A gyakran idézett bonmot szerint a politikusok igenis képesek ésszerűen cselekedni, persze csak azt követően, hogy az összes egyéb lehetőséget kimerítették. Úgy látszik, a 2001. esztendő első felét az ellenzék pártjai az egyéb kategóriás esélyek kipróbálásának szentelték, mielőtt végső kétségbeesésükben a racionalitás mezején kezdtek volna járható utat keresni. Az MSZP júniusi kongresszusán lezárta végre a miniszterelnökjelölt-állítás kapcsán előadott folytatásos szomorújátékot, pedig már a legjobb úton haladt afelé, hogy tökéletesen mindegy legyen, kit állít élre a választási harcban. Szinte ezzel egy időben – nem is függetlenül a szocialisták döntésétől – az SZDSZ is lezárta a rövid életűre sikeredett Demszky-korszakot.
Mi tagadás, a döntéseket megelőző félév mérlege lehangoló volt. Az MSZP ezalatt kemény munkával ledolgozta meggyőző fölényét a Fidesszel szemben, s a népszerűségi mutatók kiegyenlítődésével együtt elveszítette azt az igen jelentékeny előnyét is, amely a győzelme iránti várakozásban megmutatkozott. Az SZDSZ pedig nemcsak hogy elmaradt a tízszázalékos támogatottságtól, amelyet az új (illetve azóta már régi) pártelnök a felemelkedés első lépcsőjeként megígért, de még a korábbi népszerűségéből is képes volt lejjebb adni, immár a parlamentbe jutás küszöbértéke alá süllyedve. Ez volt az a helyzet, amelyben a két ellenzéki párt számára már tényleg nem volt más lehetőség, mint felhagyni az önpusztítás különböző, ám egyaránt hatékony módszereivel. Valószínű, hogy az MSZP és az SZDSZ népszerűsége már pusztán attól is növekedni fog valamelyest, hogy a Medgyessy–Kovács kettős, illetve Kuncze Gábor élre állításával maguk iránt pozitív várakozást keltettek. Mindazonáltal a júniusi változásokkal csupán a kormányváltást ígérő választási siker előfeltételei teremtődtek meg. Az előfeltételek közül ezúttal csak eggyel foglalkozom, nevezetesen azzal a kérdéssel, hogy a polarizált politikai viszonyok között milyen szövetségi feltételekkel lehetséges elérni a mindkét ellenzéki párt által elsődlegesnek tekintett célt: megakadályozni Fidesz-Magyarország továbbépülését.
A pártvezetők általában nem szeretik, ha újságírók a választási szövetségesek kérdését “idő előtt” feszegetve elkötelező nyilatkozatokra próbálják késztetni őket, ám mégsem véletlen a fokozott érdeklődés a téma iránt, s hogy a választási esélyeket latolgató elemzők is folyton erre a problémára lyukadnak ki. Több oka is van annak, hogy a politikusok berzenkednek az egyértelmű választól. Mindenekelőtt ilyen – különösen a parlamentbe jutási küszöbérték körüli veszélyzóna pártjai esetében – az a megalapozott aggodalom, hogy a “nagy testvér” szövetségesként való megjelölése jelentősen rontja választási esélyeiket, illetve alkupozícióikat. Kétségtelen, hogy az önállóság indokolását alátámasztó érveket nehéz – bár nem lehetetlen – összepárosítani az összefogás nélkülözhetetlenségéről szóló argumentációval, amikor a szavazatvadászó csápjaikat mindenhová kinyújtó domináns gyűjtőpártok természetüknél fogva igyekeznek elkenni a politikai színkép kontúrjait. Az elmúlt évek fejleményei azt látszanak igazolni, hogy a kétpólusú néppártosodás tendenciájával szembeszegülő politika karakteres ideológiája és értékvilága, illetve speciális érdekképviseleti funkciói erős vonzást jelentenek a választók egy speciális köre számára, ám ugyanez behatárolja merítési lehetőségeiket. A kispárti létbe süllyedt, egykor domináns rendszerváltó pártok esélyfelméréseik során a meglehetősen széles potenciális támogatói körök vizsgálatából indulnak ki, és erre alapozva fogalmaznak meg célokat a választói bázis növelésére. Ezek azonban folyamatosan illuzórikusnak mutatkoznak. Kialakult a circulus vitiosus: minél erősebb a polarizálódás, annál kilátástalanabb a hadakozás ellene; a korábbi szövetségi politikai elvek és magatartásminták hatástalanok.
A politikusi berzenkedések másik fontos oka a belső pártviszonyokban rejlik. Az irányválasztásra kényszerülő pártok vitáinak, belharcainak magától értetődően a leglátványosabb és leginkább megosztó momentuma a szövetségi politika, s ez rendszerint óvatoskodásra vagy kifejezetten elhatárolódásra készteti a párttagok bizalmának elnyerésére pályázó politikusokat. Tekintettel a pártok egymás iránt táplált, jól megalapozott ellenszenveire, az a legmegbízhatóbb módja a különböző irányvonalak közötti polémiák eldöntésének, ha a párton belüli riválisokat külső kapcsolatokkal diszkreditálják, hírbe hozzák valamely “ellenséges” politikai erővel. A módszer csalhatatlan, ám van olyan mellékhatása, amely konzekvenciáiban túlterjed a párt határain: vezető politikusok reménytelen küzdelembe kénytelenek bonyolódni annak magyarázata érdekében, hogy az önállóságigény és a szövetségi politika szembeállítása mesterkélt, a kettő nem kizárja, hanem feltételezi egymást.
Ehhez kapcsolódik az egyértelmű szövetségi politikától való ódzkodás harmadik említésre méltó tényezője. Mivel a szövetségkötés feltétlenül sért bizonyos elveket és keresztez bizonyos érdekeket, az ellentmondások kikerülésének legbiztosabb útja a probléma időszerűtlenné nyilvánítása. A szövetségesekkel való bánás (elbánás) rossz tapasztalatai hajlamossá teszik a pártokat arra, hogy Pató Pálként vég nélkül halogassák a szorosabb együttműködésre való készség deklarálását, formáinak kialakítását, részben valós aggodalmaik miatt, részben a minél jobb alkupozíció érdekében. Bármiféle szövetség “idő előtti” szorgalmazását hajlamosak az egyenlőtlenség jeleként, illetve az erőviszonyokat nem tükröző engedmények elfogadása gyanánt értelmezni. Mintha abban bíznának – egyébiránt nem teljesen alaptalanul –, hogy amikor eljön az ideje, a törzsválasztók előzetes instrukciók és hosszadalmas lélekmasszírozó felkészítés nélkül is tisztában lesznek a teendőkkel. A kormányzás meghosszabbítására készülő pártok elvileg könnyebb helyzetben lehetnének, amikor a koalíciós együttműködés választási szövetséggé formálásán ügyködnek, ám az előző és a jelenlegi kormány pártjai sem felhőtlen viszonyaikról tettek tanúbizonyságot. A szövetségkötés időszerűtlenségét hangoztatva egyre kevésbé lehet a folyamatok kiszámíthatatlanságára, az erőviszonyokat alapvetően megváltoztató tényezőkre hivatkozni, a változások lehetséges mértéke többé-kevésbé kalkulálható. A kivárás ettől függetlenül ésszerű magatartás, amíg a közvetlen választási harc el nem kezdődik. Minden jel szerint elkezdődött.
Néhány hónapja ugyanitt azt fejtegettem, hogy a szabad demokraták téves és a szocialisták hiányzó stratégiájával lehet magyarázni, miként volt képes az ellenzék a kvázi kormányválság ellenére is rontani a pozícióján. (Mozgó Világ, 2001/5) Azóta véget ért a mindkét párt tagságának zömét átható csodavárás; a Demszky-illúzió és a Németh-délibáb eloszlása után eljött a kijózanodás ideje, ez azonban nem jelenti automatikusan a korábbi hibák kiküszöbölését, illetve a hiányok pótlását. Nem célszerű figyelmen kívül hagyni azt a tényt sem, hogy az ésszerű vonalvezetést hátráltató korábbi magatartások motívumai valóságos dilemmákból származtak, amelyekre pusztán a vezetőváltások még nem kínálnak megoldást.
