Mindig gyanús, ha egy non fiction-könyv úgy kezdődik, hogy a szerző bizonygatja: ő reális képet rajzol, nem elfogultat. Gergely Jenő nemcsak a Gömbösről szóló monográfiája elején, de a végén is fontosnak érzi közölni: nem, nem apológiát írt, még kevésbé állt szándékában rehabilitálni a jobboldali radikalizmust. Ha a mű maga mást mond, az ilyen szöveg sem segít rajta, ha viszont igaz az állítás, nem a kinyilatkoztatástól lesz az.
A szerző 1999-ben már megjelentetett egy könyvet Gömbösről, írt cikket is róla. Talán az ezekre reflektáló megjegyzések miatt érezte szükségét a tárgyszerűség bizonygatásának. Még inkább azonban azért, mert miközben nem azonosul Gömbös nézeteivel, s visszatérően kritikai megjegyzésekkel illeti tetteit s elképzeléseit, az összességében elfogulatlannak mondható, leíró munkán átüt, hogy hőse teljesítményét egészében nem egyszerűen jelentősnek, hanem kimondottan imponálónak látja.
Az elfogulatlanság kényszeresnek tűnő hangoztatása mögött ott áll az is, hogy Gergely úgy véli, a Horthy-korszak meghatározó szereplőit a közvélemény két csoportra osztja: a Bethlen, Teleki, Kállay Miklós nevével fémjelezhető szalonképes irányra és a bukást okozó bűnösök vonulatára, amely Gömböstől Szálasiig terjed. Mivel pedig Gömbös szerinte “a látszatok ellenére bonyolult és összetett politikai jelenség”, vagyis nem fér bele az utóbb említett dobozba, úgy érzi, hogy az uralkodó vélekedéssel szembemegy. Itt már a kiinduló feltételezés is téves. A korszak és vezető politikusainak megítélése ugyanis sokszínű, így az említett vagyvagy eleve nem mutatja a nézetek tarkaságát. (Telekinek van például, aki szobrot kíván állítani, mások viszont ezt botrányosnak találják, mert öngyilkossága ellenére is a meggyőződéses s tevőleges antiszemitát látják benne.)
Gömbös, s ezt a monográfia hűen mutatja be, valóban “bonyolult és összetett jelenség” volt, ha ezen azt értjük, hogy saját, alapjában véve konstans politikai nézeteinek megvalósításában nagy szervezőképességet és nemegyszer rugalmasságot mutatott, a fő cél érdekében részleges visszavonulásokra, engedményekre is képes volt.
Politikai tehetsége vitathatatlan. Édesapja nemesi családból származott, de egyszerű népiskolai tanító volt, édesanyja pedig módosabb parasztcsalád sarja. Igen mélyről indulva, a maga erejéből kapaszkodott tehát a csúcsokra. Ezen nem változtat, hogy egykori méltatói, barátai is fontosnak tartották megemlíteni műveletlenségét, igaz, hozzátették: erénye volt, hogy ő is tudott ismeretei hiányosságairól.
A tárgyilagos ábrázolás az ő esetében különösen indokolttá teszi az előítéletek félretolását s a tények tiszteletét, nem utolsósorban azért, mert az egykori miniszterelnökhöz nemcsak a kommunista rendszer ideológiai tételei, hanem kortársainak jelentős része s a mai elfogulatlan elemző szempontjából is rengeteg dehonesztáló motívum tapad.
Gömbös nem egyszerűen antiszemita volt, hanem fajvédő, a fajelmélet elkötelezett híve. (Az csak érdekesség, de nem páratlan jelenség, hogy miközben egész politikai pályája a fajként értelmezett magyarság iránti elkötelezettség körül forgott, származását nehezen lehetne makulátlannak nevezni, hiszen ereiben jelentős részben “idegen” vér csörgedezett, apai nagyanyja és édesanyja is sváb volt.)
Nem egyszerűen hivatásos katonából lett politikus, hanem élete végéig megmaradt öntudatos militaristának. Nem egyszerűen jobboldali radikális nézeteket vallott, hanem eszményítette Mussolinit, s amiben lehetett, igyekezett követni. Igaz, az olasz fasizmus állt közel a szívéhez, de igen korán kapcsolatba kerül a német szélsőjobboldallal, és Hitler rend-
szerépítését is nagy elismeréssel nézte.
Miniszterelnöksége idején a Nemzeti Egység Pártját igényének megfelelően állampárttá igyekeztek szervezni. Nemcsak hívei tekintették vezérnek, de ő maga is igényelte, s használta a vezéri címet. Ha rajta múlt volna, olasz mintájú államberendezkedést épít ki, ahol a területi közigazgatási apparátust pártirányítás alá vonják, s létrejön a korporációs rendszerre épülő, diktatórikus berendezkedés.
