Részletek a regényből
Mi úgy tanultuk, hogy Anglia, az a világ műhelye. Részben, persze, ez ma is igaz. Az emberek tudják a dolgukat. Angliában rendkívül megbízható a posta (Glasgowban vasárnap este feladott levelet Londonban hétfőn reggel kézbesítenek), a vasúti és a légi közlekedés, a színházi és moziműsorok kezdési időpontja. Ha az ember tilosban parkol, biztosra veheti, hogy megbüntetik. Mint ügyfelek megbízhatóak. Pontosan érkeznek vendégségbe, és általában időben távoznak.
De javítani, azt nem szeretnek. Nem is tudnak, nem is szeretnek.
Peter, a ház szerelője pontosan érkezik, elegáns, kék overallban, sildes sapkában, tisztára suvickolt cipőben, övén hordozható telefon bőrtokban, hogy bármikor elérhető legyen. Jókedvű, elégedett szerelő, öröm az ilyen emberrel dolgozni. Érkezés után teázik, kis kekszet is szívesen ropogtat hozzá, közben Marival beszélget. Hogy érezzük magunkat Londonban? Köszönjük, jól. És a gyerekek? Az a két, édes kislány? Ők is köszönik, jól. Mit csinál a kedves férje? Üzletember? Nem, diplomata.
Á, diplomata, bólogat elégedetten Peter, neki is volt egy diplomata ismerőse, Hondurasban volt attasé, nem, nem is Hondurasban, inkább Jamaicában, igen, vagy mégis Hondurasban? Elgondolkodik. Végül is mindegy, mondja Mari, mert nem szereti az elgondolkodó vízvezeték-szerelőket. Csak már lásson hozzá. Jó dolog diplomatának lenni, feleli Peter. Bizony jó, hagyja helyben Mari. Következhet a javítás? Természetesen, hiszen azért jöttem, mondja vidáman Peter. Mari hátravezeti a fürdőszobába, megmutatja a csöpögő csapot.
Peter biccent, minden világos, köszöni szépen, mondja, majd elindul kifelé.
– Nem javítja meg? – érdeklődik Mari tapintatosan.
– Ki kell cserélni – mondja Peter.
– Szerintem meg csak egy egyszerű bőrözés.
– Az ember nem lát bele a csapba – közli Peter. Ezen aztán mindketten mélyen elgondolkodnak. Peter még bólogat is hozzá. Hogy milyen jól megmondta.
– Talán szét kellene szedni – javasolja akkor a feleségem.
Peter döbbenten néz rá.
– Szétszedni?
Mari bólogat.
– Minek szétszedni? Hiszen valószínűleg ki kell cserélni.
– Lehet, hogy nem kell cserélni, csak javítani.
– Nincs is nálam csavarhúzó.
– Azt tudunk adni. A férjemnek rengeteg csavarhúzója van.
– Csakhogy idegen szerszámmal nem dolgozom – közli Peter méltóságteljesen. – Visszajövök holnap.
Mari ott áll leforrázva, de mit tehet, tudomásul veszi. Angliában az emberek udvariasak, eszük ágában sincs reklamálni, ha kellemetlenség éri őket.
Peter persze másnap nem jött vissza, üzenetet hagyott a rögzítőn, miszerint járja a várost megfelelő csaptelep után, amint kap, jelentkezik. Mi azt tapasztaltuk ugyan, hogy Londonban mindent lehet kapni, fürdőszoba-felszerelést meg aztán még inkább. De hát Peter a szakértő. Ő tudja, hogy mit, hol, mennyiért. A csap egyre jobban csöpög.
Egy hét elteltével aztán megjelenik Peter. Gondterhelt. Megteázik ugyan, jelzi, hogy szívesen enne abból a szalámis szendvicsből is, amivel egyszer Mari (könnyelműen, gázszelepjavítás alkalmával) megkínálta. Van egy kis baj. Nincs olyan csaptelep, ami a mosdóhoz megfelelően illeszkedne, ezért, ha nem bánnánk, a mosdót is kicserélné, és akkor megszűnik a csöpögés. Kis faltörés is járna a dologgal, meg a tükröt is le kell venni, nem is beszélve a polcokról, mert a mosdó nagyobb, mint amit jelenleg használunk, remélem, teszi hozzá Peter, örülünk neki, hiszen mindenki örül, ha nagyobb mosdóhoz jut. Bizony, feleli Mari, örülünk, de még mennyire. Hát akkor, mondja Peter, meg is beszéltünk mindent, rövidesen jelentkezik.
Mari azonban ezt nem várja meg. Szól Jenőnek, a nagykövetség hivatalsegédjének, aki öt perc alatt megbőrözte a csapot, amely azóta is tökéletesen működik. Na és mi lesz Peterrel meg az új mosdóval? Cserbenhagytuk? Nem, nem hagytuk cserben. Megmondtuk neki az igazat? Eszünkbe sem jutott. Én hívtam fel telefonon, elújságoltam neki, hogy a csap magától megjavult, nincs szükség a cseréjére. És új mosdót sem kérnek? Meg tükröt? Nem, köszönjük, jó nekünk a régi. Peter örül a hírnek.
Ilyenek ezek a mai csapok, mondja a hozzáértő komolyságával. Csöpögnek, aztán egyszer csak nem csöpögnek. Az ember sohasem tudhatja. És még hozzáteszi, hogy az a diplomata, akiről legutóbb beszélt, az mégis Jamaicában szolgál. Csak a rend kedvéért.
