Történelmi úti beszámoló, II. rész
Dalos György történelmi úti beszámolójának első része lapunk 2001/6-os számában jelent meg. Az utalások és idézetek Anton Csehov Szahalin c. művére vonatkoznak. (Fordította Makai Imre. Budapest, 1956, Művelt Nép.)
Egy bizonyos: úgy, mint Anton Csehov – olyan könnyen vagy olyan nehezen –, manapság senki sem juthat el Szahalin szigetére. Így például nekem és útitársamnak nem volt meg az a lehetőségünk, hogy, mondjuk, a “Bajkál” fedélzetén tegyük meg az utat az Amur menti Nyikolajevszkből Fort Alekszandrovszkig. Alekszandrovszknak nincs többé kikötője. Vízi úton a szigetet kizárólag úgy lehet megközelíteni, hogy Vlagyivosztokból az ember eljut Vanyinóig (ezer kilométer), s onnan kompon megy tovább a sziget délnyugati partján lévő Holmszk kikötőig (kétszázötven kilométer). Csakhogy a Németországban működő számtalan orosz utazási iroda egyike sem tud pontos felvilágosítást adni erről az útvonalról. Legjobb esetben Habarovszkig vagy Vlagyivosztokig ajánlanak repülőjegyet, minden egyéb a csillagokban van megírva. Az átkelő járatra szóló jegyet csakis Vanyinóban lehet megrendelni, illetőleg felvilágosítást kapni róla.
Később, már a szigeten hallottam, hogy nyaktörő vállalkozás ez: a vanyinói kikötőben az emberek olykor napokig bőröndjeiken ülve alszanak, ráadásul a kompállomás éjszaka – vécéstül – zárva tart, a komp fedélzete és kajütjei pedig enyhén szólva nem csillognak a tisztaságtól.
Persze magam is ludas vagyok az európai kényelemszeretetemmel. Túlontúl hozzászoktam a pontos érkezési és indulási időkhöz, a komfortos szállodákhoz és az előre tervezhető programokhoz, főleg az időszűke miatt. Csehovnak fogalma sem volt az időhiányról, mint ahogy hitelkártyája se volt, és indulása előtt nem küldhetett e-mailt Kononovics szigetparancsnoknak, hogy véglegesen meggyőződjék róla, beengedik-e a büntetőtelepre. Csehovnak más nehézségei voltak.
Ami a szigetre való belépési engedélyt illeti, arra én sem vehettem mérget. Arra a kérdésemre, hogy érvényes-e még Magyarország és Oroszország között a vízummentes közlekedés, e szocialista csökevény, a budapesti és berlini orosz követségtől egybehangzóan udvarias, ám egymásnak ellentmondó választ kaptam. Biztos, ami biztos, mindenképpen szerettem volna vízumot szerezni. Ehhez pedig orosz meghívó szükségeltetik, adott esetben a szigetről, amelyben a potenciális vendéglátó kötelezi magát tartózkodásunk költségeinek fedezésére. Az efféle nyilatkozat persze majdnem minden esetben fiktív, de ugyan honnan szerezzek én ismerőst a világ végén? Egyetlen lehetőségként egy moszkvai újságíró barátom révén kapcsolatba léptem egy szahalini újságíróval.
Éppenséggel igénybe vehettem volna az említett utazási irodák bármelyikét is, hiszen telefoni érdeklődésemre, hogy tudnak-e vízumot szerezni, egybehangzóan biztató választ adtak: “Nyet problem.” Megfelelő díjazás esetén akár huszonnégy órán belül is szavatoltan hiteles meghívót és beutazási engedélyt ígértek. Mellesleg a hirdetéseket tanulmányozva egy itteni orosz lapban igen csak kedvező ajánlatra bukkantam: valaki tízezer dollárért amerikai útlevelet kínált. Végül a kétes amerikai állampolgárság helyett egy német utazási iroda mellett döntöttem, amely – nem minden komplikáció nélkül – megszerezte a jegyeket a Berlin–Moszkva–Juzsno–Szahalinszk útvonalra és vissza.
Mielőtt egyáltalán megtudhattuk volna, kell-e vízum vagy sem, egyenesen a szigetről közölték velünk, hogy egyéni turizmus ott nincs, anyaggyűjtéshez mindenképpen valamely intézmény hivatalos meghívása kell. Ezt a meghívólevelet július 28-tól kezdődően harminc napra megkaptuk. Így azután fiktív állami vendégekként érkeztünk Moszkvába július 27-én. A két repülőjárat közötti időkülönbség, valamint a Seremetyevói és Domogyedovói repülőtér közötti távolság miatt egy éjszakát a városszéli Hotel Caricinóban töltöttünk. Ennek a tízemeletes, hajdani lakóépületnek jobbára állandó vendégei vannak, főként japán üzletemberek. A szállodát és parkolóhelyét szigorúan elzárták a környező házaktól, figyelőkamerákkal és fegyveres őrszemélyzettel is ellátták. A tévén orosz, német, amerikai és japán műsorok között lehetett válogatni.
Domogyedovót utoljára 1994-ben láttam, amikor Habarovszkba utaztam. A hatalmas repülőtér akkoriban igencsak szánalmas állapotban volt: az utasoknak poggyászukkal együtt gyalog kellett megközelíteniük a “szamoljotot”, mégpedig az azerbajdzsán vagy türkmén légitársaság gépeinek szárnyai alatt. Most minden rendezettnek hatott, és nyomban megismerkedtem egy újfajta szolgáltatással: az utas kívánságára 40 rubelért (másfél dollárért) minden egyes csomagot pévécélepellel vontak be, és vastag szalagokkal ragasztották le. E különcsomagolás nem volt kötelező, mégis hosszú sor állt a csomagolópult előtt. Az a gyanúm támadt, hogy az utasok a be- és kipakolás közbeni esetleges lopásoktól óvják így holmijukat. Tapintatos kérdésemre, miszerint valóban szükség van-e erre a különleges óvintézkedésre, a szolgáltatást végző öntudatosan válaszolta: “U nasz nye kradut.” (Nálunk nem lopnak.) E kijelentésből bizalmat merítve pévécémentesen adtam fel sporttáskáinkat, igaz, ártalmatlan kis lakatokkal fogtam össze rajtuk a cipzárakat.