Az SZDSZ új (vagy inkább visszatérő régi) vezetése nem tekinthet el attól, hogy a korábbi ciklusokban jól bejáratott és rutinná vált szabad demokrata politizálás folytatása alighanem elégtelen, az időközben átalakult feltételek között nem lehet kellően hatékony. A vezetőségváltó küldöttgyűlésen történtekből arra nézve nem vonható le következtetés, hogy e téren terveznek-e változásokat.
Az MSZP-ben viszont máris lényeges változások tapasztalhatók. A párt két legnyilvánvalóbb gondját, a vonzóbb arculat formálását és a stratégia tartalmi problémáit Medgyessy Péter különböző csapatok építésével próbálja megoldani. Egyelőre beláthatatlan, hogy ezek a funkcionálisan elválasztott, de pontosan nem látható módon össze is kapcsolt, sokat próbált és kipróbálatlan front- és háttéremberekből álló csoportok miként fognak külön-külön és együttesen működni – de ez nem is tartozik a nagyközönségre, már az is túlzás, ami eddig megjelent róla. A választási stratégia megformálását nyilván azért előzte meg a csapatállítás, mert az MSZP fáziskésésbe került a gőzerővel “előkampányoló” Fideszszel szemben. Ha egyszer “itt van Rhodus”, akkor ugrani kell, további tétovázásra nincs lehetőség.
A sürgető körülmények vonatkoznak – mindkét ellenzéki párt esetében – a választási stratégia lényeges kérdését jelentő szövetségi politika kialakítására is. A helyzetnek persze szokás szerint megvan a maga paradoxonja. Az SZDSZ az elnök- és politikaváltástól reméli támogatottsága növekedését, legalább a biztos parlamentbe jutást garantáló szintre; de az MSZP sem kevésbé bízik abban, hogy az új felállástól lendületet kapva ismét meggyőző fölényhez jut a Fidesszel szemben. Az SZDSZ szövetségkötési potenciáljának javulásában, az MSZP a kényszerítő erő csökkenésében bízhat, miközben az új politikák sikerének egyik feltétele lehet a korábbinál egyértelműbb állásfoglalás a szövetségesek kérdésében.
A politikai jó modor megkívánja, hogy a szövetségkötés elsődleges indokául elvi megfontolások szolgáljanak, ám ettől a pártok még magától értetődő természetességgel tekintik a mérlegelés kiinduló szempontjának a választási aritmetikát. Minél közelebb vannak a választások, annál fontosabbakká válnak az elsődleges pártpreferencia-adatok mellett azok a tényezők, amelyek alapján a tényleges eredmények előrevetíthetők. Az aránytalanságot okozó választási szisztémának tudható be, hogy a bármily pontos támogatottsági mérések alapján sem kalkulálható pontosan a várható mandátumeloszlás. A közvélemény-kutatások globális adatai csupán a pártlistákra adott szavazatok várható arányát jelzik többé-kevésbé megbízhatóan. A bonyolult kompenzációs eljárások ellenére már a megyei listák alapján kiosztott képviselői helyek sem tükrözik pontosan a pártokra leadott szavazatokat (minél kisebb a megye, annál inkább így van ez), a választások végkimenetelét pedig az egyéni választókerületekben megszerezhető 176 mandátum sorsa dönti el.
Emlékezzünk csak: az eddigi három választás egészen másfajta aránytalanságokhoz vezetett. 1990-ben az MDF néhány százalékos listás előnye az SZDSZszel szemben a második forduló után döntő fölénnyé változott. 1994-ben az MSZP a választók egyharmadának támogatottságát élvezve abszolút többséget tudott szerezni a második fordulóban a hasonló erejű, ám fragmentált jobboldallal szemben. 1998-ban az MSZP az első fordulóban listán legyőzte a Fideszt, de az egyéni mandátumok többségét a jobboldali pártok összefogása révén mégis a gyengébb támogatottságú párt szerezte meg, így alakulhatott meg az Orbán–Torgyánkormány.
Mindezek alapján elmondható, hogy önmagában keveset jelent az a néhány százaléknyi (a mérési hibahatáron belül maradó) különbség, amelyet a két domináns párt, illetve a jobboldal és a szocialista-liberális ellenzék összevont támogatottsága között jó ideje mérnek a közvélemény-kutatók. Ha nem a soros kutatási eredmények túlreagálására hajlamos pártpolitikusi megnyilvánulásokból, hanem a mérvadó elemzésekből indulunk ki, akkor arra jutunk, hogy a két oldal között kialakult patthelyzet tartós jelenség. Megállapítható továbbá az is, hogy bár kétségtelen tény a kétpártrendszer felé tartó mozgás, ez a folyamat rövid úton semmiképpen nem megy végbe. A kis pártok szerepe döntő lehet. Indulásukkal, néhány százaléknyi szavazat megszerzésével a választókerületek döntő többségében megakadályozzák, hogy a nagy pártok valamelyike elnyerje az abszolút többséget az első fordulóban. Ugyanakkor minél polarizáltabbak a pártviszonyok, annál inkább elképzelhető az is, hogy egy szoros szövetségben megvalósuló kispárti támogatás átlendíti valamelyik domináns pártot az abszolút többséget jelentő mandátumszámon. Az ötszázalékos küszöböt el nem érő pártok emellett a nem hasznosuló szavazatok révén negatív értelemben is képesek befolyásolni a végeredményt.
A magyar választási rendszer sajátosságainak megfelelően a harmadik helyezett párt kulcspozícióba kerül, s a szövetségi viszonyokat tekintve ez a legfontosabb tényező. Nem teljesen magától értetődő azonban, hogy mely párt tekinthető harmadik erőnek. Nem feltétlenül az a párt értékelődik fel, amely a legmagasabb szavazati arányt érte el a listás választásokon, hanem amelyik a szoros eredményt hozó egyéni választókerületek többségében harmadik szereplőként bekerül a második fordulóba. A kisebb pártok támogatottságának területi megoszlása korántsem egyenletes, egyebek között ezért lehetett olyan kiemelt funkciója a Kisgazdapártnak, ameddig létezett komolyan vehető alakulat ezen a néven. Az SZDSZ ereje és egyben gyengesége is, hogy túlságosan kevés területre összpontosul a bázisa, mindenekelőtt a fővárosra, amely egyébiránt az ugyancsak a harmadik erő szerepére pályázó MIÉP-nek is erőssége.
Az értékmentes hatalmi racionalitás szempontjait követve bonyolult számítások alapján lehet – az esélyeket választókerületről választókerületre mérlegelve – megkonstruálni az optimális választási együttműködést. Mégis, ha eltekintünk a helyi pártérdekek sérelmeitől, a “más bőrére” megkötött alkuk kényes problémáitól, akkor sem lehet tisztán a matematikai ésszerűség alapján megállapodást kötni. Könnyen belátható, hogy a mandátummaximálási igények és a közvetlen pártérdekek óhatatlanul ellentmondásba kerülnek. A visszalépéseket, a párthívek másodlagos támogatásának lehetőség szerinti garantálását képtelenség egyenrangúan viszonozni magának a választásnak az aktusa során, ha jelentősen különböző erejű pártok egyeznek meg. Az elnyerhető mandátumok számát tekintve is kiegyensúlyozott alku leginkább úgy jöhet létre, ha előzetes megállapodás alapján közös jelölteket állítanak, ez azonban a kisebb pártok önállóságának feladását sugallja, s könnyen a függőségét eredményezheti. Az ötszázalékos küszöb meghaladásának esélye tehát a választási szövetség típusa szempontjából is kulcskérdés, ahhoz viszont, hogy a parlamentbe jutás “saját jogon” sikerüljön, a szavazás lehetőségét a lehető legtöbb helyen szükséges biztosítani a kis párt egyéni jelöltjeire.
