2001 pünkösdjére felszentelték Kő Pál Szent István-szobrát a Gellért-hegyi sziklakápolna előtt. Minthogy a szomszédos budai Várhegyen, a Halászbástyán éppen kilencvenöt éve áll már egy másik Szent István-lovasszobor, a Stróbl Alajosé, a címben összefoglalt állítást bizonyítottnak, és ezzel az ügyet lezártnak tekinthetnénk. Csakhogy egy fölösleges szobrot nem lehet úgy félrerakni a polc hátulsó sorába, mint egy fölösleges könyvet, a kőszobor szem előtt marad. Továbbá mészkő emlékművet nem lehet állítani hirtelen felindulásból, szeszélyből és véletlenül – már csak financiális okok miatt sem. A jelenség tehát több figyelmet kíván.
Kő Pál Szent Istvánja a lova mellett áll, összekulcsolt kezében templommodellt tart. A modell természetesen román kori egyhajós templom kerek apszissal, ámbár ablakai nagyobbak a korhűnél, ekkora íves ablakokat inkább csak a barokkban mertek vágni Magyarországon. A makettet tartó figura a ló tömegéhez képest kicsi, a kompozíciót közeli és különböző távoli nézetekből egyaránt az állat uralja. Ezt a tömeghatást a szobrász azzal éri el, hogy a lófigura nincsen áttörve, egyetlen, földtől földig érő lepel borítja, amelyből csupán elöl az állat nyaka és feje, hátul a tompora és a farka marad szabadon. A relatíve kicsi, modelltartó királyalak, amely belesimul a ló véknyába, fiatal férfi a kamaszévek és az ifjúkor határán. Tekintete jámbor, révedező és bűntudatos, esendőségét felerősíti a hoszszú orrú lovagi lábbeli, amely kétségtelenül historikus, de a talapzatról lelógó, üres csúcsaival kétségkívül bohócos groteszkséget kelt. A kompozíció historizáló utalásai egyértelműek: a modelltartó alak a középkori miniatúrafestészetből ismert templomalapító, a lólepel plasztikus mintázata stílustörténeti stúdiumokat bizonyít, a korona egyszerűbb és bizánciasabb, mint a mai.
Kő Pál a jelek szerint nem kísérletezett azzal, hogy hősének felettébb összetett, felettébb ellentmondásos és felettébb monumentális életművét és személyiségét plasztikai műbe sűrítse. Szobra egyértelműen és kizárólag egy meglehetősen egyszerűsített, hitbuzgalmi Szent István-képet reprodukál, a megkeresztelt, éjszakai ájtatosságokon gyakran részt vevő, egyházalapító szentét. Ez a lovához képest jelentéktelen, jámboran együgyű tekintetű, komikus lábú fiú nemcsak a laikus történettudat nagy uralkodójának államalapító, államszervező, külső és belső ellenséget megsemmisítő, pogányságot üldöző, kereszténységet erőszakoló szerepére volna alkalmatlan, hanem a differenciáltabb római katolikus Szent István-felfogást sem kívánja felmutatni. Radó Polikárp hatvan éve kiadott Az egyház szentjei című népkönyve – például – (Imprimi permittitur. In S. Monte Pannoniae, die 17. Februarii 1940. Chrysostomus Kelemen archiabbas) a következő vonásokat szedi fejezetekbe István jellemzésére: nagy király; nagy hadvezér; nagy térítő; nagy szent; alamizsnaosztó; vendégszerető; alázatos. A kőfiúcska, aki feltétlenül sírva fakadna vagy rosszul lenne Koppány felnégyelt testének láttán, a Benedek-rendi író hét erényéből kettőt vagy hármat tudna teljesíteni.
A számon tartandó lovasszobor-előzmények (a mai dömpingtermékekről ne most essék szó) férfiasabbak, s kivált többrétegűek. A Stróbl Alajosé, amellyel a Gellért-hegyi konkurálni kíván, hódító, fejedelmi pompájú lovagkirály, akinek csak mellékes keresztény attribútuma – igaz, igen hangsúlyos attribútuma – a koronázó abroncsglória és a hadvezéri pálcának, egyházfejedelmi pásztorbotnak egyaránt tekinthető hatalmas kettős kereszt. Stróbl a továbbiakban koronás uralkodót ábrázol hadvezéri pózban, drága öltözékkel-lószerszámmal és céltudatos tekintettel, a vallásos vonatkozást éppúgy a két rekvizitumra bízva, mint a korhűséget Schulek Frigyes építészeti környezetére. A román kori hitelt Schulek egész Halászbástyája és romanizáló posztamense önmagában is biztosítja, Stróbl tehát úgy érezhette, hogy ő a bronzfigurában megállhat a hátasló érzékeny-naturális mintázásánál, amelyhez a lószerszám és a királyi öltözék némiképp barokkosított historizálását kell hozzáadnia. Ha így érezte, jól érezte: Stróbl emlékművét folyamatosan bírálja ugyan a későbbi szobrászatkritika, azt azonban nehéz volna elvitatni, hogy műve közösséget teremtett és korhangulatot juttatott kifejezéshez. Az a kereszténységgel modulált militáns nemzettudat, az az önfeledt és önáltató kisnagyhatalmi vízió, amely ha az igazi millennium teljes Magyarországát nem is, az igazi millennium hivatalos eszmeiségét meghatározta, a Stróbl-monumentumban az önálló mű, a többrétegű alkotás teljességével szólal meg napjainkig.
