Ha én meteorológus lennék, életemet a tudománynak és az embereknek szentelném. Bezárkóznék kulcsra a radarszobába, fejemet fel nem emelném a ciklontérképek közül a híradóig. Ha én meteorológus lennék, esetleg különórákat vennék nyelvkészségem emelésére, igyekezném minél tisztábban és érthetőbben általadni a szakzsargonokat, hogy még a földjén kapálgató bácsika is. Ha én meteorológus lennék, zakóra, kiskosztümre nem költenék, május 1-jétől 31-ig más-más ruhagyár költeményeibe öltözködnék, és igen-igen jól festenék. Kedvem lenne kipróbálni a tehénmintás nejlonnyakkendőt, kockás felöltővel, pajzánul liluló pantallóval, sárga ingmellénnyel. Nagyobb sztár lennék, mint a Pálfyszellő, bájosabban harmatozó, mint Stahlantónia. És eljönne az a világ, amikor már senkit sem érdekelnének a füstölgő globalizációellenes kocsironcsok, Arab-öbölbe borult menekülthajók, csonka csecsen csecsemők, talán még Mandula Petra eszeveszett tenyeresei sem. Csak én, egyedül én. Meg az időjárás, egy kicsit.
Nem vagyok meteorológus. Vagyok viszont tévézgető ember, aki kórosan veti magát az információkra. A teremtett jelenre, amit kapunk. A rövid lejáratú búzaárakra különösen. A burmai kacsa kicsinyeire a tajvani állatkertben. Idegen ajkú kormányszóvivők köhintésére két nem kifejezetten értelmes mondat között. És más ilyesmikre, az unalomig. Rögeszmésen kötődöm azon elmélethez, mely szerint az előrejelzések és a másnapi ruházkodás között interdiszciplináris kapcsolat teremthető. Őszinte buzgalommal böngészem a híradók utolját, nem veszem le szemem a sűrű ajakmozgásokról, a kecsesen hajlongó felsőtestekről, a vetítőgombokat nyomogató kisportolt ujjbegyekről. És azon veszem észre magam, hogy egyetlen árva kukkot sem értek. Híradóból talán kettő is elég, időjárásjelentésből legalább három, hogy a pantomimjelenetek összetalálkozzanak agyam elégedettségreceptorával. Hogy úgy érezzem, jó nekem immár. Mindent tudok.
Nincs könnyű dolgom. Három, markánsan elkülönülő meteorológusiskola növendékeivel kell összemérnem tudásomat. Az egyik az úgynevezett semleges, el nem kötelezett, tömbön kívüli, mindent a nézőre hagyó irányzat. Jelesebb képviselői a közszolgálati csatornákon múlatják feles idejüket. Térképeket teregetnek elém estéről estére, adatokat adatokra halmoznak, konzervatívan összevissza öltözetükben igyekeznek minél színtelenebb, élettelenebb hangon tudósítani a várható történésekről. Tudományos ismeretterjesztést végeznek távirati irodát megszégyenítő érdektelenséggel. A napsütést és felhőszakadást nem saját életüket befolyásoló tényezőként, mindössze egyszerű hírként kezelik, a világűr kies szegletében keringő műholdról közvetített regeként. Tárgyilagosságuk, rendíthetetlen magabiztosságuk azt az érzést kelti, megingathatatlan jelenségekről esik szó, a jégeső helyett verőfény a természet szabotázsa csupán, nem fér össze az ötnapos tervvel, amely ilyen módon nem szorul korrekcióra. A másik irányzat a napimádó, örömelvű, matriarchális jelzőkkel illethető. Vidám bohémsága már az alkalmi műsorvezető nevében ott rejlik: Bartha Sylvia, így, egyszerűen. Ez a név, a barna bőrrel, a minél világosabb és kivágottabb női felső- és alsóruházattal elegyítve valósággal predesztinál: kellemesen csiklandó orgánummal a vízpartra invitál bennünket, kissé szabadosan, nem törődve a várható következményekkel, UV-Almával és UV-Bélával, harmadfokú sebekkel és viharjelzéssel, villámlásos záporesőkkel, mennydörgéssel. Carpe diem a magyar hétköznapok szintjén, eleinte persze szorosan rákapcsolódva a Tv2 üzleti érdekeire, másnap azonban, és főműsoridőn kívül mindig, hámrétegeinket duhajul az enyészetnek vetve. A harmadik, legmarkánsabb iskola egyetlen személy köré szerveződik, már-már diktatórikusan narcisztikus. Patriarchális, borúlátó, bombasztikus minden ízében, a kvázi-showmannel együtt, aki egyedi, öntörvényű megjelenítője.
