Majoros Sándor

Hazatérés

Részletek az első magyar internetes regénypályázat díjazott művéből.

Harmincöt éves múltam, és még nem öltem embert. Mifelénk a tyúklopás is nagy ügynek számít, nemhogy az emberölés. Soha, egyetlen gondolatom sem forgott a gyilkosság körül, bár meg kell adni, ölni azért öltem néha. Faluhelyen az ember nem menekülhet meg az ilyesmitől. Egyszer például fölakasztottam egy rühes macskát. Nehezéket kötöttem a hátsó lábára, hogy ne tudjon fölkunkorodni, s ne harapja el a madzagot. Ez volt gyerekkorom legnagyobb gyilkossága. A féltéglával agyonvert kecskebékákat és a lelőtt verebeket nem számítom. Mondhatnám azt is, hogy vasárnaponként tyúkot vágtam, de akkor hazudnék. Ezt a munkát mindig anyám végezte el. Lába közé vette a jércét, bal kézzel hátrafeszítette a fejét, jobbjával meg – egy gyors, nyiszáló mozdulattal – lefejezte a szerencsétlent. Valóságos csoda volt ez, ahogy az én gyöngéd, halk szavú édesanyám sárgaföldig ható közönnyel végezte ki isten egyik teremtményét. Csak akkor hökkent hátra, és ejtette el a nagykést, amikor a lefejezett állat fölpattant, és eliramlott a kertkapu irányába. Az ördög nyargalászik rajta, suttogta anyám, és háromszor keresztet vetett. A kivergődött, kivérzett csirkét azon nyomban elásta a ganédombba. Aznap rántott levest ebédeltünk.

Nem, nem vágtam csirkét. A csirke halálában nincs semmi méltóság. Bezzeg a disznóéban! Vékony pengéjű késsel szokás torkon szúrni szegényt, olyannal, amelyiken véreresztő csatorna van. A disznó hamar megsejti, mi készül ellene, és megpróbál védekezni. De mi drótot akasztunk az orrába, kivonszoljuk az udvarra, szögkilövő pisztollyal fejbe durrantjuk. Amikor eldől, a böllér beletérdel az első sonka meg az oldalas közötti huppanóba, és beleszúr a tokaszalonnába. Mi hárman – apám, Pista sógorom és én – teljes erőnkből próbáljuk lefogni az állat lábait, s csak arra figyelünk, hogy ne fröccsenjen ránk a kétujjnyi vastag vérsugár. Aztán fölegyenesedünk, nézzük a mozdulatlan tetemet, s arra gondolunk, hogy az előbb, abban a véres, sáros pillanatban megmutatkozott előttünk a legnagyobb hatalom, ami a teremtésen innen és túl létezik…

…Előfordult, hogy egy álló évig ki sem mozdultam a faluból. Nem adódtak olyan dolgaim, amelyeket Szabadkán, vagy Topolyán kellett volna elintéznem. A központban megvásároltam mindent, amire szükségem volt, a moziban a legújabb amerikai filmeket láthattam, hétvégén meg kártyázhattam az Aranyhordóban vagy a Bolmán nevű kocsmában, amelyet egy híres csatatérről neveztek el. A Bolmán méltó volt a nevéhez: nem múlhatott el szombat este verekedés nélkül. A környékbeli telepes falvakból jöttek a szerbek, a crnagorácok, a bosnyákok. Nem lehet azt mondani, hogy kötözködtek volna, de olyan szemtelenül, olyan hetykén üldögéltek a Nagy Árok hídján, hogy a falu leghíresebb verekedőinek a zsebében rögtön zizegni kezdett a biciklilánc. Tizenöt éves múltam, amikor először láttam verekedni Sötét Zolit, a későbbi legendát és Csepella Lacit, a félprofi kártyaspillert. Ha a Bolmánban elpuffant egy sörösüveg, rögtön fölcsapták a villanyt, s aztán már borult szék, asztal, minden. A kocsmai verekedés egyébként speciális dolog. Harcművészeknek itt nincs semmi esélyük. Tudni kell használni a széket, a hamutartót, a dákót, de még az asztalról lekapott kockás abroszt is. Számtalan verekedést végignéztem, de nekem sose kellett verekednem. Talán mert a Halasi fivérek távolról rokonaim voltak, s tőlük mindenki félt. Ők voltak a legjobbak. Mielőtt megklípoltak volna valakit, hosszan, kitartóan néztek a szemébe, aztán ütöttek. Fürgén, kegyetlenül. A szerbeket, crnagorácokat, bosnyákokat nem bántották. Vérbeli jugoszlávok voltak, tudták, mi az, hogy testvériség egység. Én is megtudtam jóval később, amikor jugoszláv katona voltam Travnikban. Ebédre gyülekeztünk, és a sorban egy szabadkai földimmel magyarul beszélgettünk. A konyha lépcsőjéről megfordult egy pljevljai crnagorác – látásból ismertük –, és utasított bennünket, hogy hallgassunk. A ti őseitek fasiszták voltak, a mi őseink ellenetek harcoltak, mondta és káromkodott egyet. Szörnyen megbántva éreztük magunkat, mert hát tudtuk, hogy testvériség van, meg egység, s hogy az őseink nem voltak fasiszták. De azért hallgattunk…

…Hetvenhétben még semmi sem látszott a háborúból. Elmúlt, elfelejtődött az a néhány évvel korábbi eset is, amikor az emigráns usztasák – Che Guevara bolíviai akciójának mintájára – diverzánsokat dobtak be az országba, hogy fegyveres fölkelést robbantsanak ki. A nyugati kiképzőközpontokban nevelkedett terroristák Bosznia őserdeiben húzták meg magukat, majd amikor a belügyesek és a JNA-sok szorongatni kezdték őket, Dalmácia felé vonultak vissza. A csoportot végül össznépi hajtóvadászat keretében számolták fel, és irtották ki. Ezután már csak olyan őrültek mertek kételkedni a JSZSZK erejében és szilárdságában, mint a nagyapám. Azt hajtogatta, hogy ez az egész csak illúzió: pár év múlva megszűnik Jugoszlávia, aztán a Szovjetunió és legvégül az Amerikai Egyesült Államok. Csitítgattuk, ahogy tudtuk, mert attól féltünk, megint följelenti valaki, mint negyvenötben azért a bizonyos Tito-ellenes kijelentésért, s hurcolkodhat vissza a börtönbe, Pozsarevácra. De mielőtt még ez bekövetkezhetett volna, fölakasztotta magát szegény az udvarban álló savanyúalmafára. Nem vehettem részt a temetésén, mert ez idő tájt éppen masírozni és célba lőni tanultam a Jugoszláv Néphadsereg erre hivatott szakembereitől. A kiképzés idején lőttem PAP puskával, kumulatív gránáttal, Kalasnyikovval és kályhacsőnek becézett páncélököllel. Dobtam kézigránátot, kést és baltát – igaz, ez utóbbi kettőt már csak a kaszárnyaudvaron, szórakozásból. Vertem a farkam őrségben, és reszkettem a félelemtől, amikor a Szlimena-hegy oldalába vájt raktárakat kellett védelmeznem. Sóvárogva néztem a völgykatlan túlfelén pislogó civil fényeket, a konyhák, hálószobák ablakait, és közben arra gondoltam, milyen boldog lehet az, aki azokból az ablakokból nézegeti a csillagokat. Ekkor még nem tudtam, hogy a leszerelésem után gyakran behívnak tartalékosnak. Nem tudtam, hogy a leszúrt őrszem térde mögött kötelező átvágni az inakat, hogy ha magához térne, ne tudjon fölállni, és azt sem igazán tudtam, merre van Vukovár…

…Egyszer, még békeidőben átutaztam a sárga városon. A sóbányáiról ismert Tuzláról jöttem visszafelé, egy minden részletében különös maszekmunka után, éspedig sietve, mert másnap reggel be kellett vonulnom a szokásos őszi hadgyakorlatra. A bosnyák városba egyébként a szökött légiós Joci barátom segítségével jutottam el: ő volt, aki megkörnyékezte a vállalatunkhoz érkezett tuzlai delegációt, és megállapodott a trágyalétisztító berendezés javításában. A bosnyákoknak is, nekünk is egyazon – francia gyártású – gépeink voltak, de mi saját alkatrészekkel helyettesítettük a külföldi kontaktorokat, s ennek valahogy híre ment. A cégvezetés – ki tudja, mi okból – nem vállalta el a munkát, de Joci utánament a kifelé oldalgó küldötteknek, és megállapodott velük. Három nap múlva, pénteken éjszaka keltünk útra az én Zastava 750-esemmel, éspedig úgy, hogy induláskor elszakadt a kuplung bovdenje. Előre tudtunk váltani, tehát negyedikben száguldottunk át a sötétbe borult Jugoszlávián, és úgy látszik, velünk voltak az istenek, mert reggel hét körül meg is érkeztünk Tuzlára. A mezőgazdasági birtok egy katonai repülőtér kifutópályájához csatlakozott, a fölszálló Jasztrebók meg Galebók ott húztak el a szeparátor fölött. Joci szinte pillanatok alatt fölmérte a berendezés állapotát, s kijelentette: több vitális alkatrész hiányzik róla, s ezeket csak itthon tudja beszerezni. Rövid töprengés, ajakrágás után be is ült a Zastava 750-esembe, és visszafurikázott vele Bácskába. Egyedül maradtam a bosnyák őslakosokkal, akik a kezdeti, tétova barátkozás után vérszemet kaptak, és elkunyerálták tőlem a hazulról hozott kuglófomat. Mire Joci megjött, rendbe hoztam a szeparátort, s a trágyalével töltött betonmedence szélén ücsörögve számláltam a bázisról startoló gépeket. Lépésben haladtam, még aznap éjjel hazaindultam, és Bosanski Brodon áthajtva behatoltam a Száva menti erdőségbe. Félúton lehettem, amikor felhőszakadás támadt, az ablaktörlő nem győzte lecsapkodni a vizet a szélvédőről. A kidőlt fatörzsek csontkezekként ágaskodtak föl a vízből, a sűrűben meg kékeslilás fénykígyók vonaglottak. Sohasem féltem úgy, mint akkor. Valóságos fölüdülés volt megérkezni Vukovárra, és a főtéren elfordulni Dalj és a Duna-híd felé. Pár nappal később, amikor az őszi hadgyakorlat véget ért, és koszosan, piszkosan hazaérkeztem, apám azzal fogadott, hogy berukkolásom másnapján beállított hozzá Joci, és átadott neki ötezer dinárt. Több volt, mint az egész havi fizetésem. Eszembe sem jutott, hogy firtassam az eredetét, inkább vettem egy Praktika fényképezőgépet, és elhatároztam: fotós leszek. Évekkel később, amikor Vukovárnál az első lövések eldördültek, Joci eltűnt a faluból. Később tudtuk meg, hogy kiképzőtiszt lett a horvátoknál. Nem sokra rá egy taposóakna letépte a bal lábfejét, s most nyugdíjasként élvezi a horvát állam jóindulatát…

…Aki azt mondja, előre látta ezt a háborút, hazudik. Még akkor sem gondoltunk rosszra, amikor megtudtuk, hogy a knini szerbek barikádokat emelnek az utakon. Aztán – kilencvenegy májusában – a zágrábi Dinamó és a belgrádi Crvena Zvezda olyan botrányos körülmények között zárta le a jugoszláv focibajnokságot, hogy néhányan meg merték kockáztatni a kijelentést: érdemes lesz eltenni a táblázatot közlő újságot, mert ennek az istennek idejében már nem lesz példa ilyesmire. De háborúra azért nem gondolt senki. Május közepén megkaptuk első és utolsó kommunista fizetésünket (az igazgatótól a portásig mindenki egyformán ezer dinárt kapott), s mert egyre szaporodtak a nyugtalanító hírek, mind vadabbul politizáltunk. A Duna árterületeiről uszadékfát szedegető fuvarosok ekkor már Kalasnyikovot rejtegettek a spediterek ülése alatt. Egyikük a vállalat udvarán nyilvános demonstrációt is tartott a fegyver szétszedéséből és összerakásából. Még ekkor sem gondoltunk háborúra. Majd a hadsereg rendet tesz, mondogatták néhányan, s ezt a rendtevést úgy képzelték el, ahogy a filmekben látták: kivonulnak a tankok, a csapatszállító járművek, és elállják a követ hajigálók útját. Június elején a szabadkai Üzenet szerkesztősége meghívott, hogy utazzam velük Szarvasra, és vegyek részt az ott tartandó író-olvasó találkozón. Egyetlen elsőkötetesként az utánpótlást kellett volna képviselnem. Úgy látszott, nem lesz semmi baj, mert induláskor az egyik kollégát nyakon fosta valami röpülő állat, s ez mifelénk kedvező jelnek számít. Utólag visszagondolva legalább struccnak vagy kondorkeselyűnek kellett volna tiszteletét tennie, mert az a kis madárfos nem tudta kivédeni az elkövetkező tragikus eseményeket. Este hat körül, amikor már kiderült, hogy egy óvónőképző tábor résztvevőinek fogunk fölolvasni, a Kossuth rádió bemondta, hogy Szlovéniában harcok folynak a Jugoszláv Néphadsereg és a szlovén területvédelmi egységek között. Ezzel az indítólendülettel kellett odaállnom a szépséges óvónőpalánták elé, és bizonyítanom az általam művelt irodalom nagyszerűségét. A daloskönyv című életkép-novellámat próbáltam fölolvasni, s bizony hatalmasat égtem, mert a többiek – öreg rókák lévén – azonnal találtak kézirataik között a helyzetnek megfelelőbb írásokat. Legszívesebben rögtön hazatakarodtam volna, ám az est után odajött hozzám két csodálatosan szép óvónő, és a kollégium parkjában hajnalig pátyolgatták megrendült lelkivilágomat. Nem egészen három hónapra rá embert öltem ebben a sehonnét sem jött, sehová sem vezető háborúban…

