(Madarak. A tudós-költő Huxley-nak)
Szeretem, ahogy bokrokból, a fákról,
tetőgerincekről közzéteszik,
nagy harsányan vallva egy más világról,
kis híreik.
Hogy nagy világok így törpésbe tűntek,
valamikori dinoszauruszok
utódai hirdetik meg: az ünnep
eddig jutott.
Ünnepük, hogy uralkodnak felettünk;
most más terekben járnak – lelkiekben,
ha úgy, testükkel, ha emígy, lehessünk,
mint szárny, ha lebben:
laknak nálunk akár. Életveszély,
rájuk léphetünk, rájuk ülhetünk,
kipurcanásuk apró sors-szeszély;
de amit magunkban tönkreteszünk…!
Semmi jót nem kínálnak. Csak a bánat
lehetőségét, távolukkal is, mely
nagy közelségük – s végük. Omlanának
sírunkra ők! S bár kiomló belükkel!
De mindez a magunk akaratának
kis és nagy rendje szerint jött el.
Számomra nem jön ki belőle semmi.
Egy beszélgetéstől többet akarnék.
Érzem, így az egész el fog pihenni.
Az ily érintkezés vágya, mi van még.
Amatőr-kedélyes kis korelemzés.
Pillanatnyi sérülések szava.
Míves ihlet az istenek kegyelmén.
Ellófrálni, jókor menni haza.
Igyekezni, köz-érv rendszerbe rakni.
Jaj-átölelve, szertehadonászva.
Hogy eztán: semmit! Szentül megfogadni.
És hogy sivár e játszma.
Az üdvözült csend lenne a megértés.
A mit-sem-követelés képtelenje.
Erőforrást igényel a kitérés.
Nincs balszerencse, jószerencse.
Lassan csak az elégtelenség.
A világé? Tied?
Zaja üvölt a fejedben. Fejezze csendjét!
Kotyogjon és kattogjon – nélküled.
(És most az egésznek elölről nekieshetek.
De “már” – minek: “még”?)
Nem vagyok fáradt. Csak úgy ehhez-ahhoz.
S így végül mindenhez fáradt vagyok.
A beszélgetés tűrést vagy panaszt hoz.
Levelezőtollat kínnal fogok.
De nem vagyok fáradt. Mert örülök
egy telefonnak. A levelezésnek.
Csak zeng közben egy néma őstülök:
hogy velem nincs értelme az egésznek.
Nem “valahova” nem megyek. Csak “én” nem.
A “valahol” plusz “én”: ez lehetetlen.
Mert reménytelen minden szögletében,
hajlatában, tompán vagy élesen. Nem!
És nem. Ez van velem fáradhatatlan.
Lassan pár kerékpáros, meg a Schalke
Nullanégy, időzgetés madarammal,
kártyabajnokságunk – ez érdekelne
már csak. És más se. Még valami munka,
ám ennek rendje nekem: nagyon is
összevissza. El-bízhatatlanítja
nyugodtabb részem. Jó, életkor is
belejátszhat. Nem kíméltem magam
magam célja s egy más Cél érdekében.
Ez fordult egyet… Ennek-túlja van…
És szólni róla: tiltaná szemérem.
Ám tiltaná. De nem tiltja. Ezért
igyekszem legalább beszélni róla.
Jó, ki-ki érti is a lényegét,
csak nála más a vízjel, más a kvóta;
s ne lenne mégis? És így megérkezünk:
a nagyobb általánosokhoz.
Mintha mi sem történt volna velünk,
de akkor, ha így egymindegy, mi mit hoz,
fogadják el nekünk: fáradhatatlan –
így a legfárasztóbb. És még a fárosz,
a világítótorony, az se lobban
másképp a vad tenger-éjre:
:“Ne fárassz!”
S vad tenger-éj hullámzás csak a válasz.
Zeng, zeng az őstülök az anyagokban.