Kész butaság a strandolás
“Kész butaság a strandolás, / sorban állás, tolongás, semmi más” – engedte ki rekedt hangját Ványi Apu. A Független Adó nevű punkrock banda énekes-frontembere (akkoriban az egyik legnagyobb underground arc) térd alá érő halszálkás télikabátban és katonai surranóban állt az asztal tetején a Megyei Művelődési Központ büféjében. A dalt vele együtt üvöltötte néhány lelkes, az italoktól és Aputól alaposan feltüzelt fehérvári fiatalember. Ők azon kevesek közé tartoztak, akik az előbb meghallgatták a Pestről érkezett az IQ 80-Gulag Zenei Mozgalom botrányba fulladt koncertjét.
Három grafikus zártkörű kiállításmegnyitóját volt hivatva felpörgetni a nem mindennapi zene, amelyet két fővárosi és egy helyi zenekar vezetett elő. A szervezők szándéka szerint először a két javítóintézeti gitáros tanárból és fogtechnikus dobosból, valamint a vendégművészként velük rendszeresen fellépő Ványi Apuból álló IQ 80-nak kellett kezdenie, őket követte volna a Karcsi-Fercsi dadaista formációja, a Ki mit tud?-on is szép sikereket elért fehérvári Testcselpuszi, végül a képzőművészekből verbuválódott KinoPuskin zárta volna a zenei programot.
Csakhogy ezt az IQ 80 deviánsai másként gondolták: ők akartak – mint a legdögösebbek – az utolsók lenni. Amikor a közös öltözőbe kísérték a késve érkező javítós zenekart, a másik két társulat már egy hosszú asztal mellett gubbasztva várt a sorára. Az IQ-sok egymással vitatkozva, kezükben egy-egy üveg hétdecis borral nyitottak be a téglalap alakú, eredeti funkcióját tekintve tárgyalóterembe. A szemüveges basszusgitáros és az Iggy Popra emlékeztető testalkatú és arcberendezésű dobos egymás anyját szidta a vagy nyolc méter hosszú asztal ellenkező végében, majd mintha csak párbajoztak volna, egyszerre hajították el egymás felé az üvegeket. A falon szétloccsanó butéliákkal szinte egy időben hagyta el hétrét görnyedve a termet a másik két zenekar teljes személyzete. A fellépés sorrendje ezennel megoldottnak volt tekinthető.
– Mondtam már neked, hogy ne szidd a saját anyádat, te barom! – kiáltotta oda a szőke, hosszú hajú Iggy Pop idol a deltás, tüskefrizurás basszerosnak, akiről csak a beavatottak tudták, hogy a dobos öccse.
A teremben, ahol 1970-ben maga a legendás Syrius is fellépett, lehettek vagy tízen, amikor az IQ rákezdett. Addigra a nép beleunt a fárasztó alternatívokba, s a büfébe tette át a székhelyét. Az akkoriban Fekete Lyukban is hírhedten balhésnak számító “javítós punkok” szokásuknak megfelelően Sex Pistolsokkal indítottak. Csicsi, az énekes külsőleg jóval szelídebbnek tűnt Johnny Rottennél, ám minden bizonnyal sokkal jobban be volt tépve, mint a konszolidált punkisten valaha is életében. Képzeljünk el, ha tudunk, egy a ferenceseknél érettségizett ártatlan tekintetű magyar–ének szakos tanárt, aki narkós gyerekek között tölti munkaidejét. A némiképpen, ám bár csak látszólag brutálisabb Süni, a TF-et végzett szemüveges basszeros is a javítóban kereste a kenyerét (és a gyakorta meglépő gyerekeket). A Fővárosi Bokréta utcai Speciális Fiú Nevelőotthonban a gyúrás meg a barlangászat mellett bevett terápiának számított, hogy a nevelők olykor IQ 80-koncertre vitték a Fekete Lyukba a növendékeket.