…A mozgósítás első hetében tudtam meg, hogy az egyik munkatársam fia átszökött Magyarországra, a rokonaihoz. Nekem is volt fáklyás útlevelem, mégpedig azokból a mostaninál boldogságosabb időkből, amikor Szegedre jártunk könyvet és téliszalámit vásárolni. Zsebre kellett volna vágni ezt az okmányt, és nekivágni a nagy ismeretlennek, mint az ismerőseim, de tétováztam. Nagyanyám távoli rokonairól már legalább egy évtizede semmit sem tudtunk, rajtuk kívül pedig csak egy íróházaspárral leveleztem, akikről egy fiatal tollforgatókról szóló rádióműsorból szereztem tudomást. Írtam nekik, s ők válaszoltak. Ez volt minden, ami a személyes kapcsolatok révén Magyarországhoz kötött. Ráadásul apámmal is vitába keveredtem. Ő folyton azt hangoztatta, hogy ez a cirkusz pár hét alatt véget ér, mert az amerikai külügyminiszter – ha jól emlékszem, Bakernek hívták – az egész világ előtt kijelentette: az Egyesült Államok az egységes Jugoszláviáért száll síkra. Kell ennél érthetőbb beszéd? Ne aggódjak, nem lesz Szlovén elszakadás, és a horvátok is hiába mozgolódnak: Amerika tudja a módját, hogyan tegyen rendet. Anyám mást mondott. Szerinte a politika folyása lassú és körülményes, s ha már elkezdődött a lövöldözés, nem egykönnyen ér majd véget. Menjél át, fiam, Magyarországra, ott nagyobb biztonságban leszel. Rágondolni szörnyű, milyen élet vár rád itthon, ha ne adj isten ellövik a lábod vagy a kezed. Fiatal fejjel megnyomorodsz, te szegény, és még asszonyt sem találsz, aki gondot viselne rád. Így vigasztalt anyám, miközben egyre vadabb hírek érkeztek a háborús övezetből. Szlovéniát feladta a hadsereg, de visszavonuláskor Horvátországban felejtette magát. Amíg a beljei tévéátjátszó működött, a Zágrábi Televízió jóvoltából értesülhettünk a Drávaszögben történtekről, utána pedig – éjszakánként – hallgathattuk az Eszéket aprító nehéztüzérség muzsikáját. Ekkor már szó sem lehetett alvásról. A fülledt augusztusi melegben csak hánykódtam a dunyhák között, s minden rezdülésre, minden redőnymozgató szellőfuvallatra kihagyott a szívverésem. Reggelenként a munkahelyemen gyors létszámellenőrzést tartottunk, s a hiányzók nevét a főnök azonnal jelentette a topolyai központnak. Már apám sem védte Amerikát, sőt biztatott volna: induljak el, ám addigra már olyan rémhírek keltek szárnyra, hogy lezárták az országhatárt. Így hát maradtam. Egészen szeptember tizennyolcadikáig. Ekkor a munkahelyemre – úgy tíz óra körül – egy csapatszállító Dajc és egy katonai terepjáró érkezett. A Dajcból a Vojna Policija fehér derékszíjasai, a terepjáróból pedig egy major és egy zastavnik kászálódott ki. Egybetereltek bennünket, s a major fölolvasott egy névsort: Ladislav Toth, Jozef Kiš, Lajoš Sabo, Andraš Mohaci, Janoš Juhas, ˇandor Juhas, Ištvan Terek. Föltuszkoltak bennünket a Dajcra, és irány a méneséről híres Zobnatica, ahová a tartalékosokat is elhelyezték. Már a kapaszkodót markolva éreztem, hogy kifelé megyek ebből a békességes, küszködős, mindenkinek odaköszönős világból. Idegen akácfák, dűlőutak és szárkévék mellett haladtunk, s hiába sütött a nap, hiába követett bennünket szinte Topolyáig a frissen kaszált fű illata, mindannyian tudtuk, hogy mostantól már csak egyetlen igazság számít. Az, amelyet úgy neveznek: pusztulás…

…A katonának nem a félelmet kell kiirtani magából, hanem a szerelmet. Ennél nagyobb nyűg az egyenruhás ember számára nem létezik. Magam is megtapasztaltam, mit jelent mindez, amikor még Travnikban egy Ildikó nevezetű pacséri kislány után vágyakoztam: a Slimena lankáin végzett menetelések alatt dupla terhet cipeltem, esténként pedig könnybe lábadt szemmel néztem a Vlasity mögé lebukó csillagokat. Nem vettem részt az összjugoszláv farokverő versenyeken, sem a jeges laktanyaudvaron lebonyolított magas színvonalú focizásokon, mert minden szabad percemet levélírással töltöttem. A kiképzés hónapjaiban csak szlovénekkel és horvátokkal barátkoztam, mert őket is hasonló férgek mételyezték. A szerbek másként értelmezhették a szerelmet, mert mikor megtudták, hogy magyar vagyok, a fajtámbéli lányok vérmességét kezdték emlegetni. Két hónap alatt tűrhetően megtanultam az államnyelvet, ezért nem esett nehezemre meggyőző hazugságokkal alátámasztani ezt a Gyevgyelijától Dravográdig terjengő legendát. Néhány pillanatra még magam is elhittem, hogy kiváltságos helyzetben vagyok, mert sikerült benyúlnom egy magyar lány, nevezetesen az én pacséri Ildikóm bugyijába. A feletteseink brómozott teával próbálták féken tartani egyre ferdébb méreteket öltő gerjedelmeinket, de mindhiába: éjjelente két marokra fogtuk szerszámainkat, s mint egy makrancoskodó sebességváltót, rángatva, előre-hátra mozgatva próbáltuk üresjáratba helyezni. Nehéz idők voltak ezek, pedig akkor még nem is tudtuk, mi köszönt ránk az úr ezerkilencszázkilencvenegyedik esztendejében. Ildikó eltűnt az életemből, de jött helyette egy Annuska, s vele együtt a mindig is sejtett, de soha nem bizonyított folytonosság. A helyzet azért sokkal bonyolultabb volt ennél: Markovics kormányfő nyolcvankilenc decemberében konvertibilissá kiáltotta ki a dinárt. Egy szempillantás alatt eltűnt az infláció, s úgy látszott, nálunk lesz a legrövidebb és legzökkenőmentesebb a kommunizmusból a kapitalizmusba vezető átmenet. Ebben a fölajzott, jó vibrációkkal melengető időben újból beszerelmesedtem. Olyan gyorsan történt, hogy csak a kórházi ágyon tudtam kiértékelni: Kerekes Mártival a munkahelyemen ismerkedtem meg, gyakornokként került hozzánk, s már az első munkanapján egymásba gabalyodott a pillantásunk. Pár napra rá Joci barátom kölcsönkocsiján bementünk Topolyára, és kivettünk egy motelszobát. Sohasem csináltam még ilyet, de igyekeztem rutinosnak és magabiztosnak látszani. Kapkodva szerelmeskedtünk, utána langyos vízben megfürdöttünk, s még éjfél előtt visszaadtuk a kulcsokat. Aznap hajnalban elfakadt a vakbelem. Kilenc óra harminckor, mire a szabadkai kórházban műtőasztalra feküdtem, már harminckilenc egész négytized volt a lázam. Másnap Annuska bejött hozzám látogatóba. Sohasem felejtem el azt a megaláztatást: a pöcsöm kilógott a pizsamából, meg egyéb, nem testrész-szerű csövek is, Annuska meg csak állt az ágyam mellett, és mosolygott. Tudott mindent. Én is mosolyogtam, mert mást aligha tehettem…

…A tartalékosélet nem túl változatos: napközben a kantin környékén lebzsel az ember, este meg tízdináros alapon huszonegyezik a bajtársakkal. Néha a politikai tisztek helyzetértékelését is kénytelen végighallgatni, sőt az is előfordul, hogy őrségbe szólítja a kötelesség, de ezt a kis kellemetlenséget leszámítva semmittevés és unalom jellemzi az egészet. Ha úgy hozza a helyzet, hogy a sorállománnyal kerülünk egy bandába, mi látványosan kivonjuk magunkat a munka alól, a csúszómászók pedig cepelhetik az akkumulátorokat, tekerős generátorokat, összecsukható antennákat. Hiába van rajtunk is egyenruha, nekünk senki sem parancsol. A gyakorlat végén így is, úgy is beütik az újabb pecsétet a katonakönyvünkbe. Kilencvenegy tavaszán nekem már hat bélyegzésem volt, közülük négy egynapos hétvégit, kettő pedig háromhetes őszi gyakorlatot igazolt. Ha nagy ritkán fölütöttem ezt a Titónak tett hűségesküt is tartalmazó könyvecskét, úgy néztem a bejegyzésekre, mint a véradóigazolványba szokás. Büszke voltam, hogy szaporodnak, s hogy minden dátummal tekintélyesebb tartalékos leszek. Kicsit meg is voltam sértődve, amikor fölszólítottak: adjam le az egyenruhát és a fölszerelést. Ennek teljesítése már csak azért sem volt egyszerű, mert a hadseregtől kapott bakancsot, derékszíjat és egyéb haszontalanságot civil megnyilvánulásokra is előszeretettel használtam. A bakancs különösen télen volt nélkülözhetetlen, a derékszíj pedig ősszel, a szüreti bálok idején. Csatjával nyolc napon túl gyógyuló sérüléseket lehetett okozni, vagyis pontosan úgy működött, mint Rózsa Sándor idejében a karikás ostor. Legjobban mégis egy sátorlapra fájt a fogam. Akkoriban még nem hódított olyan eszelős mértékben a terepszín divatja, mint manapság, de azért a sárga-barna-zöld foltokkal büszkélkedő sátorlap kimondottan sikkesnek számított. Ha nem féltem volna a számonkéréstől, már régen fölszabatom, és kabátot varratok belőle, de sajnos féltem. Fölszerelésemet az utolsó zokniig leadtam, s nyugodt lélekkel kívántam istenhozzádot a JNA-nak, most már mindörökre. Pár nap múlva a cégudvaron egybetrombitált területvédelmi nagygyűlésen megtudtam, hogy ezentúl kék egyenruhás katasztrófaelhárító leszek, vagyis ha földrengés, vulkánkitörés vagy atomcsapás történik, kombinált fogóval és fáziskeresővel fogom áramtalanítani az összedőlt parasztházakat. Az új alakulatba a lányokat is besorozták, tehát az eddigieknél tartalmasabb s esztétikailag élvezetesebb gyakorlatoknak nézhettem elébe. Álmomban sem hittem, hogy a hadsereg ilyen erőszakosan ránt vissza a zöld mundéros világba. A mozgósítás után a zobnaticai támaszpontra zsúfoltak bennünket, itt presvedtünk, s közben fogalmunk sem volt arról, mi történik a Dunánál. A beljei tévéátjátszót akkor már elnémította a légierő, a Belgrádi Televízió pedig egyfolytában ontotta a hazugságokat. Ha nem kellett politikai elemzéseket hallgatnunk, a kerítésdróton csüngtünk, és az odakint várakozó rokonainkkal diskuráltunk. Engem is meglátogatott Annuska, de éppen akkumulátorokat szereltünk a T-55-ösökbe, így nem tudtam találkozni vele. Aztán egyik reggel turistabusz kanyarodott be az udvarra, s gyors névsorolvasás után beszállást parancsoltak. Hiába tudakolóztunk, nem mondták meg, mi lesz az úti cél, ám a nap állásából meg a látóhatár mögül előhentergő morajlásból megállapítottuk: a Drávaszög felé törekszünk…

…Egy ócska turistabuszon zötykölődtünk. Egyenruhában voltunk, de fegyvertelenül. Igaz, nem segített volna rajtunk az sem, ha puskát adnak a kezünkbe, sőt úgy éreztük, ez a fegyvertelenség garancia arra, hogy nem a sűrűjébe visznek bennünket. De azért így sem számíthattunk semmi jóra. Éjszakánként egyre tisztábban hallatszott az Eszéket aprító nehéztüzérség morajlása, s ilyenkor arra gondoltunk, hogy te jó isten, micsoda pokol lehet ott, milyen iszonyatos robaj, és mi minden mehet tönkre ebben az esztelen ágyúzásban. Furcsa, de az emberekre nem gondoltunk. Nagyapám mesélte, hogy az ő apja végigverekedte a tizennégyes háborút, és látott mindent, amit látni érdemes. Felperzselt falvakról, az út szélén heverő halott csecsemőről, fákon lógó emberi testrészekről meg tán még ennél is nagyobb borzalmakról mesélt, mégis azt mondta, nem érzett szánalmat senki iránt. Csak a lovakat sajnálta. Amíg élt, nem tudta feledni a szomorúságot a szemükben, mert bármilyen különösen is hangzik, ezek az állatok pontosan tudták, mi zajlik körülöttük, s hogy kiknek köszönhetik ezt a nagy-nagy megaláztatást. Dédnagyapám egyszerű paraszti lelkével megérezte, hogy a háború életkortól és nemtől független, kizárólag emberi ügy. Lovakat bevonultatni, s rájuk tukmálni mindazt, amit egymásnak kifőztünk, a lehető legnagyobb gyalázat. Nos abban a tarkára festett turistabuszban – kevés kivételtől eltekintve – ugyanilyen háborúba kényszerített lovak ücsörögtek. Ladislav Toth, Jozef Kiš, Lajoš Sabo, Andraš Mohaci, ˇandor Juhas, Ištvan Terek, vagyis Tóth Laci, Kis Jóska, Szabó Lajkó, Juhász Tyankó, Török Pista és jómagam; megannyi elkámpicsorodott, magába roskadt ló-metafora. Fogalmunk sem volt, hogyan kell ilyenkor viselkedni, de az ember minden helyzetben föltalálja magát: ösztönösen éreztük, hogy “nyomatékosítani” kell a személyazonosságunkat, mert ott, ahová megyünk, ez veszhet el a legkönnyebben. Minden zsebünkbe, de még a zokninkba, és a zubbonyujjunkba is papírdarabkákat rejtettünk, amelyekre a nevünket és a lakcímünket írtuk, hogy ha “úgy adódik”, könnyebb legyen az azonosítás. Már nem tudom, ki volt az első, de nem csak az én dédapám látott fákon, kerítéseken fityegő emberi testrészeket. Ezzel a módszerrel akartunk síron túli üzenetet küldeni a szeretteinknek, még ha csak egy letépett láb, vagy összeégett alkar formájában is. És közben sírtunk; ki hangosan, ki pedig csak úgy magában, befelé…

…Reménykedtünk, hátha megállunk valahol, de nem: az ócska busz kérlelhetetlenül döcögött a Zombori országúton. Nagyon régen jártam erre, még tán kisgyerekkoromban, amikor a nagybátyám fekete Volkswagenjében döcögtünk egy izgalmasnak ígérkező nyaralás felé. Az unokahúgommal a hátulsó ülésen kuporogtunk, és néztük a bal felől növekvő viharfelhőket. Vajon hová lett az a régi zivatar? Hol maradt el az a villámcsapás, ami valamiféle égi Trianonként rajzolta újjá az egymásra csúszott borulásokat, s hol az a finom esőillat, ami a hideg borzongással együtt látogatott meg bennünket? Egyazon út, s két különböző világ. A háború első szélrezdüléseire Babi és férje Vancouverbe menekültek, éspedig igen kalandos körülmények között. Szlobodán – orosz nyelvet és irodalmat végzett az újvidéki egyetemen – a lezárt jugoszláv–magyar határ miatt előbb leutazott Macedóniába, majd Bulgárián és Románián keresztül föl Budapestre. Több ezer márkát vitt magával, de mire a Keletibe ért, csaknem pénz nélkül maradt. A bolgárok és a románok is kifosztották, s bár idegileg fölöttébb megviselte a dolog, még örülhetett, hogy legalább a homoszexuális erőszakot elkerülte. Két hónapig dekkolt egy Örs vezér tér környéki lakótelepen, aztán Babi utána hozta a kanadai vízumot meg a két gyereket, és mind a négyen kiutaztak Szlobodán vancouveri nénjéhez. Elmentek, elvitték a forró nyárestéket, a Sztapári út felől hallatszódó zeneszót, a nagykanális melletti fürdőzéseket, a lábszáramra csavarodott hínár érintését, a sonkakagylóra emlékeztető fagylaltkelyhet és a Zsupánia előtti fényképezkedéseket. Itt hagytak ebben a zötyögő vaskasztliban, hogy viseljem a bélyeget, amelynek létezéséről a Szlobodánnal szerb nyelven folytatott irodalmi diskurzusaink során még semmit sem tudtam. Tartalékos vagyok, s mi együtt tartalékosok. A táborban, mielőtt még föltuszkoltak volna bennünket a buszba, egybesereglettünk, s miként a mérkőzésre készülő futballcsapat, hangtalan esküt tettünk a túlélésre. Haza fogunk jönni – ismételgettük, miközben a busz átdöcögött velünk a batinai Duna-hídon. Az ellenség földjére értünk, de semmi jel nem utalt arra, hogy itt nálunk gonoszabb lények laknak. A kukorica ugyanolyan magasra nőtt, mint nálunk, a bácskai határban, s az út mellett is ugyanolyan fehérre meszelt házak sorakoztak. Néha órákra beszorultunk egy Dajcokból álló menetoszlop mögé, máskor T-55-ösök kényszerítettek le bennünket a dűlőutakra, ám ezek a veszteglések is tervszerűnek, mi több: célirányosnak tűntek. Popovics zászlós – akinek nevét a később fejlövést kapott Kis Jóska árulta el – néha kiteregette maga elé a táskájában hordott térképet, és rövid tanakodás után új irányt mutatott a szintén tartalékos sofőrünknek. Az eszéki úton látott tumultust kikerülvén dűlőutakon igyekeztünk ismeretlen úti célunk felé. Már vagy két hónapja nem esett eső, így nem kellett attól tartanunk, hogy megakadunk a térképen föl nem tüntetett pocsolyákban. A Bolmáni-fennsíkon kanyarogtunk, majdnem pontosan azon a helyen, ahol a partizánok által frissiben összeverbuvált és egyhetes kiképzés után harcba dobott Petőfi brigád ezerkilencszáznegyvenöt januárjában véres harcot vívott a német elitcsapatok ellen. De mi egyáltalán nem gondoltunk a hős elődökkel: már csak perceink lehettek hátra a megérkezésig, amikor az egyik útszéli mezőgazdasági birtokszerűségnél fegyveresek léptek elénk, és megállították járművünket. Sakktáblás címer van a kabátjukon, állapította meg Kis Jóska falfehér arccal, de kommentárt hozzáfűzni már nem volt ideje: a horvátok kalasnyikovot fogtak ránk, és az egész társaságot kiparancsolták az autóbuszból…