Minderre elég időm volt. Minthogy tízezer kilométerrel arrébb a szahalini partok ködben úsztak, gépünk négyórás késéssel indult. Mindmáig nem értem, honnan tudta a földi személyzet előre, hogy mit tervez a köd leszállásunk idejére. A nyolcórás repülőút azonban meglepően simán zajlott. A tévéképernyőn “A sivatag fehér napja” című hetvenes évekbeli szovjet sikerfilmet adták – annak idején én fordítottam a feliratlistát a Pannóniának. Afféle szovjet Western volt a polgárháborús Közép-Ázsiáról, zenéjét Bulat Okudzsava szerezte, és ő maga is énekelt benne. Sajnos a gép pokoli belső zaja némafilmmé változtatta a műalkotást. Valahol Jakutföld fölött azután egy szintén klasszikusnak számító rajzfilmsorozatot adtak, a “Nu pogogyi!” (No várj csak!) címűt, amelyben a kétségbeesett farkas véget nem érően üldözi, és olykor már-már elkapja a nyulat. Az üldözöttnek azonban az utolsó pillanatban mindig támad valami ötlete, amellyel nemcsak önmagát menti meg, hanem a történet folytatását is biztosítja. A hangkimaradás itt már nem zavart, hiszen a sorozat egyetlen mondatát úgyszólván minden orosz ismerte: “No várj csak, nyúl!”
Mielőtt helyi idő szerint délelőtt tíz óra tájt elhagytuk volna az IL-96-os fedélzetét, a stewardess kettőnket udvariasan megkért, hogy várjunk még néhány másodpercig. Egyben jelt adott a nyitott ajtón keresztül. Már azt hittem, hogy mint afféle hivatalos vendégeket virágcsokorral várnak odalent. Virágcsokor nem volt, de három férfi várakozott ránk, és egyikük megmutatta az FSZB (Szövetségi Biztonsági Szolgálat, a KGB utódszervezete) igazolványát. Elkérték az útlevelünket, és egy füzetbe gondosan beleírták legfontosabb adatainkat. Vagy mi voltunk az egyedüli külföldiek ezen a belföldi járaton, vagy pedig ezzel az ellenőrzéssel akarták finoman tudomásunkra hozni, hogy jelen vannak a határövezetben. A rendkívül tapintatos eljárás néhány percig tartott, de megerősítette bennem azt az érzést, hogy a következő két hétben nem leszünk teljesen egyedül.
Ha valaki egyszer tanulmányt kívánna írni “Költészet és valóság az idegenforgalomban” címmel, annak figyelmébe ajánlom a Juzsno-Szahalinszkkal kapcsolatos német szállodakínálat és az ottani reális lehetőségek egybevetését. Elvben a következő szálláslehetőségek között választhattunk:
Hotel Santa – kétágyas szoba tévével, vécével, fürdőszobával, szauna, fitness, 214 dollár;
Hotel Sakhalin-Sapporo a belvárosban, kétágyas szoba zuhanyozóval, tévével, vécével, étterem a földszinten, reggelivel 206 dollár;
Hotel Gagarin a belvárosban, kétágyas szoba zuhanyozóval, vécével, tévével, étterem nélkül, reggelivel 166 dollár;
Hotel Jevrazija (Eurázsia) a belvárosban, kétágyas szoba zuhanyozóval, tévével, vécével, étterem nélkül, reggeli nélkül 114 dollár.
A két legelőkelőbb szállodáról önként mondtunk le, és mentorunk, Vlagyimir Arnautov helyi újságíró tanácsára egy kisebb belvárosi garnihotelbe költöztünk, amely vécével, tévével, zuhanyozóval együtt napi 56 dollárba került, s ehhez jött még a szobában felszolgált reggeli, amelyet külön fizettünk. A Hotel Gagarin szemlátomást megszűnt, a Jevrazija pedig elég szánalmas épület a pályaudvar mellett, amelynek előcsarnokából a zsír és a tisztítószerek szagának oly átható keveréke csapott ki, hogy a zuhanyozót és a vécét inkább el sem képzeltem.
Gondolom, a jetlegnek is része lehetett benne, hogy szombat délután, első juzsnoszahalinszki sétám alkalmával úgy éreztem magam, mint akit az időtlenségbe vetettek. Arnautov, miután az Amur utcai “Jakor” (Horgony) garniszálló kegyeire bízott bennünket, sürgîsen távozott, mert mint mondotta, fontos politikai eseményen kell részt vennie. Egyúttal rábízott bennünket egy fiatal házaspárra: Jelenára, aki egyetemi előadó és Vologyára, aki a polgármesteri hivatalban dolgozik. Néhány órás alvás után kora este ők vártak ránk a hotel előtt, és attól kezdve hűségesen kitartottak mellettünk.
Tulajdonképpen nem is időtlenség volt ez, hanem az idő és a helyszín megkettőződése. Kétségkívül szovjet városban mozogtam: az Amur utcáról néhány másodperc alatt befordultam a Kommunista sugárútra, amelyről jobbra a Lenin utca ágazott el. Balra a főposta épületét láttam, előtte a Lenin teret, az októberi forradalom vezérének monumentális szobrával. A nagyközért homlokzatán is ismert feliratok hirdették a megfelelő részlegeket: “Tejtermékek”, “Húsáruk”, “Hal”, “Kenyér”, valamint “Zöldség, gyümölcs”. Később felfedeztem a Karl Marx, a Thälmann, majd a Dzserzsinszkij utcát, amely mellesleg párhuzamos a Csehov utcával, valamivel távolabb a Béke sugárutat, a Győzelem terét, az egykori pártbizottság és városi szovjet székházát, a színházat, az Úttörőpalotát, a mozit – egyszóval mindazt, ami az egykori Szovjetunióban egy megyeszékhely1 külső képéhez hozzátartozott.
