Mottó: “Edd a lócitromot, százmilliárd légy nem tévedhet.”
(Internet-folklór)
Közhely, hogy a a televízió észrevétlenül (szép lassan) mindent felfal: nemcsak téged, a nézőt, hanem a kultúra alrendszereit is. Nem terrorral, nem politikával, hanem azzal, hogy modellszerepe van: a struktúra mozgatója a nézettség, az általa teremtett szimbolikus rangsor – mindenki ezt hajhássza Itt tiszta ügyek vannak: népszavazás dönt arról, hogy mi jó, mi nem. Ez a modell terjed: ami jó a tévében, jó lesz az irodalomban, tudományban, kultúrában is. Végül is hiperdemokratikusnak látszik az egész: itt minden este szavazás folyik, és ami jó, azt többen nézik, ha valami rossz, akkor működik a csatornaváltó, s a végén kijön az eredmény, a gyenge sorozatot (sódert, játékot) kiveszik a műsorból. Amire új értékelmélet is épül. Lényege, hogy amire a legtöbben szavaznak – többnyire a legalpáribb –, az mindig élre kerül, ezért lesz értékes, a képcsinálók és nézők hozzászoknak, standard lesz belőle. A következő forduló még alább indul. Észre se veszed, hogy az érték nem szellemi viszony, transzcendens általánosíthatóságon alapuló instancia, hanem szavazási eredmény. S mivel fel-feltűnnek nagymenő tudósok is, “a piac ítéletét a szellemi tekintély látszatával ruházzák fel”, miközben persze “a könnyebben eladható termékek javára befolyásolják” a nézőt. (Örülsz, ha vannak kivételek.)
Pierre Bourdieu ennek a struktúrának nézett utána. A manipulációnak, ami személytelen: nem rossz emberek tekercselik át az agytekervényeket, hanem a szerkezet működik így. Vegyük pl. a cenzúrát. Nem valami hivatal húzza ki a műsorból (hírekből), ami kimarad, nem a politika (hatalom, telefon stb.) íratja át a képeket, hanem a gépezet: először is csak az jöhet, ami jól mutat a képernyőn. Telegén arc, balhé, játék, katasztrófa kell. Mély fejtegetés okos embertől ugrik, mert hosszú, az idő itt a legdrágább, mozgássérült gyerek kimarad, mert nem vidám a téma, de a kettős gyilkosság kap három percet, legalább egy hétig vele kezdődik az adás, akármi is van egyébként a nagypolitikában. És persze az se mindegy, milyen az arc: többet árul el, mint gondolnád, hisz a tévében az ember nem a szövegre figyel, hanem a redőkre, szemvillanásokra, gesztusokra. Ami nem ilyen, nem kerül adásba. Mert nem szereti a néző – gondolja a stáb. Néha át lehet törni ezen a falon – egy Nobel-díjas, egy népszerű politikus megengedheti magának, hogy ilyesmit bevarázsoljon a dobozba, de ettől csak erősebben működik az intézményes cenzúra.
Előkelő helyre kerülnek viszont a kis (nagy) színesek, földrengés, megerőszakolás, családi tragédia, robbantás. Ez is cenzúra, mondja Bourdieu, hiszen ezek a “színesek” elveszik a helyet a fontos hírektől, a banalitás paravánja mögött történnek a társadalmat igazán érdeklő dolgok: ki figyel oda? – jobb, ha senki, a kereskedelmi és köztévé egyaránt ennek a falazásnak cinkosa. És cenzúra, hogy mi fér–nem fér a műsoridőbe, hol, ki kap szót, mennyit, mi az a téma, amihez tartaniuk kell magukat a résztvevőknek.