Az önfeladás keserves időszaka akkor érkezik el, amikor egy hajdan szebb napokat látott párt vezetői kényszerűen belátják: nincs esélyük önállóan bekerülni az Országgyűlésbe. A Fidesz szövetségeseit felfaló magatartásának sikere világosan mutatja, milyen nagy úr a belátás kényszere. Az önálló indulásról való lemondás egyúttal annak beismerése is, hogy az adott pártnak nincs többé specifikus feladata, illetve ami van, azt egy nagyobb párt alárendeltségében, annak kváziplatformjaként is betöltheti. A parlamentbe jutási küszöbérték körüli pártok számára saját sorsuk szempontjából sem könnyű a döntés, ráadásul a választásokat döntheti el, hogy helyesen mérik-e fel bejutási esélyeiket, nem vesznek-e el egyébként hasznosuló szavazatok, amelyek végül legádázabb ellenfeleiket juttatják kedvező helyzetbe. Kétségtelen, hogy az önálló választási megméretés feladása azoknak a pártoknak az esetében kifejezetten öngyilkos döntés, amelyek korábban meghatározó szerepet játszottak, jelentős erőt mutattak fel. Más a helyzetük azoknak a kis pártoknak, amelyek fennállásuk során sohasem emelkedtek a küszöbérték fölé, a kiélezett versenyben mégis számításba kell venni a rájuk eső néhány százalékos támogatást. Az ő esetükben a parlamenti szereplés lehetősége a túlélés és legalább a minimális érdekérvényesítés esélyét hordozza.
Formálisan, választási aritmetikai szempontból a magyar politikai élet két oldalán részben eltérő, részben hasonló típusú szövetségek valószínűsíthetők. A Fidesz a maga jól átgondolt egységes pártkoncepciója alapján évek óta arra törekszik, hogy szövetségeseit bedarálja, saját részeivé tegye – mintegy a frakciója részeként működő kereszténydemokrata fantomszervezet mintájára.
Az MDF függetlenségi harca kudarcba fulladt, a pártelit régóta megosztott a követendő magatartás ügyében. Dávidék zsarolási potenciálja csak látszólag jelentős, hiszen pártjuk esélytelen az önálló parlamentbe kerülésre. Az első adandó alkalommal elárult Békejobb-szövetség perspektívátlan, a Demokrata Fórumnak a Fideszétől némileg jobbra álló bázisa, a maradék törzsszavazók aligha bocsátanák meg a kormánybukás veszélyét fölvető akadékoskodást. A közös képviselőjelölti helyek száma körüli alkudozással a Fidesz éppen felőrli a maradék ellenállást, s ha nem akarja a szükségesnél is jobban megalázni a fórumosokat, akkor gond nélkül betagolhatja alárendelt szövetségesei közé.
A Kisgazdapárt terven felüli felszámolása is a végső stádiumába érkezett. Miután jogilag a torgyáni párt maradt az “igazi” FKGP, nincs is egyéb lehetősége a Fidesznek, mint szétzúzni a végletekig kompromittálódott alakulat esélyeit, minimálisra csökkentve így a szavazatveszteséget. A maradvány kisgazdák betagolásának módszere másodlagos kérdés. Ha sikerül egy kisgazda Fidesz-platformot létrehozni, akkor követhető az MKDSZ-minta, a torgyáni Kisgazdapártnak pedig ahhoz hasonló sorsot szánnak, mint amire a KDNP jutott.
Summa summarum a Fidesz az első választási fordulóra a lehető legteljesebben integrált jobboldali egységgel kíván felállni, s ennek meg is van a maga logikája. Így remélhető csupán, hogy már ekkor a győzelem benyomását keltve az élről vágjon neki a második fordulónak. Ugyanakkor a szoros egység hátránya, hogy nyilvánvalóvá válik: pótlólagos szavazatokra a második fordulóban már csak a szélsőjobboldalról, a MIÉP-választóktól számíthat. A probléma előre látható, de akuttá válásáig a szokásos fideszes értetlenkedéssel elhárítható a kezelése. Az igazság pillanatának eljövetele után nem lesz más lehetőség, mint a 98-as kisgazdaszövetség analógiájára megoldani a visszaléptetések ügyét, annyi különbséggel, hogy a kis szövetségesek lenyelése után a Fidesz talán meggyőzőbben hivatkozhat a MIÉP-mentes abszolút többség esélyére.
Amikorra a harmadik erő kérdése igazán aktuálissá válik, nemcsak az lesz egyértelmű, hogy a Fidesz érdekelt az SZDSZ és mindenféle kisebb baloldali alakulat gyenge szereplésében, hanem az is, hogy nem érdekelt a MIÉP túlzott megerősödésében. Az extrém jobboldal szavazóinak minél nagyobb hányadát közvetlenül a saját táborában tudva éppen elegendő számára, ha a Csurka-párt viszonylag alacsony szavazataránnyal szerzi meg a harmadik helyezések többségét. Ebben az esetben a MIÉP zsarolási potenciálja gyengébb lesz, miközben a szélsőjobboldali szavazók magatartása egy kiélezett versenyben szinte független a formális szövetségkötéstől. Nem kétséges, hogy a harmadik helyek megszerzésének a lélektani hatása a tényleges szavazataránytól függetlenül jelentős, a valakik javára visszalépő párt választói inkább érezhetik fontosnak a második fordulós aktivitásukat, mint a leszerepelt pártok csalódott támogatói.
A választási aritmetikát tekintve nincs alternatívája a kormányváltó pártok szövetségének. Ideális formája sem kétséges: az MSZP-nek különböző típusú szövetségeket célszerű kötnie a parlamenti küszöb átlépésére képes, illetve arra nem hitelesített szervezetekkel. Egyfelől olyan választási magatartást kell tanúsítania és olyan együttműködési formákat érdemes kialakítania, amelyek alkalmasak a teljes baloldali tábor szavazatainak begyűjtésére, illetve emellett “középről” a párthoz kapcsolnak kiegészítő szövetségesként a kormányváltásban érdekelt kisebb erőket – mindenekelőtt az agrárszférából és az alternatív környezetvédő szervezetek közül –, amelyek önmagukban gyengék a sikeres szerepléshez. Másfelől olyan együttműködésre érdemes törekednie a harmadik erő szerepkörére ezen az oldalon egyedül alkalmas SZDSZ-szel, amely szerint a két párt a választásokon külön, önálló programokkal és saját kampányt folytatva indul, ám egyúttal deklarálva a szoros szövetséget, amely révén a második fordulóban biztosítható a kormányváltáshoz szükséges mandátumtöbbség elnyerése.
Egy ilyen szövetség elgondolása természetesen nyomban felveti azokat a dilemmákat, amelyek túl vannak a választási matematika közvetlen megfontolásain. Kezdve azon, hogy az egyenlőtlen erőviszonyok mellett megvalósuló választási együttműködés esetén, amely nem foglalja magában a közös jelöltállítást, nehezen biztosítható előre – megfelelő számú mandátum garantálásával – a kisebb párt érdekeinek érvényesítése. Így természetszerűen a feltételezett győzelem utánra marad a kompenzálás, amely viszont egy “választási szövetségnél több, koalíciós előszerződésnél alig kevesebb” típusú megállapodás igényét veti fel. Erről viszont könnyen állítható, hogy az önállóság relativizálását jelenti, amely rontja a kisebb partner szavazatszerző képességét, s ezzel veszélyezteti a közös győzelmet is. Másfelől a szoros szövetséget fölöslegesnek vélők a két oldalon érveket kapnak ahhoz, hogy a nagyobb párt arrogáns rátartiságát, illetve a kisebb párt impertinens, aránytalan ambícióit kifogásolják. A szabad demokraták oldaláról fölvethető egyéb gond is. Mivel nem lehet patikamérlegen kiporciózni a győzelemhez még éppen szükséges, de abszolút többséget nem eredményező támogatást, újra csak felmerül az 1998-ban megoldhatatlannak bizonyult kérdés: miként lehet azonos oldalon belül úgy rivalizálni, hogy ezzel ne tegyék kétségessé a közös cél elérését? A kétségekre megnyugtató választ olyan bizalmi alapon is nyugvó megállapodás adhatna, amelynek alapján az önállóságot garantáló távolságtartás ellenére sem tekintendő veszteségnek a szövetséges pártra jutó voks. Csak az a kérdés, hogy az adott viszonyok között létezhet-e ilyesmi?
