbbiként, és mennyire jó mindennek együtt? S van-e – lehet-e – különbség az így kapott két érték között?
Nem sokat léptünk előre Kassák sokoldalúságának egy másik fontos – az eddigieknél mindenképp fontosabb – elemének magyarázatában sem a harmincas évek óta. Már a korai méltatások felfigyeltek rá, hogy az “aktivista” Kassákban, akinél a műalkotás erkölcsi tényező, azaz a szó szoros értelmében “tettleges” beavatkozás a világ művészeten kívüli dolgaiba, elválaszthatatlan egymástól Szerző és Mű, nemigen tudjuk, hogy a magatartás emeli meg a verset, vagy a vers hitelesíti a magatartást. Most, hogy már egy ideje túltettük magunkat a műalkotás autonómiájának s vele összefüggésben mű és nem mű abszolút megkülönböztethetőségének (és megkülönböztetendőségének) újkriticista-strukturalista dogmáján, Kassák esete kísérleti terepe lehetne egy olyan vizsgálódásnak, amely vele bizonyítaná a korábbi dualista felfogások terméketlenségét, és belőle vonhatna le új érveket egy újfajta irodalomfelfogás, szerző és mű, eredet és eredmény, tevékenység és szemlélet látszatszembenállásait az egyén (és közössége) kollektív életműködésében feloldó elmélet számára. Erre a kísérleti terepre eddig még senki sem merészkedett.
Mint ahogy avval sem foglalkoztunk igazán, amelyet – Lengyel Balázs emlékezetes Kassák-esszéjének címét kölcsönvéve és engedelmével valamelyest módosítva – a huszadik századi magyar modernizmus sorsában megtestesülő “kassáki parabolának” neveznék. Kassák Lajos befogadás-, értelmezés- és hatástörténete ugyanis szinte kísértetiesen ugyanazt a mintát mutatja – ugyanannak példabeszéde vagy allegóriája –, ami a hol “izmusoknak”, hol “avantgardizmusnak” nevezett modernizmussal történt Magyarországon: a marginalizáló befogadásnak. (Annak a folyamatnak, amelynek sokatmondó tünete például Bori Imre nevezetes Kassák-tézisének a sorsa: máig érvényben lévő anatéma sújtja az ő eretnek gondolatát, mely szerint a modern költészet Kassák Lajossal, a Mával és a Tett-tel jelenik meg Magyarországon, s nem Adyval és a Nyugat-tal.) A folyamat során a huszadik századi magyar kultúra rendre felvette a modernista hatásokat, ám csupán azt tette magáévá közülük, azt engedte be a főáramba, ami hagyományos köreit kevésbé zavarta; viszont ami a modernizmusban igazi kihívás volt, azt elkomolytalanította, érthetetlennek és értelmetlennek nyilvánította, a furcsaság és különcség karanténjába zárta, elméletben-gyakorlatban semlegesítette. Mindez különös polaritásokat eredményezett: a főáramban, komoly és kitüntetett helyen, kezdetleges, bestsellerszintű osztályharcos sematizmus rákent pszeudo-prousti stiláris habbal (A befejezetlen mondat), a periférián, kinevetve és lefurcsállva, Joyce gazdagon termékeny félreértése, lényegi és gyökeres nyelvi, szerkezeti és gondolati újítás (Prae).
Kassáknak is ez a sors jutott: zagyva kóklerként, izmusok prostituáltjaként, kótyagos bolondként (vagy akár – idézzük a moszkvai Sarló és Kalapácsot – “forradalmi frázisokkal szédelgő lumpenproletárként” is) szabad volt neki hatni mindenkire és megtermékenyíteni mindenkit, régebbről például alkalmilag Kosztolányit és Babitsot, tartósabban Szabó Lőrincet, Illyés Gyulát, József Attilát. Mint ahogy – Aczél Géza meggyőzően bizonygatja – szabad volt neki a hatvanas évekre szinkronba kerülnie a világlírával, hogy öregkori költészetében megvethesse alapjait annak a bizonyos hetvenes-nyolcvanas évekbeli magyar költészeti “paradigmaváltásnak”, s – tegyük mi hozzá – szabad volt neki megihletni és bátorítani a hetvenes években erőre kapó “neoavantgárd” képzőművészeti törekvéseket, elsősorban persze a vele rokon geometrikus és strukturális irányúakat, Baktól Fajóig, Mengyántól Haraszt˙ig. Csak egyet nem volt szabad neki: lennie, mégpedig annak, aki volt, a magyar modernizmus legnagyobb alakjának.
És ma? Vajon mi szabad neki ma, az új (a nem is tudom hányadik új) Magyarországon? Ezt a kérdést Aczél Géza keletkezési idejét tekintve az ügyben leginkább illetékes monográfiája – talán a műfaj diktálta tartózkodásból – nem teszi fel; mi viszont nem tehetjük nem fel a kérdést.
Buta játék, de próbálkozzunk meg vele: harmincnégy évvel a halála után Kassák Lajos feltámad, és körülnéz. Hogy az érsekújvári születésű szlovák-magyar munkásivadék, aki elvszerűen és ösztönösen volt érzéketlen a trianoni “fájdalmakra” és egyéb nemzeti sorskérdésekre, mit szólna a pántlikás-szentkoronás Magyar Köztársasághoz, azt viszonylag pontosan kiszámíthatjuk, mint ahogy azt is sejthetjük, hogy miféle szavakra ragadtatná a mostani polgárosodás látványa őt, akinek 1918 őszén kifejtett véleménye szerint “a kapitalista polgársággal” “az emberiség leggerinctelenebb osztálya” jutott uralomra. A művészetekben körülpillantva nyilván örömmel látná az irányzatok sokféleségét, bár irányukon (iránytalanságukon) alighanem füstölögne. Az irodalomban pedig, hm… Tandorit, gondolom, bolondnak nézné, Petrivel ebben-abban zsigerileg egyetértene, viszont a bóvliposztmodern stílkamuflázs leple alatt istent-hazát-családot csócsáló biedermeier újakademizmusra még csak nem is legyintene. Életének és művének vezértémáját, közösségi megváltástanát és apokaliptikus szocializmusát pedig végképp hiába próbálná számon kérni napjainkon: a kollektív individuum, az Én tökéletesítése és a köz átalakítása révén megszülető új ember eszményének (amelynek persze eleve nemes pátosza volt inkább, mintsem esélye a megvalósulásra) a mai Magyarország különösképpen gyászos cáfolata és groteszk megcsúfolása.
Ami persze kettőt jelenthet. Az egyik: Kassák Lajos ma – úgy, ahogy van – teljességgel irreleváns avulmány, kiürült és értelmét vesztett anakronizmus; jövője nincs, legfeljebb némi múltja, ha van. A másik: Kassák Lajos ma (és ezután is) vád és követelmény, mégpedig elévülhetetlen vád és behajtatlan követelmény: anakronizmusa az aktualitása, múltja a jövője.
Aczél Géza: Kassák Lajos. Budapest, 1999, Akadémiai; Pomogáts Béla: A virágnak agyara van – In memoriam Kassák Lajos. Budapest, 2000, Nap Kiadó.