Az benne a szép, hogy anonim: a cenzor nincs nevesítve, nem “valaki” húzza ki az adott műsorelemet: a gépezet dobja ki, mert az egész struktúra a nézettségi statisztikákon függ: ha netán csökken a csatorna látogatottsága, gáz van, még lejjebb kell vinni a lécet, még több ballasztot kell kidobni. A másik oldalon viszont képernyőre kerülni magas társadalmi presztízs, sőt üzlet. Az értelmiségi, ha csak saját pályáján akar érvényesülni, halálra gürizheti magát, észre se fogják venni, ha viszont rendszeresen feltűnik a képernyőn (pl. talk show-szereplő), akkor lesz neve, arca, könyvéért sorban állnak a boltokban. Vagyis: a szellemi minőségért a tévé kínálta lábfürdőben kell lubickolni: cinkosnak kell lenni a cenzúrában. Mindennek ára van. Bár itt van egy kis gubanc: ahhoz, hogy rendszeres show-műsor-szereplő legyél, híresnek kell lenned, ami megint csak a doboztól függ – a szimbolikus tőke eredeti felhalmozása a legcselesebb trükkök egyike. Miután bent vagy, te is erősíted a “strukturális korrupciót”, hogy ti. más (érdekes, színvonalas, szép stb.) már ne jöjjön.
A színes hírek eltüntetik a valóságot. “Ha ilyen értékes perceket ilyen sekélyes dolgokkal töltenek ki, az azért van, mert e látszólag jelentéktelen tények nagyon is fontosak, amennyiben értékes dolgokat lepleznek el… kiszorítják a lényegbevágó információkat.” Szétporlad a világ, banalitások halmazában kapirgálhatsz valami nyom után…
Mindezt korábban is tudtuk – ha máshonnan nem, Neil Postman szellemes elemzéseiből (Amusing ourself to Death c. könyvéből, 1991), Bourdieu azonban kitámad, és cseles analízisével felrobbantja a képdiktatúra szokványos sémáját. Először is igaz ugyan, hogy a képfolyam vezérli köznapi tudatunkat, ám a képek a szó mágikus hatalmában állnak: egy-két szó – a kép/műsor címe, a beszélgetés szlogenje – nyitja meg azt a “kulcslyukat”, ahonnan nézni “kell” a képeket. “…paradox módon a képek világát a szavak uralják. A fotó semmi a képaláírás nélkül, amely megmutatja, mit hogyan kell olvasnunk – legendum.” Ami azért fura. (Bourdieu példája: egy női fejkendőt látsz, de nem mindegy, hogy iszlám fundamentalizmust, mohamedán nőt vagy terroristát hallasz: a kép a szó hatására átalakul…)
A tévékép csak akkor tudja kifejteni hatását, ha nézőjét átalakítja, magához idomítja: a nézőben ki kell alakítani a képfogadás megfelelő kódját, azaz azt a képességét, hogy úgy nézze a képet, ahogy a sugárzó szeretné. Ez már bonyodalmasabb jelenség. A fejedben van egy képmodell, ha ahhoz passzol, amit látsz, jó, ha nem: csatornaváltó, vagy kikapcs. Ez a fejedben lévő kép a struktúra kulcsszereplője: észrevétlen, nem politikus vagy a maffia rakta oda, mégis olyan dresszúrához vezet, hogy másutt is ezt a modellt keresed. Észre se veszed, idomulsz, ízlésed nem alakul át ugyan, de valahogy soknak érzed, ha egy koncertet közvetítenek, Turgenyev vagy Ottlik lassú, a kiállítás túl nagy – szóval zsigerből kezded unni az egészet, bár szellemileg ép vagy, tudod, hogy a tévé marhaság – de már rég másképp viselkedsz. Fogoly lettél.
