Semmi nem borít ki annyira, mint amikor látszólag tapasztalt, rokonszenves, igényes gondolkodású emberekről kiderül, hogy titokban vagy fennhangon Jim Morrison-rajongók. Elmennek Párizsba, felkeresik a Pčre Lachaise temetőt, és Baudelaire vagy Chopin sírja helyett egy amerikai fiatalember kicsiny, összefirkált sírkövénél ejtenek könnycseppet. A sír amúgy jó dolog, meg van tiporva, le van öntve, darabokat csipkedtek ki belőle, láthatólag mindent elkövetnek, ami átlagos esetben megfelelne a sírgyalázásnak, de itt helyénvaló. Még Ray Manzarek, a Doors billentyűse is azt mondta, hogy tessék nyugodtan ugrálni a síron, írni rá, énekelni, gitározni, füvet szívni mellette, Morrison is csak örülne neki – de legalább a többi sírt hagyják békén, ne írják rá a békés és mit sem sejtő elhunytak emlékhelyére, hogy merre vezet az út Jimhez.
Ennek ellenére nehéz megérteni, hogy mi rajonganivaló van azon a szerencsétlen fickón. Mit tudott? Énekesnek nem túl meggyőző: valami nyers karaktere tagadhatatlanul van a hangjának, meg a koncertfelvételeken elég jól ordít és sikoltozik, de rossz a ritmusérzéke, gyakran hamis a legegyszerűbb dallamokban is, és szörnyűséges hajlama van a megjátszásra, arra, hogy egy tapasztalt, fáradt, öregedő nő hangütésével közelítsen a mikrofonhoz. Felismerhető, azonosítható, de nem egy soha nem hallott minőségű hang, a Doors-filmben a színész Val Kilmer majdnem ugyanolyan jó, pedig ő csak másodsorban énekel mint kiképzett főiskolai növendék.
Költő? James Douglas Morrison amerikai költő volna? Ezt még az amerikai irodalmi kortársak sem vették komolyan. Körülbelül annyira költő, mint Kovács Ákos, a hazai verseket író rocksztár, ír, írogat, ahogy tud, a szó technikai részét illetően körülbelül úgy, mint egy nyolcéves gyerek, az érdemi részben a hallucinációkat és az agressziót beburkolja a művésziesség ködébe. Az eredmény az átlagnál jobb és a szokottól eltérő dalszöveg, de önmagáért helytálló költészetnek igencsak zsenge. Rock and roll-szerző? Kétségkívül, bár a Doors esetében nem olyan könnyű azonosítani a szerzőséget. Az együttes talán legismertebb számát, a Light My Fire-t azonban szinte teljes egészében a gitáros, Robby Krieger írta, Morrison csak egy üres sort töltött ki a maga szövegével. Alapesetben viszont bizonyos, hogy Morrison vitte a szöveget, sőt többnyire a dallamot is, vagy annak valamilyen kezdeményét, és a körülötte lévő három zenész azt dolgozta ki kerek egésszé, dallá. Ez volt a kezdet is: Morrison találkozott a tengerparton egy volt főiskolai társával, Ray Manzarekkel. Helló, helló, mit csinálsz mostanában? Dalokat írok. Na, énekelj el egyet. Nem tudok, szégyellem magam. Ne hülyéskedj, nem mondom el senkinek. És akkor Morrison guggolva, szégyellősen, kezét a homokba vájva belekezdett: “Let’s swim to the moon, aha, let’s fly to the sky.” Ez volt a Moonlight Drive. Ma is jó dal, jó a szöveg, a dallam, nagyon pompás a kész forma, a fölfelé-lefelé csusszanó gitárhang.
Érzem, ahogy mesélem, hogy engem is elkap a nagy pillanat, az élvezet, hogy legendát mesélhetek, de ez már megint az ő játékuk. Hogy pontosan kié, azt nehéz megmondani. Egyfelől bizonyosan Ray Manzareké, aki az életben maradt Doorstagok közül a leghatározottabban élesztgeti, táplálja, őrzi a Morrison-legendát. Az okok egyfelől anyagiak, hiszen ők hárman minden további kísérletük ellenére is abból élnek, hogy ma is, harminc év múltán el lehet adni a Doors lemezeit, és előadják a számokat is itt-ott, márpedig a dalok után a jogdíj egy korai megállapodásnak megfelelően az esetek túlnyomó többségében egyenlő részben oszlik négyfelé. De ennél többről is szó van. Az életben maradtaknak ez a néhány év volt az élet csúcsa, a hír, a munka, az elismerés – ráadásul a fiatalság is. Természetes, hogy megpróbálják fönntartani önmaguk fontosságát, különösen úgy, ha volt egy társuk, aki megtette azt a szívességet, hogy meghalt, és legendává vált, így örökre megmaradt fiatalnak, és nem tud elrontani semmit.