…Puskatussal lökdöstek bennünket a marhaistálló falához. Kis Jóskát még hátba is vágták, mert ő szállt ki utolsónak. Egy fekete ruhás tiszt – ő lehetett a parancsnok – elvette Popovics zászlós oldalfegyverét meg a táskáját, aztán odaállította őt is a sor végére. Idejöttetek nőket meg gyerekeket gyilkolni?!, ordított a fekete ruhás, és a csetnik anyánkat szidta. Meg se mertünk szólalni, mert a magyarázkodással csak rontottunk volna amúgy sem rózsás helyzetünkön. Álltunk a falnál, alig pár lépésnyire a karám kiszálkásodott korlátjától, és hunyorogva lestük, hogy elébünk, úgy tíz-tizenkét lépésre az egyik franciasapkás leállítja a ˇaracot. Két lábát szakszerű mozdulattal cövekelte be a göröngyök közé, aztán lehasalt, befűzte a töltényhevedert, és célba vett bennünket. Végem van, gondoltam. Itt fogom bevégezni fiatal életem, ezen a koszos gazdasági udvaron, s az utolsó, amit látni fogok, a turistabusz oldalára mázolt reklámfelirat lesz. Nem mondhatom, hogy rettenetesen megijedtem, csak egy hatalmasat dobbant a szívem, és úgy belém csiholt a remegés, mintha kétszázhúsz voltot markoltam volna. Régebben sokat fantaziáltam arról, milyen érzés lehet, amikor az ember kivégzőosztag előtt áll. Tényleg eszébe jut, hogy az apja egyszer elvitte jégnézőbe? Vagy cowboyos filmet nézni? Esetleg meccsre? Egyáltalán, eszébe jut-e valami, mielőtt még megőrülne a félelemtől? Szégyellem bevallani, ám ott, a marhaistálló falánál még anyám sem jutott eszembe. Nem voltam képes visszaidézni azt a pillanatot, amikor attól féltett, ellövik a lábomat. Tényleg ellövik a lábomat? Ott szemben a géppuska, az a gyűlölködő tekintetű alak mindjárt meghúzza a ravaszt, és akkor nekem ront valami, mellbe taszít, én meg hanyatt esem. Fekszem a gaz között, sem a kezem, sem a lábom nem fog engedelmeskedni, s hiába próbálom beszívni Isten szent levegőjét, csak az üresség jön be a tüdőmbe, éspedig úgy, hogy közben kiszorítja belőlem a lelket. A szemem sarkában már megfészkel a sötétség, és egyre beljebb lopakodik, s mint egy szűk pincejáratból néznék, úgy látom a fölém hajoló fekete ruhást, s a pincejárat a kezében tartott pisztoly csövére szűkül, és ez a puha, meleg sötétség szinte hívogat, hogy rejtőzzem el benne. Nem tudom, eszembe jut-e, hogy pár nappal korábban még apatini sört ittam, s hogy a berukkolásom előtti éjszakán a hereföldre terített pokrócon tettem magamévá Annuskát, aki megriadt egy fölöttünk átsuhanó, félig láthatatlan madártól. Nem tudom, hogy eszembe jut-e mindez, igazán nem tudom. A fekete ruhás végigsétál előttünk, aztán odaáll a géppuska mellé. A kés hegye végtelen sivatag a tekintetéhez képest. Ilyenkor talán föl kéne nézni, a bárányfelhőkre, erre a hatalmas szépségre, ami mindent betakar, de nem, nincs rá idő, mert Kis Jóska – akinek pár nap múlva egy golyó keresztülszáguld a koponyáján – váratlanul megszólal: De mi magyarok vagyunk!…

…A fekete ruhás ekkor azt mondta, a magyarok lépjenek előre egy lépést. Kis Jóska rögtön előrelépett. Kicsit tétovázva, de mi is követtük. Kiderült, hogy a csapatban topolyai és bajsai magyarok is vannak. Tóth Lacival, Szabó Lajkóval, Juhász Sankóval, Török Pistával, Kis Jóskával és velem éppen tucatnyian voltunk. A tiszt elkérte a katonakönyvünket, és mindenkinek fölolvasta a nevét. Magyarul jelentkeztünk. Továbbra is úgy nézett ránk, mint a gyilkosokra, de aztán visszaadta a dokumentumokat, és a kukoricás felé mutatott. Arra van Magyarország, mondta, vagy vissza a falhoz. Nekivágtunk a kukoricásnak. Ilyenkor, szeptember derekán már zörgősre szárad a szár, de a termést még zöld csuhé borítja. Százas szegből készített fosztóval lehet csak kibontani, ám azzal is keservesen. Apám ilyenkor már nem járogat ki a határba, nem nézi meg, miként fejlődnek a csövek, mert fontosabb dolga akad: meg kell reparálni a górét, a villanymotorral működtetett elevátort, s ami még ennél is lényegesebb, időpontot kell egyeztetni a rokonsággal. Be kell írni a kalendáriumba, mikor segítünk Bálint bátyáméknak, mikor Liduska nénéméknek, s ennek függvényében közölni velük a nekünk legjobban megfelelő időpontokat. Nagyon, de nagyon rá kell készülődnünk a törésre. Apám egyedül is elkapálgat, de a törés az egészen más. Ekkor már nem lehet olyasféle eszmecseréket folytatni, amilyeneket Szilveszter barátommal vittünk végbe, miközben módszeresen irtottuk magunk körül a tarackot, a mácsonyát, a vadcirkot meg a többi ismeretlen nevű gyomnövényt. Két kapavágás között a vajdasági irodalomról beszélgettünk, éspedig úgy, hogy hozzáálmodtuk saját nem létező köteteinket. A közép-bácskai ég alatt semmi sem látszott lehetetlennek. Éppen csak lábszárunkig ért a kukorica, s mégis: a belőle sugárzó, irodalomteremtő misztikum az egész határt körbelengte. Néha megálltunk, rátámaszkodtunk a kapanyélre, s elnéztünk a távolban kéklő konzervgyár felé, vagy ittunk pár kortyot a magunkkal hozott artézi vízből. Mennyivel másabb, mennyivel idegenebb volt ez a baranyai kukoricaföld! Pedig még nem is sejtettük, milyen meglepetéseket tartogat. Bebújtunk a szárak közé, s amilyen gyorsan csak tudtunk, elindultunk a fekete ruhás által megjelölt irányba, de úgy fél óra múlva elfogyott belőlünk a szusz. Lerogytunk a földre, és tanácskoztunk. Török Pityu azt ajánlotta, váljunk széjjel, mert így, falkában maradva akkora zajt csapunk, mint egy kombájn. Az is kiderült, hogy egyikőnknek sincs kedve Magyarországra menni, kiváltképpen katonaruhában, de a kukoricában kóvályogni még ennél is veszélyesebbnek látszott. Végül az egyik bajsai azt mondta, ő bizony megpróbálja a határátlépést, mert ezek után már semmi szín alatt nem mehetünk haza. Katonaszökevények lettünk, érvelt, s azt is hozzátette, hogy ha a szerbek valamiképpen megússzák a birtokon történteket, akkor tanúskodni fognak ellenünk. Alaposan benne voltunk a lében. Már teljesen besötétedett, amikor két csoportra osztódtunk: Szabó Lajkó, Juhász Sankó meg a bajsaiak elindultak a Sarkcsillag, vagyis Magyarország felé, mi többiek – Tóth Laci, Kis Jóska, Török Pityu, a topolyaiak meg én – keletnek fordultunk. Már legalább négy órája caplattunk a latyakosra változott kukoricában, amikor Kis Jóska megállt, beleszimatolt a levegőbe, és azt mondta, dögszagot érez…

…Az volt a baj, hogy tíz óra körül hirtelen beborult, és nem láttuk a Sarkcsillagot. Találomra kóvályogtunk az egyre harmatosabb kukoricatáblában, s mert ilyenkor, szeptember derekán a levegőből kicsapódó nedvesség a földet is eláztatja, éjfél felé már valóságos élőmocsárban barangoltunk. A sár hatalmas gumókká változtatta a bakancsunkat, minden lépés újabb küszködést, újabb területhódítást jelentett, de bármilyen nehezünkre esett, tovább vonszolódtunk, mert még virradat előtt el kellett érnünk a Duna árterületét. Arra nem is gondoltunk, hogy rögtön az első éjszakán átkelünk a folyón, de ott kellett lennünk a közvetlen közelében, hogy még a napvilágnál találjunk valamilyen úszóalkalmatosságot. Reggel óta nem ettünk egy falatot sem, s mert a fölszerelésünk a háromnapi hideg élelemmel a turistabuszban maradt, itt legfeljebb csak sült kukoricát vacsorázhattunk. A tűzgyújtás nem okozott volna gondot, mert tavalyi szárcsonk és szárazabb susnya is akadt bőven, de attól féltünk, a közeli falvak templomtornyaiból észrevesznek bennünket, s ideküldenek néhány repeszgránátot. Néha megálltunk, hallgatóztunk, sőt összebújva, a parazsat markunkban rejtegetve egy-egy szál szarajevói Zetát is elszívtunk. Tóth Laci megnézte a világító számlapos óráját, s azt mondta, két óra van, az asszony most fordul a másik oldalára. Hallgattunk egy darabig. Nekem is eszembe jutott Annuska meg a többiek, akiket otthon hagytam. Úgy képzeltem, nyitott szemmel fekszenek az itteninél valamivel sűrűbb sötétségben, és számolgatják a sarokban ficánkoló lidérceket. Hány meg hány fej, láb és kéz nélküli szörnyeteg bolyonghatott elő abból a pókhálós, csöndzsinóros szobabelsőből! Minden szívdobbanásra, távoli morajlásra újabb figura. Anyám, apám, Annuska, Márti, a húgom, Bálint barátom, mind-mind idegondoltak ebbe a kukoricatáblába, én meg őhozzájuk, a dohos, ágytollszagú sötétségbe. Kerestük egymást, éspedig azon az éteri, nehezen behangolható vonalon, amelyet csak a megszállottak és az erős hitűek látogathatnak. Kár tagadnom: gyönge hitet örököltem. Elsurrantam Isten mellett, mint a tyúklopó tolvaj, s csak akkor figyeltem föl rá, ha valakit elszólított mellőlem. Rezicska Joskót például, az inasomat, akit a katonaságtól hazafelé jövet kidobtak a gyorsvonatból. Kidobták, vagy ő ugrott ki, senki sem tudja. Vagy a brutális Major Károlyt, aki ha cipekedni kellett, félretolt bennünket, akár a firhangot. Egyedül vitt helyére minden reduktort, villanymotort vagy más gépszörnyedelmet, aztán negyvenéves korában kiderül, hogy gyógyíthatatlan szívbajban szenved. Dagadni kezdett a keze, a lába, sőt még a pöcse is. Mielőtt meghalt, egy este kijött a műhelybe, és odacsapta a farkát a satupadra. Olyan vastag volt, mint a kezem szára. Ha majd nem dolgozik a vesétek, a tiétek is pontosan ilyen lesz, okítgatott bennünket, s elcammogott az éjszakába. Még két napig élt. Most pedig ott kaffogott fölöttem, majdnem úgy, mint az a vészmadár, akitől Annuska az orgazmus előtti pillanatokban hideglelést kapott. Kaffogott Major Károly, Rezicska Joskó, Lendvai Pali és a többiek. Ők, akik már meghaltak, föntről, akik még éltek, oldalról próbáltak bennünket helyes irányba terelgetni. Csak hát a kukoricaföldön semmit sem ér a transzcendentalitás. Kis Jóska beleszimatolt a levegőbe, és kijelentette, ő bizony dögszagot érez. Alig hogy kimondta, már mi is éreztük. Ne menjünk arra, mondta Tóth Laci, semmi kedvem belehasalni egy birkadögbe. Merre az arra?, kontrázott Török Pityu. Mindenfelől jön. Ez nem birka, mondta Kis Jóska, ez ember. A szellemek úgy inaltak el tőlünk, mint a drótkerítésre telepedett pillangók, ha közibük trafálunk egy bőrfocival. Ez ember, ismételte meg Kis Jóska, és előremutatott. Előttünk pár lépésnyire a kukoricában egy teknőméretű duzzanat sötétlett…