Bourdieu hasonló kultúraformáló vívmányra bukkan a talk-show-kedvencek, jó riportalanyok, talking head-ek beszédrutinjában: őket a fast thinking, a másodperc alatti rögtönzés tette sztárokká. Elhangzik egy bonyolult kérdés, és máris kész a rövid, kerek, szellemes válasz. Egy jó poén mindig többet ér, mint egy mély gondolat, egy jó fintor, többet, mint egy frappáns összefüggés. A gondolkozás – mondja Bourdieu – valamikor időigényes foglalkozás volt, részint gazdagság kellett hozzá (megengedheti magának), részint az időből való kilépés elszántsága. Mert hogy egy-egy összefüggés végiggondolásához még Platónnak is időre volt szüksége. A tévéfilozófusoknak gyorsan pörög az agyuk, ami tetszik a műsorcsinálóknak és nézőknek: olyan, mint valami cirkuszi fejszámoló mutatvány. Pedig lényege csak a közhelytárban való gyors tájékozódás: kész gondolatok felidézésére van csak szükség, és persze (adjuk meg, ami illik) szellemes tálalásra. Mivel mindnyájunkat a doboz dresszíroz, beláthatatlan ennek az eljárásnak modellértéke: lassan majd mindent átbútoroz a fejünkben. Giorgione vagy Kundera rossz, mert kérdésekkel gyötör, a szociológia megfejtést ígér, aztán tessék, törheted a fejed (fárasztó), a modern irodalmat csak lassan lehet olvasni – ki bírja ezt? Máris csukódik be a könyv, repül máshová a tekintet: a kicsit is bonyolult = rossz, élhetetlen, korszerűtlen. Az élet egyszerű, csak a marhák bonyolítják, ne akarj közéjük tartozni. Az agyhalál voltaképp relaxáció, mások vagyonokat fizetnek érte, itt csak úgy kapod. A blődli normál állapot. Ilyesmikre csábít a “képdiktatúra” – persze észrevétlenül, puha, kellemes karokkal terelgetve, voltaképp bármikor megszabadulhatsz ettől az őrülettől, de te már nem akarsz, a következő generáció számára ez már olyan természetes, mint a vécékilincs. És félő, hogy nincs visszatérés. Hacsak ott nem hagyod az egészet, és ki nem mész a barlanglakásból: meccsre, kirándulni, színházba, kocsmába – az életbe. (Csak vigyázz, nehogy a kricsmiben is azt halljad, hogy mit mondott X. a tegnap esti katódcsőben…) Aztán kitör a frász, mikor az igaziban (élet, piac, munkahely) pofán csap a valóság, ami zűrösebb, mint amit el tudsz viselni, ráadásul neked ott kéne fast thinkernek lenned, azonnal produkálni valami gyorsat és életmentőt. Tuti, hogy nem fog menni, mert agyad már nagyjából leszokott az ilyesmiről, döglesz bele. Aztán majd tíz után vigasztalódsz az egész estét betöltőn. (Pl. egy német adón az volt a műsor, hogy egy csinos nő megszólította a járókelőket, hogy őrajta nincs bugyi, mit szól hozzá? Férj, feleség, nagypapa stb. El voltak…)
Foucault óta minden a hatalomról szól, Bourdieu is említi a társadalom vertikális megosztását: egyfelől vannak azok a szerencsések, akik olvasnak elitlapokat, interneteznek, külföldi elemzéseket is látnak (van rá idejük, pénzük: ma már a szelekció minőségileg többe kerül, mint maga az információ), másfelől vannak, akiknek a csatornaháló a világlényeg. Ez utóbbiak a páriák, perspektívában, ízlésben kiszolgáltatva az árukínálat univerzumának, ami egyben a kérdésekből álló világból való kizáródást is jelenti: itt nincs visszakérdezés (visszapofázás), azt akarod, azért döglesz, amit mondanak-kínálnak. A világ beszűkül, a szürkeállományt kitiltják a fitness centerből, az agyhullámokat egyenirányítják (ha lehet).
És ez még csak nem is politika.
Sötét kép. Biztos, hogy nem ennyire rémes. Az ember már unja a dobozt, kinyitja, aztán kimegy a gangra beszélgetni, netán játszik a gyerekkel, kifesti a hallt – mert a boldogság is unható, hát még. A doboztól való elhidegülésre vannak már szociológiai adatok is. Vannak. De a televízió is ellentámad, a nézőszámok (ha az alkalmazott szociológia másik ágán bogarászol) nem csökkennek, legfeljebb a manipulatív hatás nem olyan erős. Azért A vad angyal még mindig…
Na jó, hagyjuk. Ezek a tudósok arrogáns arisztokraták, mindig jönnek ezekkel az elitnyavalyákkal. Miért nem hagyják békiben az embert azzal a picinyke boldogsággal, amit épp most cserélt le 250 csatornásra?
Pierre Bourdieu: Előadások a televízióról. Fordította Erőss Gábor. Budapest, 2001, Osiris Kiadó. 110 oldal, 1500 forint.