Mostanában sorra jelennek meg figyelemre érdemes, ám bizonytalan jogállású, magánérdekűség és közérdekesség között ingadozó, a merőben személyes megszólalás és irodalmi megformáltság között esetlegesen lebegő írások, jeles szerzők mintegy jeltelen – s gyakran jeltelennek is szánt – produktumai: valamiféle izgalmas irodalmi “zugarcheológia” működik itt, amely közzéteszi és nyilvánosságra hozza, evvel egyben művé avatja, amit szerzője feltételezhetőleg nem tartott erre érdemesnek vagy jogosultnak. Nemrég Szentkuthy Miklós ifjúkori naplószerű feljegyzéseiből született így könyv (Fájdalmak és titkok játéka), a minap pedig Gozsdu Elek szerelmes levelei emelkedtek hasonló módon az önálló és “kész” mű rangjára (Kertünk Istennel határos, Gozsdu Elek és Weisz Anna levelezése 1906–1915).
A “szerzői szándékot” hagyományosan tisztelő irodalomtudós és kritikus ilyenkor azért berzenkedik egy kicsit. Ha egyszer a szerző nem jelezte, akár kifejezett formában, akár burkoltan, de valószínűsíthetően, hogy írását a nyilvánosságnak szánja, a munkának a kritikai összkiadásban van a helye, annak is a függelékében – legalábbis így vélekedik ilyen ügyekben a régimódi szakszerűség. Posztstrukturalista szemmel persze másként fest a dolog: a kész mű és az előmunkálat szintjén megrekedt vázlat vagy töredék közötti különbség fogalmilag feloldódik az osztatlanként felfogott irodalmi működésben, mint ahogy ebben a felfogásban a szépirodalmi és nem szépirodalmi szöveget egymástól elválasztó kritériumok sem működőképesek többé. Ugyanígy, a – gyakran csupán bizonytalanul kikövetkeztethető vagy merőben hipotetikus – “szerzői szándék” sem perdöntő adott szöveg privát vagy publikus státusának a meghatározásában, következésképp akár kifejezett, akár hallgatólagos szerzői jóváhagyással – vagy annak híján – való közzétételében. A laikus olvasó pedig, mint tudjuk, javíthatatlan: a műben az ember érdekli, a művet szavatoló életben pedig annak intimitásai és titkai, ezért mindig is vevő az ilyen “félkész”, illetve “privát” jellegű írásokra. Így azután ha elég érdekes és elég jelentős a szerző, felkészülhet rá, hogy előbb-utóbb minden leírt sorát kinyomtatják, tehát legjobb, ha tűzre veti (vagy – újabb időkben – újraformázással törli merevlemezéről) mindazt, amit nem kíván az utókor nyilvánossága elé tárni.
Szerb Antal mindenesetre nem vetette tűzre azokat a feljegyzéseit, kiadatlan, illetve töredéknek maradt írásait, amelyeket most Tompa Mária gyűjtött kötetbe, és szerkesztett meg Petrányi Ilona segédletével. A szép kiállítású könyv címével folyamatos naplót és kész, kerek munkát sejtet: Naplójegyzetek (1914–1943). Ez persze afféle fraus pia csupán: a kötet a Kardos László 1962-es Szerb Antalportréjából már részben ismerős 1914–15ös “cserkésznaplót”, illetve a gimnazista néhány elegyes műfajú feljegyzését, valamint prózai és verses írását tartalmazza 1918-ig; ezt követi az 1920–23-as időszak naplója (nagyjából Szerb Antal egyetemi éveinek a krónikája, főleg szerelmi szempontból), illetve néhány rövidebb, kiadatlan írás; majd jóval kurtább terjedelemben, alig huszonnégy oldalon az 1927 és 1943 között keletkezett feljegyzések (köztük az 1930–1943-as rövidke “Napló szúrószavakban”) zárják a törzsszöveget; az utóbbi rész egyébként inkább aforisztikus szellemességek füzére, semmint az élet rendszeres krónikája. (Két példa innen, kedvcsinálónak: “A halhatatlanság a legmegbízhatatlanabb értékmozzanat.” “Vannak egészen öreg hegyoldalak, ahol már csak lyukas fazekak teremnek.”) A helyzetet tovább bonyolítja, a szöveg jellegének bizonytalanságát jelzi, hogy az 1920 és 1923 közötti időszakból való “Feljegyzések és elmélkedések” egy részét szerzőjük sajátos gyorsírással vetette papírra, amelyet eddig csupán részben volt idő megfejteni és átírni, azaz ez az egybefüggő rész hiányosan szerepel a kötetben.