És senki sem szeret kapkodni. Mert amivel az ember kapkod, az már nem okoz örömöt. Virágot veszek a feleségemnek, kellemes, nyári nap van, délután hat óra, kissé elhúzódtak benn a dolgaim a követségen, semmi okom ugyan a sietségre, de mégis sietek. Ezek a közép-európai gének. Az örökös, értelmetlen hajtás. Minden percet ki kell használni! A közeli virágboltban ismernek már, de úgy tesznek, mintha nem ismernének. Csak semmi helyzeti előny! Ha nem ismernének, akkor úgy tennének, mintha ismernének. Itt nincs olyasmi, hogy jaj, de jó, hogy látom, Odze úr, meg nincs olyasmi, hogy bocsánat, nagyon sietek, mert megy a vonatom, itt sorban állás van. Előttem csak egy vevő, középkorú, kékeslila frizurát és gyöngyberakásos szemüveget viselő hölgy már meg is rendelte a csokrot, joggal remélhettem tehát, hogy hamarosan rám kerül a sor. Persze ilyenkor az ember nem áll méla tekintettel, mintha semmi dolga sem lenne, ilyenkor az ember előkap egy újságot a táskájából, és gyorsan olvasni kezd, mintha egész nap erre a pillanatra várt volna. Aztán, amikor sorra kerül, és az eladó megkérdezi, hogy mit tehetek önért, uram?, akkor csodálkozva fel kell pillantani, hát csakugyan én következem?, mintha az újságolvasás, mondjuk, fontosabb lenne, mint a virágvásárlás. Ez nem képmutatás, egyszerűen: így illik. Nyugi. Itt, kérem, senkinek sem sürgős. Közben az előttem vásárló hölgy és az ugyancsak középkorú eladónő már megállapodtak a szállítás időpontjában is, tettem tehát egy célirányos lépést előre, hogy kimutassam, mennyire igyekszem, amikor az eladónő még egy látszólag ártatlan kérdést tett fel a vevőnek.
– Üzenet ne legyen a csokor mellett?
– Nem, nem kell, köszönöm – mosolygott kedvesen, mintegy megköszönve a figyelmességet a gyöngyberakásos, és már indult is kifelé. Aztán megtorpant és visszalépett a pulthoz. – De most, hogy mondja, mégis… – Felém is intézett egy röpke kis mosolyt, mintegy elnézést kérve, de persze ezt azért nem gondolta komolyan. Még ő van soron, még vele kell foglalkoznia az eladónak. – Egy kis rövidet…
– És mi legyen az a kis rövid?
– Hát… mondjuk, annyi, hogy “Az évfordulóra…”
– Igen… – Az eladónő gondosan leírta egy füzetbe. – Ennyi elég lesz? Nem lesz túlságosan rideg?
Dehogy rideg, gondoltam, dehogy rideg.
– Most, hogy mondja… talán legyen inkább annyi, hogy “Sok szeretettel az évfordulóra…” Merthogy nem szeretném emlékeztetni a szóban forgó ismerősömet arra, hogy hányadik évfordulóról van szó, ugye, megérti?
– Természetesen megértem – és az eladón látni is, hogy mennyire megérti –, és helyesnek is tartom… szóval akkor ennyi elég lesz?
– Azt hiszem, igen.
– És az aláírás?
– Persze, az aláírás… – csap a homlokára a vevő. Cinkosan rám kacsint, hogy hát mi mindenre kell az embernek gondolnia csokorküldéskor! Hát nem egyszerű az élet, annyi szent! Jót nevetnek az eladóval, nincs ennél mulatságosabb.
– Na és hát mi legyen az aláírás?
– Hát legyen annyi, hogy “Fred és Lucy”.
– Ne inkább “Lucy és Fred?”
Szerencsére, gondolom, harmadik megoldás nincs, talán előbb-utóbb megegyeznek.
De tévedtem.
– Géppel írják alá a szöveget vagy kézzel?
– Ahogy ön óhajtja. – Az eladó továbbra is udvarias és készséges.
– Ön mit javasol? – érdeklődik a gyöngyberakásos.
– Amennyiben kíváncsi a tanácsomra, én feltétlenül azt javaslom, hogy kézzel írják az üdvözletet – javasolja bölcsen az eladónő.
Meg is egyeznek, a gyöngyberakásos távozik. Az eladónő könnybe lábadt szemmel néz utána.
– Szeretem Mrs. Thomsont – mondja. – Olyan könnyű és kedves vevő.
Végre rám emeli a tekintetét, mondom, hogy virágcsokrot kérek.
– Na és milyen alkalomra lesz?
– Ne kérdezzen! – csattanok fel. – Csinálja!
Az ötvenes években apám egy külkereskedelmi vállalatnál dolgozott, és amikor nagy ritkán megjelentek nyugati üzletemberek, egy üveg italt vagy egy doboz cigarettát hagytak nagyvonalúan a tárgyalóasztalon. Nagy dolog volt ez akkoriban. Viszki vagy Cseszterfíld. Esetleg L&M. Aznap egy amerikai fiatalember járt náluk, a megbeszélés alatt is dohányzott, aztán, miután távozott, ottmaradt egy csomag Lucky Strike. Amint kilépett, a magyarok körbeálltak, mindenki azonnal rágyújtott. Elégedetten, csendben pöfékeltek. Apám még a szemét is lehunyta. Valóságos gyönyör.
Aztán egyszer csak nyílt az ajtó, visszajött Mr. Keller.