Ugyanakkor se szeri, se száma nem volt az olyanfajta feliratoknak, mint az “Amadeus”, “Duncan”, “Stimul”, “Eurostil”, “Lady Business Club”, “Heureka”, “Drive”, “Remake”, és direkt a Dzserszinszkij utcán helyezkedett el az “Orbita” komputerbolt, a bankok pedig szovjet környezetükhöz képest szemérmetlenül készségesen kínálták szolgáltatásaikat: a külföldi devizák közül kétségkívül a yen és a dollár számított a legnépszerűbbnek – 2000. július végén egy dollár 27 rubelt ért.
Az idők változására azonban egyértelműen utalt az árukínálat is: a Kommunista sugárúton például húsz méter hoszszú, öt méter széles, átlátszó műanyaggal befedett virágcsarnok állt, amelyben csaknem kivétel nélkül koreai elárusítónők kínáltak kissé hervatag tulipánokat, gerberákat, gladióluszokat áttetsző fóliában, ahogyan Hollandiából repülőn behozták őket. Ha az ember a virágcsarnoktól továbbmegy a pályaudvarig, egy sor aprócska kioszkot talál, amelyekben nyugati cigarettát, legalább tízféle dobozos sört és édességeket árusítanak, amilyeneket tíz éve még legföljebb nyugati filmeken láthattak a szahaliniak.
Ez a kettősség a volt Szovjetunió valamennyi nagyobb településén megfigyelhető, ám a szovjet korszak előtt épült városokban – például Habarovszkban vagy Lvovban – kevésbé feltűnő. Juzsno-Szahalinszkban azonban ezek a kioszkok és más kis üzletek ideigleneseknek látszanak – mintha egy csillogó nomád kapitalizmus ütötte volna fel sátrait a kommunista sztyeppén. Minél harsányabbak a csokoládévilág színei, annál egyhangúbbaknak hatnak a hetvenes évek monumentális középületei vagy korhadó toronyházai. A Bounty-, Snickers- és Marsbódék csillogó jövőt ígérnek, a szovjet építészeti emlékek viszont azzal a bizonyossággal kecsegtetnek, hogy a múlt még jelen van, és szabad benne reménykedni. Megannyi ábrándkép – talán a holland virágok kivételével, amelyeket a koreai nők a Lenin-szoborral szemben árusítanak: ezekről biztosan tudni lehet, hogy igen hamar elhervadnak.
Az egyik elhanyagolt utcát, a Szahalinszkáját éppen újraaszfaltozták; Rimex márkájú úthenger hajtott végig a jobb oldalán, a sárhányója mellett gázláng lobogott. Az utca bal oldalán mentem, gondosan ügyelve rá, hogy meg ne botoljak a flaszter repedéseiben és gödreiben, valamint a kisebb-nagyobb szemétrakásokban. Így jutottam el a Rogatka-patakhoz, amelyen át egy alighanem jó ízlésű építész karcsú kis hidat emelt. Talán “Észak Velencéjét” akarta ideálmodni, s a kép jól is illett a várost körülölelő vulkanikus eredetű dombok előterébe. A félig kiszáradt patakmedret azonban valóságos gépkocsitemető töltötte meg, zömmel japán autótetemek.
A Mazda, Mitsubishi, Daihatsu és más használt japán márkákkal való legális és illegális kereskedelem a nyolcvanas évek végén kezdődött, amikor a szahaliniak még csinos összegeket tartottak takarékkönyveikben, a japánok pedig szíves-örömest adtak túl ócska járműveiken. Valamikor a válság mélypontján, a kilencvenes évek közepén még a város kimustrált Kamaz autóbuszait is japán mikrobuszokkal pótolták. A feketekereskedelem továbbra is virágzik, legalábbis erre vall, hogy a bulvárlapok bármely márkára hirdetnek forgalmi engedélyeket és alkatrészeket. A legrégibb hirdetett modellek 1983-as vagy 1984-es évjáratúak.
A kiszikkadt patakmedret és a halandó technikát magam mögött hagyva jutottam el a Gagarin parkba, amely 90 hektáron terül el. Az út ide fák között vezet, és rengetegen járnak rajta – legtöbben fiatalok, a stadionba tartanak, ahol szombat esténként rockkoncert van. Magát a parkot a húszas években létesítette egy japán nagyvállalkozó az akkori Tojoharában (ez volt a japán kormányzósági székhely neve), és az eredetről sok minden árulkodik: kis lankák, rejtett ösvények, patakocskák, egy japán teaház romjai, egy sintoista templom alapzata és egy magányos kőoroszlán. Későbbi építészeti rétegre vall néhány pad, az egyiken fiatal pár adja át magát igencsak földies szerelemnek. Bizonyos intimitás és kedély alighanem a szovjet érában is jelen volt, csak az aszfaltozott út látszik stílustörésnek, a zöldövezetben pedig túl sok hulladék gyülemlett fel.
A park mögött kezdődik a Venszkaja ulica vagyis Bécsi utca, amelynek egyetlen épülete a már említett Hotel Santa szaunával és – a német prospektusokban nem is hirdetett – golfpályával, egy darab közel-nyugat a távol-keletben. Hát igen: 180 dollár egy éjszaka, vagyis 1296 rubel, 30 rubellel kevesebb, mint a szigetlakók (beismert) létminimuma, amely viszont a lakosság 36 százalékának vágyálma.
Vologya már a romantikus ösvényeken elmagyarázza nekem, miért nem ér rá Arnautov barátunk ma este, hogy személyesen törődjön velünk. Ezen a délutánon a Capriccio koncertteremben gyülekezik a kormányzóság elitje. A cél azonban nem a közös muzsikálás, ha igen, akkor igencsak sokféle hangszerből és hangzatból próbálnak zenekart verbuválni. Ma délután “politikai és társadalmi mozgalom” jött létre “Szigeteink” néven – a többes szám a kormányzósághoz tartozó Kurili-szigetekre utal –, amelynek egyetlen célja, hogy az októberi választásokon leváltsa Igor Farhutgyinov kormányzót, akinek főleg szakszerűtlenséget és nepotizmust vetnek a szemére. A terv meglehetősen széles körű koalíciót kovácsolt össze: benne van a liberális “Jabloko” blokk, a “Jobboldali Erők Szövetsége”, az Orosz Föderáció Kommunista Pártja, valamint nyugdíjas-, nő- és veteránszövetségek. Közös jelöltjük Fjodor Szidorenko, Juzsno-Szahalinszk polgármestere, akinek valóban jelentős támogatásra van szüksége, ha hitelt érdemlően akar tengelyt akasztani a sziget urával.