…A háborút megelőző kényelmes életemben nem ültem repülőn, nem döntöttem ki eperfát, és nem láttam halott embert. Ez utóbbit én magam is furcsállom, hiszen alig múlhatott el temetés nélkülem. Az ok, amiért mindenki másnál gyakrabban látogattam a temetőkertet, végtelenül egyszerű: ha pártember volt a halott, papi közreműködés nélkül, ám megfelelő külsőségekkel kellett eltemetni. Gyászkocsi helyett traktor vontatta kétkerekű pótkocsi is megfelelt, a beszédet viszont erősítővel kellett nyomatékosítani. Nekem mint a munkaközösség legfiatalabb villanyszerelőjének kutya kötelességem volt elvállalni az erősítőkezelés nem túl magasztos feladatát. Apámtól jó adag bizonytalanságot és fölösleges idegességet örököltem, ezért már órákkal korábban kihurcolkodtam a temetőbe, és a mintegy öt percet igénybe vevő előkészületek megtétele után a sírásókkal beszélgettem. Ők hozták tudomásomra, hogy “amikor hat hónapos vagy, egész testedet belepi a penész. Zöld leszel, mint a mohával borított háztető. Aztán egyéves korodra megfeketedsz. Ekkor már gödrök ásítoznak a szembogarad helyén, a szád széle meg rászárad a koponyádra. Ha pedig eléred a kétéves kort, lemállik rólad a hús, a fejkamrád meg telerakódik porral.” Mindezt lapátolás és padmalykészítés közben adták elő. Nem ijesztgetni akartak, hanem figyelmeztetni, hogy mindaz, amire oly büszke vagyok, a szabványos feszültség, a rézkábelen át kergetett energia fakó semmiség ahhoz képest, ami a föld alatt rejtőzködik. Nekik lejárásuk volt ebbe a birodalomba, s fölváltva hozták-vitték mindazt, amit csereberélni érdemes. Irigyeltem is őket, meg nem is. Abban a fáradt, nyár eleji napsütésben nem éreztem szükségét annak, hogy a halottakról diskuráljak, sőt hálás voltam anyámnak, hogy távol tartott az efféle szörnyűségektől. “Nem való neked halottat nézni, kisfiam”, mondta, ha valamilyen oknál fogva szóba került a téma. Nem nagyon ellenkeztem, hiszen a nyitott koporsóhoz nehezen közeledik az ember, de később, amikor a szomszédok is halni kezdtek – előbb a Don-kanyart megjárt Károly bácsi, majd az idegbajos Zsófi néni került sorra –, már arra is gondoltam, hogy ez a távolságtartás akár a gyávaságomat is bizonyíthatja. De a borzalmak valahogy mindig elkerültek. Egy évvel a háború kitörése előtt, egy árnyéknyújtóztató szeptemberi napon a szecskavágó letépte Pekosz Lajos bal kézfejét. Pekoszék egész héten túlóráztak, s ha jól emlékszem, a baleset pénteken délután, negyed háromkor történt. Óriási szerencsém, hogy aznap nem beszélgettem a csirkéslányokkal, hanem pontban kettőkor biciklire ültem, és elindultam hazafelé. Ha maradok, ha megvárom, hogy Márti lezuhanyozzon, s a tus alól kifelé jövet most is szétnyissa előttem a fürdőköpenyét, akkor valószínűleg nekem kell Pekoszt az ambulanciára szállítanom. Ez már csak azért is valószínű, mert rajtam kívül senki sem tudta beüzemelni a vállalati Zastavát. Így aztán amikor Pekosz benyúlt a szecskavágó garatjába, hogy a föltorkollt nejlonmadzagokat kipiszkálja, csak az öreg Nánásira, Kókity Misi bácsira meg Domján Batyára számíthatott. Az öreg, félig-meddig írástudatlan Nánási nadrágszíjával elállította a vérzést, Kókity Misi bácsi mentőért telefonált, Domján Batya pedig nekilátott, hogy megkeresse Pekosz leszakadt kézfejét, de még vérfoltokat sem talált. Az eset után Pekoszt nyugdíjazták, ám ő nem törődött bele a helyzetébe: nyakba akasztható eszközt készített, amelybe beilleszthette a kapa nyelét, s a következő szezonban már egy kézzel kapálgatott. No de azon a szörnyű éjszakán, amikor a hullák közé betévelyegtünk, eszünkbe sem jutott Pekosz találékonysága. Tűnjünk el innen!, üvöltötte Török Pityu, és mint a háborodott, futni kezdett. Nekünk sem kellett több biztatás, mint valami pokolbéli akadályversenyen, ugráltunk keresztül az utunkat keresztező bűzös halmokon. A lábomból már minden erő kifogyott, amikor meghallottam, hogy valaki sztojt kiált. Mintha egy puskazár is kattant volna, de mi ekkor már kibukfenceztünk a kukoricatáblából, és elterültünk a poros dűlőúton. Előttünk egy amfibiós jármű körvonala sötétlett. Ezek a mieink!, súgta Kis Jóska, aztán grammatikailag kifogástalan szerbséggel fölkiáltott: Ne lőjetek! A horvátok fogságából menekülünk!…

…A katonák a JNA-ban rendszeresített elemlámpájukkal ránk világítottak, és megparancsolták, hogy feküdjünk hasra. Nem láttam semmit, de éreztem, hogy a puskájuk csöve egyre közelebb kerül a tarkómhoz. Arcunkat a porba fúrva, széttárt karral feküdtünk, ugyanúgy, mint gyerekkorunkban, amikor a derékig érő hóba vetődve próbáltunk Jézus-lenyomatokat csinálni. Régi telek, nagy havazások surrantak elő abból a puskacsőből, az ereszről fátyolként lekúszó porhó, a kocsiúton kerék- és szánkónyomoktól hasított vágatok. Az artézi kút vize sosem fagyott be, mert akkor még bőséggel ömlöttek elő a földek vizei, és ezek kristályosan tiszta vizek voltak, meg persze zamatosak is, nem csoda, hogy az egész falu ezt fogyasztotta. Hol a húgom, hol én látogattam el a kúthoz kannányi ivóvízért, s ha én voltam a soros, mindig kitaláltam valami unaloműző elfoglaltságot. Legemlékezetesebb “kalandom” egy jégdarabbal esett: a kapunktól egészen a kútig hajszoltam, onnét meg vissza, s közben azt képzeltem, tankot terelgetek, amelyről állandóan hullnak, foszladoznak az alkatrészek. A fél vekni nagyságú jégdarabból alig diónyi ért célhoz, de ez csöppet sem csorbította a feladatteljesítés miatt érzett örömömet. Lesepert flaszteren, buckás kocsiúton, porcukorszerű hósivatagon, kóródzsungelen, lejtőn és emelkedőn meg még ki tudja, mi mindenen nem kergettem át csúszáselven működő járművemet, ám ha akkor valaki megvillantja előttem a jövőt, s bebizonyítja, hogy ez a kancsónyi fagyott vízből képezett harci jármű idővel az égig fog magasodni, olyan gyorsan futok el tőle, amilyen gyorsan csak lehet. Az amfibiós jármű mintha ebből a rég elhagyott télből kacsázott volna elő; büszkén, de mozdulatlanul uralkodott a robbanásoktól és kutyaugatástól hangos baranyai éjszakában. És mintha jeges “korszakából” is megőrzött volna valamit: olyan mohón szívta magába a fűszálak tövénél rekedt melegséget, hogy nem maradt utána más, csak zúzmara. Ezekből a puskákból nem lőhettek, jutott eszembe hirtelen, mert emlékeztem a Travniki céllövészetekre, ahol a kemény boszniai télben a fegyverek csövénél melegedtünk. Elszedték tőlünk a katonakönyveinket – nagy jóságot cselekedett velünk az a fekete ruhás, amikor visszaadta –, és a JNA-ban rendszeresített batris lámpák fényénél mindegyiket megvizsgálták. “Elkaptak bennünket az usztasák, de kibasztunk velük…” – hadarta Kis Jóska még mindig arccal a porban, ám ehhez képest kifogástalan szerbséggel. Nem győztem csodálni. Ekkora vakmerőséget, ennyi bátorságot még nem pipáltam. Már a birtokon is kockázatos volt megszólalnia, itt meg, ebben a halálfutással súlyosbított éjszakában maga volt az őrültség. “Kibasztatok ám a jó édes anyátokkal!” – mondta egy rekedtes hang, de a cimborám nem hagyta magát. “Bevittek bennünket egy birtokra, és bezártak a marhaistállóba. Amikor ránk csapták az ajtót, leszedtük a cserepeket (honnét tudhatta, hogy a cserepet szerbül crepnek mondják?), aztán kiugráltunk, és berohantunk a kukoricába. Lőttek utánunk, mint a háborodottak.” Ezt már talpon állva mondta, sőt cigarettát is kért az egyik katonától. Régi igazság, hogy az ember a háborúban mutatja meg az igazi arcát. A csöndes, magának való Kis Jóskáról álmomban sem tételeztem volna föl ekkora merészséget. Megmentette az életünket. Neki köszönhetjük, hogy hősöknek kijáró tisztelettel fuvaroztak bennünket vissza a batinai bázisra, s hogy az ezredparancsnok előterjesztésére a C-listáról mindannyiunkat átminősítettek az A-listára, vagyis a sima tartalékosokból frontharcosokká avanzsáltunk. Három nap múlva már a Vukovár környéki erdőben tanyáztunk…

…Ismertem ezt az erdőt. Nyolcvannégyben a Zastava 750-esemmel egyszer már átvergődtem rajta, mégpedig abban az emlékezetes felhőszakadásban, amelyhez foghatót nem láttam azóta sem. Joci barátom akkor a bosnyák sóvárosban maradt, és zaccos kávét szürcsölve, baklavát falatozva múlatta az idejét. Nem tudhatta, hogy alig több mint fél tucat év múlva ebben az elátkozott erdőben fogunk találkozni. Fogalma sem volt, hogy ellenségek leszünk, s ha úgy hozza a sors, ha meglátjuk a másikat, a múlt közösködéseit kiiktatva le kell puffantanunk egymást. Milyen eséllyel léphettem föl egy kétszeresen is szökött idegenlégiós ellen? Körülbelül annyival, mint egy vasárnapi csirke a nagykéssel szemben. Más kérdés, hogy én sosem emeltem volna fegyvert Joci barátomra, legalábbis nem akkor, ha látom, hogy ő van ott a túloldalon. De ami az ő elhatározását illeti, már korántsem fészkelődött bennem ekkora magabiztosság. Igaz, hogy nem voltak tisztázatlan ügyeink, sem közös szerelmeink, de ha az ember – vagy pontosabban: a szökött légiós – horvát kiképzőtisztnek szegődik, akkor nincs mese: ölnie kell. Másfelől pedig, bármilyen jó haverok voltunk, bármennyit ökörködtünk, elválásunk előtt egyre élesebb rivalizálás folyt közöttünk. A komámat halálosan sértette, hogy semmi kis életemből is elfogadható történeteket tudok kerekíteni, miközben ő a Dzsibutiból hozott kincsekkel ha megfeszült, sem tudott mit kezdeni. Amikor írni próbált, mindig valami romantikus maszlag kerekedett a dologból. Végső elkeseredésében vett egy táskamagnetofont, hogy kazettákra mesélje mindazt, ami Afrika szarván megesett, ám a légiós élmények, amelyekből egy átlagos képességű íróember legalább Híd-díjas életművet produkál, szétfolytak, átértékelődtek. És mert az ilyesmit nehéz megállni szó nélkül, egyre többet cseszegettem szegényt. Nem csoda, hogy nyolcvanöt tavaszán már mindennaposak voltak a párviadalaink. Kinek nagyobb a szókincse, kinek jobbak a reflexei, ki mászik fel gyorsabban a silótartály tetejére, ki bír öklöndözés nélkül megenni egy pofányi lesilózott kukoricát? Arra is emlékszem, hogy egyik vasárnap a farm előtti betonplaccon fél téglákból kapukat készítettünk, és tizenkét találatig fociztunk. Tétje is volt a mérkőzésnek, és nem is kevés: a vesztesnek meg kellett hersentenie egy tehenet, mégpedig a falu központjában lévő artézi kút mellett. Nem csoda, hogy oroszlánként harcoltunk mind a ketten. Öt-ötös állásnál Joci egy megkerülős csellel elszáguldott mellettem, s mivel reménytelen lett volna utána iramodnom, a gólvonalnál lestoppolta a labdát, lehasalt, és fejjel pöckölte be. Míg élek, nem felejtem el azt a megaláztatást. Megkétszereztem az erőmet, és tíz-tízre sikerült feljönnöm. Az utolsó két gólt a lába között rúgtam be, ám a barátom ahelyett, hogy tehénkérőbe ment volna, leborult előttem, és rimánkodott, hogy tekintsek el a fogadás szó szerinti értelmezésétől. Addig könyörgött, hogy végül engedtem: fél éven át minden reggel hoz nekem egy szem Negrót. Ilyen előzmények után joggal tarthattam horvát kiképzőtisztté lett cimborám bosszújától. Mégsem féltem tőle. Vukovár felé, egy szétdúlt, kifosztott faluban (még a táblát is eltökítették róla) a romok közt találtam egy teljesen ép Ulysses-kötetet. Nem, nem jól mondom: nem Ulysses volt, hanem Uliks, ahogy a horvátok mondják. Fölvettem, és beletettem a borbeni ranacomba. Azt hinnénk, a háborúban az ember nem törődik ilyesmivel, de velem éppen az ellenkezője történt: a Szentkuthy-féle fordítással annak idején nem tudtam megbirkózni, s most itt volt az alkalom, hogy Luko Paljetak szövegével pótoljam a mulasztást. Esténként, vagy ha szélcsendesebb volt az idő, elővettem és bele-beleolvasgattam. Biztos voltam benne, hogy nem halhatok meg, amíg teljesen ki nem olvasom…

…A sárga város előtt letáboroztunk, és vártuk, hogy a halál elénk lovagoljon. Napközben nehéztüzérséggel gyapáltuk a láthatatlan ellenséget, este meg a közeli csárdában söröztünk. Senki sem kérte rajtunk számon a pacuha öltözködést meg a hatnapos borostát. Banda voltunk, a tisztek meg idegbolond, félig vagy teljesen alkoholista bandavezérek. Egy kamionnyi lőszer volt a napi norma, ennyit kellett az ütegnek kilőnie, hogy megszolgálja az ennivalót. Kis Jóska meg én cibáltuk ki a ládákból a lövedékeket, és gyűjtöttük össze a még füstölgő, csípős szagú hülzniket. A csapatnak tíz perc alatt kellett élesítenie, betöltenie és tüzelnie. Senki sem kérdezte, milyen célt támadunk, s hogy támadunk-e egyáltalán. Sztepánovics százados volt a parancsnokunk, neki kellett volna beállítania a lőelemeket, de nem emlékszem, hogy valaha is bajlódott volna ilyesmivel. Üvegből itta a brandyt, s ha úgy jött ki a lépés, minden különösebb lelkifurdalás nélkül beleokádott az útjába kerülő lőszeresládába. Az erdőszéli település kutyái bezzeg nem okádhattak. Gazdáikat már hetekkel korábban evakuálták, ők meg ott maradtak a bezárt nagykapuk mögött. Lehet, hogy egyikért-másikért később vissza is jött valaki, de a többség pár napi ágyúzás után a szó igaz értelmében megháborodott. Csorgó nyállal kaparták a kapudeszkákat, s ha sikerült rést szakítaniuk, véres nyomokat hagyva iszkoltak be a fák közé, ahol újabban nem farkasokkal, hanem a horvát sznajperekkel kellett szembenézniük. De kit érdekelt a gazdátlan ebek lelkivilága! Tömtük az ágyút, akár a morzsológépet, amikor meg beesteledett, vedeltük a sört nyakló nélkül. Beszélgetéssel egyikünk sem próbálkozott, inkább ablaküvegekben, tükrökben raktározott arcokra, pillantásokra próbáltunk emlékezni, s közben eszünkbe sem jutott, hogy a fegyvereink ugyanilyen módon rögzült arcokat és pillantásokat törhetnek széjjel. Éjjel aztán fölröppentünk, és elvitorláztunk megnézni a várost. Láttuk a tereit, a macskakővel borított utcáit, a sarkokon fénylő tűzrakásokat. Hanyatt fekvő nő volt ez a város, enyhén szétvetett, félig fölhúzott combja között bársony drapériák, följebb meg zöld tetőmoha, és ameddig a szem ellát, kupolára emlékeztető domborulatok. Jó lett volna ráhasalni erre a fej nélküli városra, vagy ha nem, hát utasként dülleszkedni valamelyik pályaudvarán. Vukovár, Dublin, Budapest; három város, három álmodás, és ez a hármas kapcsolódás, mint a vasmacska ágai támogatta meg képzelgésünket. Nem is tudtunk máshová, csak az ostromszagú ébredésbe leszédülni…