– Bocsánat – mondta, miközben ő maga is mérhetetlen zavarban volt. Apám kezét bámulta, benne az összegyűrt üres cigarettásdobozt. – Itt felejtettem…
Állandóan válófélben volt Emma nénitől. Rendszeresen szeretői voltak, olyankor csomagolt, elköltözött otthonról, beadta a válópert. Emma néni megjelent anyánál, és azt mondta, hogy elege van, de most aztán tényleg, ilyen férfival, aki örökösen nőket szed fel, ráadásul, emelte fel a hangját Emma néni, közönséges nőket, nem lehet együtt élni, anya természetesen igazat adott Emma néninek, ilyen férfivel nem lehet és nem is szabad, azután pedig alaposan bekonyakoztak. De közben Emma néni meg mindent elkövetett, hogy újra együtt éljen vele, elment a szeretőihez, elment Kádár titkárságára, mindenhol a végletekig megalázta magát. Aztán Europejszki ráunt a szeretőjére, összecsomagolt, és hazaköltözött. Emma néni akkor azt mondta anyának, hogy Europejszki csodálatos férfi, akit nem lehet megunni, anya egyetértett vele, azután pedig alaposan bekonyakoztak.
Egy délelőtt, amikor együtt nyaraltak Tihanyban, éppen a házuk teraszán üldögéltek, amikor táviratot hozott a postás. Europejszki úgy tett, mintha nem is akarná átvenni, hiszen, mondta, szabadságon van, de hát a fontos elvtársak sohasem lehetnek teljes mértékben szabadságon, így aztán kényszeredetten átvette a táviratot a postástól. A táviratban pedig az állt, hogy Biszku elvtárs kéreti, azonnal jöjjön fel Budapestre. Hát így van ez, tárta szét a karját Europejszki, sajnos, nélkülözhetetlen vagyok. Gyorsan lezuhanyozott, megborotválkozott, autóba ült, és már indult is Budapestre. Emma néninek ezt megelőzően már voltak hasonló élményei, nem is kevés, gyanakodott egy keveset, bár azt nemigen merte volna feltételezni, hogy Europejszki az általa nagyra becsült Biszku elvtárs nevét belekeverné egy szerelmi történetbe, el is határozta, hogy most nem gyanakszik, inkább élvezi a nyári napsütést meg a Balaton semmihez sem hasonló illatát, de minél inkább meg akarta győzni magát arról, hogy nem érdemes gyanakodnia, annál erősebb lett benne a gyanakvás, így aztán délután vonatra szállt, és este már Pesten volt, a Délinél taxiba ült, és nem sokkal később becsengetett a saját lakásának az ajtaján, a Kútvölgyi úton. Nem is volt meglepődve, amikor Europejszki nyitott ajtót, fürdőköpenyben, kócosan.
– Mit csinálsz te itt? – kérdezte Europejszki mérgesen Emma nénitől. Ez jellemző volt rá, ha bajban volt, azonnal támadott.
– És te, te mit keresel itt? – kérdezte erre Emma néni.
– Tudod jól, Biszku hívatott.
– Talán beengednél a saját lakásomba – és Emma néni már nyomult is befelé. A nappaliban pezsgőspoharak álltak az asztalon. – Feltételezem, hogy Biszku nem azért hívatott, hogy itthon pezsgőzzél. És feltételezem, hogy nem vagy egyedül.
– Nem vagyok egyedül – mondta Europejszki. – De nem arról van szó, amire te gondolsz.
– Honnan tudod, hogy én mire gondolok?
– Te arra gondolsz, hogy nővel vagyok.
– Igen – felelte eltökélten Emma néni. – Arra gondolok, hogy nővel vagy.
Europejszki nagyot sóhajtott. Csupa félreértés az élet.
– Nem arról van szó, hogy nővel vagyok, hanem arról, hogy Irénke van itt, a Pártközpontból, neki diktáltam. Egy fontos politikai bizottsági anyagot készítünk elő, ezért Irénkével hazajöttünk, hogy nyugodtan dolgozhassunk.
– És hol van Irénke?
– Irénke a fürdőszobában van, mert kimelegedett.
Emma néni bólintott, azt felelte, hogy érti.
– Szóval mégiscsak nővel vagy.
– Nem szeretem, ha gyanakszol – mondta Europejszki. – A gyanakvás megrontja a kapcsolatunkat.
Amikor Emma néni később elmesélte ezt anyának, még hozzátette.
– Csak azt tudnám, hogy mit esznek rajta a nők?
Meg is kérdezte egyszer tőle, már évekkel később, miután elváltak.
– Mit esznek rajtad a nők?
– Mindent – felelte tömören a nagybácsikám. Van ilyen.
Miért beszélnek az emberek annyi nyelven? Olyan nehézzé teszi az életet az, hogy az emberek annyiféle nyelvet beszélnek. Tilda néni nemcsak a családban volt a legbutább, de a legbutább asszony volt, akivel valaha életemben találkoztam. Fiatalkoromban nagypapa húga voltam. Ilyeneket mondott rendszeresen. De a nyelv, az volt a legfontosabb problémája, mindenkivel ezt szerette megbeszélni. A Garay téri piacon is megkérdezte a zöldségest, hogy szerinte miért beszélnek ennyi nyelvet az emberek, a zöldséges azonban azt felelte, hogy őt ez nem érdekli. Tilda néninek volt egy papagája is, Gyurika, amióta Zsiga bácsi, a férje meghalt, ő volt az egyetlen társa, sokat beszélgettek. Kis, zöld madár volt Gyurika, szeretett beszélni, azt is szerette, ha beszélnek hozzá, és bólogatott is, ha okos dolgokat hallott. Tilda néni állította, hogy ő beszél a papagájok nyelvén. El is büszkélkedett vele. Egy alkalommal kinyitotta a kalitka ajtaját és azt mondta.
– Gyurika, csurr! Ez papagájul azt jelenti, hogy repülj.
Gyurika kirepült a kalitkából, és elégedetten körözött a szoba légterében.
– Na, látod – nézett rám Tilda néni elégedetten. – Érti, amit mondok.