Az 1935-ös választásokon ő vitte a parlamentbe a magyar nemzetiszocializmus későbbi híveinek számottevő részét, s már a Horthy-korszak kezdetétől fî mozgatója a tisztikar politikai szerepvállalásának.
Miniszterelnöksége idején dördült el a nyolc halottat követelő endrődi sortűz.
A húszas évek végi visszatérése a Bethlen vezette Egységes Pártba ha nehezen volt is magyarázható, még nevezhető ambíciótól fűtött pragmatizmusnak. Eckhardt Tibor átverése az 1935-ös választásokon vagy Bajcsy-Zsilinszky (és persze nem Bajcsi-Zsilinszky, ahogy a névmutatóban szerepel) képviselőségtől való elütése viszont, tekintettel mindkettőjükhöz fűződő régi barátságára, már nem. Ekkor vitathatatlanul átlépte a politikai morál konvencionális határait.
Saját normái alapján vizsgálva tevékenységét felrótták neki, hogy miniszterelnökké válása után gyakorlatilag feladta mindhárom addigi fő politikai ágendáját, a titkos választások ügyét, a földreformot, illetve az agrárérdekek kiemelt képviseletét, s taktikai megfontolásból még a harcos fajvédelmet, a brutális antiszemitizmust is.
Gergely a könyvben olykor iskolásan, lépésről lépésre igyekszik követni Gömbös politikai pályáját. (Meglehetősen gyakran érződik a cédulázó történész kartotékjainak egymásutánisága, sokszor beszédeket, újságcikkeket, dokumentumokat ismertet, egy-egy megjegyzést fűz hozzájuk, és nem a nézeteket, cselekedeteket interpretálja.) Igyekszik a primer megnyilatkozások, események magyarázatát is előadni, nemritkán támad azonban hiányérzete az olvasónak. A szerző nem mélyed el például Gömbös Egységes Pártba való visszatérésének lehetséges motivációján. Nagyvonalúan csak megemlíti az egykori, szinte bizonyosságnak tekintett feltételezést, hogy Mathias Erzberger német politikusnak, a fegyverszünet aláírójának feltételezett gyilkosait bújtatta házában. Egyáltalán: nem tárgyalja érdemben Gömbös miniszterelnöki kinevezése előtti kapcsolatait az olasz fasisztákkal s a német szélsőjobbal, holott például idézi Mecsér András 1931es levelét, amelyben hivatkozik Gömbös olasz – s a személyesen Mussolinihez fűződő – barátságaira, illetve ugyancsak idézi hőse Ducéhoz küldött üzenetét, amelyben a német jobboldalhoz meglévő erős szálakról esik szó. Egyebek között Jankapusztát is éppen csak érinti a könyv, holott nemcsak az a tény tartozna a pályaképhez, hogy a miniszterelnök Mussolini segítségével sikálta el a marseille-i királygyilkosság Magyarországot érintő szálait, hanem az is, hogy mi köze volt Gömbösnek az ügyhöz.
Persze nincs könnyű dolga annak, aki Gömbös politikai életrajzát írja. Gergely maga is említi a források szűkösségét, s ha a hivatkozásokat nézzük, szembe is ötlik, hogy egyes korszakoknál szinte kizárólag csak a Gömbös napilapjában közzétett információkra szorítkozik a kutató.
Kétségtelenül igaz Gergelynek a könyv elején megfogalmazott, majd a zárófejezetben megismételt állítása, hogy nem Gömbös-apológiával vagy a jobboldali radikalizmus rehabilitálásával van dolgunk. Ugyanakkor jó néhány suta mondat, odavetett megjegyzés idézhető, amelyekben a szerző mégis mintha menteni kívánná címszereplőjét.
“Az egyes politikusok életútjának rekonstruálásakor nem a mentalitásukat, szándékaikat kell elsődlegesen figyelembe venni, hanem azokat az objektív tényeket, amelyek velük kapcsolatban álltak, vagy éppen szándékuk szerint mentek végbe” – írja egy helyütt. Gergely ezzel azt akarja mondani, hogy a tetteket kell elsősorban mérlegre tenni, s nem a verbális megnyilatkozásokat. A fajvédő és antiszemita Gömbös soha nem csinált zsidótörvényt, mondja, ezzel szemben – ahogy nevezi – a szalonképes antiszemita Telekihez kötődik a numerus clausus és a második zsidótörvény is. Elidőzhetnénk itt az “objektív tények” kifejezésnél, s meditálhatnánk egyebek közt azon, hogy történeti szempontból mi is számít ténynek. Azt is érdemes lenne tisztázni, hogy kinek szalonképes Teleki antiszemitizmusa. Felmerülhet, hogy itt esetleg szótévesztésről, vagyis szalon-antiszemitizmusról lehet szó, de Telekire ez sem állna. A szótévesztés egyébként azért is eszébe jut az olvasónak, mert találunk ilyesmire példát a könyvben: Gergely visszatérően a zsidó szinonimájaként izraelitának nevezi a nagytőkét, holott nyilván tudja, hogy itt nem vallási, hanem faji minősítésről van szó.
