Impozáns küllemű – és árfekvésű – kötetet jelentetett meg a Palatinus-Könyvek Kft.: válogatott gyűjteményt magyar színészek önéletrajzaiból. Már korábban napvilágot látott hasonló tomus, akkor a magyar írók curriculum vitae-jéből. Nyilván akkora volt a sikere, hogy érdemes volt folytatni a vállalkozást. Most tehát szép kemény fedél közé fogva 520 oldalt tartunk kezünkben; vagy 100 grammos papír, nagyok az oldalak, nem ám heverészve-szórakozva, hanem asztalnál, egyenes háttal olvasandó, mert ha mellcsontodra ejted, jön a bordatörés, vérhab a tüdőből. Jól fölpipiskedve tehát okunk van gondolni, hogy tudományos igényű válogatást, jegyzetelést, annotációt fogunk tanulmányozni, nem holmi masztixillatú csevejt. A szövegeket válogató, jegyzetelő és annotáló Csiffáry Gabriella is azt hozza tudomásunkra előszavában, hogy a legkülönfélébb indokokból megírt életrajzokból majd egy eddig rejtőzködő, hiteles történelmi élményben lesz részünk.
Az élmény azonban elmarad.
Már a mottóul vett Somlay Artúr-szöveg alatt sem szerepel a művész neve következetesen – Somlay Arthurt mond a szöveg, Arturt a névmutató, Arthurt a tartalomjegyzék. Igaz, a művész Arthurt használt, de ezen változtatni indok nélkül nem lehet. Szuper Károlynál már gondolkodóba esünk: miért tőle közölnek, miért nem id. Balog Istvántól? Déryné hogyan bukott meg 1827-ben Pesten – mint a névmutatóban áll –, s ugyan miért szerződött Kilényi társaságához, holott annak társulata volt? Ettől fogva a szöveg csak romlik: nemek esnek ki; Latabár Árpád Miskolcon látta a napvilágot, holott meglátta; Márkus Emília hadarásáról lett a világos beszéd, s nem ból; Jókai Feketevér drámát írt Feketevár helyett; Jászai Mari naplója helyett két kézirattöredéket használnak; hogy a szövegszerkesztő okozta szótagolási különbségekről ne is beszéljünk. Igazából azonban a kötet első harmada után vadul meg a kiadó (úgy is, mint gép, úgy is, mint személy), mert hirtelen eltűnnek a hosszú í-k és ő-k, a Vígszínház soha többé le nem íródik szabályosan; Baló Elemérnél szinte triumfál a magánhangzók kurtításában meg abban, ahogy a szövegszerkesztő, pártosságának kifejezése végett, benne hagyja, vagy épp belé helyezi az elírásokat. Igaz, ami igaz: Baló Elemér nyilvánvalóan konfabulál; azt is elhiszem, hogy az eredeti helyesíráshoz ragaszkodó szerkesztő jellemző dokumentum gyanánt meghagyja eredeti állapotában a gyatra szöveget. De ha ennyire buzog és másutt pontosít, akkor itt – s ilyen alkalmakkor másoknál is – miért nem jelzi szellemi jelenlétét legalább egy “!”-jellel, vagy egy sic! megjelöléssel? Miért nem dönti el, hogy Pünkösti Andor nevét Pünkösthynek írják-e, vagy egyenesen Pünkösti Árpádnak (aki egyébként létező újságíró, ámbár későbbről [lásd e havi számunk, 83. oldal – a szerk.]). Baló Elemér önéletrajza után azt hinnénk, már nem is lehet több hibafajtát bemutatni, de a találékony szerkesztő rálicitál hiedelmünkre: Várkonyi Zoltán neve alatt közli Fábri Zoltán életrajzát, illetve emlékezését, a csere azonban nem maradéktalan, mert azt is elhíreli, hogy 1941-ben a Nemzeti Színház igazgatója volt, csak nem lehet tudni, hogy ki. Mert sem Várkonyi, sem Fábri (egyébként sógorok) nem. 1941-ben ugyanis Németh Antal volt az igazgató. De még ez se felül/alulmúlhatatlan! Csiffáry Gabriella közli Nyerges Ferenc életrajzát is. Azt nemigen tudjuk ugyan, hogy Nyerges Ferenc ki volt, de azt csakcsak nehéz elhinni, hogyha 1945-ben azt írja, hogy 42 éves vagyok, viszont az életrajzi névmutatóban 1929-et jelölnek meg születési éveként, akkor a két közlés jó. Épületes tapasztalni azt is, hogy az 1929-ben született férfi 1921-ben már földönfutó lett a román megszállás miatt, és hogy 1949-ben behívták. Négy éve béke volt! A lazán fasiszta életrajz (szemére hányja pl. Major Tamásnak, hogy 1945-ben nem szerződteti, pedig ő is és Major is keresztények, elvárná a szolidaritást) arról győz meg, hogy két Nyerges is működött a pályán. Aki az életrajzot 1945-ben írja, apja lehet annak, aki később Kecskeméten működött. Vagy nem. Az adatok ugyanis úgy össze vannak kutyulva, hogy akármi kihozható belőlük. Miért nem tűnt mindez föl Csiffáry Gabriellának? Azon kívül, hogy fogalmam sincs, csak azt tudom gondolni, hogy nem olvasta a szöveget; hogy sejtelme sem volt/van a magyar történelemről; helyesírásról, de még arról sem, amit maga ígért az Előszóban, ti. azt ígérte, hogy ott, ahol több életrajzát is használják a színművésznek, megszámozza – I., II. – a közreadottakat. Ezt hol megteszi, hol nem. Máskor meg hasra ütéssel segít a dátum eltalálásában. A Latinovits Ködszurkálójából vett részleteket 1950–55 közé teszi, holott a szerző maga írja, hogy két öccse színész, ill. basszusgitáros lett. Ha 1955-ből való az írás, akkor Latinovits aligha tudhatta, hogy az 1942-ben született nagyobbik fiúból Bujtor István néven majd színész lesz, s hogy az ennél is fiatalabb Frenreisz Károlyból zenész.
