Van egy álmom. Hogy meghalok.
Rövid kábulat után felébredve
egy mezőn állok, s akiket ismertem addig
arcról, névről, hírből, mind ott vannak. Angyalok.
Csillogó szemekkel állnak, talán észre se vesznek,
mesélnek egymásnak, nyugodtak, erősek, kiteljesedettek.
Van ott úr, aki önkényének szörnyűségeit elfeledve
még csak meg sem botránkozhatott bűneinek semmiségén,
visszavárt fia az istennek érkezett meg a mennyekbe.
Asszony, akinek megfáradt arca kisimult,
ki szolga volt, ki semmi volt, öleli ez úrt.
Van ott tudós, aki a félvilágnyi égre úgy néz csak, mint kisgyerek,
s örül, amikor sötétkék hátterén a mindennek,
egy-egy csillag meg-megmozdul, sistereg.
Fiatal szerelmes öleli kedvesét, hát egymáséi lettek.
Szemükben elcsitult szenvedély.
És mások, kikről tudom, hogy betegek, fukarok, hazugok voltak,
megtisztult lelkekként állnak előttem,
és nem várnak se büntetést, se bocsánatot vagy jutalmat maguknak,
csak néznek, csak hallgatnak józanul, boldogan.
És én félek, és menekülnék onnan,
hogy én legyek olyan.
Rám néznek végre – mindent értenek.
Nem szeretnek, nem sajnálnak,
magukat látják, vagy egy részét a világnak,
vagy a világot magát, hiszen hiába állok előttük én – minden egy.
S ahogy megmondhatatlan, hol is a határ álom és ébrenlét,
lélek és test között,
az egyik percben félek még,
de lassan meg-megbékülök.
S akkor, még az utolsó földi lángot,
kiadva magamból a rejtett, ördögi erőt,
anyu után kiáltok, s ő
a földből, a pompás mezei virágok
közül csendre csitítva jön elő:
Pszt, pszt, ez az igazi világ!
Nem kellek többet már vigyázni rád,
hisz itt van Ő, mert Ő lettünk mi újra,
elnyertük Őt, s megszabadulva
tökéletlen magunk terheitől, megint
begyógyulnak rothadó földi sebeink,
a lelkünk kitisztul, mint források vize,
megnyugszik, aki eljutott ide.
S álmomban, mint búcsúban egy kisautóért öt évesen,
sírni kezdek.
De nem lesz más semmi sem.
Felülről ránk olvad a kék, alulról felkúszik a zöld,
s ringat, ölel minket az ég,
mint börtön a szelíd börtönőrt.
Erősebb vagy, oké, megkapod, amit meg akarsz.
Tőlem is – nehezebben, mint mástól – bármit elvehetsz.
S ha nem lesz már semmim, undorító csápoddal
belém hatolhatsz, boldoggá tehetsz.
Szeretheted a testem. Használod, kínozod.
Úr vagy, nem vagy kíváncsi rám.
Mint túlfizetett takarítónőd, rakok magamban
utánad rendet egy-egy orgiád után.
Ne szeress. Ne ismerj. Ne emlékezz rám.
Maradjak semmi. Untat békéd, torod.
Túlgondolkodlak, s majd egy derűs délután
elhagyom pompás otthonod.