Medgyessy Szent Istvánja bonyolultabb történelem-lélektani helyzetben fejez ki bonyolultabb gondolatokat – a korlátait messze túlhaladva. A lovas figura a mindössze 178 centiméteres magasságával az örök magyar szoborsors nyomorúságának is egyik emlékműve, elhelyezése a győri félbástya előtt nem helyi alkalmatlanság miatt szerencsétlen, hanem azért, mert ekkora lovasemlékművet sehol nem lehet szerencsésen elhelyezni. (Azóta újabb kópiáit máshol is felállították.) Medgyessy műve mégis monumentális, akárcsak Ferenczy Béni Petőfije. Szigorú tekintetű, fölénytudatában nyugodt hadvezér nyújtja vezérlő jogarát előre 1940-ben, inkább magának, mint seregének mutatván a biztos utat, mint akinek nem lehetnek kétségei afelől, hogy követni fogják. A mongolos járomcsontú, “magyaros” bajuszú, hosszú hajú fejedelemről nemcsak azért írható kockázat nélkül, hogy turánias, mert Medgyessy ismeretében ez nem félreérthető, s mert tíz évvel korábban megmintázta az ugyancsak nem félreérthető Turáni lovas bronz-elődöt – hanem azért is, mert ennyi turáni jelleg és ilyen turáni reminiszcencia akkor, kilencszáznegyvenben erkölcsi és ízlésbeli jelentést rejtett magában. Medgyessy István-képe egy demokratikus értelmiség nemzetképének része, azaz korántsem általános, még kevésbé hivatalos felfogás emlékműve. Több mint népies, aminthogy Medgyessy életművét csak vad kisajátítók merészelik népies szobrászatnak nevezni; a fejedelmi lóval összeforrott fejedelem tiszta plasztikává emelkedik. Több egyrétegű történelmi megemlékezésnél, mert a téma megkövetelte kellékminimum is – sima köpeny, jelzett öv, mozdulatot meghosszabbító jogar – a szobrászi monumentalitást szolgálja, s nem fordítva. Végül függetlenül az eredeti megrendeléstől, nem vallásos szobor: a csüngők nélküli, csupasz korona csúcsán a kereszt az egyetlen (tematikailag helyénvaló) motívum, bizonyítván, hogy a kor hivatalossá vált szobrászatával ellentétben Medgyessy nem a szobrászati ideálját igazította a megbízáshoz, hanem a feladatot állította sallangtalanul modern életművének szolgálatába.
Kő Pál eddigi életművének ismeretében ez korántsem állítható a Gellért-hegyi Szent Istvánról. Ez az életmű egyenetlen ugyan, és bizonytalanságokról tanúskodik, de a legújabb munka eddig nem látott alkalmazkodást, nevezzük nevén, megalkuvást bizonyít. Hogy kivel kellett mintázása közben Kő Pálnak megalkudnia, a megrendelővel, a mai kurzusszellemmel vagy önmaga szellemi erőtlenségével, az a végeredményen nem változtat; a végeredmény pedig az előzményekből nem következik. A templomdobozt tartó szent pontosan úgy áll a nagy lova védelmében, úgy öleli imádkozó kézzel a rekvizitumát, mint egy betlehemező. Ne elmélkedjünk most már azon, illik-e a betlehemező intimitás államalapító fejedelmekhez, emlékezzünk csupán arra, hogy az eredeti téma, a betlehemes két változatban is megjelenik a szobrász pályájának elején, a hatvanas évtized legvégén. Az azonos testtartás és az azonos kellék ellenére szembe kell tűnnie, hogy azok a plebejus betlehemezők kisplasztika voltukban is merész, hegyes, égre törő toronysisakos templomocskákat szorongattak, s ezt a kihívást a magas süvegük, a természetellenesen hosszú fejfedőjük megismételte. Kicsik, de bátrak voltak a bátortalanul alázatos fejű, játéktemplomot szorongató Istvánhoz képest. A hatvankilences faváltozat groteszk erejét csak növelte, hogy egy hozzá mérve hatalmas – harmincnégy centiméteres – bazaltkocka fülkéjébe állította a szobrász, ez a tömör, nehéz, túlsúlyos foglalat pedig nemcsak nyomatékot adott a piros-kék-arany festésű figurának, hanem a megfaragott fa és a tömbszerű kő, a kifestett szobor és a csiszolatlan bazalt meghökkentő technikai ellentéte monumentálissá fokozta, és egyszersmind védte a lírai lényeget. A ló és lovasa között nincsen ilyen termékeny feszültség: az állat kő emlékműve, amely bizonyára a magyar jelleget hivatott reprezentálni, agyonnyomja a gyámoltalan kőfigurát, aki nem kívánja, nem is tudná kőlovát megülni.