…Azon a napon, amikor Kis Jóska fejét szétlőtték, levelet kaptam anyámtól. Ugyanazzal a Dajccal hozták, amelyikkel Jóska valamilyen hadtáp ügyben visszaindult Palánkára, s amelyikről leszedte egy sznajper. Bal halántékán ment be a golyó, és hátul a füle fölött jött ki. Éppen rá akart gyújtani, de az Ibár filtert épp hogy elő tudta kotorni a zubbonya zsebéből. Cigarettát tartó ujjai szétrebbentek, egy pillanatig fensőbb hatóság nélkül próbáltak önálló életet élni, aztán rájöttek, hogy az ilyesmi nem lehetséges. Ekkor ismét megkeresték egymást, bekunkorodtak, s őrizni próbálták a gazdájukban rekedt melegséget. Összerogyott a barátom, mint a földre tett krumpliszsák. Abban a tébolyult pillanatban senki sem gondolt rá, hogy egy géniusszal lett szegényebb a világ. Két évvel ezelőtt, amikor még a kötözni való bolondok sem gondoltak a háborúra, ez a fejlövéses hulla megmentette a május elsejei vállalati ebéd becsületét. A rendezvény kellős közepén, a bográcsállításnál vettük észre, hogy ceruzavastagságú lyuk ásítozik az edény fenekén. Ilyen körülmények között szó sem lehetett gulyáskészítésről, ám Kis Jóska elővett a zsebéből egy nyolcas csavart, angyali nyugalommal átdugta a lyukon, a másik felére pedig rátekert egy rézanyát; fél perc múlva használható volt a bogrács. De Kis Jóskának nem volt Uliks-kötete. Nem olvashatott olyan halálriasztó varázsigéket, hogy: Zaustavili su se pred vratima grobljanske kapele. Gospodin Bloom je stajao iza djecaka s vijencem, gledajuci dole u njegovo glatko zacesljanu kosu.* Magabiztos volt, tán kicsit dölyfös is, mert az élet dolgaiban csak az e világi erők és megoldások érdekelték. Röhögött, amikor megtudta, hogy a században majdnem mindenkinek van valamilyen kabalája. Egy Gogics Milorád nevű crnagorac például szőke parókát rejtegetett a zubbonya alatt. Minden este elővette, megsimogatta, és szertartásosan föltette, mint egy kalapot. Fényképpel senki sem dicsekedett. Nem mertünk az otthoniak szemébe nézni. Talán mert az előttünk hatalmasodó szörnyűség minden mást leárnyékolt, vagy mert ez is egy természeti törvény: aki valamilyen méltánytalanság folytán kívül kerül az értelem határain, még jobban, még tökéletesebben elszigeteli magát. Háborúban nem lehet következmények nélkül szomorkodni. És nincs nagyobb csapás annál, mint amikor az emlékeitől már-már megszabadult katonaembernek levelet hoz a posta. Az pedig csak ráadás, ha a szóban forgó levélben anyja keze írásával a következő sorokat olvashatja: “Kérjél szabadságot, fiam, és gyere haza, amilyen gyorsan csak tudsz. Apád agyvérzést kapott, és rád vár, hogy meghalhasson.”…

…Apám halálát is a diófa okozta. Átkozott növény ez, állandóan ott settenkedik körülötte a kaszás, nem csoda, hogy még a legyek is menekülnek tőle. Aki gyerekkorában diólevélből csavart szivarral próbálkozik, olyan megrázó élményben lesz része, hogy egyszer s mindenkorra elmegy a kedve a cigarettától. A diófa deszkát nem rágja meg a szú, nem mállasztja szét a rothadás. Ha létezne ilyen mérőműszer, biztosan kimutatná a belőle fakadó káros sugárzásokat. Órákig lehetne sorolni mindazt a sok rosszat, ami ebből az istentől elrugaszkodott növényből felénk bólogat, de nem érdemes. Elég csak rápillantani a termésére, erre a levágott fejre emlékeztető gümőcskére, s rögtön látjuk a halál munkálkodását. Ha meg beszakítjuk, agyvelőre hasonlító terméshez jutunk. Undorító. Aki lehajol, hogy fölvegye a diófa terméseit, olyan kincs felé gebeszkedik, amelynek értéke túlvilági valutában van föltüntetve. Minden egyes diófej szerződési lehetőség: olyasféle, mint amilyet Mefisztó ajánlott föl doktor Faustusnak. Sok csalás van ebben az egészben, mert az ember fölvesz egy ilyen tallérszerűséget, s máris beleegyezett abba, hogy meglátogatja a másvilágot. Apám, aki soha életében nem olvasott szépirodalmat, s a Mefisztó-féle alakokat még hírből sem ismerte, a termésbegyűjtők örömével ment ki a hátulsó udvarba, és hajolt le az első útjába kerülő dióért. És amikor lehajolt, egy pillanatra megszédült. Mintha kút fölé nézett volna, amelynek legmélyén olvasztott arany csillog. Távoli és elérhetetlen volt az a dió. Még mélyebbre kellett ereszkednie, oda, ahová talán nem is lehetséges. Nyújtózkodott, a hátába valami fájásféleség is belenyilallott, talán éppen oda, arra a tájékra, ahová Jákobnak is az angyallal való viaskodás után. Eszébe jutott, hogy a sógora is pontosan így halt meg: lehajolt egy dióért, fejébe tódult a vér, és agyvérzést kapott. Egy a vérnyomásunk, egy a sorsunk, gondolhatta volna, de nem volt rá ideje: eldőlt, mint a földre tett krumpliszsák, s ott maradt fekve órákon át. Lidi, a kutya még nyalogatta egy ideig, de aztán ő is odébbsomfordált, apám meg belesüppedt abba a szivacsos semmi-állapotba, ahonnét még senkinek sem sikerült visszakapaszkodnia. A diófölszedést anyám éppen csak megemlítette a levelében, ám az események pontos rekonstruálásához ennyi untig elég. Ha létezne családi címer, zászló vagy egyéb nemesi sallang, s őseim nem önálló juhászok meg uradalmi cselédek lettek volna, akkor az “egy a vérnyomásunk, egy a sorsunk” jelmondat úgy futna keresztül rajta, mint jobb helyeken a “duo si faciunt idem, non est idem” fölirat. Apám magas vérnyomása volt az a családi mítosz, amely egyfolytában izgatta a fantáziámat, s most kiderült, hogy a fokhagyma sem menthette meg. Rövid időn belül másodszor fordult elő, hogy a katonaság miatt nem lehettem ott valamelyik hozzátartozóm temetésén, sőt még a Kis Jóskáén sem, mert alighogy leszedték a Dajcról, már tették is a pléhkoporsóba, amely az egyetlen utazófülke volt a civil hátország felé. Hirtelenében azt sem tudtam, hogy apám vagy Jóska cimborám miatt siránkozzak. Még inni sem volt kedvem, pedig aznap dupla adag pálinkát kaptunk…

…Egy nap leforgása alatt kétféle halállal is találkoztam: az egyik rézzel futtatott ólomlövedéken támadott, a másik a kertek alján sunyin lopakodva. Elégettem anyám levelét, hogy ne zavarjon, de már késő volt: azt a néhány reszketősen írt mondatot nem tudtam elfelejteni. Csupa halottak jutottak eszembe. Lendvai Pali, Mohácsi Sándor, az unokaöcsém, Rezicska Joskó, Major Károly, aki lj-vel írta a nevét, és egy topolyai költő, a majd tíz évvel korábban eltemetett Nebojsza István. Nebi. Megvolt benne minden (tartós depresszió, karizmatikus jellem, alkoholimádat stb.), ami egy nagy költészet kialakulásához szükséges, de szerencsétlenségére a bácskai provincián született, ahol “dilettánsul ugatnak a kutyák”, s ahol a pálinkaszag kilométerekre is elszáll. Ő, mármint Nebi írta, hogy errefelé mindenkiben lakik egy élet, egy halál. De lehet, hogy mégsem ő volt, hanem Tóth Ferenc, a másik halott topolyai költő. Topolya sok halott költőt adott a vajdasági irodalomnak (Fehér Ferencet például). És most ez a sok költőhalál kikelt az édes anyaföldből, s kicsiny katonahalálokkal termékenyítette meg az egész Jugoszláv Néphadsereget. Ha lett volna időm, biztosan eltűnődöm, hogy vajon mi különböztette meg Kis Jóska villámgyors elmúlását apám hosszú haldoklásától. Mire gondolhatott az egyik, s mire a másik abban a végső, sorsdöntő pillanatban? Féltek-e az elkerülhetetlentől, vagy csak meglepődtek? Jóska komám valószínűleg nem is tudta, mi történik vele, hacsak nem igaz a szóbeszéd, hogy az ember az utolsó pillanatban végigéli az egész életét. Igen ám, de Jóska komám agyveleje rákenődött a Dajc oldalára, szemgolyói meg szétugrottak, mint a szöcskék. Ezután már nem volt mivel végigélni ezt a többszörösen is elbaszott életet, kivéve, ha az a végső pillanat nem olyan, mint a kétéltűek. Ha az utolsó pillanat már a halál része, vagyis a fizikai törvények figyelembevétele nélkül megy végbe, akkor az is előfordulhat, hogy agyvelő nélkül vagy egy atomrobbanás kellős közepén is újraálmodhatjuk az életünket, s mindezt azért, mert más időbe, más történések középpontjába kerülünk. Ha jártasabb lennék a szofisztikában, akkor meggyőzőbben tudnék érvelni, de a legfontosabb érv maga a halál. Senki sem tudja, milyen is ez valójában, s ha egy borgesi képességű filozófus időt szakítana rá, biztosan bebizonyítaná, hogy nem is létezik. Igen ám, de Borges a könnyebb utat választotta: az időt cáfolta meg. A halál puszta valósága Kis Jóskának és apámnak maradt. Vagy talán énnekem. Igen, énnekem! Ez tartja bennem a lelket…

…Három hétig táboroztunk ott az erdőszélen, s közben szórtuk az áldást. Hogy hová, azt senki sem tudta. Arra a gyakorlatra emlékeztetett mindez, amelyet Banja Luka mellett, a Kozara-hegy oldalán láttam. Boldog békeidők voltak azok, az országnak lehetősége is, kedve is volt katonásdit játszani. T-75-ösök lőtték az öt-tíz kilométerrel távolabb fölállított ócska Shermanokat, a rakétás egységek pedig a Manjacsa-domb túloldalán kialakított betonbunkereket. Nem is látták a célt, mégis telibe trafálták. Nekem hál’ Istennek nem kellett részt vennem ebben a cirkuszban, de mint a szervizcsapat oszlopos tagja, ott lehettem, s mindent végignézhettem. A Vukovár környéki erdőkben ugyanez a taktika érvényesült: lövedékeink a fák fölött surrantak el, s valahol az irdatlan messzeségben értek földet. Biztosan hatalmas pusztítást vittek végbe, mert a Joci által kiképzett fekete gárda egyre többször próbált bennünket elnémíttatni. Éjszakánként egészen az erdő széléig lopózkodtak, s ahol valami fényt láttak, rögtön odapörköltek. Két nappal Kis Jóska halála után már három sebesültünk volt. Az őrszemek találomra lőttek be a fák közé, bár az okosabbak inkább hasra vágták magukat, és várták, hogy a lövöldözés abbamaradjon. Egy csonoplyai fiú, bizonyos Stevic Mladen ezekben a vészterhes időkben mesélte el azt a történetet, amelynek hatásától azóta sem tudok szabadulni. A történet a következőképpen hangzott: Ezernyolcszázhatvanhárom június harmincadikán, a gettysburgi csata előestéjén John T. Munrock ezredes, a hatodik pennsylvaniai tüzérezred parancsnoka kilovagolt a lőállásokba, és fejét beledugta a legnagyobb mozsárágyú csövébe. Az eset hitelét a jelzett löveg mellett őrködő Frank Lebowitz káplár is megerősítette. Vallomása szerint az ezredes feje hét percig nyugodott a csőben, mialatt szárnysegédje, Robert Gavran zászlós látcsövével a déliek állásait pásztázta. A furcsa eset talán feledésbe is merült volna – hiszen a polgárháborút eldöntő ütközet előtt senki sem törődik egy tiszt bolondériáival –, de másnap a löveget kezelő James D. Hawott törzsőrmester meglepve tapasztalta, hogy a gránátok hangtalanul surrannak ki a csőtorokból. Észrevételeit ezernyolcszázhatvanhárom július ötödikén magának Ulysses Grant tábornoknak jelentette, aki precíz ember lévén azonnali vizsgálatot rendelt el. Elsőnek Frank Lebowitz káplárt hallgatták ki, majd előállították a könnyebben sebesült John T. Munrock ezredest is, ő azonban tagadta, hogy köze lenne a misztériumhoz. Ezután James D. Hawott törzsőrmester néhány törzskari tiszt jelenlétében elsütötte az ágyút. Dörrenés most sem hallatszott, csupán egy piszkosszürke füstcsík jelezte a lövedék útját. John T. Munrock ezredes sorsa ezzel megpecsételődött. Konok hallgatása fegyvertitok-rejtegetésre vallott, és ez a szolgálati szabályzat tizenhetedik pontjának ötödik bekezdése értelmében hazaárulásnak minősült. Kivégzésére ezernyolcszázhatvanhárom július hetedikén, a Gettysburg melletti erdőben került sor, egy tábori lelkész, a törzskar felelős megbízottja, valamint az ítélet-végrehajtásra kijelölt lövészszakasz jelenlétében. Így többen is tapasztalhatták, hogy a sortűz éles csattanásai helyett csak valami fojtott surrogásféle hallatszott a puskacsövekből…