Sokat gúnyoltak a dadogásom miatt. A dadogás, az nem olyan, mint ha valaki, mondjuk, vak vagy sánta, nem, a dadogás, az nevetséges. Anyámék mindenféle dologgal kísérleteztek, gyógytornára jártam, metronómra énekeltem, légzésgyakorlatokat végeztem. Semmi. Aztán anyám megelégelte a dolgot, elvitt egy logopédushoz, a Madách téri rendelőbe. Apa is jött velünk.
Sokat kellett várni, nekem meg semmi kedvem sem volt az egészhez. Izzadt a tenyerem, fájt a fejem. Felálltam, kimentem a vécére.
– Ne menj pisilni, mert pont akkor fog hívni a doktor bácsi – szólt rám anya.
– Nem tudom visszatartani – feleltem.
– Tanuld meg – mondta anya, benyálazta a zsebkendője sarkát, és letörölt egy kis ételmaradékot a szám széléről. Majdnem elhánytam magam.
A fiatal orvos leültetett egy székre, sokáig a szemembe nézett, aztán felolvastatta velem Arany János Családi kör című versét. Hibátlanul elmondtam, egyszer sem akadtam meg. A logopédus elvette tőlem a könyvet, barátságosan megölelt, aztán kikísért.
– A gyereknek semmi baja sincs – mondta anyáméknak. Apa egy borítékot csúsztatott a fiatal orvos zsebébe. Elköszöntem tőle, aztán elindultunk haza.
– Ez jellemző rád – mondta anya, amikor a földszintre értünk. Láttam is rajta, milyen mérges. – Még dadogni sem tudsz rendesen.
Patkóst nem nagyon szerettük, mogorva, rosszkedvű férfi volt, történelmet tanított nekünk, óra közben fel-alá sétált a padok között, a kezében tartott vonalzóval időnként megérintette a vállunkat, valami kellemetlen szag lengett körülötte, de nem tudtuk, hogy mi lehet az. Sokat beszélt nekünk a hazaszeretetről meg arról, hogy léteznek olyan fontos emberi értékek, mint becsület és önfeláldozás, egyszer le is íratta velünk, hogy a hazát nem azért kell szeretnünk, mert a haza viszontszereti az embert, Kosztyáról is mesélt, a kis, szőke pionírról, aki nem kevesebbet, mint az életét áldozta a Nagy Honvédő Háborúban, amikor is kezében benzinespalackkal egy német tank elé vetette magát, és nem is gondolkodott azon, hogy feláldozza-e magát vagy sem, és nem is tétovázott, ő gondolkodás és tétovázás nélkül áldozta fel magát, ahogyan az efféle feláldozás elő van írva, mert ha már gondolkodik meg tétovázik az ember, az már nem is igazi önfeláldozás, úgy mindenki fel tudja áldozni magát, ha előtte gondolkodik meg tétovázik, nos, Odze, kérdezte tőlem, te vajon mit tettél volna Kosztya helyében, miközben megérintette Karádi Robi, a kedvence, a gimnázium legjobb tanulójának, annak a beképzelt strébernek a vállát, akiről már akkor tudta mindenki, hogy semmire se viszi az életben, nos, mit tettél volna, én Frankra néztem, aki csak harmadikban került oda, a Radnótiba, de azonnal a legjobb barátok lettünk, az is lehet, persze, hogy csak az egymásrautaltság vagy valamilyen megmagyarázhatatlan ösztön, hát igen, még belegondolni is kellemetlen az efféle dolgokba, mert szép dolog ugyan az önfeláldozás meg a hazaszeretet, de hát akkor hol marad a ragaszkodás az élethez, meg hogy vajon mi készek lennénk-e feláldozni az életünket a hazáért, ráadásul gondolkodás és tétovázás nélkül, ami szemlátomást alapfeltétel az efféle önfeláldozásokban, így hangzott a kérdés, én persze azonnal azt válaszoltam, hogy természetesen kész lennék feláldozni az életemet, mi mást válaszolhattam volna, tudtam, hogy ezt a választ várja tőlem Patkós tanár úr és a kommunista ifjúsági mozgalom, szerencsére akkoriban nem volt kilátásban Nagy Honvédő Háború, és ugyan mi jelentősége van ígéreteknek meg elhangzó szavaknak, tudtuk ezt már akkor, hogy semmi a világon, és azt is tudtuk, hogy ezt Patkós tanár úr is tudja, sőt azt is tudtuk, hogy Patkós tanár úr is tudja, hogy ők tudják, azt is megkérdezte tőlünk Patkós tanár úr egy másik alkalommal, hogy ha a szemünk láttára tűz ütne ki egy házban, vajon mit mentenénk meg belőle, egy híres festményt vagy egy macskát, Frank ezt már nem tudta szó nélkül megállni, mert ekkora marhaságot még életében nem hallott, mondta, pedig nyilvánvaló volt, hogy milyen választ akar Patkós tanár úr hallani, mert a gimnáziumban nem őszinte válaszokat kell adni, hanem olyan válaszokat, amelyekre a tanárok számítanak, természetesen a festményt mentené ki, amivel aztán ki is vívta Patkós tanár úr nemtetszését, helytelen a megközelítésed, Frank, felelte, miközben egyetlen pillanatra sem veszítette el a türelmét, hiszen az élet még egy macska esetében is fontosabb egy műkincsnél, le van szarva, súgta oda nekem Frank, mert nem érdekelte sem Kosztyenka története a benzinespalackkal, sem a mit-mentenél-ki-az-égő-házból jellegű értelmetlen pedagógiai gyakorlat, tudtuk mi azt jól, hogy ezek csak elméleti jellegű feladványok, hiszen az élet számtalan szakadéka közül az az egyik legmélyebb, ami az elméletet választja el a gyakorlattól, 1990-ben az új igazgató felmondott neki, maga, Patkós, állítólag ezt mondta neki, csak Kosztyenkázni tud, ő elment egy trafikba eladónak, a diákok meg bejártak hozzá cigarettáért, és a szemébe nevettek, ő csak állt a pult mögött, és kiszolgálta őket, ahogy kell, egy évvel később meg is halt, később sokat gondoltam rá, igen, az élet fontosabb a műkincseknél.