Farhutgyinov és Szidorenko viszonya leginkább a repülőgépen látott farkas–
nyúl-rövidfilm cselekményéhez hasonlítható. A jelenlegi kormányzó a kilencvenes évek elején a kormányzósági székhely polgármestere volt, amikor pedig 1996-ban elnyerte a kormányzói posztot, Szidorenko egy ideig a helyetteseként működött. A két dudás azonban nem fért meg a csárdában, és amikor 1997-ben az alkormányzó megpályázta a polgármesteri tisztséget, magas ellenfele állítólag minden követ megmozgatott, hogy Szidorenko ne nyerje meg a kétségkívül demokratikus, bár lanyha részvétellel lebonyolított ütközetet. Mindhiába. Azóta szabályos hidegháború dúl közöttük, és jóllehet a polgármesteri és a kormányzói hivatal ötpercnyi gyalogútra vannak egymástól, a két férfiú közötti találkozások a sziget legritkább eseményei közé tartoznak.
Jóllehet a Szidorenkót támogató pártok összefogása, minthogy ezek egymással a már aposztrofált farkas–nyúl viszonyban állnak, jelentős eseménynek látszik, Vologya mégsem bocsátkozik jóslatokba a “Szigeteink” választási esélyeit illetően. Amióta Szahalinon szabad választások vannak, minden újabb szavazással csökken a lakosság ama vágya, hogy éljen demokratikus jogaival. Még az euforikus 1990-es esztendőben is a választópolgároknak csak 66 százaléka döntött a két akkori jelölt (Valentyin Fjodorov és a koreai Bok Si Kou) között, 1996-ban pedig a szavazásra jogosultak 33,7 százaléka járult az urnához, s közülük is 39,5 százalék voksolt Farhutgyinovra. A szahaliniak szemlátomást nem sokat várnak szavazócédulájuktól, és a legkülönbözőbb politikai hitvallásokat sem azonosítják helyi politikusok nevével. Különben is szívesebben beszélnek politika helyett az időjárásról, amely errefelé nem afféle small talk-téma, hanem igazi hamleti kérdés.
Szahalinon valóságos kánikulába csöppentem bele: az átlaghőmérséklet ottlétemkor egyszer sem süllyedt húsz fok alá, és még Északon is elérte a maximális harminckét fokot. Az Ohotszki-tenger hőmérséklete északon tizenkilenc, a délkeleti parton tizennyolc fok volt. Mégsem tudtam, hogyan öltözzem. Ha zakót vettem magamra, melegem volt, ha ingben vagy trikóban – esetleg rövid ujjú pulóverben – mentem ki az utcára, fáztam. Napjában többször elő kellett vennem az esernyőt, noha kiadós záport egyszer sem tapasztaltam. Előzetes beszerzéseimből kétségkívül a vastag talpú, vízhatlan cipő bizonyult a legalkalmasabbnak. A legmegbízhatóbb meteorológiai jelenség egyébként a levegő magas páratartalma volt, amelytől hol verejtékeztem, hol vacogtam, de mindig kifárasztott. Az volt a benyomásom, hogy ezt a klímát sohasem tudnám megszokni, és őszintén csodáltam a szigetlakókat, akik sztoikusan viselték az időjárás viszontagságait.
Délelőtt két múzeumban jártam. A helytörténeti, egy valamikori japán palota, már a háború előtt is múzeum volt. Kertjét Bronislaw Pilsudskinak, a bennszülöttek kutatójának mellszobra, valamint a “Novik” cirkáló egyik ágyúja díszíti – magát a cirkálót az oroszok az 1904-es háború idején elsüllyesztették, hogy ne jusson japán kézre. A kiállítás leggazdagabb része a néprajzi volt, s a legkevesebbet a modern korról lehetett megtudni belőle. Tojohara és a japán gyarmati időszak teljességgel hiányzott, a szovjet korszakot minden kritika nélkül mutatták be, a peresztrojkát egyszerűen nem dokumentálták, a jelent ábrázoló rész pedig tele volt japán reklámanyaggal – mellesleg a szövegek orosz fordítása nélkül –, valamint városi és járási szintű partnerkapcsolatok protokollfotóival. Főleg az eredeti tárgyak hiányoztak, amelyek legalább korhangulatot idéztek volna.
Ezzel szemben a szépművészeti múzeumban egy elsüllyedt Atlantiszt lehetett rekonstruálni. Az 1999-ben meghalt Venjamin Riedel grafikái és akvarelljei a hatvanas évek eleji Juzsno-Szahalinszkot örökítették meg, amelyben akkor még láthatóak voltak a gyarmati építészet maradványai, amelyeket csak Leonov párttitkár aranykora idején, a hetvenes években bontottak le teljesen. A szép képek jól illettek a kiállítás környezetéhez: valaha ez az épület adott otthont a tojoharai japán banknak, s az emeleten papucsot kell ölteni, hogy óvjuk a még megmaradt eredeti parkettet.
Az érkezésem előtti héten hatalmas ciklon sújtotta az Ohotszki-tenger környékét. Miután négy járásban valóságos özönvizet okozott, egy ideig megállt a víztömeg fölött, majd Kamcsatka irányába haladt tovább. A szomszédos Holmszki járásban száznál is több híd került víz alá, és a ciklon megrongálta a szigetet a szibériai szárazfölddel összekötő kábeleket. A nyugati partvidéken a földomlások következtében napokra megbénult a vasúti közlekedés.