Amikor a hosszú sikertelenség miatt frusztrált szabad demokraták elnökükké választották Demszky Gábort, többségük úgy vélte, az általa kezdeményezett politika az utolsó esély rá, hogy pártjuk meginduljon fölfelé, s a rendszerváltó hagyományhoz méltó eredményt érjen el a soron lévő választásokon. Ez az erős meggyőződés nyomta el annak lehetőségét, hogy a belülről és kívülről is érkező előzetes figyelmeztető szavakat komolyan megfontolják. Szeptember végén közvélemény-kutatási adatsorok elemzései alapján kellett arra a megállapításra jutnom: “…felrémlik annak lehetősége, hogy Demszky Gábor, akiben sokan a szabad demokraták utolsó esélyét látják, az utolsó esély eljátszója lesz”. (Népszava, 2000. szeptember 29.) Közvetlenül Demszky elnökké választása után pedig legjobb esélyként azt prognosztizáltam: ha menet közben a realitásokhoz igazítva racionalizálja politikáját, akkor az alighanem a Fodor Gábor által kifejtett állásponthoz fog közelíteni. (Népszava, 2000. december 11.) Őszintén szólva nem volt nagy kunszt előre látni, hogy a közelítésnek nincs ésszerű alternatívája, elég volt ismerni hozzá az SZDSZ küldöttgyűlésén végül alulmaradt stratégiai terv kristálytiszta logikáját. A pártelnök gyors bukásának oka egyértelműen az volt, hogy ijesztő következményekkel járó kudarcai után megkezdte ugyan az említett racionalizálást, de aztán a döntő ponton megtorpant. Az MSZP-kongresszus idején kirobbant konfliktus éppen ezt jelezte. (Az már csak egy különös fintora a sorsnak, hogy az MSZP végső stádiumban bekövetkezett észre térése adott lökést a változtatáshoz.) Demszky valójában tisztességesen próbálta követni azt a vonalat, amelyre a decemberi küldöttgyűléstől felhatalmazást kapott, más kérdés, hogy ez nyílegyenesen vezetett a párt katasztrófája felé, mivel rossz felé keresett kiutat a dilemmákból.
Kuncze Gábor elnökké választásával az SZDSZ-ben formálisan nem történt stratégiaváltás, nyilván a nem különösebben lélekemelő élve boncolás elkerülése végett, de elég nyilvánvaló, hogy nincs más lehetőség, mint visszatérni a tavaly Fodor Gábor által kifejtett koncepcióhoz. A tanulságok levonása érdekében egyáltalán nem célszerűtlen visszatekinteni, mi is volt a különbség a kétféle SZDSZ-es elképzelés között.
Demszky Gábor fellépése csak annyiban hozott fordulatot az SZDSZ politikájában, hogy radikalizálta a Magyar Bálint elnöksége alatt is mindvégig érvényes irányvonalat. Erre azért kerülhetett sor, mert az elvileg hatályos irányvonal “a maga tisztaságában” sosem tudott érvényesülni, miután a szabad demokraták racionális vonalvezetése folyamatosan korrigálta a benne rejlő téves előfeltevéseket. Nyilvánvalóan ez tűnt fel olyan következetlenség gyanánt, amelyet Demszky ultimátumszerű fellépése során kiküszöbölendőnek ítélt, s ezért kaptak olyan nagy hangsúlyt a bírálatban a vezetési és politizálási módszerek. Ebből következett a személyi kérdések döntő hangsúlya, miközben a nagy energiákat mozgósító programalkotás eredménye háttérbe szorult, A korszakváltás programja semmiféle szerephez nem jutott a stratégiai vitában. Nem a program indukált tehát változtatási igényeket, jószerint szóba sem kerültek azok a koncepcionális kérdések, amelyek az SZDSZ orientációs problémájának megoldását hosszabb távon megalapozhatták volna.
Miután a Fidesz liberális önmeghatározásának nyílt feladása után sem történt pozitív változás az SZDSZ támogatottságában, kétségtelenné vált, hogy az egyedüli liberális párt pozíciójának deklaratív elfoglalása önmagában nem elegendő a jobboldalhoz átállt szabadelvű identitású választók visszaszerzéséhez. Márpedig abban nem volt vita, hogy az SZDSZ felemelkedése csak a Fideszhez pártolt támogatók visszacsábítása révén várható. A cél érdekében Demszky és csapata megpróbálkozott a párt “újratölgyessyzálásával”. Ennek mintegy indirekt előzményeként 2000 tavaszán-nyarán a Beszélő c. folyóiratban lezajlott Kőszeg Ferenc és Kis János – jellemző módon visszhangtalanul maradt – vitája, amely az SZDSZ jellegének és így jövőjének szempontjából is igen fontos tanulságokkal szolgál. Kőszeg Ferenc cikkében (Tölgyessy és a rendszerváltó pártok alkonya, Beszélő, 2000/4) azt a nézetét fejtette ki, amely szerint a Demokratikus Charta koncepciójával szemben Tölgyessy Péter stratégiája volt a helyes, az SZDSZ választási vereségét és sikertelenségét “balliberális” eltévelyedése okozta. Kis János válaszában (Kőszeg visszanéz, Beszélő, 2000/7–8) kimutatta, hogy Tölgyessy sohasem volt autentikus képviselője az SZDSZ által képviselt értékek teljességének; a demokratikus jogállam és a kapitalista piacgazdaság iránti liberális elkötelezettsége töretlen volt, ám a szabad demokrata liberalizmus másik két pillére, a magyar progresszió hagyománya és a következetes emberjogi álláspont képviselete iránt közömbös volt, nem foglalkoztatták a nacionalizmus, a klerikalizmus, a rasszizmus, a szegregáció veszélyei. Az SZDSZ első elnöke ebből a különbségből vezette le a koncepcionális szembenállást a jobboldali hívószavak felé elmozduló Tölgyessy-féle stratégia és a “chartás” SZDSZ között. Kis János rámutatott arra is, hogy a Fidesz és az SZDSZ összefogásának nem lélektani gátjai voltak, hanem a fiatal demokraták hatalmi törekvései, továbbá utalt arra is, hogy Tölgyessynek a szociálliberális koalíciót ellenző legfőbb érveit utólag sem lehet igazoltnak tekinteni.
Márpedig Demszky megpróbálkozott azzal, hogy az időközben fideszessé vált Tölgyessy éles kormánykritikáját felhasználva, egyúttal egykori koalícióellenes érveit is felmelegítve támassza alá a kétoldalú elhatárolódást. (Egyébiránt az sem zavarta, hogy maga Tölgyessy óva intette őt a középre helyezkedés öngyilkos politikájától.) Az egykori Tölgyessyféle koncepció utólagos hitelesítése és ezzel összefüggésben a Fideszhez átpártoltak MSZP-ellenességének utólagos akceptálása annak elhallgatását feltételezte, hogy az agresszív Fidesz-politika alapját jelentő koncepciót, “a késő kádári struktúrák erőszakos felbontásának” nem éppen gáncstalanul liberális politikáját eredetileg a tölgyessysta szabad demokraták vallották magukénak. Nem volt éppen ellentmondásmentes mutatvány a koncepció alapját hallgatólagosan respektálni, közben élesen támadni a kormánypolitikát, amely azt – az eredeti elgondolást kétségkívül alkotó módon továbbfejlesztve – megvalósítja. Ez azonban csupán megjelenési módja volt az ellentmondásnak, amely abból fakadt, hogy kifejezetten liberális elvekhez (pontosabban azok szabad demokrata interpretációjához) való ragaszkodást feltételeztek az időközben fideszesedett egykori választóik meghatározó attitűdjeként.