De a kegyes csalásért kárpótol bennünket a töredékes és elegyes mivoltában is rendkívül izgalmas gyűjtemény. Benne azok a mélyen személyes és bizalmas életmegnyilvánulások, amelyekben a tizenhárom éves gimnazista kezdi el önmaga megismerését és megépítését, hogy azután, immár a halál felé indultában, az érett író és nyitottságában is “kész” és “befejezett” egyéniség ejtse el, negyvenharmadik életévében, a feljegyzések fonalát.
Önnön megismerését és megépítését: az utóbbi évtizedekben sok szó esett elméleti szinten arról, hogy az önfeltáró jellegű irodalom (a vallomás, az emlékirat, az önéletrajz, a napló) valóban irodalom, azaz nem hűséges élményrögzítés és az élet tényeinek lehetőleg pontos dokumentálása, hanem teremtés, Énnek és az Én életének voltaképpeni megalkotása, mégpedig a nyelv és az elbeszélés szimbolizáló erejének a segítségével. A memoár vagy a napló szerzője ezek szerint olyasmit ír, amit nemigen lehet élesen és tisztán megkülönböztetni a regénytől; attól a regénytől, amelynek a szerzője ebben az esetben önmagának a szerzője, azaz a létrehozója is, írásbanéletben, pontosabban az írás révén az életben és az élet révén az írásban.
Ilyesféle regény – töredékes és műfajilag is elegyes mivoltában – Szerb Antal vallomásos írásainak ez a gyűjteménye. Az identitás megalkotásának a regénye, amelynek az Én a főszereplője, az Én, amely a történet minden pontján egyszerre folyamat és eredmény. Belső mozgalmasságát, sőt drámáját is az önmegalkotás folyamata adja, amelyre már a gimnazista diák is rendkívül tudatosan, egyben igen érzékenyen képes reflektálni: az a folyamat, amelynek során az Én úgy kovácsolja ki magát, hogy a készen kapott, kívülről oktrojált, ilyen-olyan kollektivitásokban otthonos és biztonságos elhelyezkedést, egyben problémátlan önértelmezést kínáló identitáskereteket felülvizsgálja, és elutasítja magától. Távolról – vagy talán nem is olyan távolról? – bizonyos sartre-i párhuzamokat idéz mindez Szerb könyvében, az Én afféle egzisztencialista projet-ként működik és mutatkozik meg a Naplójegyzetek lapjain.
Közben persze szó esik mindenféle másról is. A gimnáziumi idők naplóbejegyzéseiben például a kamasz “perverzióiról”, barátságokról és homoerotoid mozzanatokról (az Utas és holdvilág élményháttere innen datálódik) s arról a századvégi-századfordulós szellemi éghajlatról, benne művészetvallással, dekadenciával, esztetizmussal, Oscar Wilde-dal és a többivel, ami a gimnáziumból kinövő Szerb eszmei és hangulati környezete. (Ide tartozik William Morris, a viktoriánus kor angol esztéta-szocialistája is, akit egyébként egy magyarázó lábjegyzet a 70. lapon tévesen Wright Morrisszal azonosít; ez képtelenség, hiszen a naplóbejegyzés keletkezésének az évében, 1920ban az amerikai író és kritikus tízéves volt. S ha már a tévedéseknél tartunk: Hermann Paul – a 308. lap lábjegyzetével ellentétben – az újgrammatikus nyelvészeti iskolához tartozott, s nem az “újromantikusokhoz”.)