A katasztrófa színhelyétől mintegy negyven-ötven kilométernyire egy diákotthon kétszemélyes lakásában üldögélünk, afféle hruscsovkában.2 Kísérőnk, Jelena születésnapját ünnepeljük. Mintegy három órát töltöttünk ebben a lakásban, miközben odakint napsütés és eső váltakozott. Jelen voltak a bennünket kísérő házaspár rokonai és ismerősei, velem és Andreával együtt tizennégyen ültük körül a nagyobbik szobában hoszszában összetolt asztalokat. Az asztal szélén tányérok, teáscsészék, borospoharak tapadtak szorosan egymáshoz, középen pedig hatalmas salátástál, pezsgős-, vodkás- és borosüvegek álltak. Ami még volt – rengeteg hal, hús, krumpli és az elmaradhatatlan csokoládétorta –, bennem mint diétára ítélt emberben meglehetősen vegyes érzelmeket keltett, ráadásul tisztában voltam vele, hogy a tartózkodás errefelé vendégségben az udvariatlanság jele. Titokban tehát szüntelenül kalóriát, zsírt és szénhidrátot számlálgattam, s egy-egy nagyobb falat púposlazacot átcsempésztem Andrea tányérjára, majd nyilvánosan bejelentettem, hogy további evési kötelezettségeimet ünnepélyesen ráruházom, amit ő még napok múlva is a tipikus macho erőszak megnyilvánulásaként vetett szememre.
Akkor még nem sejtettem, hogy a lakoma hasonló események láncolatának első szeme csupán. Alig kéthetes utazásunk alatt részt vettünk még egy születésnapon, egy házassági évfordulón és két minden apropó nélküli baráti összejövetelen – de elmehettünk volna többre is. Egyik találkozás sem volt partiszerű, hanem oroszmód családias esemény, amelyen a vendég egyenjogú félként vesz részt az elvileg végtelen beszélgetésen.
Az ablakon túlról be-beüzengető szeszélyes időjárás jó alkalmat nyújtott Igornak, a halszakértőnek, hogy megpendítse az időszerű témát: milyen lesz idén a halvonulás. Merthogy közel járunk hozzá, arra vallott egyebek között a medvék nyugtalansága, amelyek egyre gyakrabban jönnek elő a tajgából a vízpartokra, hogy kivegyék részüket a haláradatból. Ha pedig a zsákmány késlekedik, a mackót olykor a városokba is behajtja az éhség. A sajtó és a rádió figyelmezteti is a kirándulókat, hogy nem kívánt találkozások esetén őrizzék meg nyugalmukat, és semmiképpen se kezdjenek eszeveszett rohanásba, mert ezzel csak a medve vadászösztönét gerjesztik maguk ellen. Legott fejembe vettem, hogy az első adandó alkalommal kipróbálom az ajánlott viselkedésmód hatékonyságát. A találkozásra tíz nappal később került sor, amikor Pervaja Pagy községben (Korszakovi járás) egy kerti ünnepségen medvehússal kínáltak. Nyugalmamat megőrizve haraptam bele az egzotikus csemegébe. Elég nagy adag vodkát kellett innom az első ijedségre, de be kellett látnom, hogy mégis az a jobb, ha én eszem a medvét.
Már vége felé járt a születésnapi ünnepség, amikor a tyotya Valjának nevezett, egyáltalán nem néniszerű, ötven év körüli asszony, aki különben a kormányzóság pénzügyi osztályán dolgozott, szedelődzködni kezdett, mondván, hogy neki még elő kell készíteni a terepet az ő lakásában tartandó, soron következő konyhai fesztiválra, amelyet természetesen a mi tiszteletünkre rendez. Addig is pihenésképpen végigautóztattak bennünket a város környékén.
Kezemben a Csehov által annak idején meglátogatott helységek teljes listájával igyekeztem lelkiismeretesen követni az író nyomát. Ennek a tervnek már akkor átláttam a természetes határait: egyfelől ugyanis a Szahalin-könyvben említett legtöbb község azóta beolvadt Juzsno-Szahalinszkba (amely az akkori Vlagyimirovka falura épült). Másfelől pedig ha Csehov, teszem azt, feljegyezte, hogy Mikulka községben 1890 őszén pontosan 17 tehenet, 13 lovat és 64 tyúkot sikerült összeszámolnia, akkor az állattartás mostani folytatásáról mindössze egy kopott tábla tanúskodott: “Vigyázat! Harapós libák!” Ha pedig az író Lisztvennyicsnaja község kapcsán megjegyezte, hogy a 15 lakos, jobbára büntetésüket letöltött száműzöttek között egyetlen nőt sem talált, akkor én legföljebb egy tüstént lefényképezett parasztasszonnyal demonstrálhattam a múlttal való stilizált összefüggést. Folytonosságot kizárólag a Csornaja Recska (Fekete folyó) árult el, amelybe Csehov is beletekintett, csak az a kérdés, hogy nem lett-e időközben még feketébb. Körjáratunk annyiban mégis hasznos, sőt nélkülözhetetlen volt, hogy testileg és lelkileg felkészülhettünk a soron következő dínomdánomra.
Ennek színhelye egy “brezsnyevka” két és félszobás lakása volt, szintén nem luxuskörnyezet, de képek, könyvek, szőnyegek és nem utolsósorban tyotya Valja ikebanaművészete tette otthonossá. A vacsorát – mert legalábbis én annak tekintettem – a konyhában tálalták fel, és a bőség láttán azonnal szabadkozni kezdtem. Tyotya Valja kijelentette, hogy itt mindenki annyit eszik, amennyit akar. Mindazonáltal ötpercenként új adagok – halak, rákok, saláták – kerültek az asztalra, úgyhogy nem sok mód nyílt a diétás táplálkozásra.
Ezen az összejövetelen még egy gyűjtővel megismerkedtem, akinek azonban nem virágokra, hanem kizárólag az 1904/1905-ös orosz–japán háborúra irányult a gyűjtőszenvedélye. Óvatlan megjegyzésemet, amely szerint annak idején az orosz hadvezetés nem tett meg mindent a japán támadás kivédésére, mármár személyes sértésként utasította viszsza. Elmondta, hogy évek óta kizárólag azzal a céllal vesz részt helyszíni expedíciókban, hogy érvelni tudjon az efféle rágalmakkal szemben. Szerinte az akkori fiaskó egy sor tragikus véletlenből fakadt, és részletesen ismertette a történelmet abban az egyetlen formában, amelyben nem szokott előfordulni, nevezetesen feltételes módban. Ha X. tábornok nem abban, hanem a következő órában és nem itt, hanem ott támadott volna, akkor Oroszország, sőt az egész világ sorsa másként alakult volna. S hogy engem is az igazság keresésére ösztönözzön, megajándékozott egy korabeli orosz töltényhüvellyel, amely felírása szerint a tulai fegyvergyárból került ki.