Történik pedig kedden, hogy a meteorológusiskolák képzeletbeli hármas versenyében – melyhez hasonló csak népszerű meseregények belvilágában fordulhat elő – középtávú jóslás tétetik. Nem az leszen a győztes, aki vasárnapig több-kevesebb sikerrel előrevetíti a fokokat, nem is az, aki kevesebb záport zúdít a nyakunkba, vagy kisebb mérvű napszúrással ver meg bennünket, hanem aki nagyobb szuggesztív erővel képes elhitetni a saját, igazolhatatlan igazát. Az első iskola versenyzőjének láthatólag kényelmetlen a szerep, a nyerőesély tuti hiányában zavartan toporog a papírmaséstúdióban, erre is, arra is tesz egy-egy gesztust, hátha a napimádó vagy borúlátó szekta papja hajlandó a bűnbocsánatra. A szűzies matriarcha ügyet sem vet idétlenkedésére, szembogarával a Balaton vonalaira fokuszálva igyekszik helyi zimmerfrei vállalkozókat megszégyenítő marketingérzékenységgel lelkemre hatni, mindhiába. Kettejük átlagában egy olyan jelenséghalmaz látszik kirajzolódni, melyben a hét közepi kánikula fokozatosan enyhébb, ám még mindig huszonöt fok körüli hőmérsékletet produkáló, néha szeles, néha záporos, összességében kellemes nyári időjárásnak adja át helyét. Ám az RTL Klub késő esti Híradójára kapcsolva terveim dugába dőlnek, szájtátva ámulok a mérhetetlen karizma láttán, s időnként meg-megborzongok kiszolgáltatottságomon, alárendeltségemen.
Mert Bartha Sylvia, ha lehet így fogalmazni, evolucionista. Tisztában van vele, hogy az emberi nem a bojtosúszójú halaktól eredeztethető, ittlétünknek célja és tétje van, napolajszempontból legalábbis, hogy az órák egymásra következő rendjében az embernek mindig csurran-cseppen valami. Az RTL-es Aigner Szilárd ezzel ellentétben mélységesen fatalista. Véres királydrámákon nevelődve el nem tud képzelni színpadképesebb jelenetet az összevont szemöldöknél, a redős homloknál, az egyszavas belépőnél, a tragédiába torkolló természetfeletti indulatoknál. Nála a felvonás csúcspontja a természet Sturm und Drangja, mennydörgés és zivatar és ködfelhő és jeges útviszony és frontáttörés. Esetünkben a szerdai 26 Celsius-fok mellékes, hogy úgy ne mondjam, megengedhető tényező, a csütörtöki és pénteki forróság ifjonti botlás, hanem aztán a szombati vihar, az aztán igazán az elevenébe vág élőknek és holtaknak, s mint ilyen, érdemes csodálatunkra, nagyrabecsülésünkre, tiszteletünkre. A műsorvezető szürkére szabott öltönye, fekete inge, pasztell nyakkendője, szolárszínű bőrfelülete a komolyság, a megalapozottság, a mozdíthatatlan szilárdság érzetét keltik, kígyószerű mozdulatai és emelkedő-ereszkedő hangrendje azonban a félresikerült showmant idézik. Ez utóbbi azért is disszonáns, hiszen éppen ő volt, aki úgymond a szakma hitelének védelmében oly erősen támadta a boldogult, ám feledhetetlen Tv3 időjós Szilárdját, amiért az oda nem illő elemekkel dúsította, tette fogyaszthatóvá a szent szertartást. Szó se róla, Aigner nem viccelődi el jelenetét, túlzottan is atyáskodik a nézőkön, ha kell, háromszor összefoglalja az elhangzottakat, az egyszeri tévénéző és a tudomány között tételezett jókora szakadék áthidalása érdekében gyermekes gügyörészésre is hajlandó, ha az segíti az interiorizációt.
Az időjárás spontán, zabolátlan műfaj, időjárás-jelentés akkor hangzik csak jól, ha minden tekintetben ehhez igazodik. Mellőzzük tehát felróni, hogy az RTL sztárja, nem emlékezve saját körmönfont mondata elejére, napos, száraz éjszakáról beszél, vagy hogy az utólagos kimutatások fényében fölösleges energiapocsékolásának tűnik tízfokos eltérésű hibaszázalékok üzemszerű előállítása. Hiszen az időjárás a kereskedelmi televíziózásban ugyanúgy eladásra termett, mint bármely más műsorfelület. Itt két közismert szúnyogirtó cég csap össze a reklámidőért, a piacot egymás között testvériesen felosztva egyikük láthatólag a melegvérű, másikuk a hidegvérű vérszívók agyoncsapásában érdekelt.
Az időjárás-jelentés Aigner Szilárd-féle olvasatában az ember kisebbrendűségének komplex tükörképe. Ontológiai elesettségére helyezi a hangsúlyt, arra a kikerülhetetlen rettenetre, amit a minden egyes napján reá leselkedő végveszély jelent.
Kistestű kutyáját szélroham ragadja magasba, villám csap a szatellitbe, ilyesmik.
Időjárás-jelentés – RTL Klub 2001. június 26. 18.44, 22.42. Műsorvezető Aigner Szilárd.