…Amíg a battériánál voltam, nem hallottam mást, csak rémtörténeteket. Esténként, amikor ledőltünk a rothadt szalmából, penészes szárkévékből rakott alomra, s kivettük fülünkből a kenyérbélből gyúrt hangtompító galacsinokat, kivégzésekkel, kínzásokkal próbáltuk egymást túllicitálni. Olyan volt ez, mint a póker, csak kártyalapok nélkül. Százmárkás alapra játszottunk, s aki nem bírta tartani a tétet, aki nem ötlött ki újabb, az előbbinél is hajmeresztőbb borzalmakat, elbúcsúzhatott a pénzétől. Jocinak hála hülyére nyertem magam. Hiába erőlködtek a fiúk, hiába emlegettek régi baleseteket, mindig elcsöndesedtek, ha egy Dzsibutiban megesett légióstörténettel rukkoltam elő. Egyszer több mint kétezer márkát zsebeltem be azzal az epizóddal, amely arról szólt, hogy Jociék járőre elkapott két fegyvercsempész etiópot. Ahogy az ilyenkor szokás, be kellett őket kísérniük a többnapi járóföldre lévő helyőrségi laktanyába, ám a feladatot csak félig tudták teljesíteni. Első éjjel, de inkább hajnalban az egyik csempészt megcsípte egy skorpió. Minden légiósnál volt egy ilyen esetre tartogatott ellenméreg-ampulla, ám az elfogott csempészek a zörgő faszukon kívül semmit sem tudtak fölmutatni (a társaság itt még röhögött, mert nem tudták, mi fog következni). Nem telt belé egy óra, s a csempész már a földön fetrengett kínjában. Joci komámék pedig ültek a fenekükön, és lesték a fejleményeket. Ha volt a barátodnak szérumja, miért nem adta oda neki?, szólt közbe valaki a sötétből. Ekkor már tudtam, hogy megnyerem a partit. Mert akkor neki nem maradt volna, válaszoltam a lehető legközömbösebb hangon. Mit számít az, ha a többieké megmaradt. Ha teszem azt, ő is beleül egy skorpióba, elkéri valamelyik bajtársától, és beadja magának, vitatkozott a hang a sötétből. Vártam egy kicsit, aztán kimondtam: és ha nem adja oda? Olyan csönd lett, hogy még a szívdobogásom is meghallottam. Hogyhogy nem adja?!, szólt a hang, hát bajtársak voltak, vagy nem? A dolog nem ennyire egyszerű, mordult egy másik hang. Ha a légiós komád odaadta volna a négernek a saját ampulláját, és miután őt is megcsípte a skorpió, elkéri az egyik társától, akkor az a társ lenne a kiszolgáltatott. Igen!, lelkendezett egy csonoplyai fiú, aki már a bemelegítő körben kiesett, akárhogy is nézzük, ebben a történetben valaki mindig ki van szolgáltatva. Ez így megoldhatatlan. Ők mégis megoldották, mondtam mosolyogva. Éspedig?, fordult felém a csonoplyai fiú. Hagyták a négert, hadd szenvedjen. A szerencsétlen a végén már sírva könyörgött, hogy lőjék le. Undorító, morgott valaki a pajta végéből, lelőtték, ugye? Egy frászt lőtték le, mondtam. Tiltja a szabályzat. A másik néger följelenthette volna az illetőt. Inkább hagyták, hogy a pasas kiszenvedjen. Állítólag nagyon mocskos halála volt. Akarjátok, hogy részletezzem? Nem akarták. Fölvettem a pénzt, és a mundérom belső zsebébe gyömöszöltem. Aznap már nem játszottunk többet, sőt a következő éjjel sem. Aztán megjöttek a fekete ruhások, s amikor megtudták, milyen pókert találtunk ki, addig kapacitáltak bennünket, hogy újból összehívtuk a partit. Rábasztunk, annyi szent, mert ezek az önkéntesek éjjelente besurrantak az ostromlott városba, fölvágták az alvó lányok hasát, a fiúk pöcsét pedig tőből lemetszették, aztán belegyömöszölték szegény szerencsétlenek szájába. Ilyen borzalmakkal már nem tudtunk versenyezni. El is veszítettem a nyereményemet annak rendje-módja szerint. Amikor megkaptam a parancsot, hogy a műszaki zászlóaljba helyeztek, már csak háromszáz márkám maradt…

…Az utolsó pillanatban kaptam meg az áthelyezést, mert már kezdett rajtam kiütközni a Munrock-effektus: napok óta csak valami surrogásfélét hallottam az ágyúlövésekből. Először arra gyanakodtam, hogy kenyérgalacsin-darabok maradtak a fülemben, de hiába piszkáltam gyufával, hiába merészkedtem egyre mélyebbre, nem ért semmit. Amikor már véresen húztam ki a gyufaszálat, tudtam, hogy baj van: alighanem meg fogok őrülni. Puskám nem volt, hogy főbe lőjem magam, s a JNA-ból hazacsempészett töltényem is otthon maradt, az önakasztás pedig egész egyszerűen nem jöhetett számításba. Sehol egy rejtett zug, sehol egy vízszintesen kinyújtózkodott ág, sehol egy jó rudalló kötél. Nagyapám sem úgy l’art pour l’art kötötte föl magát, hanem előbb fűnek-fának hajtogatta, s mert mindenki csak legyintett rá, átváltott hallgatásra. És amikor megérett benne az elhatározás, vizet melegített, a pléhteknőben megfürdött, s a legjobb ruháját vette magára. Ezután elszívott két szarajevói Zetát (anyám később megtalálta a csikkeket a hamutartóban), majd a konyhaasztalra kikészített minden okiratot, amelyről úgy vélte, fontos lehet. Hajnali négykor megállította a faliórát, s az udvaron álló savanyúalmafára annak rendje-módja szerint fölkötötte magát. Így kell ezt csinálni. No de azt ne felejtsük el, hogy nagyapám akkor már hét éve özvegy volt, s nyugodtan készülődhetett. Az udvar és a savanyúalmafa nem hasonlítható össze a battériával, ahol a bokáig érő pocsolyában piócákként nyüzsgött a kiszolgáló legénység. Nekünk csak a régimódi olívazöld egyenruha jutott, amelyet a hadtáp jóindulatából bőven megacatoltak naftalinnal, s most, az októberi esők olyan orrfacsaró gőzöket csaltak ki belőle, hogy a lőpor csípős füstje parfümnek tűnt mellette. A járművekből kifolyt olaj gépszaggal terhelte meg ezt az egyébként is elviselhetetlen miazmát, amelyet az erdőből kisodródó rothadásszag még meg is tetézett. És nekem éppen itt kell kiszenvednem? Ezért nevelt anyám, hogy belepusztuljak ebbe a förtelembe? Ezért hordozott a karján? Ezért etetett a szájából? És ezért dobta elém a sors azt a mágikus könyvet? A dolog már csak azért sem stimmelt, mert az Ulikssal jól haladtam. Éppen ott tartottam, hogy: Stephen Dedalus je kroz paucinasti prozor promatrao draguljareve prste kako ispituju od vremena potamneji lanac.** Itt álltam meg, itt horgonyoztam le, ennél az idővel megfeketedett láncnál, amelyet az ékszerész a pókhálós ablak túloldalán nézegetett, s amely ablak innenső felén Stephen Dedalus kukucskált befelé. Ez volt az a pont, ahová a horvát nyelvű Ulysses megfejtésében eljutottam. Egy megfeketedett lánc állta az utamat, s bár tudva tudtam, hogy újabb varázsigékkel kell meghosszabbítanom siralmasnak is mondható életemet, nem bírtam továbbdöccenni. Időm sem volt rá, mert a rémmesés pókerre koncentráltam, meg akkor már nem is hittem a dologban annyira. Inkább arról a képeslapról ábrándoztam, amit könyvjelzőként a lapok közé illesztettem. Szabó Lajkó írta nekem Budapestről: Szevasz, komám! Amint látod, Pestre kerültem. Egy hete vagyok itt, s ahhoz képest, amin keresztülmentünk, jól megy sorom. A csapat sajnos szétszóródott, Juhászról például semmit sem. Állítólag Ausztriába készül, a nagynénjéhez. Én úgy döntöttem, hogy itt maradok, ameddig lehet. Egyelőre ennyit. Majd még jelentkezem. Vigyázz magadra. Üdv. Szabó Lajkó. Furcsa volt, nagyon furcsa. Mintha kívülálló lett volna, vagy inkább egy harmadik, mindenek felett álló személy. A Sors. A cenzúra alaposan megforgatott minden küldeményt, a külföldieket pedig eleve rejtjelezett ügynöki utasításnak hitte, ez a razglednica mégis itt volt a könyvemben. Rátapadt arra a fekete láncra, amelyet Stephen Dedalus fikszírozott a pókhálós üvegen keresztül. Üzent nekem, s nem vettem észre, mert az őrületemmel voltam elfoglalva. Az áthelyezés – azt hittem – kiemel ebből az észvesztéssel fenyegető förtelemből, de tévedtem. Miként Dedalus, én is találkoztam egy fekete nyaklánccal, s ez a ki tudja, honnét jött ékszer a vesztemet okozta…

…Sztepánovics százados féltette a tyúkszaros életét. Tudta, hogy közel a pillanat, amikor Munrock ezredes módjára beledugom a fejem a messzehordó ágyú csövébe, vagy ha ez nem sikerülne, akkor egy kalapáccsal rácsapok a kiélesített lövedék hegyére, és a battéria pruzsérostól elszáll a picsába. Gyáva ember volt ez a Sztepánovics, egyáltalán nem volt méltó hegyilakó őseihez. Mindegy: áthelyeztetett a műszaki zászlóaljhoz. Azt mondta, kell ott nekik egy autóvillany-szerelő. Hiába ellenkeztem, hogy én nem vagyok autóvillany-szerelő, rám förmedt, hogy kussoljak, és szedjem a cókmókomat. A műszaki zászlóalj egy Dalj környéki faluban állomásozott, alig néhány száz méterre a Dunától. Nem mondhatom, hogy kitörő örömmel fogadtak volna. A fiúk szakállt növesztettek, néhányan pedig az önkéntesek fekete csákóját viselték, a szokásos kereszttel és négy c betűvel. Volt köztük egy öreg is. Lehetett vagy hatvanéves, ha nem több. Ez a fickó olyan furcsán nézett rám, hogy az volt az érzésem, találkoztunk már valahol. Da li se poznajemo?, próbálkoztam a szokásos ismerkedési formulával, de ő csak mosolygott. Tudsz hegeszteni?, kérdezte magyarul. A háromhuszonötös elektródát meg tudom különböztetni a hurkapálcikától, válaszoltam. Itt autogénnel kéne hegeszteni, vakarózott az öreg. Tankot?, hunyorogtam. Visszahunyorgott. Látsz itt egyetlen tankot is? Nem láttam. A gazdasági udvaron csak Zastava 750-esek, 101-esek, Golfok, Opel Kadettek és Renault 4-esek sorakoztak. Mi ez, autószerviz?, értetlenkedtem. Félig-meddig, mondta az öreg. A tisztek mindennap hoznak pár autót, én átnézem őket, megigazítom a gyújtást, beszabályozom a fogyasztást, aztán továbbadom. Csupa vukovári rendszám, állapítottam meg, de az öreg csak nevetett. Miért, mit gondoltál?, fordult felém. Nekem az a dolgom, hogy rendbe hozzam őket. Segítesz, vagy nem? Azt válaszoltam, nem értek az autómechanikusi munkához. Mintha azt mondták volna, villanyszerelő vagy, csodálkozott a vénség. Gondoltam, bevallom neki, hogy könyvet írtam, de még idejében meggondoltam magam. Az vagyok, de drótos. Nálam a feszültség kétszázhúsz voltnál kezdődik. Mit számít az, legyintett az öreg, két nap alatt belejössz. Csak a testet kell megkülönböztetni a pozitívtól. Nem nagy vasz iz dasz. Akkor miért nem csinálja egyedül?, ellenkeztem. Ezt mind?, tárta szét a karját. Hallgattam. Az autójavítás összehasonlíthatatlanul jobbnak tűnt az egész napos ágyútöltögetésnél, de apám halála óta valahogy semmi sem érdekelt. Legalábbis nem igazán. Ha eszembe jutott, mi várhat otthon, görcsbe rándult a gyomrom, ha megláttam a nyugat felé vonuló páncélosokat, rám jött a vékonyfosás. Még a lányok sem érdekeltek. Annuska teljesen kiment a fejemből. Mintha soha nem is létezett volna. Miért ez a rengeteg kínlódás? Mi értelme van annak, hogy nyerünk pár napot? És még autót is kell javítani. Egyáltalán megéri?, kérdeztem félhangosan. De még mennyire!, vágta rá az öreg. A tisztek aranylánccal fizetnek. Egy autó egy aranylánc. Már van egy egész marékkal! Akkorát dobbant a szívem, hogy azt hittem, kiszakad: ez a félnótás, ez a vénség elfogadta más aranyát! Nem tudta, hogy az arany magába szívja az álmokat, s hogy ezek az álmok éjjelente előjönnek, s mint a denevérek, elszívják belőle az életerőt. Furcsa módon mégsem látszott betegnek. Nekem nem kell az arany, mondtam, s az öreg a vállamra csapott. Jól van, ecsém, ne izgasd fel magad. Majd meglássuk, mit csinálhatunk. Gyere, megmutatom, hol lesz a fekhelyed. Aznap éjjel az aranyból kiszabadult lidércek úgy kaffogtak a fejem fölött, mint halott barátaim lelkei szoktak a nyugodtabb időkben. Pontosan tudtam, honnét van az a rengeteg nyaklánc: megerőszakolt, lefejezett menyecskék nyakából. És azt is tudtam, hogyan történhetett mindez: egy fölgyújtott, kifosztott város főterén, Isten szent ege alatt. Ezzel a képzettel hosszan eljátszogattam. A végén már azt sem tudtam, mi a valóság és mi a képzelet…

…Láthatta az öreg is, mennyire utálom, de azt hitte, nem árthatok neki. Délelőttjeink java része avval múlt el, hogy megszemléltük a frissiben behozott autókat, megnéztük, nincs-e rajtuk golyó ütötte lyuk vagy egyéb horpadás, mert akkor tovább kellett adnunk a bontóba. Csak tökéletes darabokat vehettünk át. Ezután Dúlé – így hívták az öreget – egy tízes villáskulccsal és keresztfejű csavarhúzóval beállította a gyújtást, én meg elbíbelődtem kicsit a lámpák körül. Ha történetesen dízeljármű érkezett, a munka bonyolultabbá vált, mert a Bosch pumpát a Daljban hadicélokra lefoglalt szervizbe kellett vinni tarírozásra. Estefelé így is mindennel készek voltunk. A tisztek ekkor besétáltak a kiglancolt kocsik közé, próbálgatták, milyen ülés esik bennük, s amelyik megtetszett nekik, azt aranylánccal lefoglalták. Az öreg Dúlé mohón tűrte zsebbe az ablaktörlőkön fityegő ékszereket, aztán a parkolóplaccon átlavírozva a kijárathoz kormányozta az “árut”. A kapunál a századosok vagy csicskásaik bepattantak a volán mögé, és a hátország felé vették az irányt. Hat órakor már üres volt az udvar. Egy alkalommal Dúlé odajött hozzám, megfogta a kezemet, és a markomba nyomta a napi bevételt. Vedd már el, te barom!, sziszegte. Olyan idők jönnek, amikor csak száraz arannyal lehet fizetni. Ránéztem. A sötétben is láttam, hogy megvillan a szeme. Mint két istenverte kabátgomb. Én nem akarok fizetni semmivel, mondtam, amilyen határozottan csak tudtam, de éreztem, hogy szájboltomban megzördülnek a szavak. Akkor gondolj a szüleidre!, vágott vissza. Erre már nem volt mit válaszolnom. Apám ebben a pillanatban két méter mélyen pihent a földben, anyám meg a sötét szobában a fal felé fordulva hangtalanul sírdogált. Mi köze magának a szüleimhez?!, fortyantam fel. Jól van na!, mondta, és elvette a láncokat. Mindenki úgy teszi tönkre az életét, ahogy akarja, szólt vissza a stószba rakott gumiabroncsok közül. A falnak támaszkodva hallgattam zsörtölődését, mígnem újra rám talált a csönd. Végigfolyt a hátamon, le a bokámig, s onnét is tovább, ki az udvarra. A látóhatár szélén narancsvörös csík feszült, attól feljebb egyre mélyülő kékség. És ez a tintafolyam valahogy a föld hátára is leszivároghatott, mert a sár szürkesége teljesen eltűnt, s helyébe ez a furcsa derengés költözködött. Egy tócsa feszült a lábomnál, s ebben a tócsában megláttam Istent. Hol világosabb, hol sötétebb volt annál a sárgyűrűnél, ami körülvette, én meg néztem, ráfeszítve a pillantásom, s nem gondoltam semmire, nem próbáltam üzenetet venni, sem fogadkozni. Nem kétely volt ez, hanem a bizonyosság. Ezt a tócsát semmi sem kapcsolta hozzá a múltban végbement s a jövőben elkövetkező eseményekhez, de ott volt, mégpedig minden magyarázat nélkül. Ha vallásos lettem volna, biztosan leborulok, és homlokomat a földhöz érintem, de nem vagyok vallásos. Akár el is fordulhattam volna tőle, s hogy mégsem tettem, annak egyszerű volt a magyarázata: megéreztem, hogy valami van a kezemen, valami, ami az előbb még nem volt ott. A tócsáról pontosan annyi fény vetült vissza, hogy láthattam: egy tízdináros nagyságú fekete folt az, s amikor megszagoltam, éreztem, hogy vér. Csak nem az egyik nyaklánc medálja?!, villant eszembe, de nem emlékeztem, hogy éreztem a szúráskor jelentkező fájdalmat. Nem hagyott nyugodni a dolog. Utánamentem az öregnek, és kiráncigáltam a vackáról. Mutassa a láncokat!, förmedtem rá. Na végre, csakhogy megjött az eszed, mondta, miközben a zsebében kotorászott. A felém nyújtott ékszerek közt megláttam egy feketét. Megfogtam, fölemeltem, s úgy néztem, olyan vizslató alapossággal, ahogy csak tőlem tellett. Ha tetszik, nyugodtan megtarthatod, mondta az öreg rekedten. A láncon már megszáradt a vér, de a szemek között még látszott valami hajdan volt pirosságából. Ez véres, állapítottam meg nyugalommal. Nagy eset, mondta az öreg Dúlé, és a fal felé fordult. Az ágya mellett ott volt a nyitott szerszámosláda, s benne a negyvenegyes villáskulcs. Lehajoltam érte…