Miközben Port Arthurról diskuráltunk, újabb vendégek jöttek: középkorú koreai, orosz felesége és kisgyerekük. Kiderült, hogy egy koreai nemzetiségi ifjúsági klub vezetője, és ezzel át is irányította figyelmemet az orosz–japán háborúról a jelenre. Kérdezgettem a mintegy negyvenezer koreai életéről és jellegzetes foglalkozásaikról, amelyek közül eddig csak a virágkereskedést láthattam. Lehet róla beszélni, felelte óvatosan a koreai, de jól tenném, ha kérdéseimet előbb írásban fogalmaznám meg. Jóllehet később ő vitt haza az autóján, különös kedvet nem ébresztett bennem a szovjet stílusú interjú műfaja iránt.
Fjodor Szidorenko a “merija” (városháza) második emeletén lévő dolgozószobájában fogadott. Nem nagyon ért rá, és célzott kérdéseimet begyakorlottnak tetsző rövid nyilatkozatokkal válaszolta meg.
Eszerint a sziget legfőbb gondja, hogy, mint mondja, “a moszkvai nagybácsi mindenre odafigyel és igényt tart, főleg a kőolajra és a földgázra, s mindkét nyersanyagot azonmód a szibériai, Amur menti Komszmolszk városába szippantja be. Egyedüli enegiaforrásnak a szén marad, annak viszont drága a kitermelése. Tizenegy bányát be is kellett zárnunk, egy működik még.” Ezen kívül eszményi árucikk lehetne a hal is, kár, hogy Moszkva és Szahalin ezen a téren vetélytársak, ráadásul a kormányzó a városi vállalkozók halfogását korlátozza. (Juzsno-Szahalinszk negyven kilométernyire terül el az Ohotszki-tenger keleti partjától.)
Ilyenformán a kormányzóság és a Duma eleve korlátozza a város játékterét: miközben Juzsno-Szahalinszk a halzsákmány 52 százalékát leadja, a kormányzósági költségvetésnek csak 25 százalékában részesül, és ez bizony nem sok. Szidorenko kénytelen más bevételi források után nézni. Növelni lehetne például az idegenforgalmat – mondjuk a japán nosztalgiaturizmust –, de ehhez szállodákat kellene építeni. Újabban két reménysugár csillant fel: a kínaiak (mármint a népköztársaság) beruházna az áramtermelésbe, egy alaszkai cég pedig finommechanikát fejlesztene.
Az ötvenéves, nyugatiasan öltözött, halk szavú polgármester habitusában mintha félúton volna a pártfunkcionárius és a hivatásos politikus között. Fellépésében semmi offenzivitás nincs, mintha nem akarná érzékeltetni hatalmát, amellyel pedig valójában rendelkezik. Még a kormányzóval való konfliktusát is inkább afféle sakkjátszmaként, nem pedig párbajként érzékelteti.
A beszélgetés közben asszisztense polaroidfotókat készít rólunk, és ezeket néhány nappal később diszketten juttatja el hozzám. Szép, kontrasztos képek, legalábbis élesebb körvonalúak, mint a beszélgetés volt, amelyben döntő adatok – a munkanélküliek száma, a beruházások tényleges állása, a kisebbségek helyzete – nem kerültek szóba.
A szociális iroda, helyi nevén “A lakosság szociális ellátásának irodája” a Szahalinszkaja utcán található egy igencsak tatarozásra szoruló épületben, amely azelőtt a hadseregé volt. Kérelmezők sorfala között jutottam be Szergej Zabolotnij úrhoz, az iroda vezetőjéhez, akinek titkárnője egy pohár forró vizet és teafiltert tett elém. Jelen volt még egy újságírónő a sajtóközponttól, akiről az volt a benyomásom, hogy jobban érdeklik az én kérdéseim, mint az illetékes hivatalnok válaszai.
Juzsno-Szahalinszkban a szegénység szürke, majdnem feltűnésmentes, és a gazdagság is elbújik az újgazdagok, vagy mint itt nevezik őket: “újoroszok”, sőt, franciásan “nuvorisik” kőkerítéses villái mögött. Legalábbis a belvárosban nemigen látni szegényes külsejű, rosszul öltözött embereket, nincsenek szívet tépő jelenetek, mint Moszkvában, ahol néhány éve még koldusgyerekek ostromolták a turistabuszokat, vagy az ukrajnai Csernovciban (k. u. k. nevén Czernowitz), ahol egyetemi tanárok használt holmival kereskedtek az alma mater épülete előtt. Az a már említett statisztikai tény, amely szerint a lakosság 36 százaléka él a tavaly 1324 rubelben megállapított létminimum alatt, éppoly elvontnak hat, mint az, hogy a havi átlagjövedelem 1846 és 2832 rubel között szóródik. Az üzletek tele vannak vásárlóval, és a városközpontban a viszonylag jómódú rétegek dominálnak. Persze mint minden kormányzósági székhely, Juzson-Szahalinszk is kirakat.
A tizenöt főfoglalkozású és harmincöt külső munkatárssal működő szociális irodának azonban mégis 11 000 kliense van a 180 000 lakosú városban. Közvetlen pénzjuttatásban leginkább a kedvezményezett csoportok részesülnek: a Nagy Honvédő Háború veteránjai, az afganisztáni és csecsenföldi harcok rokkantjai, valamint a sokgyermekes családok és egyedülálló anyák, akiknek havi átlagjövedelme nem haladja meg a 950 rubelt (kb. 35 dollárt). Oroszországban némi nagyvonalúsággal azt tekintik szegénynek, akinek havi keresete a létminimum alá szorult.
