A laikus közvélemény, ha pártpénzekről hall, manapság alighanem arra gondol: ezen lehet meggazdagodni. Mégpedig kétféleképpen is. Az egyik lehetőség, hogy az ember részt vesz a kezelésükben. (Valószínűleg ez a biztosabb módszer.) A másik, hogy bulvárkönyvet ír róluk. Azt, hogy Juhász Gábor részt vett-e pártpénzek kezelésében, nem tudom, ahogy azt sem, egyáltalán gazdag-e. Ami biztos: könyvet írt róluk, de meggazdagodni nem fog rajta. Pártpénzügyek című könyve (Budapest, 2001, Aula) ugyanis nem bulvárkönyv, hanem szaktanulmány. Precíz és korrekt számbavétele mindannak, ami a pártpénzek, pártvagyonok környékén az elmúlt tíz évben zajlott, pontosabban szólva annak, amit tudunk a dologról. Mint ilyen nem sorolható a politikai vagy gazdasági horror ma oly divatos műfajába – pedig az hozhatná meg a szerzőnek a nagy pénzt. Nem alkalmas arra, hogy az ember borzongjon, bosszankodjon, igazán még csak arra sem, hogy megdöbbenjen. Legfeljebb egy kis meglepetést okoz. Amit ugyanis tudunk a pártpénzekről – minden előzetes feltevés ellenére –, egyáltalán nem kevés. Ahhoz képest semmiképpen, hogy az ember a kötetet forgatva egy kicsit el ne csodálkozzék, hogy lehetséges az, hogy egy ilyen tíz év után még mindig rendezetlenek a pártfinanszírozás körülményei, még mindig nincs hatékony összeférhetetlenségi törvény, még mindig homályos ügyek sora jellemezzen mindent, amiben együtt szerepel ez a két fogalom: politikai párt és pénz.
Különös okot ad a csodálkozásra, hogy – mint majdnem mindent a parlamenti pártokra alapozott demokráciában – ezt a zavaros helyzetet megfelelő szabályok kialakításával éppen azok a szervezetek oldhatnák meg, amelyeket a legjobban sújt: tudniillik maguk a pártok. Tíz év alatt azonban a határozott szónoklatokon kívül nem futotta többre gyenge kísérleteknél, néhány menet közben felpuhult – felpuhított – törvénynél, könnyedén kijátszható és megkerülhető szabálynál.
S mielőtt valaki bosszúsan ellene vetné: épp ellenkezőleg, a pártok e helyzet haszonélvezői, jelezzük, hogy a magyar politikai rendszer egyik ismert paradoxonával állunk szemben. Hisz nem vitás: a rendezetlen helyzet teszi lehetővé azoknak a kisebb-nagyok stikliknek a sorát, amelyekről naponta olvashatunk a napilapok hasábjain, s amelyeket e könyv is felsorol. Ezekbe a stiklikbe azonban vitathatatlanul épp ez a rendezetlenség kényszeríti bele a pártokat, amelyek egyébként már régen – legkésőbb az 1994-es választások idején – reménytelenül csődbe mentek volna. Azt pedig, hogy hosszabb távon az előny vagy a hátrány több, látványosan mutatja a pártoknak, a parlamentnek, a politikai rendszer egészének és a politikusi foglalatosságnak mára mélypontra süllyedt presztízse. Hangsúlyoznunk kell persze, hogy e helyt a pártokról, s nem egyes pártférfiakról szólunk. Utóbbiak esetében – mint erre a bevezető mondatban is utaltunk – más lehet a helyzet, s erre később még röviden visszatérünk.
Nem véletlen, hogy a kötet legmeggyőzőbb fejezetei azok, amelyek a szabályozás – párttörvény, a pártok állami támogatása, ingatlanjuttatás, valamint a képviselői összeférhetetlenség – történetével foglalkoznak. A kezdeti jó szándékú, ám talán nem eléggé végiggondolt, talán még naivnak is mondható – szabályokról meglehetősen gyorsan kiderült, hogy lyukasak, nem egyértelműek, könnyen kijátszhatók. “Vagyis tulajdonképpen nem is kell tilosban járni” – állapítja meg egy zárójeles megjegyzésben a könyv a pártmérlegekről szólva, de a kijelentés érvénye szinte minden területre kiterjeszthető. Így nem csoda, hogy az “ügyek” forgatókönyve szinte azonos, akár mérlegről, akár költségvetési támogatásról vagy ingatlanról, párt- vagy pártközeli vállalkozásról, esetleg választási pénzről van szó. Botrányos sajtóközlemények, indulatos parlamenti hozzászólások, esetleg feljelentések után az “ügy” elalszik, vagy kiderül, jogi szempontból nem lehet megfogni. Vagyis nincs is. A záróakkord pedig néhány határozott törvényjavaslat – nemegyszer átlátszóan nem a rendezés szándékával, hanem közvetlen politikai célokkal –, majd a javaslatok élének kicsorbítása. Aztán rövid szünet, egészen addig, amíg egy pártszékház környékéről megint el nem jut egy dosszié egy laphoz valamelyik – valamelyik másik – párt vagy politikus újabb ügyeiről.