…Lehajoltam, de rögtön ki is egyenesedtem. Ezért a kurafiért kerüljek hadbíróság elé? Nem ettem meszet! Visszamentem a műhelybe, hogy megmossam a kezem, s hogy olvassak néhány oldalt az Uliksből. Azt hittem, ez majd megnyugtat, de inkább a könyvjelzőként használt képeslapot nézegettem: Budapest éjjel. Kucor Józsi komám pár évvel ezelőtt ott szerelte a villanyt, egy hóbortos pasasnál, aki a budai hegyek legészakibb pontján épített magának házat. Később azt állította, két nap alatt meg lehet ismerni a város logikáját. Egy a lényeg, mondta, akármerre indul az ember, mindig hegyet kell másznia. Élményekkel és haszontalanságokkal megpakolva jött vissza. Hozott egy rossz Sinclair Spektrum számítógépet is, amit a karbantartó csoport együttes erővel próbált működőképessé varázsolni, eredménytelenül. Ha olyan sokat nem is, de egy napot én is eltöltöttem már Budapesten. Hetvenhétben a vállalatból különbusz indult a magyar–szovjet meccsre. Ott voltam a fedélzeten. Ezen az örökké emlékezetes napon mintegy ötszáz métert sétálhattam a Lenin körúton, s mert volt néhány forintom, az egyik utamba eső hangszerboltban vásároltam egy eredeti Fender gitárpengetőt. A meccs szenzációs volt (a magyarok kettő-egyre nyertek), de utána nem várt bonyodalmak következtek: Juhász Sankó nem akart előkerülni. A Népstadion előtti parkolóplaccon egy idő múlva már csak a mi járgányunk árválkodott. Szidtuk Juhász Sankó anyját, mert nem mehettünk haza nélküle, mivel közös útlevelünk volt. Idegességünkben egymás után szívtuk a filter nélküli Kossuthokat, s úgy éjféltájban a Stefánia út felől ismerős járású fazont láttunk fölbukkanni. Juhász Sankó volt. Hogy merre járt, örök talány. Napokkal az események után nekem megsúgta, hogy az utcák elcsúsztak előtte, s mint az összekevert kártyalapok, tetszőleges sorrendben mutatták meg magukat. A Rottenbiller utcából például direkt át lehetett sétálni az Andrássy útra, amire ugyebár annak előtte sosem volt példa. Nem hittem egy szavát sem, mert több jel is arra utalt, hogy az eltévedést megelőzően bevette a hetven cseppet. Soltvadkertnél például megállította a járgányt, és rögtön a busz mellett belefosott az árokba. Körülbelül abban az időben gondolkodhattam ezen a történeten, amikor tőlünk néhány kilométerre egy diverzáns banda rajtaütött az erdőszélre telepített battérián. Egyetlen hang nélkül végeztek Juhász Sankóval, Tóth Lacival, a két topolyaival, a Gogity Milorád nevű crangoraccal, a tyúkszaros életét féltő Sztepánovics századossal, a Munrock ezredes históriáját elmesélő Stevic Mladennel. Meghaltak a cimboráim, miközben én az Ulikssal vívódtam. Ezzel a varázskönyvvel próbáltam megmenteni a tyúkszaros életem, de másnap, amikor megtudtam, mi történt, beletömködtem a könyvet a hátizsákomba, és nem is vettem ki többé. Ennek magyarázata pofonegyszerű: már Kis Jóska után sem volt értelme tovább csinálni, most meg köpni kellett az egészre. Csak azt sajnáltam, hogy nincs egy tandzsarám meg egy golyóm, amivel fejbe lőhetném magam. Kénytelen leszek menekülni, szögeztem le, miközben a műhely felé bandukoltam, s tudtam, hogy ez csakis előrefelé lehetséges…

…Két nappal a nyakláncos affér után egy BMW-t kaptunk, eszéki rendszámmal. Mélykék volt, mint a bácskai föld tavasszal, szántáskor. Sokáig nézegettük az öreggel. Nem tudom, mire gondolhatott, de nekem az jutott eszembe, hogy milyen jó is lenne ezzel a kocsival hazamenni, és behúzott kézifékkel háromszázhatvan fokos fordulatot tenni a falu központjában. Dúlé ezután megfogta a hébért, az első kerék mögé tette, és tekergetni kezdte a kallantyút. Ereszt a karterdekli, mondta, meg kell nézni a pakolást. Mássz alá! Én?, csodálkoztam. Nem, majd Csoszics ezredes!, hunyorított vissza. (Csoszics ezredes volt a technikai részleg parancsnoka.) Másszon alá a rosseb! Nem vagyok én mechanikus! Az öreg nem szólt egy szót sem, csak tekerte a hébért. Amikor a BMW már vagy fél méter magasan függött a levegőben, beakasztotta a fogaskerekek közé a rögzítő pöcköt, s megfogva egy villáskulcsot letérdepelt, és bemászott a kocsi alá. Ekkor már tudtam: ha itt maradok, nem érhetem meg a reggelt. Ez a vén pöcs nem fogja magát meggondolni, mint én tegnapelőtt. Annál is inkább, mert a következmények aránylag jól beláthatók: az írnokok újabb rovátkát húznak a veszteséglistára, engemet meg belevágnak egy Kis Jóska-típusú pléhkoporsóba. Ott álltam a hébér mellett, s figyeltem, hogy az öreg Dúlé miként helyezkedik el a karterdekli alatt. Deréktól fölfelé már nem is látszott, amikor elpöcköltem a félig szívott Ibár filtert, s egy elegáns mozdulattal kiakasztottam a rögzítő pöcköt. A kurbli propellersebességgel kezdett pörögni. Zörögtek a fogaskerekek, mint a háborodottak, a fémkasztli meg úgy pattogott, mintha az évek során felgyülemlett dörzselektromosság most sült volna ki belőle. Dúlé lába megrándult, és mintha kiáltott is volna a BMW alól, ám ez a kiáltás befelé harsant. Az egyik gömbcsukló pontosan a szájába nyomódott, és annak padlatán átszakadva tarkójánál fogva a földhöz szegezte. Onnét tudom mindezt, mert lehasaltam, s amennyire lehetett, szemügyre vettem. A lefejezett csirke semmiség volt ahhoz képest, sőt az a macska is második helyre szorult, amelynek csigamód kidülledt szeme (szintén autó taposta el) sokáig vezetett a szörnyűségi toplistámon. Én okoztam mindezt, én, aki harmincöt éves múltam, s még nem öltem embert, sőt ha vért láttam, irtózattal fordultam el. Néhány évvel ezelőtt A vértócsa címmel egészen tűrhető novellát fabrikáltam, mégsem tudtam elképzelni ilyen szörnyűséget. Eszembe jutott az is, hogy hálálkodtam a sorsnak, amikor megúsztam Pekosz kézlevágását, mert hiszen gyáva voltam, ráadásul gyenge is. Egészen eddig a pillanatig. Mert akárhogy is vert a szívem, tudtam, hogy most aztán férfiasat cselekedtem. Megölni egy embert akkor sem kis dolog, ha mindezt egy ormótlan fémdoboz segítségével visszük végbe. Igazságosztó lettem, hisz ez a vénség halott emberek álmait rabolta el, ami pontosan olyan, mintha a síron túl szégyenítette volna meg őket. Már csak azt kellett eldöntenem, melyik irányba meneküljek. A Duna felé nem indulhattam, mert a megáradt folyóval képtelenség lett volna megbirkózni, dél felé a legfontosabb utánpótlási vonalak keresztezték utamat, északon meg a Dráva mocsarai. Nem tehettem mást, át kellett vágnom az ostromlott városon. És ekkor eszembe jutott Joci, hogy szerencsés esetben vele is összefuthatok…

…Menekülés – mennyi titok, mennyi misztikum lappang ebben a kifejezésben! Ezt félte anyám is, pedig csak halovány sejtelme lehetett a valódi jelentéséről. Tízéves volt, amikor először látott háborús menekülteket. Az iskolaablakban ült (nagyapám egészen negyvenötig pedellus volt a később lebontott Boza iskolában), onnét leste a kerékpárt, batyut, koffert cipelő kisemmizetteket. Mindezt titokban cselekedte, mert a kövesúton ballagók olyanok voltak, mintha fertőző betegségben szenvedtek volna. Ha rájuk nézett az ember, már el is kapta a kórt; ha valamilyen árnyalt jelét adta annak, hogy együtt érez velük, már készíthette is a saját menekülős cuccát. Nem csoda, hogy aki éppen nem menekült, az nagy ívben elfordult tőlük. Ez volt a feltétele annak, hogy ők – időlegesen – maradhattak. De anyám már akkor tudta, hogy ezt a szörnyűséges tapasztalatot senki sem úszhatja meg. Hogy miért? Csoda tudja. Olyan törvény ez, mint a gravitáció: van és kész. Életében mindenki átesik legalább egyszer a menekülésen, s vele együtt a háborún. A nyugalom, s vele együtt az otthon állandósága csupán illúzió. Bármelyik pillanatban jöhet egy politikus, aki fölpiszkálja az emberekben lapuló csürhét, s akkor rájövünk, hogy Tamási Áron szépet mondott, de nem igazat. Az igazságot a szétlőtt városokban kell keresgélnünk, s ha mindenáron ragaszkodni akarunk Tamási életértelmezéséhez, akkor azt kell mondanunk: azért vagyunk a világon, hogy valahol meneküljünk benne. Anyám már tízéves fejjel rájött erre a hatalmas igazságra, s minden porcikájában rettegett tőle. Úgy tartotta, ennél nagyobb megméretés nem is létezik, s bár a hatvanas és később a hetvenes években a legtökéletesebb béke s a még tökéletesebb jólét honolt számos nemzetből és nemzetiségből összetákolt országunkban, ő bizton állította: ez is csak menekülés. Engem is arra nevelt, hogy mindaz, amit tragikusnak vélek, fakó semmiség ahhoz képest, amit majd meneküléskor kell megtapasztalnom. Milyen igaza volt! Már az előző menekülésem is megért egy misét, hiszen a horvátok kivégzőosztaga elől kellett meglépnem, de nyomába sem kéredzkedhetett ennek a másodiknak. Pedig – hallgatva anyám múltból jövő tanácsára – nem vacilláltam túl sokat. Visszamentem az öreg Dúlé hálóhelyére, és a kazettájából kivettem a nyakláncokat. Nem tudom, miben reménykedtem; talán abban, hogy rátalálok a gazdájuk holttestére, és visszaszolgáltathatom nekik, de lehet, hogy csak azt a látszatot akartam kelteni: rablógyilkosság történt. Az ilyesmit félvállról vették, a más természetű ügyeket viszont keményen megtorolták (Dúlé ugyanis pravoszláv volt, én meg katolikus). Mondhatni: ösztönösen védtem magam, bár ami a horvátokat illeti, náluk meg kifejezetten rossz útlevél lett volna egy maréknyi véres nyaklánc. Ha elkapnak, s valamelyikük megtalálja nálam a halott rokona ékszereit, akkor ezerszeresen is jaj nekem. Mégis: elvittem a nyakláncokat, s előrefelé, Vukovárnak menekültem. Át a kukoricaföldeken, át a füstölgő géproncsok között, át a bombatölcséreken, át a rommá lőtt gyárakon, lakóépületeken. Magasan állt a nap, a mesterlövészek jól láthattak, de éppen ezt akartam. Ha bújok, ha bokrok között lopózkodok, valaki biztosan belém trafálna egyet, ám aki nyíltan, egyenes derékkal járkál, az jószerével láthatatlan. A biztos pontok ugyanis sohasem érdekesek. A háború lényegét a bizonytalanság adja, én legalábbis ebben reménykedtem…