A hajtás az életelemünk. Az idő pénz. Robi mindig ezt hallotta. Ott laktunk, egy házban, néha beszéltünk erről-arról. Hajtsál. Ezt mondogatta az apja is. Ha mérges volt, akkor keményebben fogalmazott. Hajtsál, hogy vidd valamire az életben. Robi azonban nem tudott hajtani. Gimnáziumban még csak elevickélt, szerencsére Dezső bácsi, az osztályfőnöke nem volt különösebben buktatós típus, így aztán keservesen ugyan, de sikerült az érettségi is. Na és, mi lesz azután? Robinak nem voltak elképzelései.
– Mi lesz velem? – egyszer ezt kérdezte tőlem, a liftben.
Szeretett moziba járni, szerette a régi filmeket, már volt is egy kisebb gyűjteménye videón, azt nézegette, ha éppen senki sem volt otthon. Mert Robi apja nem szerette, ha ilyesféle hasztalan dolgokkal üti el az idejét.
– Na és te? – kérdezte Robi egyszer az apjától. Hármasban ültek a konyhában, egymás mellett, a tűzhely és a mosogató közé épített keskeny evőpultnál. Akkoriban éppen a cseh új hullám hatása alatt volt, és nem szégyellt kényelmetlen kérdéseket feltenni a családtagjainak – Te mire vitted?
Robi apja éppen meríteni készült a kanalat a levesestányérba, és maga sem tudta pontosan, hogy mit válaszoljon. Olyan ostoba tekintettel nézett vissza Robira, mint a Tűz van, babám tűzoltóparancsnoka. Nem azért, mert buta ember volt, sőt egyáltalán nem volt buta ember, de az ilyen kérdésekre egy apa nincs felkészülve. Egy apa nem várja azt, hogy a fia egyszer csak megkérdezheti tőle, hogy mire vitte. Nálunk, Magyarországon a szülők tesznek fel kérdéseket a gyerekeknek, nem pedig a gyerekek a szülőknek. De hát mit is válaszolhatna? Hogy ő, Bihari Károly, a rendszerváltás áldozata? Tíz éve még elismert és kitüntetett művezető az acélgyárban, brigádvezető, aztán, az acélgyár megszűnése után raktáros, a raktározási vállalat megszűnése után, már ötvenévesen kisegítő egy autóalkatrész-kereskedésben.
– Semmire – felelte őszintén. – Semmire se vittem.
Aztán már nem is beszéltek többet.
Huszonkét éves korában Robi bejelentette, hogy nősül, feleségül veszi Ágit, általános iskolába jártak együtt, néhány hónapja összefutottak a Baross téren, elmentek táncolni, aztán együtt aludtak, Ági terhes lett.
– Apa kidobott bennünket, most albérletben lakunk – újságolta nekem Robi.
– Na és anyád? – kérdeztem. Az anyák általában megértőek.
– Anya nem szólt semmit. És soha nem lesz lakásunk. Én egy semmirekellő fasz vagyok.
– Ezt meg honnan veszed? – kérdeztem.
– Apa mondta.
Még az esküvőre is meghívtak, később, egyszer meglátogattam őket a Rákóczi úton, az albérletben, ahová költöztek. Videón megnéztük Robi kedvencét, a Vörös sivatagot, majd hazamentem.
Másnap elhelyezkedett egy pizzasütőnél, motoros futár lett. Kevés pénzt keresett, mert csak fél napokat dolgozott, azután moziba ment, vagy haza, videózni. Listákat is vezetett a kedvenc filmjeiről, volt, amelyiket már százszor is látta. A listát a Modern idők vezette, de nagy kedvenc volt a Háború és béke Mel Ferrer és Audrey Hepburn főszereplésével. Robi szülei támogatták őket, mert bánták már, hogy elzavarták otthonról, de hát nekik se ment valami jól, időnként Ági édesanyja is eljött, és adott valami kis pénzt. Aztán megszületett a gyerek. Akkor Robi apja úgy gondolta, beszélniük kellene egymással.
– Ha van benned felelősségérzet, akkor most megkomolyodsz. Elvégre a gyerek… – mondta.
– Igyekszem, apa, de nem érdekel a munka – felelte Robi.
– Mi érdekel?
– Hát a mozi.
– De az kevés. Abból nem lehet megélni – szögezte le az apja.
Aztán egyszer csak felcsillant a remény. Robi egyszer egy híres filmrendezőnek szállított, aki a szeretője lakásán vette át a pizzát, és Robi néhány perc alatt, ott, a bejárati ajtóban elkápráztatta őt a régi filmekről szerzett tudásával. Hatszáz film címét tudta, a gyártás évét, a rendezőt és a vezető színészeket, valamint három mondatban el tudta mesélni a film tartalmát, sőt mindegyikből idézni is tudott egy párbeszédet. A rendező alsónadrágban állt az ajtóban, szájában cigarettával, az ajtó mellett, a fűtőtestre tette a konyakospoharát, és azt mondta, hogy ilyet még nem látott életében, hallod ezt, drágám, mögötte be lehetett látni a szobába, ahol egy fiatal színésznő ágyban fekve cigarettázott. Jól van, mondta a rendező, gyere be hozzám a gyárba, keresünk neked valami állást. Otthon aznap este mindenki nagyon lelkes volt, talán mégis.