Mert lehet, hogy Jim Morrison egy halálosan idegesítő, önmaga művészségével eltelt alkoholista volt, aki elkésett a koncertekről, részegen tántorogva szidta a közönséget, és amikor már végképp semmi nem jutott az eszébe, kilógatta a péniszét a színpadon, de hihetetlen érzéke volt a tisztességhez. Amikor a zenekar menedzsere megpróbálta rávenni, hogy önállósítsa magát, hiszen ő viszi a hátán az egész társulatot, meg sem rezzent, nem szólt, nem árulta be a menedzsert sem, csak intézkedett, hogy az az ember elkerüljön a zenekar mellől. Amikor egy koncerten úgy jelentették be őket, hogy “következik Los Angelesből Jim Morrison és a Doors”, odarohant a mikrofonhoz, és helyesbített: következik a Doors.
Még valamihez határozott érzéke volt Morrisonnak: a fiatalos romantikához. A zenekaron belül az egyik legnagyobb válságot az okozta, amikor kiderült, hogy a többiek hetvenötezer dollárért eladták a Light My Fire-t a Buick hirdetéséhez kísérőzenének. Gondoljunk bele. Talált pénz, ma nem is érteni, hogy mi baj van vele, hiszen mindenki, aki slágereket ír, ilyesmire vágyik. Megvan a dalnak a saját útja, sikere, slágerlistás helyezése, és amikor már leszálló ágba kerülne, jön egy jól menő cég, és kiköhög érte egy jelentékenyebb összeget. Ráadásul a számot nem is Morrison írta, örülhetne, hogy a számláján váratlan bevétel mutatkozik. Mégis olyan hangulat volt utána, hogy azóta egyetlen Doors-dal sem eladó reklámcélokra.
A jelek szerint eljött az ideje, hogy megforduljon a kérdés. Ha valakiről rocksztár létére ennyi jót el lehet mondani, akkor mi az, amit nem bír benne az ember? A választ keresve kénytelen vagyok bevallani, hogy többnyire éppúgy irracionális, érzelmi alapon állok, mint a rajongók. Dühít, hogy Morrison nem hagy hidegen. Egyfelől rossz nézni, hogy valaki, aki az életbe ennyi előnnyel érkezett, aki szép volt, varázslatos, érzelmekben is gazdag, minden különösebb ok nélkül tönkretegye magát. Úgy értem, hogy ha valaki halálra issza magát, akkor teljesen mindegy, hogy közben úgy értelmezi magát, mint aki az érzékelés kapuit döngeti, vagy egyszerűen csak alkoholista. Emlékszem, amikor egy bécsi könyvesboltban először lapoztam végig egy Morrison-fotóalbumot. Van egy fiatal férfi, egy izgalmas, mohó, érzéki arc, és lesz belőle egy tompa tekintetű, kancsal, széthízott, bűzös csavargó. Erre nincsen elfogadható magyarázat. Morrison huszonnyolc évesen halt meg, de olyan volt, mint aki a legsanyarúbb körülmények között húzott le a világban ötven évet. Még ma is, amikor mindaz, ami vele történt, régmúltnak számít, csak ötvennyolc éves lenne. Nem lehet mást mondani, mint hogy Morrison aljas módon, tudatosan megfutott a felnőttség és az öregség elől. Közben, persze, meg vagyok győződve róla, hogy belebukott volna a felnőttségbe, hogy Párizsban vagy akárhol élve rá kellett volna jönnie, hogy se nem nagy költő, se nem nagy énekes, csak a megfelelő pillanatban a megfelelő korú és gondolkodású ember volt – de hát ezt is le kellett volna játszani. Morrison, aki minden kérdésben annyira korrektül élt, éppen a legfontosabban elbukott. És ez a bukás mégis az alapja a legendának, ebből él – ha helyén való ez a kifejezés egy halott esetében –, ezért kellett most heteken át Doors-lemezeket hallgatnom, mert emiatt lehetett kiadni egy új Best of… albumot, digitalizált változatban. El tudom fogadni, hogy ezek a furcsa, rejtélyes, szabálytalan szépségű férfiak meghalnak fiatalon, de haljanak meg természetes módon, ne lógjanak meg a vészkijáraton.