A kétoldalú elhatárolódásnak elvileg valóban nem kellett az egyenlő távolságtartás doktrínáját jelentenie, hiszen az pusztán az úgynevezett blokkpolitika tagadásaként fogalmazódott meg. Ebből azonban nem következett volna, hogy az MSZP-vel való bármiféle szövetség gondolatát egyenesen az önfeladással, az önkéntes alárendelődéssel és a kispárti létbe való beletörődéssel azonosítsák. A kialakult törésvonalak alaposabb elemzésének hiányából fakadt az a felületes megközelítés, amely szerint csupán elszántság és következetesség kérdése a párt sikeres újrapozicionálása.
A Demszky-féle stratégia nemcsak az SZDSZ hosszú távú programjától függetlenítette magát, de attól a ténytől is, hogy a párt az Orbán-kormány ellenzékeként kifejezetten szociálliberális politikát folytatott. Emellett rá sem hederített a szövetségi politika gyakorlatára, a helyi koalíciós működésekre; a fővárosi koalíciós megállapodást pedig praktikus szakmai együttműködés szintjére igyekezett redukálni, mintha az független lett volna politikai megfontolásoktól. Nem véletlen, hogy Demszky kudarca, elgondolásának tarthatatlansága éppen ezen a gyakorlati politikai szinten mutatkozott meg leglátványosabban. Deklarációkkal, provokatív nyilatkozatokkal sehogyan sem sikerült megfelelő ellenlépéseket kicsikarni a szocialista politikusokból, hiába próbálkozott azzal, hogy a két nagy riválist a szélek felé tolva csináljon az SZDSZ-nek nagyobb helyet valahol középen. Ez a kinézett középső hely az elkeseredett erőfeszítések ellenére egyáltalán nem tágult. Hiába volt logikus, a gyakorlatban nem működött az az elképzelés, amely szerint a felemelkedés attól várható, ha a feltűnő durvaságok hatására megmozdul végre a párt felé az a választói réteg, amely nem a tisztán liberális értékek, hanem szocialistaellenességet is magában foglaló “polgári” jelszavak iránt fogékony. Sőt egyre inkább úgy látszott, még az a remény sem vált be, hogy az új stílus ellenére kitart az SZDSZ szilárd támogatójaként a megmaradt baloldali liberális bázis, ha kellően erős impulzusokat kap szabadelvűségből.
Fontosak persze a kudarc negatív tapasztalatai is, amennyiben immúnissá tesznek a hibák megismétlésével szemben, ám ennél fontosabb, hogy mit lehet tenni helyette. Kuncze és támogatói láthatóan nem akartak különösebben újat kitalálni ahhoz képest, amit jó fél esztendővel ezelőtt Fodor Gábor elnökjelölti programjaként kifejtett. Fodor négy fő okot sorolt fel, amelyek miatt a Fideszkormány leváltását kell a stratégia sarokpontjává tenni: először is a szociális különbségek drámai növekedését a javuló gazdasági teljesítmény mellett; másodszor a szellemi szabadság egyre veszélyeztetettebb helyzetét; harmadszor a politikai morál katasztrofális állapotát; s végül, de nem utolsósorban a demokrácia, az alkotmányos rend súlyos veszélyeztetettségét. Úgy ítélte meg, hogy az országnak ebben a kritikus helyzetében nem a százalékok számolgatása a lényeges hónapról hónapra, hanem a világos alternatíva megfogalmazása az egész Fidesz-kurzussal szemben. Sikert pedig attól lehetne remélni, ha a korábbi eredményes SZDSZ-es korszakokhoz hasonlóan újra sikerülne megtalálni a politika aktuális fő kérdését.
A decemberben még elvetett, de most újra élőnek tűnő elgondolás szerint a kívánatos stratégia lényege is négy pontban volt összefoglalható. Először: le kell váltani a Fidesz-kormányt, hogy meg lehessen állítani az alkotmányos jogállam leépítését, meg lehessen gátolni az intézményesített korrupciót, az új pártállam kiépítését; vissza kell állítani az állam ideológiai semlegességét; alkalmassá kell tenni Magyarországot az EU-csatlakozásra.
Másodszor: önállóan, de nem egyenlő távolságot tartva kell politizálni, függetlenül attól, hogy markáns különbségek vannak a liberális SZDSZ és a szocialisták között, hiszen a liberális eszméket a Fidesz felől éri tényleges fenyegetés. Ez azt is jelenti, hogy nem másokhoz viszonyítva célszerű meghatározni az SZDSZ helyét, hanem saját alternatívát állítva az antiliberális kormánypolitikával szemben. Fodor az 1993-as stratégia jelszavát felújítva jelentette ki, hogy ebben a helyzetben az MSZP vetélytárs, a Fidesz pedig az ellenfél. Egyértelművé tette, hogy nem szabad a mérleg nyelve szerepre pályázni, elutasította a középre helyezkedés kudarcra ítélt stratégiáját, arra utalva, hogy a választás az Orbán-kormány leváltásáról vagy megtartásáról fog szólni. Az SZDSZ mint harmadik erő önállósága tehát nem középen, nem félúton van a szocialisták és a keresztény nemzeti jobboldal között.
Harmadszor: a választókat foglalkoztató olyan kérdéseket kell középpontba állítani, mint a gazdaságpolitika, a közbiztonság, a jogállamiság helyreállítása, mindenekelőtt azokra számítva, akik az állami költekezés szűkítését, a vállalkozás szabadságát, a közélet tisztaságát, az emberi jogok tiszteletben tartását kívánják. Negyedszer pedig: a siker feltétele nem a beszállás a felelőtlen ígérgetési versenybe, hanem az igazmondás, a helyzet és a lehetséges jövő reális felmérése.
A Fodor-stratégia megfogalmazása óta – a középre helyezkedés elvetélt kísérlete közepette is – tovább erősödött a kormányváltás indokoltságát alátámasztó Fidesz-kritika. Az SZDSZ frontális támadása a maffiamentalitású kormányzás, a “szervezett felvilág” ellen, az éles szembenállás vállalása a külpolitikában a kedvezménytörvény ügyében, a demokráciát csorbító jelenségek folyamatos bírálata, a kifogások az egyre több kétséget támasztó gazdaságpolitikával szemben és a többi határozott konfrontatív megnyilvánulás azt mutatta, hogy a szabad demokraták a legtöbb esetben az MSZPnél is karakteresebb ellenzéki álláspontot jelenítettek meg. Az a tény, hogy ennek ellenére is csökkent a támogatottságuk, több kérdést is fölvet, túl azon az ellentmondáson, amely a középre helyezkedés szándéka és az éles kormánykritika között mutatkozott. Ezek közül a legfontosabb kétségkívül úgy szól: vajon sikerült e megtalálni a fő kérdéseket, amelyek a mai politika centrális problémáját jelentik, és sikerül-e megfelelően reflektálni rájuk? Nyilvánvalóan ehhez kapcsolódik az SZDSZ mint liberális párt jellegének kérdése, amelynek megválaszolása magában hordozhatja a szövetségi politika elveinek az éppen adott erőviszonyokon túlmutató alapjainak lefektetését is.