A figura modoros. A szobrász, aki pályája elején a folklorisztikus azonosulásból, a népi kézművesség anyagkezeléséből és a pop-art materiális szabadosságából teremtett groteszk kisplasztikai világot, az elkövetkező köztéri megbízásainál nehezen élte meg a méret, az arányok és a technika kötelező váltásait. Mohácsi emlékhelye Samu Géza közreműködésével még az eredeti leleményt feszítette a lehetőségek határáig, későbbi figurális köztéri szobraiban azonban valamivel mindig adós maradt. A lépték-, anyag- és funkciózavarokat egyre inkább az erőltetett, kimódolt bizarrság volt hivatott áthidalni, amely a figurák tréfás túlöltöztetésében (Károly Róbert), humorosan vékony lábában (Kölcsey) vált szabadalomszerűvé. Mindegy: a jelen feladatnál a szobrász már ezt az ellentétet sem merte vállalni. A kőfigura kőlova nem kontrasztál, hanem hegemón, a lifegő lábbeliben végződő láb nem esendő, hanem szenvelgő, a figura nem hitvalló és fejedelmi, hanem szánalmat keltő. Kő Pál föladta eddigi elképzeléseit, hogy elkészíthesse azt a Szent István királyt, amely korántsem egy római katolikus közösségnek a képzeteit, sokkal inkább e közösség legkevésbé igényes rétegének, az elsőáldozás előtti gyermekeknek és litániára járó özvegyeknek a könnyes sztereotípiáit testesíti meg.
Köztéren. Mert mindez lehetne egy vallásfelekezet belső és egy bizonytalan szobrász magánügye, ha a szobor nem a Gellért-hegy eminens pontján állna, minden valószínűség szerint közpénzből. A redundáns Szent István király emiatt és csak emiatt érdemel közfigyelmet. Ha templombelsőben, templomkertben állna, méltatlan volna vele foglalkozni.
A Gellért-hegynek egyébként sincsen szerencséje az utóbbi két évszázadban. Túlságosan látványos, és kihívóan a városközpontban van ahhoz, hogy a mindenkori erőszakoskodás megtartóztatná magát vele szemben. Haynau 1851-ben ráépíttette a Citadellát, az objektumnak nem volt már sem stratégiai, sem állambiztonsági feladata, használni soha nem használták, de kiválóan alkalmas volt fenyegetésre, erőfitogtatásra. A Szent Gellért-emlékművet hagyjuk, az legalább pompás turisztikai attrakció 1904 óta, és lokális hivatkozási alapjai vannak. Hanem a sziklakápolnát már helyrajzi indokokkal nem, csupán kurzusbuzgalommal magyarázhatjuk. A Gellért-hegyi mészkőbarlangot, amely száz éve még szegény emberek lakhelye volt, alakíthatták volna ugyan a húszas években Szent Ivánbarlanggá is egy helyi legenda alapján, de ehelyett Lourdes kópiájaként Máriakegyhellyé formálták önkényesen. 1926tól 1934-ig faragták, robbantották és falazták az üreget, hogy a város szívében, a legjelesebb hegyen működjön egy szertartáshely, amelynek a belső hangulata elkerülhetetlenül emlékeztet a városligeti barlangvasútéra – procul esse profani. De minthogy ezt az istentiszteleti helyet Haynau centenáriumán, 1951-ben ostobán és galádul befalazták, nehéz az elhelyezését most már tárgyilagos kritika alá vonni. Időközben fölötte az újabb erőfitogtató felállíttatta Kisfaludi Strobl monumentumát 1947ben, s úgy tetszett, ennek minapi racionalizálásával érnek véget a Gellért-hegyi önmegörökítések.
Méltó folytatásuk az új szobor. Amely kilátóteraszt kapott, így kikerülhetetlenül kiugrik a hegylejtőre, (a ló) a Gellért tér minden pontjáról látszik, a kőtömeg a pesti oldalról is, a sziklás hegyoldalt tolakodóan megzavarva. Hirdetve nem István király nagyságát és jelentőségét – ezt, mint látnivaló, több okból sem teheti –, hanem annak a csak azért is erőszakosságnak, erőfitogtató önteltségnek a jelenlétét, amely semmiben nem különbözik attól a szent elhivatottságtól, amely a megtérni nem akarót a pásztorbottal a saját érdekében fejbe veri.
A barlangból ideiglenesen rögtönzött szentélyt 1926 pünkösdjén, a sziklarobbantással kialakított alsó templomot 1931. pünkösdjén, a pálos templomot és kolostort 1934 pünkösdjén szentelték fel. 2001. pünkösd ünnepére Kő Pál műve megjelent a város felett. Nincsenek fölösleges szobrok.
Kő Pál: Szent István király. Kő, 400 cm, Budapest, Gellérthegy. Építész: Fazakas Gábor, Török Péter.