Gömbös “egy korszak, a trianoni Magyarország fia, az adott kor lehetőségeit és igényeit felismerő megjelenítője” – olvassuk az előszóban. Aztán kitűnik, arról lenne szó, hogy az autoriter megoldást a korszellem diktálta, Hitler és Mussolini mellett Dollfuss, Salazar, Kemal Atatürk, Pilsudski, a Baltikum országai, Bulgária is ezt az utat járták. Itt nem is az az érdekes, hogy az egymástól igencsak eltérő helyi változatok ténye önmagában semmit nem magyaráz meg és ment, hanem inkább az, hogy Telekitől Darányin vagy Imrédyn keresztül Bethlenig vagy Horthyig – hogy csak az állami vezetőkről essék szó – mindenki Trianon gyermeke volt, mindenki felismerni vélte a lehetőségeket és igényeket, mint ahogy ilyesmi minden kor politikusairól elmondható – kivéve szegény Dózsa Györgyöt, aki, mint anno tanultuk, megelőzte korát, s ezért volt szükségszerű a bukása.
És tekintheti-e az olvasó másnak, mint mindenre felmentést adó, sőt már-már heroizáló szövegnek az alábbiakat: Gömbös a nemzet szempontjából kártékonynak vélte a nagybirtokos arisztokráciát, s még inkább a nagypolgárságot, különösen a finánctőkét, “amelynek reprezentánsai Magyarországon többségükben izraelita vallásúak vagy eredetűek voltak”. Ő nem egy osztály vagy réteg érdekeit képviselte, “hanem elhivatottsága teljes tudatában a magyar nemzetét, amit saját kategóriájával élve nemzeti öncélúságként fogalmazott meg. Az ő esetében a küldetéstudat, a vezéri szerepre való elhivatottság kellő tehetséggel és hatalmas energiával, törhetetlen akaraterővel párosult, amely a valóban nagy nemzeti múltból (nemesi ősei révén) és népiségéből (paraszti származása folytán) táplálkozott.” A fejtegetés a génekben hordozott össznemzeti küldetés és a fasiszta akarat-kultusz ködös romantikája mellett azért is idegen a szakszerű pályaképelemzésben, mert maga Gergely is bemutatja: amikor Gömbös miniszterelnök lett, a finánctőke képviselőivel kiegyezett, a nagybirtokrendszerrel nem fordult szembe, s bár övé volt az első grófok nélküli kormány a Horthy-korszakban, csak bizonyos külsőségeiben vette át az addigi társadalmi hierarchiát valóban részben szétverő német, illetve olasz módszereket.
Gömbös – írja Gergely megint másutt – amikor a zsidókérdés megoldásáról beszélt, nem erőszakos eszközök alkalmazására célzott, hanem a zsidók törvényes és intézményes visszaszorítását kívánta elérni, országos számarányuknak megfelelően. Ehhez kritikaként azt teszi hozzá, hogy Gömbös nem mutatott rá a számarányok kialakulásának okaira. Igaz, amit Bethlentől idéz, hogy ugyanis nem Gömbös volt az egyedüli, aki a “zsidókérdés megoldását” állandóan a politikai diskurzus napirendjén tartotta. Ha már kritikai megjegyzést biggyeszt a történész a felmentésnek szánt mondathoz: legkevésbé az kérhető számon egy politikustól, hogy nem ismeri a számára relevánsnak látszó társadalmi jelenségek történelmi eredetét. Viszont éppen egy Gömbös-pályaképből aligha lehetett volna kihagyni a főhős elképzeléseinek, a harcos fajvédelem hétköznapivá tételének közvetett szerepét a hazai zsidóság további sorsának alakulásában.
A könyv egészéről elmondhatjuk, hogy Gergely leírásából Gömbös pályájának legfontosabb elemei jól követhetők, ha szembeötlők is a fehér foltok. Az értékelés ugyanakkor olykor felületes, belső ellentmondásokkal is terhes, fontos kérdésekben hiányos, esetenként kimondottan homályos.
A szerző végső mérlegelésében Gömbös helyét a két háború közötti korszak meghatározó személyiségeként Bethlen és Horthy mellett jelöli ki. Személyes teljesítménye, a hatalomhoz vezető útja, majd az, ahogy Bethlennel szemben Horthyt maga mellé állítva képes volt megszerezni a kormányfői posztot, aligha értékelhető túl. Ugyanakkor, annak alapján, amit a kor problémáinak megoldására kínált, s amit elképzeléseiből megvalósított, Gergely értékelése egyértelműen túlzó.
Gergely Jenő: Gömbös Gyula. Politikai pályakép. Budapest, 2001, Vince Kiadó. 352 oldal, 2495 forint.