Fehérvárra nem jöttek el bokrétás srácok, ellenben a bent levők közül három csákó eszeveszett pogozásba kezdett, amikor a Ványi Apuval kiegészült IQ belecsapott a Ramonesekbe. Apu tömpe ujjaival csak négy húrt tudott lefogni, de ez nem zavarta alant tombolókat abban, hogy felrúgják a székeket, és a sörösüvegekkel focizzanak. Közben egy öltönyös, bajuszos ötvenes férfi, alighanem a művház ügyeletes népművelője, termett a színpad előtt, s megpróbálta túlkiabálni a zenészeket, akik persze rá se hederítettek. Sőt! A megregulázásukra irányuló szándék csak fokozta a bajt: Csicsi már a zenészeknek küldött fröccsös poharakat taposta a pódium szélén. Aztán hirtelen csönd lett.
– Ha nem adod vissza a hangot, széttörünk mindent! – üvöltötte Csicsi borosüveget lengetve az emeleti kuckóban sunyító helyi technikus felé. Ám mielőtt még eldobhatta volna, újra gerjedtek az erősítők, surrogtak a hangfalak.
– Na, ennyi volt, menjünk inni! – unta meg két számmal később Süni. Véget vetett a zenének, s a büfébe mentek az antiszociális legények.
“Sok szülő és sok gyerek, / mind venni akar jegyet” – intonált és egyensúlyozott a kerek presszóasztalon kezében egy vörös boros üveggel a rajongók rikkantásaitól kísérve Ványi Apu. A verniszázs publikuma egymást taposta a csöppnyi vendéglátóipari egységben. A pult mögött alkalmizó Körmendi Sanyi csak azért sem szolgálta ki a város legjobb gitárosát, aki dühöngve, vörös fejjel hagyott ott csapot-papot. Ezért aztán lemaradt arról is, amikor órákkal később Csicsi egy házibulin örömet szerzett a ház asszonyának. Na nem úgy… annál sokkal prózaibb módon. A hintaszékben himbálózva vörösborral tesztelte a világos színű padlószőnyeget.
“Valaki hangos bemondóz, valaki egy nőt leondóóóóz”– tartotta ki hosszan a nóta csattanóját az asztalon Ványi Apu, aztán egyensúlyát vesztve, a félig kiivott üveggel kalimpálva rázuhant az alatta csápolókra.
Izgága lamúr
Sz. A.-nak, megkésve és -törve
Arankát nagyon lehetett szeretni. Olyan volt, mint egy destruktívan kívánatos amőba: körbefonta az embert testileg, lelkileg és agyilag egyaránt. Kicsit (nagyon) sokat ivott, s mivel én nemkülönben, könnyű volt magunkat azonos röppályára állítani. Szó se róla, rajongtam érte, mert annyira más volt, mint azok a nők, akik körülvettek. Gátlások nélkül tudott élni (ahogy én csak ritkán), s kilátástalanul nagyszerű volt vele minden pillanat. Akkoriban ezt neveztem én szerelemnek. (Mostanában újra hajlok rá…)
Hogy hogyan kerültünk a p.-i vendéglőbe, ahol postás barátom, Gyuri (dob) és társa (orgona) szolgáltatta tandemben a lakodalmas rockot? Alighanem Aranka jött be a szerkesztőségbe, aztán elkísért fölvenni egy anyagot, és teljesen bepörgette a riportalanyokat. Azt játszottuk, hogy ő az újságírónő, én meg a sofőr vagyok. Pazarul meginterjúvolta őket, magam sem csináltam volna jobban. Onnan, a vállalattól hívtuk föl kollégáimat, Biharit és Óriást, hogy tartsanak velünk, pontosabban vigyenek el bennünket P.-be. Óriás vezette a kis Polskit; egyre idegesebb lett, mivel nem ihatott. Gyuriék ugyanis nagylelkűen vendégül láttak bennünket: vacsora és jó sok bor. Ráadásul ott volt Aranka, és én tényleg boldog voltam. Mindig ilyen zsongító estékkel kezdődtek nálam a napokig tartó ámokfutások (és, ahogy a költő mondja: az ámok nem hazudnak).