Ha végighallgatjuk a Doors-lemezeket, körülbelül ugyanez a történet játszódik le. Kijön az első, ütős album. Teljesen más világ a hippi-őrületben, színes látomások, béke és szeretet helyett feketeség, szorongás, agresszió, Ödipusz-komplexus. Morrison amit összeolvasott és megértett Freudból, Nietzschéből és az egzisztencialistákból, azt átírogatta dalszöveggé, a többiek pedig összehoztak egy elég jellegzetes Doors-hangzást. A gitáros Robby Krieger rockmércével kimagaslóan jó, klasszikus stílusban, ujjhegygyel, körömmel pengeti a hangszert, nem sikálja, mint a kollégák és késői utódok. A dobos John Densmore nem kifejezetten gyors, nem is látványos zenész, de dzsesszen nevelkedett, alkalmazkodó, biztos kezű, invenciózus, jól kevergeti az ütőhangszer színeit. Ray Manzarek jelenti a Doors-hangzás egyik specialitását, ugyanis a zenekarnak az első lemezen nincs basszusgitárosa, hanem Manzarek játssza ballal az orgonán a basszusmeneteket. Az eredmény zenei szempontból is több mint rock, erős elhajlás a dzsessz felé, hosszú, egyáltalán nem virtuóz, de azért nem is feltétlenül unalmas improvizációk, annyira igényes zene, hogy meglepő a nagy amerikai és nemzetközi sikere – de hát ehhez a sikerhez kellett a szép ember, a bukott vagy bukóban lévő angyal, Jim Morrison.
A második lemez nem sokkal gyengébb az elsőnél, erősek a dalok, és a Doorshangzás annak ellenére megmarad, hogy már alkalmaznak basszusgitárost. Viszont a harmadiknál már jelentkeznek a bajok. A maga módján tipikus történet. Amíg be nem futott a zenekar, volt idő próbálni és új számokat írni, de amint koncertkörutakra kellett indulni, az új dalokra nem volt idő. A rendelkezésre álló egyre fejlettebb technika is csak ront a zenekar helyzetén, egyre kommerszebb lesz a hangzás, fúvósokat és vonósokat alkalmaznak, a dallamvilág már alig különbözik a színvonalas szórakoztató muzsikától, csak itt az előadók nem hordanak szmokingot. A rosszba hajló sorozatnak az utolsó lemez, az L. A. Woman vet véget. Szokatlanul egységes az album, nagyon bomba címadó számmal. A magyarázat egyszerű: a felvételek producere váratlanul kiszállt a buliból, a Doors maga volt a lemez producere. Ismét gyorsan kezdtek el dolgozni, nem kellett mindent újra és újra fölvenni, keveset használtak a rendelkezésre álló technikából, megmaradt a zenélés spontaneitása. A dolgok váratlan jobbra fordulása azonban paradox módon mégis azt jelenti, hogy a Doors egy bizonyos határt már nem tudott túllépni. Az életet a jelek szerint nem lehet rock and rollalapon szervezni.
Mert a rock and roll egyik csúcsteljesítménye, a Doors is csak azt tudja megmondani, hogy hogyan nem. A legtöbb erős rockdal alapja az ellenállás, mert ha ennél messzebb megy, akkor már megszűnik műfajtisztának lenni. Viszont ez az oka, hogy a Doors ma is megtalálja a közönségét, azokat, akik tizenöthúsz évvel Morrison halála után születtek. Itt be is zárul a kör, élet és művészet összeér. Akik életben maradtak a Doorsból, azok is azt az életet élik, mint a szüleik, nyakkendős vagy hawaii inges öregfiúk lettek, aki nem maradt életben, az pedig követendő példának mégis meglehetősen sikerületlen. És továbbra is Doorst hallgatnak azok, akik nem tudják, hogyan akarnak élni, de tudják, hogyan nem. Aztán majd kinövik, szépen beállnak a sorba, élik azt az életet, amit nem szerettek volna, és néha fölteszik valamelyik lemezt, hogy bágyadtan emlékezhessenek arra az önmagukra, aki legalább azt tudta, mi ellen kell lázadni.
The Best of The Doors. Elektra–Warner, 2000.