Másnap Robi elment a filmgyárba, délre azonban már otthon is volt.
– Hogy ment? – kérdezte izgatottan Ági. Éppen pelenkát mosott, a tűzhelyen már készült az ebéd.
– Mondtam neki, hogy ilyen meló nem kell – jelentette ki Robi. Nem volt mérges, nem haragudott ő senkire. – Második mozgatónak vennének fel. Egész nap díszleteket kellene tologatnom.
– De valamivel csak el kell kezdeni – érvelt Ági. – Pénzt kell keresned.
– Így nem kezdem el. Nem aprózom el a tehetségemet.
Visszament motoros futárnak. Ott jól érezte magát. Ha nem volt munka, csak ültek a pulton, ő mesélt, régi filmekről, színészekről, rendezőkről, a többiek pedig hallgatták. Antonioni, Milos Forman, Almodovar. A fiúk többsége csak ámult, még soha nem hallották ezeket a neveket.
– Na és Woody Allen? – kérdezte egyikük, a zselézett hajú Arnold, aki korábban könyvkötészetben dolgozott.
– Kommersz – szögezte le Robi. – És minden filmje egyforma.
Arnold bólintott. Robi most már igazi tekintélynek számított.
El is nevezték szinemának, neki pedig tetszett. Hiszen ez volt az ő élete. Szinema, még mondogatta is magának.
Reggel korán kelt, videózott egy keveset, aztán elment dolgozni, csak éjfél után érkezett haza. Talán nem szereti Ágit? Vagy nem szereti a gyerekét? De, nagyon is szerette őket. Amikor szabadnapja volt, délelőtt elmentek sétálni, délután Robi moziba ment, vagy filmeket nézett. Éjszaka néha felébredt, kiment a konyhába, vajas kenyeret evett és zöldpaprikát. Ez volt a kedvence. Mi lesz vele? Szeretett ezen gondolkodni. Mindig azt hallotta, hogy nem viszi majd semmire. A pizzériában is szóltak már neki, hogy többet kellene motorozni és kevesebbet mozizni. Na és? Ezt kérdezte magától. Clark Gable-re gondolt, akinél imponálóbban senki sem tudott cigarettára gyújtani. Jobb kezével lángot lobbantott az öngyújtójával, a bal keze pedig közben a nadrágzsebében volt. Mélyet szívott a cigarettából, közben félig lehunyta a szemét. Ez igen. Na és? Újra megkérdezte magától.
Olyan fontos az, vinni valamire?
Visszament Ági mellé, megcsókolta a vállát, és elaludt.
A mi családunkban sokat beszéltek a borzalmakról, ezek is családi ügyek voltak, csak éppen másfélék, Nagymamának és anyának a gettóban voltak borzalmai, apa munkaszolgálatban, a legtöbb borzalomban azonban kétségkívül Magda néninek volt része Ravensbrückben, az egyik leghírhedtebb koncentrációs táborban, ahol még orvosi kísérleteket is végeztek rajta, amiért aztán később soha nem lehetett gyereke, ráadásul ő éppenséggel megmenekülhetett volna a borzalmaktól, de szerencsétlenségére rosszul párosította össze a jellemet a körülményekkel, nem tudta, hogy a jellemnek csak akkor van értelme, ha bizonyos körülményekkel párosul, ő akkor is erkölcsösen akart viselkedni, amikor megengedhette volna magának, hogy ne viselkedjen erkölcsösen, egyszer, mondta, egyszer megírhatnád az életemet, azt, ami történt, vajon jobb méltósággal a halálba menni, ez volt a kérdés, Magda néni úgy vélekedett, hogy igen, hogy semmi sem fontosabb a méltóságnál, annál a vállalatnál, ahol mint fiatal gépírólány dolgozott, volt egy nem-zsidó-denem-is-nőtlen főmérnök, akinek nagyon tetszett Magda néni, haza is kísérte néha, és udvarolni is próbált neki, a kezét is megfogta, szeretem magát, mondta egy városligeti padon, Magda néni azonban visszahúzta a kezét, mert ennél tovább, mint hogy egy városligeti padon üldögéljen egy nős férfivel, nem volt hajlandó elmenni, aztán akkor, amikor már mindenki előtt világos volt, hogy a zsidókat elhurcolják, és kezdődnek a borzalmak, a férfi azt mondta Magda néninek, hogy válik a feleségétől, és hajlandó lenne Magda nénivel elmenni Portugáliába, onnan pedig az Egyesült Államokba, Magda néni azonban azt felelte, hogy ő mások boldogtalansága árán nem akar boldog lenni, valamint nem szeretné összekeverni a történelmet az érzésekkel, őt szívességből ne vigye senki Portugáliába, ez nem szívesség, ez szerelem, felelte végső kétségbeesésében a főmérnök, de Magda néni hajthatatlannak bizonyult, az ember nehéz időkben se engedjen az erkölcsi elveiből, mondta, és elment Ravensbrückbe.