Óriásnál aludtunk Arankával, de mivel a lány pár nappal előbb jött ki valami nőgyógyászati műtétből, nem történt köztünk semmi olyasmi, ami ilyenkor férfi és nő között általában történni szokott. Reggel arra ébredtem, hogy a lány nincs mellettem az ágyban, Óriás meg az ajtóban áll, és merőn bámul. Aztán bizonytalanul célzást tett valami change-re, vagyis hogy nem cserélnénk-e (mintha legalábbis nála is lett volna egy nő), mármint Arankát nem engedném-e át egy röpke numera erejéig, ez ugyanis a házigazda jogán megjár neki. Röviden vázoltam előtte a helyzetet, hozzátéve, hogy a csere valószínűleg akkor sem menne, ha nem állna föl kedvesem részéről vis maior, ugyanis érzelmileg is kötődünk egymáshoz, ha ez mond neki valamit. “Szemét vagy, Árvaszéki”, közölte velem erre lakonikusan a haverom. (A rövid mondat első fele magáért beszél, az Árvaszéki meg onnan jön, hogy a hírlapírást megelőzően gyámügyesként dolgoztam.) Amikor Aranka visszajött a fürdőszobából, és vihogva megkérdeztem tőle, nem akarja esetleg házigazdánkat boldoggá tenni, ha már engem nem, sziszegve válaszolta, hogy egy rohadt szemét vagyok.
Végre elhagytuk a süllyedő Óriást, és sürgetően innunk kellett valamit. Beültünk a Hági étteremben (Hági nevű vendéglátóipari egység tapasztalataim szerint minden valamire való magyar városban található, így Sz.-en is), ami éppen akkor nyitott. Kezdtünk volna bemelegedni az alkoholmunkába, amikor elfogyott a lovetta. Ez persze ha Arankával volt az ember, sohasem jelentett akadályt. Újabb és újabb ebédelésre, sörözésre betért arcokat csábított a fachunkba, aztán jól meghívatott velük bennünket. Kora délután már egy egész rajnyi kiskatona versengett azért, hogy Unicumokat és söröket fizethessen nekünk. Megengedtük nekik. Nincs annál felemelőbb, mint amikor a szerelem szeszekkel párosul – “És akár az életed, iszod az átkozott szeszet te, akár a pálinkát, iszod az életed te”, valahogy így gondolta Apollinaire (is) –, főleg az olyan izgága lamúrra igaz ez, ami engem Arankához láncolt. Egyikünk sem volt normális, az biztos. Miért van az, hogy az “ember” mégis ilyen nőkkel (és helyzetekben) érzi legjobban magát?! (A megfejtés ott van az előző mondatban.)
Ki tudja, mikor, Bihari hírlapíró is megérkezett, és örömmel konstatálta, hogy újra lát bennünket. Ha homályosan is, még mi is láttuk őt. Míg eddig jutottunk, Aranka teljesen belakta a kocsmát, mindenki a haverja (haverunk) volt, aki még életjelt tudott adni magáról. Ezért is akadtam ki, de nagyon, amikor egy fószer, miközben a lány a vécére igyekezett, beszólt neki. Ott álltak kint hárman vagy négyen a folyosón, és egy colos faszkalap találta meg. Amikor visszajött, és elmesélte az inzultust, persze fölment bennem az Unicum, s nyomban kimentem, hogy megérdeklődjem, mi a gond. Be sem tudtam fejezni, a langaléta máris ütött. De nem engem talált el, hanem a csapóajtó üvegét, merthogy sikerült egy hirtelen (engem is meglepett, milyen gyors vagyok) mozdulattal ráküldenem a nyílászárót. Ő megfeküdt, de a társai rám indultak, az egyik majom ki is karmolt egy darab húst az orromból. Nem fájt, csak kurvára vérzett. Addigra persze már Aranka is riadóztatta szimpatizánsainkat, és jöttek a pincérek is. A főnök miután közölte, hogy az üveget nekem kell kifizetni, telefonált a rendőrökért. Ezt már Bihari nem várta meg, de mi sem Arankával. Késő éjszaka volt, s barátnőmnek szállást kellett szereznem, haza mégsem vihettem. Bár a feleségem hozta a látókörömbe (ismerte az ízlésemet), de amióta egy buli során kidobálta az odaégetett edényeket a negyedik emeletről a járdára, nem számított szívesen látott vendégnek nálunk.