A nehéz helyzetben másodszor pártelnökké választott Kuncze Gábor világosan fogalmazott, amikor rámutatott, hogy a két ellenzéki párt értékelése az Orbánkormány munkálkodásáról közel azonos, ennek megfelelően egyaránt törekszenek a leváltására, tehát nem érdemes elmélyedni az egymással szemben fennálló fóbiákban, hanem a közös cél megvalósításának módján érdemes gondolkodni. Szokás ilyenkor rögvest azt firtatni, vajon milyen konkrét választási szövetségi formában valósulhat meg az együttműködés, vajon nem jár-e az a kisebb párt önállóságának feladásával. Pedig ez a kérdés igazi álprobléma pertraktálása felé vezet. A pártok önálló megméretése adott esetben nemcsak az önállóság jele, hanem a kormányváltó mandátummaximalizálásra törekvés egyedül racionális formája, legalábbis feltételezve az SZDSZ parlamentbe jutáshoz elégséges támogatottságát. A megerősödéshez és a valóban hatékony együttműködéshez egyaránt a lehetséges stratégiai együttműködés elveinek a tisztázása a fontos. (No meg a politizálás módszereinek bátor megújítása, például egy Charta-típusú társadalmi mozgalom, hiszen százezrek várják, hogy kifejezhessék akaratukat, ösztönzést kapjanak és bátorságot meríthessenek egymástól.)
“Természetesen” elmaradt az MSZP és az SZDSZ szinte egy időben elkészült, hosszabb távra szóló programjainak komparatív elemzése; a politikusok többsége feltehetően nem is tanulmányozta a másik párt terveit. Így azután a hasonlóságok és különbségek tudatában nem is indulhatott érdemi polémia. Pedig minél inkább “lebontják” és aktualizálják a programokat közfogyasztásra szánt választási üzenetté, annál kevésbé válik alkalmassá ilyesmire. Addig is, amíg az összevetésre alkalmas választási és kormányprogram-tervezetek végső formájukat elnyerik, megállapítható, hogy az MSZP-nek A jóléti rendszerváltás programja cím alatt összefoglalt választási tézisei mondanivalójukban és hangsúlyaikban alapvetően nem térnek el a szabad demokraták álláspontjától, bár nyilvánvalóan akad jó néhány különbség. Csak az a kérdés, annak van-e itt az ideje, hogy ezekről folytatódjék vita, s ha igen, milyen keretek között.
A döntő annak megválaszolása volna – már 1998-ban is ennek hiányában bukott el a választásokon a szocialista–szabad demokrata kormány –, hogy van-e történelmi indokoltsága egy szociálliberális program megvalósításának, s ha van, mi lehet benne az SZDSZ sajátlagos szerepe. Mivel ezzel kapcsolatos álláspontomat korábban már kifejtettem (Törésvonalak és stratégiák, Mozgó Világ, 2000/1), ezúttal csak egyetlen vonatkozását szeretném hangsúlyozni. Ma már az SZDSZ realista vezetői is ténynek tekintik, hogy pártjuk a választásokra nem lesz képes a sok évvel ezelőtti erejét viszszanyerni. Az a tény azonban, hogy nem válik meghatározó erővé, korántsem jelenti, hogy ne volna igen lényeges funkciója, s hogy célravezető stratégiával ne lennének eszközei is a hozzá illő feladatok betöltéséhez – amennyiben partnert vagy partnereket talál hozzá.
A megfelelő funkció megtalálásához alighanem kettős kiindulópont szolgálhat. Az első annak meghatározása, hogy milyen korrekcióra szorul a rendszerváltás óta lezajlott folyamat társadalmi eredménye, s ennek végrehajtásában mi lehet az SZDSZ sajátlagos szerepe. Milyen társadalmi csoportok érdekeinek képviseletére vállalkozik, s miként viszonyul ehhez ragaszkodása liberális elveihez. A másik kiindulópont annak kihasználása lehet, hogy a kispártiság nyújtotta karakteresebb megnyilvánulási lehetőség esélyt ad az SZDSZ önképéhez illő és igazán kedvelt progresszív szerep betöltésére. Ilyen szerepre pedig óhatatlanul szükség van egy méreténél és a támogatói kör sokrétűségénél fogva “tohonyább”, több érdek figyelembevételére, s talán nagyobb óvatosságra kényszerülő (így aztán nem is mindig vonzó arcot mutató) gyűjtőpárt mellett. Kiderült az elmúlt években, hogy a szabad demokratáktól a szabadságelv és a tolerancia jegyében nem idegen a szocialistáknál baloldalibb szerep vállalása, amelyet az SZDSZ szilárd hátterét jelentő értelmiségi bázis beállítottsága is indokol. Egy ilyen politikai szerepet persze nem célravezető doktriner módon betölteni, akármilyen tiszták is hozzá az elvek, politikai és morális nyomásgyakorlóként viszont hatékony lehet. Külön kérdés, hogy indokolt-e a korábbi korszakhoz hasonlóan a bizalmatlanságból kiindulva gazdaságpolitikai “felügyelőbiztosként” tervezni a szerepvállalást, ha egyébként a nemzetközi viszonyok által meghatározott gazdaság liberális működését nem fenyegeti nagyobb veszély, különösen egy Medgyessy Péter és Kovács László vezetésével kormányzásra készülő csapat részéről. Egyébiránt az MSZP – mint a “túlhatalom” megszerzésére elvileg képes domináns pártok mindegyike – valóban kontrollra szorul, s az egyáltalán nem kedvezőtlen, ha ez az ellenőrzés nemcsak ellenzéki oldalról származik, hanem belülről és szövetségesi oldalról is.
Az SZDSZ szerepvállalásához kellő – de jellegénél fogva korlátozott – erő éppen a karakteres politizálásból származhat, amelyhez valóban nem szükséges a másoktól való távolság méricskélése. Nem befolyásolja negatív módon egy korrekt viszonyon alapuló szövetségesi elkötelezettség sem. A korrekt viszony kialakításához pedig helyesen feltett kérdések kellenek. Mondjuk az “elégségesen liberális-e az MSZP?” kérdés megválaszolásához nem célszerű egy liberális kézikönyv elvi igényeit mércéül állítani, inkább a korszerű szociáldemokrata pártok “liberalizmusátlagát” és a magyarországi helyzet kívánalmait érdemes viszonyítási pontként választani.
A liberalizmus és a szociáldemokrácia viszonyának dilemmája egy esetleges szövetségkötés során kiegészül egy további problémával, nevezetesen a kizárólagosság igényével. A sokat emlegetett polarizáció és a magyar választási rendszer körülményei között kiélezett versenyben csakis minden baloldali és kormányváltó szavazat begyűjtése révén tervezhető a biztos választási győzelem. Ma és a belátható jövőben az MSZP-nek a szabad demokratákon kívül nem lehet a parlamentbe jutásra esélyes partnere, ezért nyilvánvaló, hogy viszonyukat egészen más szempontok alapján lehet csak megközelíteni, mint más potenciális szövetséges szervezetekét. Dőreség lenne a szocialisták részéről, ha skrupulózus elvi fenntartások miatt megkockáztatnák a jelentős szavazatveszteséget és ezzel a vereséget. A szocialistáknak viszont be kell látniuk, hogy sokfelé tájékozódó szövetségi politikájukat mások jó lelkiismerettel csak akkor fogadhatják el, ha világos és akceptálható elvek alapján alakítják ki.
Soha olyan sűrűn nem tárgyalták az MSZP vezető testületei a párt szövetségi politikájának kérdéskörét, mint abban az időben, amikor kilátás sem látszott posszibilis szövetséges párt megjelenésére. Mindazonáltal a hiány szkeptikus megállapítása nem adott okot kétségbeesésre, amíg a választások messze voltak, s különösen nem okozott gondot a felívelés időszakában, amikor a két nagy párt közötti különbség és a közvéleménykutatási adatokból (kellő optimizmussal) kiolvasható tendenciák alapján valószínűsíthető volt akár a “magányos győzelem” lehetősége is.