Szerettem Lenint, mert kispolgár volt. Miközben meg forradalmár is. És különös alak volt, született kispolgár és hivatalnok, számon kérte a beosztottjaitól, hogy rendesen iktassák az aktákat, reggelente takarított az irodájában, maga javította a kerékpárját is, mellényes öltönyökben járt, nagy gonddal válogatta ki a nyakkendőit, de szerette a kihívásokat is, nem félt az összecsapásoktól, nekem a harc az életem, mondta egyszer Inyesza Armandnak, még 1916-ban. Ez az Inyesza Armand akkoriban még csinos lány volt, a forradalom női szárnyát vezette, ő találta ki az “Orosz asszonyok, dobjátok ki a lábosokat és a fazekakat” jelmondatot, mert az volt az elképzelése, hogy a forradalomnak fel kell szabadítania a szexuális gátlásokat is, éppen Vlagyimir Iljics volt az első, akinél a gátlások felszabadítását elkezdte, sokat üldögéltek egymás mellett a Genfi-tó partján, az emigráció boldog évei alatt, tervezték Oroszország jövőjét, ő lett a Központi Bizottság Női Ügyosztályának (Zsenogyel) vezetője, később gyakran baszott Leninnel a nagy vezető kremlbeli irodájának bőrpamlagán, miközben Krupszkaja otthon főzte a káposztalevest.
Lenin esténként hazament, fáradtan, csapzottan, hóna alatt elintézetlen, ámde pontosan iktatott aktákkal, Krupszkaja megtörölte a kezét egy konyharuhában, megkérdezte forradalmár férjét, hogy hol volt olyan sokáig, Lenin azt felelte erre, hogy természetesen a forradalom ügyeivel volt elfoglalva, mert ne higgye azt Krupszkaja, hogy egy ilyen forradalom, az gyerekjáték, nem, egy forradalom, az rengeteg munkával jár, és ezt végzi el ő olyan késő óráig az irodájában, na és Inyesza, kérdezte az asszony, egész Moszkva azt beszéli, hogy a szeretőd, ugyan már, felelte erre meggyőződés nélkül Lenin, mert már kifáradt az egész napos hazudozásban, annyi mindenfélét beszélnek a moszkvaiak, de Krupszkaja nem hagyta magát, találkoztam Valentyinovval a piacon, ő mesélte, hogy már Genfben kefélted, márpedig Szergej Ivanovics becsületes ember és jó forradalmár, te magad is elismerted, persze, bólogatott Lenin, de néha azért túloz, ezt is mondtam. Az a te bajod, Vlagyimir Iljics, hogy mindig a farkadra hallgatsz, nem pedig az eszedre, zárta le a vitát Krupszkaja, kitette a káposztalevest az asztalra, Lenin pedig kiment vizelni.
– A deszkát hajtsd fel – szólt utána az asszony, mert szerette, ha övé volt az utolsó szó.
Koleszár soha életében nem dolgozott. Diplomata volt. Moszkvában végzett, húszévesen már párttag volt, sőt alapszervi titkár, azonnal a Külügyminisztériumba ment dolgozni, szeretett volna a szovjet referatúrán kezdeni, mert tudta, hogy ez jól hangzik, az ilyesmit szeretik hallani az elvtársak, később aktivizálta magát a KISZ-ben is, mindig ott lapult sporttáskájában a teniszütő, ha éppenséggel valamelyik főnök partnert keresett, ő készen állt, első kiküldetése Ausztrália, ahol szinte egyetlen percet sem töltött munkával, négy év után lakást vásárolt, és egy akkoriban még ritkaságnak számító Opel személygépkocsit, néhány évet eltengett-lengett a Központban, mert a Bem rakpart, az csak arra jó, hogy két külszolgálat alatt ott csak tengjenek-lengjenek az elvtársak, és várják, hogy készülődhessenek a következő állomáshelyre. Rövidesen Koleszár is megtudta, hogy utazhat Ottawába, most már kissé nyúlszájú feleségével (akinek édesapja viszont magas rangú belügyminisztériumi tisztviselő volt, aki Koleszár pályáját jelentős mértékben mozdította előre) és kisfiával. Négy évig rakosgatta az ügyiratokat, és szorgalmasan írta a jelentéseket, ezért ezt követően a Bem rakparton főosztályvezető-helyettes lett, ez aztán maga volt a tökéletes semmittevés. 1990-ben változott a helyzet, az “egy párt–egy seggnyalás” helyett a “több párt–több seggnyalás” időszaka következett, Koleszár persze gyorsan kiismerte magát a zavaros viszonyok között. Belügyminisztériumban dolgozó apósa helyett a gödöllői parókián dolgozó unokaöccsével dicsekedett, nyakláncára keresztet akasztott, és rövidesen ki is került Londonba főkonzulnak. Itt sem dolgozott, az időközben hatalomra került baloldali kormány iránt érzett őszinte odaadását az ismételten életre keltett belügyminisztériumi nyugdíjas apóssal fejezte ki.
– Harminc év alatt gyakorlatilag egyetlen órát sem dolgoztam – mondta egyszer. Majdnem dicsekedett.
Nem, szó sincs róla, hogy ezért esetleg lebecsülném. Mindenkit tisztelek, aki ért ahhoz, amit csinál.