Szahalin szigetén a szociális segélyt zömmel nem pénzformában folyósítják: a fővárosban naponta nyolcezer kosztos részesül ingyenebédben, amelyet 15 rubel értékű ebédjegy fejében költenek el a négy erre kijelölt önkiszolgáló étterem (“sztolovaja”) egyikében. Mintegy háromszáz idős, beteg vagy mozgáskorlátozott embernek házhoz viszik a napi meleg ételt. Mások szenet, fűtőolajat vagy lisztet kapnak amerikai és japán humanitárius adományokból. Minden segélyt külön kell kérvényezni, és a hatóság ellenőrzi a jogosultságot – például azt, hogy a rászorulónak nincs-e az egykori dácsában veteményeskertje, amely errefelé az önellátás természetes forrása. Végül pedig a szociális iroda halálozási segélyt is folyósít, tekintettel arra, hogy a legolcsóbb temetés is 2-3000 rubelbe kerül. Az állami jótéteményből elvileg nem rekesztik ki a közegészségügyi hivatalnál regisztrált alkoholistákat.3
Zabolotnij úr elismeri, hogy a kilátások nem túl rózsásak. A szigeten belüli migráció miatt gyarapszik a város lakossága és vele a munkanélküliek és hajléktalanok száma. Számos segélyre szoruló nem is jelentkezik: vagy szégyenérzetből, mivel egykor a “jobb emberek” közé tartoztak, vagy pedig szovjet eredetű gyámoltalanságból: egyszerűen félnek attól, hogy bármely hatóság számon tartsa őket.
Talán nem tévedek nagyot, ha azt mondom, hogy a sziget éghajlati és társadalmi viszonyai következtében itt még szilárd gazdaság mellett is viszonylag mindig sokan lesznek olyanok, akik nem tudnak gondoskodni magukról. Az alkoholfogyasztás például a szovjet korszakban is – amikor az áramellátás még nagyjából rendben folyt – egyszerre volt betegség és védekezés a klíma és a földrajzi helyzet okozta szigeti depresszió ellen. Ebből a szempontból bízvást állíthatom, hogy Gorbacsov első látványos intézkedése, amellyel a szeszfogyasztást igyekezett korlátozni, Szahalin szigetén eleve kudarcra volt ítélve. Az itteni életkörülmények hosszú távon károsak az egészségre, és szinte automatikusan rövidítik az élettartamot. Ezért az állami támogatás itt nem lehet kivételes kegy, hanem szabály kell hogy legyen.
Így volt ez már Csehov idejében. Nem is kellett különösebb szentimentalizmus, hanem csak belátás a “Száműzöttekről szóló szabályzat” 402. cikkelyéhez, amely az Amur vidéki főkormányzónak megengedte, hogy “kincstári ellátmányban részesítse azokat a fegyenctelepeseket, akik a helyi hatóságok tanúsága szerint a maguk költségén nem tudnak megélni”. “Jelenleg – fűzi hozzá Csehov 1890ben – a szahalini fegyenctelepesek nagy része a katorga-munka alól való felszabadulást követő első két, néha három év folyamán ruhában és élelemben a rendes fegyenc-fejadagnak megfelelő ellátmányt kap a kincstártól. A közigazgatási szerveket humánus és gyakorlati természetű meggondolások serkentik arra, hogy ilyen segítséget nyújtsanak a fegyenctelepeseknek.” Végül is mit ér egy kormányzósági hivatalnok egy elnéptelenedő kormányzóságban?
Így cselekedett a botozó, kizsákmányoló, embertelen cári rendszer. Lehetetlen, hogy az Orosz Föderáció ne lássa be: a szabad polgár nem élhet rosszabbul, mint a fegyenc, mert akkor vissza fogja sírni a rabsorsot.
Igor Farhutgyinov kormányzó július végén tért vissza a kontinensen tett szolgálati útjáról, és nyomban szenzációs hírrel szolgált: fontos jegyzőkönyvet írt alá Anatolij Csubajsszal, a Jesz Rosszija (Egységes Orosz Energiarendszer) Rt. elnökével. Eszerint Szahalinon 4500 megawatt kapacitású villamos erőművet építenének. Az ily módon kitermelt áramból 4000 megawattot a La Perouse-szoroson át a kontinens megkerülésével Japánnak szállítanának, a fennmaradó 500 megawatt pedig elég lenne a sziget energiagondjainak megoldására. Az energiahíd több mint tízmilliárd dollárba kerülne, és 2015-ben lehetne üzembe helyezni. Természetesen a halászokra is gondoltak, akiket az építkezés miatt elveszendő területükért összesen egymilliárd dollárral kárpótolnának. Csubajsz szerint ennek a grandiózus tervnek egyetlen hátulütője időbeli hosszúsága, ám egyébként a projekt “az a madár, amelyet meg kell fogni. Szahalin ugyanis ezzel az egész környék energetikai központjává válhat”, még akkor is, ha “nincs százszázalékos biztosíték arra, hogy minden így is lesz”. Farhutgyinov kormányzót már a jegyzőkönyv aláírása is reménnyel töltötte el: “Önmagában az, hogy ilyen szabású tervekről esik szó, növeli a kormányzóság vonzerejét” – nyilatkozta a szigetre viszszatérve.
Kérdéses persze, hogy a projekt esetleges sikerének tetőpontján, ama bizonyos 2015-ös esztendőben mi lesz a tényleges helyzet Szahalin szigetén. A népességstatisztikusok meglehetősen sötéten látnak. 1992 és 2000 között Szahalin lakossága 740 000-ről 601 000-re csökkent. Az elvándorlás és az alacsony születési arányszám miatt 2016-ban további 134 000 lesz a veszteség, és az akkori lakosságnak a prognózis szerint 48 százaléka lesz munkaképes korban. Vagyis magasan repül az a madár, amelyet Csubajsz és Farhutgyinov meg akar fogni. Ráadásul a monstre energiaterv csakis a meglévő kőolaj- és földgázkincsre támaszkodhat, amelyet a kontinens egyelőre zömmel magának vindikál.
Ezt mondják a szakemberek. Közben Szibériában hasonló tervet szőnek az illetékes agyak, éppenséggel kétéves határidővel, ami persze szintén álomszerű. Ami pedig a szahalini halászok egymilliárdos kárpótlását illeti, abból legnagyobb jóindulattal is csak a várható környezeti károk nagyságrendjére lehet következtetni.