Ebben az időszakban az MSZP vezetői megállapíthatták, hogy a szabad demokraták elhatárolódásukkal maguk iratkoztak ki a lehetséges partnerek közül, ám józan megfontolás alapján nem voltak hajlandók felvenni az odavetett kesztyűt, abból kiindulva, hogy nem az SZDSZszel, hanem a kormánypártokkal kell vetélkedni. A támogatottságát egyenletesen vesztő Munkáspártról sorozatban azt kellett megállapítani, hogy programja, arculata, vezetése alkalmatlanná teszi az együttműködésre – legfeljebb alkalmilag és helyi szinten lehet vele valamit kezdeni –, ezért jobb békén hagyni, hiszen csak sértegetni lehetne híveit a párt változásának legcsekélyebb reménye nélkül. Az alig létező szociáldemokraták iránt gyakorolt alkalmi gesztuspolitika hatása jószerint mérhetetlen volt és maradt. Időről időre felmerült a kisgazda szavazatokat ellensúlyozni képes agrárpárti szövetséges kérdése, de ez ügyben sem sikerült dűlőre jutni. Egyes szocialista politikusok elszánt, ám annál reménytelenebb törekvését némely jobboldali pártocskák szimpátiájának felkeltésére a legnagyobb jóindulattal is alig lehetett a szövetségi politika tárgykörébe sorolni. Miután a párt vezető politikusai megállapították, hogy nincs potenciális szövetséges a láthatáron, a problémát firtató újságíróknak felmondták az ilyenkor szokásos kikerülő deklarációt a minden demokratikus erő iránti elvi nyitottságról. Nem maradt más lehetőség, mint a szükségből erényt csinálni: az MSZP szövetségi politikájában a társadalmi szervezetek, mindenekelőtt a szakszervezetek kaptak kitüntetett helyett. A civil szférával való kapcsolat hasznosságát senki nem vitatta ugyan, éppen ellenkezőleg, ám annál erősebb kételyek voltak tapasztalhatók ennek közvetlen szavazatszerző hatása iránt. Érlelődött a belátás: ez a potenciális szövetségesi kör nem arra szolgál, hogy pótolja a hiányzó pártpolitikai kapcsolatokat.
A “szép egyedül” álláspontjához tehát nem valamiféle elzárkózási szándék, nem is az önteltség vezetett, hanem a kényszer. Nem maradt más lehetőség, mint célul kitűzni a választások egyedüli megnyerését. A 2001 elejétől bekövetkezett népszerűségvesztés egyebek mellett ezért is okozott első pillantásra nehezen érthető pánikhangulatot, amely csak tovább rontott a helyzeten. Ez volt Demszky elnökségének legagresszívabb MSZP-ellenes szakasza, amikor egyaránt megjelentek a vádak az állítólagos munkáspárti szövetségről és a nagykoalíciós készülődésről, de ugyanekkor szaporodtak meg újra egyes szocialista politikusok nehezen értelmezhető megnyilvánulásai is. A válságszakaszt lezáró júniusi kongreszszus új feltételeket teremtett a szövetségi politika újragondolásához is, ám az előzményeket tekintve az MSZP nincs felkészülve rá, legalábbis az egész párt által elfogadott, tisztázott elvekkel.
Elvileg pedig fel lehetne készülve, ha a 2000. novemberi kongresszus előtt, a párt programjának előkészítése során nem törlik a dokumentum fejezetei közül, vagy legalább nem teszik érdemi megvitatás nélkül ad acta a szövetségi politikát hosszú távra megalapozó elveket. Ezen a ponton a szerző kénytelen bevallani személyes érintettségét az ügyben. Az MSZP hosszú távú programjának előkészítése során az elnökség jóváhagyásával megbízást kaptam egy programtanulmány elkészítésére, amelynek a feladata lett volna szövetségi politikáról szóló fejezet megalapozása. 2000 tavaszára el is készült a mintegy negyvenoldalas tanulmány, majd ennek konklúziója gyanánt a programba szánt rövid tézisek. Amint azonban arról a sajtó is hírt adott, a “hosszú távú programba nem való” téma érdemi megvitatás nélkül kikerült a dokumentum tervezetéből, s az elkészült anyag egyéb felhasználása is elmaradt. Nem kétséges, az óvatosság indokolt volt, az MSZP egyre kényesebbé váló belső hatalmi helyzetében egy ilyen hagyományosan konfliktusos téma tárgyalása könnyen kiüthette volna a biztosítékot. Káros következménye a dolognak azonban lehet: a szövetségi politika ügyét az alaposabb megfontolásokat mellőzve örökké újra lehet tárgyalni, szilárd elvek helyett efemer jelenségeket alapul véve. A programtanulmányban foglaltak érvényességén az azóta bekövetkezett politikai fejlemények semmit sem változtattak, ezért néhány megállapítását talán célszerű felidézni.
Mindenekelőtt nem fölösleges leszögezni az evidenciát, hogy tartós szövetség csak szilárd társadalmi alapokon nyugodhat, mert ez fölveti annak követelményét, hogy az erőviszonyokon, hatalmi megfontolásokon és ad hoc pártkapcsolatokon túl mélyrehatóan megvizsgáljuk a társadalom meghatározó politikai törésvonalait, illetve ezek legfontosabb tényezőit. Olyan tényezőket, mint a különböző politikai erők támogatóinak értékvilágát; az ideológiai választóvonalakat és ezek legfontosabb összetevőit; azokat az összefüggéseket, amelyek az érdekviszonyok és a pártok bázisának társadalmi összetétele között állnak fenn; az egyes pártok támogatói körének választói beállítottságát, beleértve a másodlagos preferenciákat, illetve a tartós ellenszenveket.
Az elmúlt évek vizsgálatainak maradandó elemeit és a belőlük kiolvasható tendenciákat vizsgálva a kép egyértelmű. A másodlagos pártpreferenciákat és az elutasítottsági adatokat, illetve az értékrokonsági vizsgálatokat tekintve szignifikáns különbségek mutathatók ki: a jobboldal valamennyi pártjának bázisától éles határvonal választja el a szocialisták és a szabad demokraták támogatóit, miközben e szempontból egymáshoz közel álló pártoknak mutatkoznak. A Demszky-féle stratégia kockázatosságát mutatja, hogy meghirdetése előtt a szabad demokraták megmaradt szilárd bázisa erősebb affinitást mutatott az MSZP iránt, mint fordítva. Ez elsősorban annak tudható be, hogy miközben az SZDSZ elvesztette hajdani szavazótáborának nagyobb részét, köztük a liberális identitású választók igen jelentős hányadát is, a megmaradt bázis arculata – a támogatók önbesorolását és értékválasztásait tekintve is – egyértelműen szociálliberális párt képét mutatta. Igaz, a pártelit megítélése ettől eltért, hiszen inkább elhatárolódó, középpárti besorolást alkalmazott az SZDSZ-re.
A sokféle szempontból megvizsgált empirikus adatsorok tanúsága szerint a parlamenti pártok szövetségkötésének esélyeit egyértelműen a kialakult tartós törésvonal határozza meg. A sokrétűsége ellenére is nagy, sőt növekvő kohéziós erőt felmutató jobboldallal szemben a legnagyobb esélye egy olyan pártszövetségnek van, amely egy korszerűnek ítélt szocialista pártot és egy szociálliberális irányvonalat választó szabadelvű pártot foglal magában.
A kommunista beállítottságú választók többsége második pártként a szocialistákat választja, ez azonban fordított irányban egyáltalán nem jellemző. A Munkáspárttal kötendő bármilyen szövetség puszta lehetősége is elrettentő hatást tesz azokra a választói rétegekre, amelyek az MSZP-hez lazán vagy másodlagosan kötődnek. A társadalmi háttér vizsgálata a két párt összeegyeztethetetlen irányvonalától és programjától eltekintve is kifejezetten károsnak mutatja a helyi és eseti együttműködésen túlmutató szövetségkötést. Ugyanakkor óvatosságra inti a szocialistákat a munkáspárti választók fölösleges sértegetésével szemben.
A törésvonal ellentétes oldalán elhelyezkedő jobboldali pártok mindegyikének társadalmi bázisa egyértelműen elutasítja mind a szocialistákat, mind a szabad demokratákat, ennek megfelelően ebben a körben az MSZP másodlagos támogatottsága is elenyésző. Egy esetleges kényszerkoalíció életképességét eleve megkérdőjelezi a támogatói körök attitűdjének éles eltérése.