…Bejutni a városba – ez a cél vitt előre, mint egy beprogramozott, megsemmisíthetetlen gépezetet. Vukovárnak nem voltak csipkézett falai, s nem is épült tizenkét dombra, mégis szakasztott olyan volt, mint Jeruzsálem. Sárgára meszelt házain nátriumfény világolt – legalábbis azokban a boldog békeidőkben, amikor Zastava 750-esemmel erre kalandoztam. A sugárutakon meg a templomokon szétporladó világosság vörösre festette az alacsonyan szálló felhőket, s ettől sivatagsárga lett minden háztető. Tuzláról visszafelé iparkodván Borovó felől hatoltam be a szlavóniai Jeruzsálembe, mégpedig úgy, hogy szinte észrevétlenül surrantam keresztül az újabban fontos hídfőállássá minősült Borovo Selón. Hatalmas megkönnyebbülés volt, hogy megszabadultam a környékbeli erdők veszedelmes manóitól, haramiáitól. Eszembe sem jutott, hogy most Jeruzsálemben csavargok. Nem gondoltam a keresztesekre, akik porszemmé alakulva próbáltak behatolni a repedésekbe, majd miután sikerült nekik, a vékony járatokat megszázszorozva, ezerszerezve rombolták szét az egész építményt. Hol vannak már a keresztesek? Hová fújta el szakállukat a szél? És hol vannak azok a kapillárisok, amelyeket Alefként tágítottak a város monolittömbjében? Csak a jelen valósága létezik, ez az örökkévaló, amelyen innen és túl nincs semmi néven nevezhető. A világtörténelem az iménti lépésem mögött maradt, annál a gödörnél, amelyben a véres vizet láttam, a filozófia meg abban az odvas fadarabban fészkel, amely fölött most léptem át. Egy fatörzs kikerülésekor a kéreg rajzolatában megláthatom Jézus arcát. De éppen csak odapillantok, mert porszem mivoltomban be kell hatolnom a sárga városba, és eljutni a főteréig, hogy megnézzem: igaz volt-e az, amit álmodtam. Egy tépett ponyvájú TAM-nak kéne ott lennie, meg néhány fekete ingesnek, akik egy fej nélküli női holttestet erőszakolnak. Képzeletben többször is besurrantam ide, és végigbarangoltam az utcákat. Minden kapualjat, minden beszögellést ismerek. De mégsem ez a legfontosabb: fegyverszünet van, a távcsövek a hátam mögötti erdősávot követik, az erdősávból meg a romokat pásztázzák. Egy bakancsos, köpenyes porszem senkit sem érdekel. Ha megállítanak, azt fogom mondani: városnézőbe megyek. Ha magammal hozhattam volna Annuskát, el is hinnék, biztosan. Kár, hogy nincs meg a Zastava 750-esem. A szélső házakig utaznánk, aztán gyalog tovább addig a drótkerítésig, amelyen néhány pillanat, év vagy évszázad múlva át kell kecmeregnem. Jönne Annuska, csöndben, titokzatosan, s ha nagy ritkán megszólalna, akkor sem mondana lényegeset. Vértelen lenne, mint egy századfordulós irodalmi hős. Ha nagyon meg akarnám alázni, azt is mondhatnám: olyan semmitmondó lenne, mint Wells asszonyai. De nem akarom bántani. Harctéren legyen kíméletes az ember…

…És akkor hirtelen azon vettem észre magam, hogy félek. Egy pillanat volt az egész: belém csikamlott valami fájásféleség, egy felülről lekent atyai pofon, s fölébresztett. Ugyanúgy jártam, mint a holdkóros, aki a tetőgerincen tér magához. Nincs többé talapzat, amin lépdelni lehet, csak fekete mélység. Megszédültem, talán le is rogytam. Száz lépésre ha lehettem a szélső házaktól, ám azokban a megtépett, kiszálkásodott épületekben a város legelszántabb védelmezői sunyítottak. Száz puskacső vett célba egyszerre, és legalább ennyi a hátam mögül az erdőből. Már az is kész csoda volt, hogy idáig eljutottam, hogy nem léptem rá valamelyik taposóaknára, s hogy nem lőtte szét a fejemet valamelyik unatkozó mesterlövész. Egyetlen reményem maradt: mozdulatlanul várni, amíg besötétedik. A puskát tartó kéz is megmacskásodik egyszer, s akkor vagy meghúzza a ravaszt, vagy leengedi a fegyvert. Ha meghúzza, tiszta ügy: meg fogom tudni, mit érezhetett Kis Jóska, amikor a rézköpenybe bújtatott ólomdarabka átviharzott a koponyáján, ha pedig leengedi, elveszít a szeme elől. A célzótüskében nincs memória, másodszorra már aligha fog megtalálni. Egy biztos: nem kellett volna olyan könnyelműen lemondani az Uliks továbbolvasásáról. Előszedhetném most is, hiszen itt van a hátizsákomban, de ezzel aláírnám a halálos ítéletemet. Nincs provokatívabb cselekvés annál, ha valaki a harcmező kellős közepén magas irodalmat olvas. A szembenállók biztosan össztüzet zúdítanának rá. Ezt a lehetőséget tehát már elherdáltam. A Mohácsi-fajzatok mind ilyenek: eldobnak maguktól mindent és mindenkit, hogy kínkeserves játszódással újból megtalálják. Dőrék vagyunk és pökhendiek, sőt tenyerünkkel a pálinkáspohárra is rácsapunk, ha úgy hozza a helyzet. Ellentmondást nem tűrő hangon tudunk vitatkozni, s belekötünk az élő fába is. Hetedíziglen visszamenőleg nem vittük semmire. Házat nem építettünk, földet is csak hébe-korba vásároltunk, de tiszták voltunk, mindig rendezettek, és veszettül csinosak. Lányainkért nemegyszer pattant ki csetepaté a kocsmákban. Kevélységünkkel jól összefért a szerelem, s ha másért nem, már csak ezért a tulajdonságunkért is megérdemeljük, hogy metafizikai talányként kezeljenek bennünket. Mohácsi Sándort, egyetlen férfi unokatestvéremet agyonvágta az áram. Olyan ember volt, aki három mondat után bárkivel véleménykülönbséget tudott teremteni. Ennyi különlegesség összpontosult bennem is, az utolsóként megmaradt Mohácsiban. Ennyi, és nem több. Guggoltam, s vártam, hogy a csontsárga falak szürkére változzanak. Beszívtam a levegőt, kilélegeztem, megint beszívtam, megint kilélegeztem. Máskor ez a cselekvéssor föl sem tűnhetett volna, de most korántsem volt ennyire egyértelmű. Akármikor bekövetkezhetett az, hogy a belélegzett levegőt már nem kell kilélegezni. Megfeszítettem minden izmom, hogy a végső, leghatalmasabb ütésnek úgy-ahogy ellenálljak, de az sehogyan sem akart megérkezni. Összehugyoztam magam, állkapcámat görcs ráncigálta. Észnél voltam-e, vagy sem, nem tudtam eldönteni. Estefelé a horvátok lőni kezdték az erdőt. A golyók magasan a fejem fölött suhantak hangtalanul. Már sötét volt, amikor a Duna-parti erdőkből megérkezett a válasz. A becsapódás lángoszlopából ítélve olyan rakéták lehettek, amilyenekkel sorkatonáskodásom idején a Manjacsa-hegy oldalát aprítottuk. A hirtelen támadt ribillióban senkinek sem volt kedve velem foglalatoskodni. Könnyedén elértem a szélső házakig, és a kerteken átlopózkodva befurakodtam a városba…

…Úgy emlékszem, Travnikban kerültem először igazi életveszélybe. A testvériség-egység fénykorát éltük akkoriban. Ha Ovcsarevóra (magyarul Birkásra) vonultunk lövészetre, a bosnyák hegyilakók odajöttek hozzánk, és szőlővel, friss forrásvízzel kedveskedtek. A városiak is barátságosak voltak; a kafanákban nemegyszer hívtak meg bennünket kávéra, baklavára. Csodáltam ezt a meredek hegyoldalakra épített várost, s fezt vagy dimiját viselő minden különös lakóját. Igen ám, de a csodálat kevés az életben maradáshoz. A szlimenabéli őrködések idején például, amikor csőre töltött puskával őriztem a hegyoldalba vájt lőszerraktárakat, egy usztasa diverzáns könnyedén átvághatta volna a torkom. Kiváltképp, amikor – időmúlatás céljából – éppen farokveréssel voltam elfoglalva. Szintúgy belepusztulhattam volna abba az erdőtűzbe, amely április derekán lángolt föl a Vitez környéki erdőkben. Az egész műszaki zászlóalj közreműködött az oltásban, s bár még egyikőnk sem értett hozzá, sérülés nélkül úsztuk meg a dolgot. A halál akkor is ott kaffogott a fejem fölött, amikor a szerszámraktárban őrzött Mauser puskába betöltöttem az egyik lőszeresláda alján talált élestöltényt. Állam alá helyeztem a puskacsövet, s ujjam hegyét a ravaszhoz érintettem. Egy aprócska lökés hiányzott, éppen annyi, amekkorát a lehulló dió okoz, és fölrobbantom a mindenséget. Két nap múlva, a hétvégi kimenő alkalmával a Plave Vode vízesésénél beleestem egy pincelejáratba. A kafana mögé akartam menni vizelni, de nem vettem észre, hogy az árnyék pincelejárót rejteget. A lépcsősor alján tértem magamhoz. Nem, nem jól mondom: a cimboráim pofoztak eszméletre. Régi igazság, hogy a történelem ismétli önmagát. A sárga városban éppen átfutottam egy szélesebb sugárúton, amikor a távolban gránát robbant. Filmbéli jelenet jutott eszembe: “Az őszi esők föláztatták a répaföldeket, a sár szurokként ragad a katonabakancsra. Minden lépés növeli a súlyt, s mire a városszélre érnek, már hatalmas, szőrös gumókat cipelnek a lábukon. Egy szalmakazal mellett fiatal hadnagy próbálja fölnyitni a lőszeresláda pléhburkolatát. Meg-megbicsaklik kezében a bádogvágó olló, és a fölcsapódó fém meg is sérti a bal hüvelykujját. Sárral kevert vére rácsöpög a glédába rakott töltényekre. Aki nem használja el az összes munícióját, azt főbe lövöm, ordít a hátrébb álló amfibiós járműből egy őrnagy. Az egyik katona elveszi a neki járó töltényeket, és nehézkes, lomha járással megindul a csapat után. Kedve lenne hozzácsapni a bakancstalpát az aszfalthoz, de ezzel magára hívná az orvlövészek figyelmét. Elöl, úgy kétszáz méterre tőlük gránát robban. Fedezékbe!, ordít a major. A katonák beugrálnak a kapualjakba, kiszögellésekbe. Egy kiálló vascsőben a katona elbotlik, legurul egy lépcsőn, feje hozzákoppan a betonhoz. Mintha aludt volna pár órát. Nagy nehezen négykézlábra áll, megkeresi a fegyverét. Fölcaplat az utcára, és elindul arra, amerre a többieket sejti. Minden porcikája fáj. A házakról fölszálló füst befeketíti az eget, de a világosság alulról, bokamagasságban mégis bekúszik az utcákra. Egy újságosbódé mellett – a szétszórt Startokat, Ljubavni vikend romanokat mohón lapozza a szél – tépett ponyvájú TAM gépkocsi vesztegel.” Nem volt időm eltöprengeni, hogy melyik partizánfilmben láttam mindezt, mert újabb gránát robbant, ráadásul jóval közelebb az előbbinél. Eszembe jutott a battériánál szerzett tapasztalatom: túl kell lőni a célon, aztán fokozatosan visszatekerni. A fiúk ugyanezt csinálhatták: a következő lövedéknek tőlem úgy ötven méterre kellett becsapódnia. Átugrottam az utamba kerülő vaskorláton, és belezuhantam egy rézsútos, fűrészfogakkal megtűzdelt alagútba. Pincegrádics!, jutott eszembe, amikor hanyatt fekve megláttam az ég kékeslilás négyszögét, s benne a Szíriuszt. Megpróbáltam föltápászkodni. Nem ment. Nem volt kezem, lábom, nem volt mellkasom, nem kínozták szelek a beleimet. Ráestem a hátizsákomra, és az Uliks-kötet, mint egy tégla, elroppantotta a hátgerincemet. Hiába erőlködtem, a Szíriusz helyzete nem változott. Ebből már tudtam, hogy nagy a baj…

…Travnikban egyszer már leestem a pincegrádicson. Omer pasa Laktaš szent városában történt, ott, ahol a Lašva patak mély szurdékot tágít a Vlasic és a Slimena-hegy közé. Öt perc gyaloglásra voltam a Baš Bunar nevű akkoriban igen fölkapott kocsmától, ahová deszkalépcsőn kellett fölkaptatni, s ahonnét a Közép-boszniai hegyek fölé gurgulázott a nevetés. A kőhideg bosnyák földön tértem magamhoz. Titovkás fejek, Pitralonszagú arcok borultak fölém: Hosztnikar Znonko, Krstics Zoran, Velkovszki Borcse és Tripcsev Trajcse. Kelj föl és járj!, mondták kórusban. Föltápászkodtam. Nem fájt semmim. Emberből való csoda vagy, mondta Hosztnikar Zvonko. Bólintottam. Kitörhetted volna a nyakad, mondta Zoran. Hé, szerencse fia!, kiáltott Velkovszki, fizess egy kört! Fizettem. Travnikban történt, nem másutt. Nem a Vuka patak közelében, nem a Duna melletti erdők szomszédságában. Abban a langymeleg áprilisi éjszakában nem létezett a sárga város, s mert a történések bizonyos kölcsönhatások szerint mennek végbe, a sárga városban sem létezhetett Travnik bársonyos sötétje. Nem tudtam, melyiknek higgyek: fogadjam el a felém nyújtott kezet, és álljak talpra, vagy várjak, és tájékozódjak. Sztepánovics százados, aki egyébként féltette a tyúkszaros életét, imádott tájékozódni. A battériánál senki sem tudott úgy belehunyorítani a távolba, mint ő. Nekem is ezt kellett cselekednem: belehunyorítani az ismerős tekintetekbe, és azt mondani, csak azért fekszem, mert éppen tájékozódom. Fölmérem a helyzetemet, s benne önmagamat. Ha végeztem ezzel a fölöttébb kényes, nagy összpontosítást igénylő művelettel, rögvest talpra állok, és meghívlak benneteket valamelyik kafanába. Errefelé karlováci sört szokás fogyasztani, de higgyétek el: az is van olyan, mint az apatini. Hála istennek, nem lőtték el a kezemet, lábomat. Kész csoda ez, hiszen annyi mindenen mentem keresztül: ágyút töltöttem, őrséget álltam, halottat sirattam, és – most ne figyeljetek ide – gyilkoltam is! Szégyellem bevallani: egy nyaklánc miatt. Harminc év körüli asszonyé volt a lánc, akit az önkéntesek lefejeztek, mert nem tudták kikapcsolni az ékszer csatját. Élesre fent Rambo késükkel vágták le az asszony fejét, utána meg erőszakot követtek el rajta. Elalvás előtt nemegyszer végigjátszottam ezt a jelenetet, de mielőtt PAP puskámmal lelőhettem volna az erőszakoskodókat, mindig elaludtam. Tehetetlenségemben Dúlén álltam bosszút. Ráengedtem a hébért. Most már bánom, de nincs mit tenni: itt fekszem, vándor, hírül viheted a spártaiaknak. Ti meg, fiúk, ne mozgolódjatok! Fölösleges ez a kaffogás, tudom, hogy a Pitralonnal keményített arcok ismerős Major Károlyokat, Rezicska Joskókat, Mohácsi Sándorokat, Kis Jóskákat, Lendvai Palikat, Fehér Sztipánokat, Cindrity Kálmánokat rejtegetnek. A Szíriusz sem képes megingatni ebben a bizonyosságomban. Pöffeszkedjen csak, élvezze a mozdulatlanságot, úgyis meg vannak számlálva a percei. Elfordul velem a Föld, vagy felhő takarja be az eget, édesmindegy: ha megszűnik a Szíriusz, az ég pontosan olyan lesz, mint amilyen Travnikban volt. És akkor talpra állhatok megint…

* A menet megállt a temetőkápolna kapujában. Bloom úr a koszorút tartó fiúcska sarkában alátekintett a simára fésült kobakjára.

** Stephen Dedalus a pókhálós ablakon keresztül figyelte az ékszerész ujjait, amint az idő által megfeketített láncot vizsgálgatja.

© Mozgó Világ 2004 | Tervezte a pejk