Miért ne állnék bosszút rajtatok?
A tél megállt udvaromban,
a jóslatok megbénították minden
asszonyom, körmük lehullott,
a kutyáim, akik látták a halottakat,
most tőlem rettegnek, a gerendák,
mint a mondatok, remegnek,
ha hazafelé tartva házamra gondolok.
Ki tett hát bűnössé? A szokott úton
bizalommal haladtam én is. Vesztemet
kívánta volna egy égi király? Egy halott
nő tartja szerencsémet ujjai között?
Ki ő, milyen álomképben láttam?
Az égbolton elfordította orcáját
egy parányi csillag. Nevét még nem tudom.
Sötétkék kelengyés
éjszaka,
csak a holdat, az alsóvilág
csillagait várom,
becsaptak másokat e csontvilágon?
Holtak tudósa, ezt
én sem tudom.
Menjek merengve hazáig?
Feledjem a Babilonra
boruló égboltot,
házam díszesre kalapált
aranyhalacskáit?
Hol láthatnék én,
varázslók fia,
biztosabb csillagokat?
Míg a pillantásom, a májam, a kezem
éber volt, olvastam a csillagokból, és láttam,
a levegőég kórjai, szenvedélyek, csapások, hagymázak
lent és fent ugyanazok: halottak milliárdjai.
Láttam, mint az éhes kutyák,
követnek mindenkit
saját csillagai. Indultam hát. Rossz szavakat sodort elém a víz,
fény védencéből földönjáró lettem.
Végül elért a saját magamat figyelő mese,
lábaim megálltak a folyónál: csillag támadt, mondták nekem.
Mért is tagadjam, gazdag, neves és szerencsés lettem,
mágusnak hívtak ezután, feleségeim a nyakukban
aranyláncocskát hordtak aranycsillagokkal:
Galambok Babilonban, így hívták őket az irigyeim.
Nekem sikerült. Az én csillagom – ha nem is volt enyém –
fölöttem állt, és én aranylemezekkel díszíthettem a házamat.
De mi volt a jó hír, amit meg kellett volna látnom,
amit láttak a szemeim, de nem láttam én?
Nem voltak hártyásszárnyú madarak,
sürgető, holtakat rémítő hangok.
Nem láttam olyan fákat, amiket nem ismertem,
és népeket, akik megijesztettek volna kérdéseikkel.
És nem láttam … – ahogy nem fogom látni soha a halált,
ahogy elbújik előlem.
De mikor jöttem visszafelé, az emberek
körbeálltak, és rám mutattak: ott volt a mágus.
“Ne engedj több tavaszt, Babilon,
a házak roskadoznak a ragyogástól,
az ég festett madarai és képek köré rajzolt
csillagok – mit tehetnének – meghallgatják
a jóslatainkat.” Így szólt a mágusok
közt a legnagyobb, hisz megijedt
az emberi szótól, amely teherbe ejti
az asszonyokat és táncolni kényszerít
minden képet a mennybolton.
Hallgattak rá halott unokahúgai.
Imáktól, aranytól ékesek,
ujjukon gyűrű. Unokahúgok
vagy meleg, szépséges szellemek?
Babilonból por lett.
Visszaadták a halálnak a képzeletet.