Azt hinnénk, hogy a hibák már nem is szaporíthatók/variálhatók, pedig tévedünk. Következik Csiffáry saját fogalmazása, a Névmutató. Nincsen cikk hiba nélkül, holott általában nyolcsorosak. Keveri a Színitanodát a Színművészeti Főiskolával; oktalanul elhagyja a határozott névelőket, de képtelen módon használja a határozóragokat, pl.: “1951-től külföldre távozott”. Másban is ötletes: szerinte Gobbi Hilda zeneakadémiai műsorát Keresztes-Fischer Lajos tiltotta be, holott a belügyminisztert K-F. Ferencnek hívták; Csortos Gyuláról megtudjuk, hogy első felvételi vizsgája a Víg-ben eredménytelenül sikerült; Fedák Sári pedig Beregszászban született 1881?-ben, holott már az utóbbi színészlexikon is biztosan állítja – semmi kérdőjel! –, hogy 1879-ben látta meg a napvilágot. Azt csak a pompa kedvéért említem, hogy mindig sikerrel kecsegtet, ha összeadjuk a hivatkozott időtartamokat: soha nem stimmel. Általában az sem, amikor a “pedig”-et használja.
Amit megtett jelen sorok szerzője, azt nyilván megtette, vagy meg kellett volna tegye a könyv szerkesztője, Háy János. Ha ugyanis elolvassa kicsit is figyelmesen a szöveget, akkor ő is látja a hibákat, vagy még ki is javítja/javíttatja. Miért nem tette? Vagy nem olvasta, vagy nem javította, vagy olvasta is, javította is, de nem akadt ember, aki a kiszedett szövegben végrehajtsa a korrekciókat. Ez pedig bárhogy nézzük is, hányavetiség. A szakma és olvasók iránti nyegleség, amit nem lehet tűrni. Annál is kevésbé, mivel igen gyors tempóban terjed. Nyelvhelyességi hibáktól hemzseg népünk kedvenc reggeli tévéműsora meteorológusának beszéde; képzavaroktól terhes a koalícióban kormányzó egyik párt vezérének zöngedelmes orációja; alig akad tévériporter, aki helyesen használná a vonatkozó névmásokat; s egyenest csoda számba megy az olyan médiumhoz telefonáló – pl. Beszéljük meg! –, aki ne zagyválná össze az egyes és a többes számot. Ha Kosztolányival (Dezső és nem Dénes!) együtt valljuk, hogy erős várunk nékünk a nyelv, akkor bízvást beszélhetünk nemzethalálról ennyi nyelvgyilkolászást látva. De hát mit tegyünk? Jön magától, szinte ingyen. Ám ha még fizetünk is érte, mint jelen kötetért 3600 forintot, akkor már tolvajt kell kiáltanunk. Csakhogy eső után köpönyeg. A könyvet megvettük, a kiadó elérte szándékát. A bevételét ugyanis. A többi meg aligha érdekli.
Az olvasó ugyanazt gondolja, amit az egyszeri viccben a külföldről hazaszakadt atyánkfia. Bedobja a pesti italautomatába a százast, megrántja a kallantyút – semmi. Bedobja a másik automatába a másik százast – semmi. Bedobja az ötödiket, tizediket – semmi, semmi, semmi. Üres zsebbel, cserepes szájjal végigbámul a gépsoron, aztán elismerően mondja: “Ütttyes, nááátyon ütttyes!”
Ilyenformán ügyes a Palatinus-Könyvek Kft. is.
Születtem… Magyar Színészek önéletrajzai. A kötetet összeállította, a jegyzeteket és az annotált névmutatót írta Csiffáry Gabriella. Budapest, 2001, Palatinus. 520 oldal, 3600 forint.