Identitáskeresésnek és Én-megalkotásnak egyébként legplasztikusabb lenyomata az 1920–24-es napló. Miközben igen őszintén és már-már kényszeresen komplex analitikusi elmélyüléssel követi nyomon szerelmi viszonyának érzelmi és erotikus hullámzásait Lakner Lilivel (későbbi – első – feleségével), itt viaskodik a legtöbbet az otthonosnak, ám bénítónak érzett kollektív identitáslehetőségekkel, a “katolikussal”, a “zsidóval”, a “magyarral”, a “polgárral” és a többivel. Viszonya ezekhez gyakran felemás és hasadt: ekkor ürül ki, legalábbis hitbeli tartalmait illetően, Szerb katolicizmusa (gondosan kikeresztelkedett szülei gyermekük keresztapjának magát Prohászka Ottokárt nyerték meg, fiukat katolikusnak nevelték, és a piarista gimnázium pap-tanárainak, közöttük Sík Sándornak a gondjaira bízták); ekkor fogalmazza meg a maga számára, hogy az igazi szabadulás alighanem abban áll, ha az ember képes a lényegi realitásnak, egyben a legerősebb kollektívumnak tartott “fajból” való kilépésre: “aki a faját le tudja vetni, anélkül, hogy másikat venne fel, és anélkül, hogy kevesebbé válna, az tökéletes” (közben meg azon füstölög, hogy szerelme családjáról kiderül, hogy “nem 25%-os, hanem 75%-os zsidók”); s ekkoriban képes – mondhatnánk, boldog felelőtlenséggel – ilyesmiket leírni “mindkét fajunk veszendő sorsáról”: “a magyar elpusztul, mert a kultúrát nem tudja elviselni, mint az indiánus, a zsidó, mert megérett az elpusztulásra, és éppen ez adja meg a pesti élet furcsa szépségét, a veszendőség mindenfelől”; s ekkor tervez – talán a “kapitalizmus elleni iszonyában” – moszkvai utat.
Ennek a belső drámának, az önmegalkotás projet-ének megvolt persze a külső, drámai és tragikus vetülete is, amely ennek a könyvnek a mélységes és akaratlan szomorúságát adja. Szerb Antal olyan Magyarországon élte le felnőtt életét és lelte halálát, ahol a “katolikus”, “magyar”, “zsidó”, “polgár” szavakkal jelzett önmeghatározási lehetőségek egyben hatalmi-politikai kényszerek is voltak, s a szavak jelentéséhez idővel gyilkos intézményi keretek és gépezetek társultak. Ezektől az identitáslehetőségektől belsőleg meg lehetett szabadulni, vagy lehetséges volt válogatni közöttük, s egyéni és szabad módon bensővé tenni őket (lásd például Radnóti magyarságát és katolicizmusát); “külsőleg”, intézményesen viszont nem volt szabadulás tőlük és menekvés előlük, mert itt nem az Én válogatott, hanem az Ént válogatták ki, mégpedig az elpusztításra.
“De nem abba halunk bele” – idézi többször is Balázs Béla Regős prológusát az egyetemista naplóban Szerb Antal. A sors tragikus fintorának neveznénk, ha evvel nem profanizálnánk a történteket, hogy Szerb Antal végül abba halt bele, amit a versezet előző sora konstatál: “A világ kint haddal tele…” 1942. XI. 20-i keltezéssel írja be az utolsó naplóba: “Megtaláltam a definíciómat: magyar anyanyelvű zsidó vagyok.” Kiküzdött, bensővé tett, paradox voltában is elfogadott szabad önmeghatározás ez; ugyanakkor – felfoghatatlanul szörnyű következményekkel – pontosan rímel arra a hivatalos meghatározásra és hatósági kényszerre, amely Szerb Antalból munkaszolgálatost csinált, és 1945. január 27-én Balf-fürdőn végzett vele és bensőleg szabadon megalkotott Énjével és Életével: avval a regénnyel, amelynek Szerb Antal a címe.
Szerb Antal: Naplójegyzetek (1914–1943). Budapest, 2001, Magvető.