Épp ezért aki e könyvet kézbe veszi, még akkor is számít – legalább mellesleg – néhány szaftos történetre, ha már tudja, hogy nem bulvárkönyvet olvas. A szerző azonban annyira ragaszkodik – félreértés ne essék, ez ezúttal javára szól – a száraz tényekhez, hogy annak a szaftnak sem találni nyomát, amelyből a bulvársajtó korábban oly jóízűen nyalogatott.
Példaként érdemes az egyik e körben legtöbbet emlegetett történetre, az MDF–
Fidesz-székházügyre egy pillantást vetni. A Váci utcai volt Tisztikaszinó épületét (egyébként néhány más házzal együtt) közösen kapta meg az MDF és a Fidesz egy 1991-es jogszabály alapján. Ha kis jóindulattal nézzük a dolgot (és miért ne néznénk azzal?), érthető, hogy az akkori kormánykoalíció vezető ereje és akkor leggorombább ellenzéke nem rajongott a közös birtoklás ötletéért, és piacra dobták az épületet. No meg persze amúgy sem házra, hanem pénzre volt szükségük. Így az sem csoda, hogy – mivel a kvótákat nettó irodaterületben határozták meg – igyekeztek (mit tesz isten, sikerrel) olyan épülethez jutni, amelyben kevés az irodahelyiség, hogy az összérték eladáskor nagyobb lehessen. Nem ügy, hiszen egy (két) párttól sem lehet elvárni, hogy a józan (politikai) ész által megköveteltnél jobban szembemenjen a saját üzleti érdekeivel. Ha már egyszer a közös akció érdekében fegyverszünetet kötöttek…! Amiatt, hogy – egy nagy összegű előleg korábbi felvétele után – az ügyletet éppen egy az ingatlanértékesítést megengedő és a pártok számára áfamentessé tevő jogszabály megszületése utáni időpontra időzítették, az vesse rájuk az első követ, aki nem figyelte a vámjogszabályok várható változásait, amikor Nyugatról használt autót akart behozni. Az pedig, hogy – szintén az ügyes időzítéssel – elérték, hogy nem az 1992-es, hanem csak az 1993-as pártmérlegben kelljen az üzletet nyilvánosságra hozni, vagyis a közvélemény csak jóval később értesülhetett róla, nem más, mint amit a mai amerikai üzleti iskolákban kreatív könyvelés elnevezéssel tanítanak.
De épp e szárazság, a tényekhez való szigorú ragaszkodás miatt – amiért az imént dicsértük a kötetet – támad egyre növekvő hiányérzete is az olvasónak. Annak ellenére is, hogy be kell látni, mégiscsak ingoványos a terep, amelyre a szerző merészkedett. Meg kell érteni, hogy nehéz megtalálni az egyensúlyt (alig merjük leírni e szót, pedig van értelme), így a legjobb megoldás megmaradni a puszta adatoknál. Ez azonban megnehezíti az egyes tranzakciók értelmezését. Maradva az ingatlanoknál, a Fidesz Lendvay utcai székháza például a főszövegben alig kap többet egy félmondatnál, miszerint az alaposan megterhelt épületet egy négyszereplős tranzakcióban értékesítették, de sikerült visszaszerezni, mivel visszavásárlási jogot kötött ki magának a párt. (Az épületet – amely jelzáloggal már jócskán terhelve volt – 1996-ban 300 millióért vette meg a K&H Bank ingatlancége, amely a jelzálogot is kivásárolta, s egyben 1999-re opciós visszavásárlási jogot biztosított a pártnak 338 826 000 forintos áron, amivel a Fidesz élt is.) Nem kell a pénzügyekben nagyon járatosnak lenni ahhoz, hogy a dokumentumok között közölt, formailag egyébként teljesen korrekt adásvételi szerződésből kiolvassuk: voltaképpen bújtatott hitelnyújtásról lehet szó, olyan implicit kamattal, amelyet a Postabank VIP-hitelesei is megirigyelhettek volna. A szerző azonban óvakodik attól, hogy erre felhívja a figyelmet.
Pedig ez csak egy egyszerű, könnyen átlátható ügylet. Más épületek (Kárpát utcai egykori pártgarázs, Bem téri MDFszékház, Mérleg utcai SZDSZ-székház) jelzálogügyleteit, el- és bérbeadásait, apportként vállalkozásokba kerülését, a párt- és pártközelinek nevezett vállalkozások sorának átalakulásait, tulajdonos- és formaváltozásait, tőkeemeléseit és -leszállításait, az alapítványok történetét követni sem könnyű, nemhogy értelmezni.