A választók attitűdje meghatározó, de nem abszolutizálható feltétel a szövetségkötéshez, nemcsak azért, mert a pártok maguk is alakítják támogatóik álláspontját, hanem mert felelősek programjaik, elképzeléseik megvalósításáért, s ezt egy rosszul megválasztott vagy rosszul kezelt partneri viszony kétségessé teheti. Az együttműködési feltételek világos megszabása mellett a lehetséges szövetségek hierarchiájának felállítása is lényeges, ennek alapján kalkulálható, hogy milyen szoros, tartós, mély, eredményes együttműködés várható egy szövetségtől. A fogalmi tisztázatlanságok következtében fordulhat elő, hogy a szövetségesi viszonyt az adott helyzettől vagy az éppen aktuális politikai céloktól függően hol természetesnek, hol kényszerűnek nevezik.
A magyarországi viszonyok tanulmányozása alapján, a szövetségtípusok rangsorba helyezésével az MSZP számára a következő elvi lehetőségek adódnak:
1 A szövetségek legmagasabb szintje két párt között a természetes szövetség. Ilyenről akkor beszélhetünk, ha az együttműködő politikai erők azonos irányzathoz tartoznak, ennek megfelelően politikai értékeik és elveik között sincs lényeges különbség, stratégiai bázisuk érdekviszonyai összeegyeztethetők, programjuk és céljaik hasonlóak. Ilyen alapon az MSZP-nek nincs legszűkebb értelemben vett természetes szövetségese. Azáltal, hogy rivális nélküli domináns párttá vált a balközépen, nem maradt olyan potenciális partnere, amely eséllyel pályázhatna a parlamenti párt szerepkörére. Gyakorta fölmerül, hogy az MSZP-nek nála radikálisabban baloldali, határozott rendszerkritikát megfogalmazó szövetségesre volna szüksége, amely a világtörténelmi korszakváltás körülményei között a baloldal releváns politikáját új utakon, akár paradigmaváltással képzeli el, ilyen azonban érzékelhető formában egyelőre nincs jelen a közéletben. Társadalmi bázisát tekintve természetes kiegészítő szövetségese lehetne a Szocialista Pártnak egy kifejezetten baloldali agrárpárt, de ennek létrejöttére, illetve megerősödésére nincs sok kilátás.
2 A stratégiai szövetség az együttműködésnek az a szintje, amely a legjobb lehetőséget kínálja két vagy több pártnak a közösen vállalható céljaik megvalósítására. Ilyen típusú szövetség akkor jöhet létre más-más irányzathoz tartozó politikai erők között, ha a társadalmi fejlődést optimálisan befolyásoló politikai irányról és a megvalósítást szolgáló programról egymáshoz közeli nézeteket képviselnek. A stratégiai szövetség programok és érdekek összeegyeztethetőségén alapul, de nem csupán az együttműködéshez szükséges minimális egyetértést feltételezi. Lényege éppen az a szándék, hogy az összefogás szintézisjellegű eredményre vezessen, s a szövetségben részt vevők ne oltsák ki egymásnak a társadalomfejlődés szempontjából pozitív törekvéseit, még ha azok nem esnek is teljesen egybe az adott párt elképzeléseivel. A stratégiai szövetség magától értetődően terjed ki választási és koalíciós együttműködésre. Az 1994–98-as MSZP–
SZDSZ-koalíció elvileg magában hordozta egy ilyen szövetség esélyét, ám ennek realizálása – okait hosszú lenne kifejteni – elmaradt.
A stratégiai szövetség feltételeinek létrejöttét elsősorban azon lehet lemérni, hogy a korszak politikáját meghatározó kérdésekben összeegyeztethetők-e a potenciális partnerek koncepciói és cselekvési tervei. Ilyen kérdéskörök mindenekelőtt: a társadalompolitika céljai és alapelvei; a jogállamiság, a demokratikus működés normái és garanciái; az állam szerepének megítélése; az önkormányzatiság és a regionalizmus fejlesztése; a globalizációhoz és az európai integrációhoz való viszony, ezzel összefüggésben a külpolitikai orientáció és a prioritások meghatározása; a fenntartható fejlődés szolgálatában álló gazdaságpolitika; a tudásalapú információs társadalom megalapozása.
Mindezek következtében az MSZPnek egyetlen stratégiai partnere lehet: egy baloldali értékeket alapelvei között számon tartó szociálliberális párt, aktuálisan az SZDSZ. (Természetesen itt is érvényes az elv: a szabad demokraták “elégséges baloldaliságát” nem a szocialista, hanem a liberális mérce alapján lehet megítélni.) Ha számottevő erővé szerveződik, ugyancsak stratégiai szövetséges lehet valamely alternatív környezetvédő szervezet, agrárpárt vagy a szociáldemokrácia értékeihez közel álló baloldali alakulat. Legalább olyan fontos meghatározni, hogy milyen politikai szervezetek nem jöhetnek szóba stratégiai partnerként: bármely radikális mozgalom, amely a társadalmi problémákra új köntösben, de régi, lejáratott elvek és gyakorlat alapján keres válaszokat, amely szervezetek tevékenysége erőszakos, kirekesztő, diktatórikus megoldások felé vezet. Végképp nem jöhet szóba stratégiai szövetség olyan pártok között, amelyek teljes joggal politikai ellenfelekként definiálják magukat, nevezetesen a szocialisták és a jobboldal pártjai között.
3 Feladatorientált kormányzati együttműködés a szövetségnek az a formája, amely meghatározott időszakra és program végrehajtására szól. Rendesen egy lazább, a második forduló előtt fixált választási együttműködés készítheti elő. Középpontjában a közös kormányzati (önkormányzati) program egyeztetése, valamint a végrehajtás garanciáinak biztosítása áll, beleértve a hatalmi pozíciókat is. A stratégiai szövetség esélyének elvesztésével az MSZP és az SZDSZ koalíciója ilyen együttműködéssé vált. Jó esetben elkerülhető, hogy a megegyezés ne a zsarolási potenciálok maximális kihasználásán és a kölcsönös kényszerítésen alapuljon, hanem reális kompromiszszumokon, amelyek a programminimumokban való egyetértésen, a közös pontok megtalálásán épülnek fel. Ilyen típusú szövetséget hosszú távra nem szokás tervezni, inkább csak egy-egy ciklusra. A partner megválasztása pedig egyaránt függ az erőviszonyoktól és a megoldandó feladatoktól. Ha az MSZP tartósnak tekinti a mai politikai viszonyokat, megint csak azt találja, hogy az SZDSZ az egyetlen számba vehető potenciális szövetséges egy ilyen szintű együttműködésre.
4 Végezetül maradt – ha eltekintünk a taktikai, illetve eseti vagy részleges feladatmegoldó jellegű szövetségek lététől – a kényszerszövetség. Ilyen típusú együttműködés akkor jön létre, ha a mandátumarányok kedvezőtlen alakulása miatt egymástól idegen, netán egymással szemben álló irányzatok pártjai kerülnek koalícióalkotási helyzetbe. Ilyen szituációkban az együttműködés minimális előfeltétele a politikai viszonyok normalitása. A maximum, amire törekedni lehet, hogy egyik pártnak se kelljen meghatározó elveit és programjának lényegét feladni, s kellő garanciák legyenek a kompromisszumok megtartására. Ez lehetne az a sokat emlegetett nagykoalíció, amelynek esélye minimális ugyan, de ez is okkal tölti el rettegéssel a magyar politikai élet minden egészséges gondolkodású résztvevőjét.
A politikai helyzet és a szövetségi lehetőségek áttekintése alapján a szocialisták és a szabad demokraták kapcsolatára vonatkozóan a konklúzió egyértelmű: szövetségkényszer van, ám ebben pozitív lehetőségek rejlenek; nem valami negatív kényszerszövetség fenyeget. A választók ezt már régen tudják, csupán a pártvezetőkön és a döntéshozó párteliteken múlik, hogy ők is belátják-e.