Nem úgy váltak el, ahogyan azt elképzeltem volna, persze, ha egyáltalán gondoltam volna ilyesmire, mert hiszen akkoriban a szülők nemigen váltak el, én úgy képzeltem a válást, ahogyan egy filmben láttam, hogy van egy nagy veszekedés, aztán az egyik szülő elkezd csomagolni, a másik szülő marasztalni igyekszik, miközben a gyerek zokogva csimpaszkodik a csomagoló szülő karjába, de ő lerázza, majd a bőrönddel a kezében távozik, és a bejárati ajtó hangosan becsapódik mögötte. De hát az életben minden másképpen van, mint a filmekben. Nálunk ez úgy történt, hogy anya egyszer csak azt mondta nekem, hogy apa többet nem jön haza. Mert válnak. Miért váltok, kérdeztem. Erre anya azt felelte, hogy ezt én még nem érteném meg. De legyek csak nyugodt, apa éppen úgy fog szeretni, csak legfeljebb kevesebbet találkozunk majd. De hát létezik ilyen? Hiszen egy szülő éppen attól fontos, hogy mindig ott van, ahol lennie kell. És persze, anyától ezek után már nemigen kérdeztem meg dolgokat, sőt nem is szívesen beszélgettem vele. Mi értelme lett volna? Apától is megkérdeztem, hogy miért váltak, de ő is azt válaszolta, hogy még nem érteném meg. Mikor fogom megérteni? Apa erre nem mondott semmit. Mert fontos kérdésekre senki sem szeret válaszolni. Eszembe jutott egy házassági évforduló a Kulacs étteremben, ott volt az egész család, Emma néni, mindenki, csak éppen Aranka néni hiányzott, mert ő valamiért tartósan haragban volt anyával. Miért? Nem tudtam. Családi ügy, legyintett nagymama, ami annyit jelentett, hogy nem érdemes firtatni. Én meg akkoriban nyolcéves voltam, kicsi az ilyen firtatásokhoz. Te csak ne firtass semmit, kisfiam. Majd ha nagy leszel, firtathatsz. Apa nyakkendőt viselt, pedig nem szerette a nyakkendőt. De hát az ünnep, az más. Akkor azt is mondta, hogy neki legfontosabb a család. Mintha minden a legnagyobb rendben lett volna. De semmi sem volt rendben.
A válás után kettesben maradtunk anyával a Hernád utcai lakásban. Sokszor úgy gondolta anya, hogy elcseréli, mert szabadulni akart az emlékektől, időnként megjelentek nálunk idegen emberek, körbejárták a lakást, kérdéseket tettek fel, aztán elmentek, máskor mi mentünk el anyával lakást nézni, mi is feltettünk kérdéseket, de nem találtunk olyan lakást, amilyet kerestünk. Valószínűleg azért nem találtunk, mert anya nem is akart lakást cserélni. Lehet, hogy nem akart szabadulni az emlékektől. Hiszen hová lesz az ember élete, ha nincsenek emlékei? Ezt kérdezte egyszer anya Mikolicstól is.
Mikolics középkorú, mindig mellényes öltönyt és galambszürke nyakkendőt viselő férfi volt, gyakran járt fel hozzánk, esténként, anya vele is zenét hallgatott a hálószobában, egyszer hallottam a zárt ajtó mögül, hogy Mikolics megkérdezi anyát, hogy ott aludhat-e, de anya azt felelte, hogy mit képzel, aztán hallottam az ajtó csapódását, ebből arra következtettem, hogy Mikolics elment, korábban vasárnaponként kirándulni jártunk Mikolics zöld Skoda Oktáviáján, egyszer a Balatonra is elvitt bennünket, de ezek a kirándulások nem voltak olyan érdekesek, mint apával, Mikolics nem volt olyan szórakoztató, mint apa, csak hallgatott egész úton, meg zenét keresett a rádióján, és attól a naptól kezdve, hogy nem aludhatott ott, egyre kevesebb volt benne a lelkesedés, és egyszer hallottam, amint anya azt mondja Emma néninek telefonban, hogy attól tart, Mikolics kifarol a kapcsolatból, de valószínűleg akkor is kifarolna, ha lefeküdne vele. Mikolics diplomata volt, azért viselt galambszürke nyakkendőt, gyakran járt külföldön, de soha nem mesélt a külföldi útjairól. Azt is megígérte, hogy segít a lakáscserében, de aztán egyszer csak nem jött többet, és nem is segített a lakáscserében, kifarolt, mondta akkor anya a telefonban Emma néninek, a nővérének, hiába, mindenkiben csalódnom kell, Emma néni ezt megértette, mert ő ugyancsak gyakran panaszkodott arra anyának, hogy csalódnia kell mindenkiben. Miért kell valakinek csalódnia a saját férjében? Megkérdeztem anyától egyszer. Ezt még nem értenéd meg, felelte anya, és megsimogatta a fejemet.
Apával minden második vasárnap találkoztam, ezt nevezték láthatásnak. Reggel jött értem, és este haza is vitt. Mit csináltunk? Semmit. Felmentünk hozzá a lakásba, és ő mesélt. Úgy ebédeltünk, nála, a konyhában, hogy még meg sem terített. Nem főzött, egy közeli vendéglőből hozatott valamit, aztán csak úgy, lábosból ettük meg, kenyérrel. De apa úgy tudott mesélni, mint senki más a világon, az ujjaival közben túrta a haját, anya időnként, amíg együtt éltek, rá is szólt, Bandikám, ne túrd a hajad, de ő csak úgy tudott mesélni, hogy közben túrt, és nem is szerette, amikor anya szólt érte, elvégre ez volt ő, és ha ő mesélt, akkor megfeledkezett magáról, ez volt a foglalkozása is, hogy meséljen, tanár volt, méghozzá matematikatanár, egyetemen, saját, bőrfoteles dolgozószobája volt, hatalmas íróasztallal, amit elborítottak a könyvek, úgy kell tanítani, mintha az ember mesélne, mondta mindig, és úgy kell mesélni, mintha az ember tanítana. Mert ez ám a nagy művészet. Sok mindenről mesélt apa, csak éppen arról nem, hogy miért vált el anyától. Pedig engem ez érdekelt a legjobban. Vagy anya vált el tőle? Egyáltalán, mi jelentősége van ennek? Miért fontosak az okok? Nem akar róla beszélni, ennyit mondott apa, én pedig belátóan bólogattam. Miért nyugodtam bele? Miért nem kérdeztem meg újra meg újra? Mert vannak dolgok, amikről nem lehet beszélni. És minél fontosabb egy dolog, annál kevésbé lehet róla beszélni. Az igazán komoly dolgokról pedig egyáltalán nem beszél az ember. Mert nem tudja, hogy hogyan kell.