Persze ez nem csoda, hiszen e nagy mozgalmasságnak vélhetőleg nincs is más célja, mint hogy mindenféle ellenőrzést megnehezítsen, sőt lehetetlenné tegyen. Aminek azonban az is a következménye, hogy ha feltételezzük, hogy akad köztük teljesen – még horribile dictu morálisan is – tiszta ügylet, legalábbis kiváltjuk a magukat bennfentesnek hívők lenéző mosolyát naivitásunk miatt.
A szerzői kommentár hiánya miatt érezzük egyébként kissé méltánytalannak a mellékletek adatsorai egy részének, például a képviselők társasági tisztségeinek szimpla felsorolását is. Egészen biztosak lehetünk benne ugyanis, hogy a Darvas Ivánnak (SZDSZ-képviselő 1990–
1994) a Darvas Művészeti Bt.-ben, vagy Kulin Ferencnek (MDF-képviselő 1990–
1998) a Kulin Ferenc és Társa Bt.-ben viselt funkciója más minőséget jelent, mint… (No itt most nem kell neveket írni, az olvasónak enélkül is eszébe jut éppen elég, s mi sem szeretnénk senkit sem előtérbe állítani, sem háttérbe szorítani.) Még akkor is, ha utóbbiak többségéről sem gondolunk rosszat. És bőven lehetnek még Darvashoz vagy Kulinhoz hasonlók, akiknek nem tűnik szembe a nevük.
Összességében a magyar gazdaság működését egy kicsit is ismerők semmi olyant nem találnak leírva a kötetben, amivel ne találkoznának mindennap a vállalkozói szféra bármely területén. Amivel nem mondtunk a pártok gazdálkodásáról sok jót. Követhetetlen milliárdok, követhetetlen történések, követhetetlen utakon keresztül, csak nagyon nehezen, jogilag pedig egyáltalán nem tetten érhetően. (A jog problémáit mutatja, hogy az ebből a szempontból megfoghatónak látszó Tocsik-ügyben is új elsőfokú eljárást írt elő a Legfelsőbb Bíróság.) S itt be is fejezhetnénk azzal a közhellyel, hogy a pártok gazdálkodása, ha speciális terület is, a mai magyar gazdaság része, s részként olyan, mint az egész.
Két dolog azért megjegyzésre érdemes. Az egyik – s még akkor is le kell írni, ha ismételten magunkra vonjuk a naivaknak kijáró mosolyt –, hogy a közvélemény figyelmének középpontjában álló, különösen érzékeny területről van szó, amely ráadásul – s ez bizonyos értelemben mindenkori kormánypártokra és ellenzékükre egyaránt érvényes – a hatalommal való összefonódás különleges előnyeit is birtokolja. Így működésével, illetve azzal, ami látszik vagy sejthető belőle, nagy hatással van a többire. Nemcsak a követhető példa hatásával, hanem azzal is, hogy sok tekintetben meghatározza azok működési módját. Így az, hogy a pártgazdaság szférája nem jobb és nem rosszabb, mint a vállalkozói szféra egésze, éppenséggel nem felmentő, hanem igencsak elmarasztaló ítélet.
De megjegyzésre érdemes az is, hogy egy fontos eltérés a vállalkozói szféra többi részétől azért akad. Korántsem mindegy ugyanis, hogy a réseket, bizonytalanságokat, kis- és nagykapukat, a homályt valaki saját cége építésére, saját zsebe vastagítására, vagy pártja működtetésére, valamilyen szempontból mégiscsak egy nagyobb közösség érdekében használja ki. S ebből a szempontból az is mindegy, hogy valaki üzletemberként egy politikai eszmét szolgál elkötelezetten, vagy egy szervezetet, ahova akár véletlenül odacsapódott, esetleg ahol barátai vannak. Hacsak…
Hacsak… s itt térünk vissza egy gondolat erejéig, mint ígértük, az “egyes pártférfiakra”. Születtek ugyanis a pártok környékén szép kövér vagyonok az elmúlt tíz évben. Ezekkel mindössze egyegy szóval foglalkozik a kötet, utalva néhányak meggazdagodására, egy ügyletsorral kapcsolatban pedig megjegyezve, hogy vélhetően inkább szolgálta a résztvevők céljait, mint pártjukat. Azt, hogy sikeres nagyvállalkozók sora sikereit állította pártja szolgálatába, vagy éppenhogy a pártja által biztosított lehetőségeknek köszönheti kiugrását, nem is igen lehet tudni, legfeljebb sejteni. Nyilván akad példa erre is, arra is. A közvéleménynek mindenesetre megvannak ezzel kapcsolatban a feltételezései. S mondanunk sem kell, hogy ezek az előbbi fennkölt gondolatot meglehetősen megkérdőjelezik.