Az átlagpolgár, ha egyáltalán kérdez, akkor csakis ezt: miért inkább szívügye az uraknak Japán 2015-ös energiaellátása, mint Szahalin fénye és melege a most következő őszön és télen? A szibériai és szahalini krónikus áramkorlátozásokkal legkevésbé az elemek dühögését lehet vádolni. Lám, most nyár van, majnem olaszországi nyár, Vlagyivosztokban mégis meghalt egy újszülött, mert a lélegeztetőkészülék nem kapott áramot. Persze lehet, hogy üzemzavar történt, a probléma azonban egyáltalán nem műszaki.
A polgárok, akárcsak a nagy fogyasztók a közműveknek fizetik a villanyszámlát. Ezek viszont az áramtermelőnek tartoznak elszámolással. 2000-ben nem tudtak határidőre fizetni, és ebből a szempontból közömbös, hogy a 800 millió rubel hátraléknak csak tíz százaléka a magánfogyasztóké, a többi pedig az üzemek és középületek rovására írható. Az áramszolgáltató “Szahalinenergo” cég kollektív büntetéssel fenyeget. Épp otttartózkodásom idején intézett nyilvános üzenetet “Szahalin Kormányzóság intézményeinek vezetőihez, vállalkozóihoz és lakosságához”:
“A gyakorlat arról tanúskodik, hogy a meggyőzés módszere notórius nemfizetőknél semmiféle hatást nem ér el. Egyedül hatékony eszköz… az áramszolgáltatás és a fűtés korlátozása. (…) Ha ma nem oldjuk meg ezt a problémát, akkor a tél beálltakor sokkal bonyolultabb körülmények között kell megoldanunk. Nem szeretnénk, ha lelkiismeretlen fogyasztók miatt az Önök családjai sötétben fagyoskodnának, és gyermekeiknek fűtetlen helyiségekben kellene tanulniuk.”
E nyári Jób-hírt az állami hatóságok – a pánik elkerülése végett – szelídíteni igyekeztek. Putyin elnök a szibériai Blagovescsenszkben tartott konferencián egyenesen kijelentette, hogy “a stabil energiaellátás tekintetében Szahalin kiemelkedik a szomszédos területek közül”. A 2000-es tél ismeretében azt is mondhatnánk, hogy a “viszonylag” szócska beillesztésével közelebb került volna az igazsághoz – Kemerovóban ugyanis valóban mínusz negyven fokot kellett (volna) ellensúlyoznia a (nemlétező) állami gondoskodásnak, mialatt Szahalinon a szóra sem érdemes néhány mínusz fok jelentette a kihívást. Különben is: majdnem ezeréves hagyomány a mindenkori orosz vezetők több mint szerény értesültségi foka a helyi viszonyokról. Annál feltűnőbb, hogy Pjotr Petrov juzsnoszahalinszki “fényt és meleget” ígért a közelítő komor évszakra.
A komédia oly régi, mint valami ócska darab, amelynek szövegét a felelősök és a kárvallottak már kívülről fújják. A szabad, demokratikus Oroszország kormányai 1991 óta a legkülönbözőbb nyomásoknak engedtek, ám a népharag kitörésétől eleddig nem kellett tartaniuk. A rettenetes békét a muzsik beidegződött türelme biztosítja. A muzsik felcipeli a pincéből a jól bevált “burzsujka” vaskályhát, szenet harácsol a feketepiacon, és egyebekben a jobb idők reményére hagyatkozik.4
1 Az egykori “oblaszty” (terület) ma “gubernyija”, azaz kormányzóság – Oroszország legmagasabb szintű közigazgatási egysége, jogi nyelven szólva “a föderáció alanya”, amely területén belül, legalábbis elvben bizonyos autonómiát élvez, függetlenül attól, hogy ezt milyen mértékben fordíthatja a maga javára. Nagyobb kiterjedés esetén, főleg Szibériában és Délnyugat-Oroszországban “krajnak” nevezik vagy “nemzeti” előnévvel ékesítik, mint például a Zsidó Autonóm Területet Birobidzsan székhellyel, amelyen ma már alig él zsidó. Ottjártamkor, 1994-ben elmagyarázták nekem: ha meg akarok győződni arról, hogy egy területi egység székhelye kormányzóság-e, csak azt a kérdést kell feltennem, van-e saját filharmóniája és drámai színháza. Juzsno-Szahalinszkban mindkét intézményt megleltem, igaz, a nyári idény miatt zárva tartottak. A kormányzóság kerületekre (rajon) oszlik, Szahalin szigetén összesen 17-re, és ugyanennyi a kerületi központok száma (amelyeket talán járási székhelyeknek kellene neveznünk).
2
A hruscsovka a hatvanas évek lakótelepi építészetének népies gyűjtőneve. Nyikita Hruscsovnak tízéves uralma idején (1953–1964) a rossz nyelvek szerint kishíján sikerült a padló és plafon egyesítése. A későbbi verziót, a Brezsnyev-éra (1964–1982) típusházát természetesen “brezsnyevka” néven emlegették; az alapterületet valamivel bőkezűbben adagolták, ugyanakkor a csővezetékek egy része a szobák falán kívül helyezkedett el. Az exportképes változat valamennyi szocialista országban elterjedt (nálunk pl. az Angyalföldi lakótelepen).3
Egy 1998-as statisztika szerint a kormányzóságban 17 335 nyilvántartott szeszbeteg van, s ugyanezen esztendőben 158-an haltak meg alkoholmérgezésben (119 férfi és 39 nő). Tényleges számuk alighanem jóval magasabb, ha meggondoljuk, hogy 1995-ben azonos számú iszákos mellett 511-en haltak meg alkoholmérgezésben (400 férfi és 111 nő).4
A sziget elhagyása után, már az aggasztó internetközlések ismeretében erősen foglalkoztatott a kérdés: mivel fűtenek a diplomaták és a külföldi üzletemberek rezervátumaiban, a VIP-vendégek hotelszobáiban és az újgazdagok házaiban? Számos ide vonatkozó e-mail-kérdésemre – részben az áramszünetek miatt – nem kaptam választ. Csak 2001 márciusában közölte egy ismerősöm, hogy néhány középületnek saját áramellátása van, mások pedig dollárral vásárolják meg a Szahalinenergo kegyeit.