Két szálloda és a turistaszállás jött számításba. Utóbbiban próbálkoztunk először, de amikor a portás meglátott bennünket, kényszeredetten rázta a fejét, és menekülőre vette. Mi tagadás, nem lehettünk valami bizalomgerjesztők: Aranka mint egy egzaltáltságában is csábítóan kívánatos, többnapos csatából érkező Jeanne d’Arc (korai Jack Nicholson-filmekben – Utolsó szolgálat, Öt könnyű darab – vannak ilyen mindenre elszánt bombázók, no meg Cassavetes Egy hatás alatt álló nő című mozijában hoz kiköpött Aranka-feelinget a nagyszerű színésznő, Gena Rowlands), én meg a véres trikómban, tétován menekülő gyilkos ábrázattal, ahogy papír zsebkendőt szorítok az orromra. A Magyar Királyban, amit akkor még (Figyelem! Történetünk, ha eddig nem derült volna ki, az ezerszer áldott “átkosban” játszódik!) Velence Szállónak hívtak, személyinket kérte a recepciós, meg egy hosszú és értelmetlen kérdőívet kellett kitölteni. A kétágyas szoba több mint fél havi bérembe került volna, így megbeszéltem a pult mögött sunyító, gyanakvóan pislogó, Jeanne d’Arcomat rossz rutinból kurvának néző személyzettel, hogy elég lesz az egyágyas, mert csak a lány alszik ott. Mire visszaértem otthonról a pénzzel, Aranka a bőrfotelben aludt, a portás meg úgy vigyorgott, mint egy köcsög, akinek összejött a klotyón a szerelem.
Másnap először a lány hívott már Pestről. Alighogy elmentem, mesélte, megjelentek a rendőrök, firtatták, hogy mit keres Sz.-en, miért nincs munkahelye, meg hogy én kije vagyok neki. Csak azért nem vitték be, mert ki volt fizetve a szoba. Aztán főszerkesztőm rendelt magához. Érdeklődött, miket műveltem hétvégén, mire mondtam neki, hogy miért kérdezi, amikor nyilván jobban tudja, mint én. Meg különben is, a szabadidőmben azt csinálok, amit akarok.
– Azt te csak képzeled! – tromfolt le dühösen. És hogy példát vehetnék B. meg V. szerkesztőkről, ők is fiatalok, mégsincs velük soha semmi baj. (Neki tényleg nem volt, nekem azért akadt…) Aztán egy írásomat húzta elő a fiókjából, és gúnyosan megkérdezte, hogy csak nem gondoltam komolyan, hogy ezt közli az Ő lapja. Ezt a szemetet. A “szemét” egy egyszerű kritika volt egy könyvről, amely a nyugatnémet Bader-Meinhof terrorcsoport történetét dolgozta föl regény formájában. A könyv végén az egyik elfogott terrorista srác védőügyvéd apja képébe vágja, hogy ők tették olyanná őket, amilyenek. A recenzióban a fiú szavait idéztem (Nektek köszönhetjük, hogy ilyenek lettünk…), ezen akadt ki annyira a főrekesztő.
– Te a legszívesebben a falhoz állítanál bennünket, mi?! – kérdezte némi hatásszünet után gúnyos mosollyal, ám kedélyeskedő hanglejtéssel ősz hajú elöljáróm, miközben cigarettával kínált, holott nagyon jól tudta, hogy nem dohányzom.
– Á, annyira azért nem vagytok fontosak… – válaszoltam. Néhány héttel később otthagytam az újságot, és egy börtönben helyezkedtem el nevelőként. Arankát hosszú évekig nem láttam, aztán egyszer a Váci utcai Muskátli presszóban akadtunk össze, ahol pincérnőként dolgozott. A találkozásnak nem lett folytatása, minek is lett volna… Később hallottam, hogy férjhez ment, gyerekeket szült, egyszóval talán normális életet él – de ehhez az életéhez nekem már természetesen semmi közöm.
Jogászbál
A bajok igazán akkor tetőztek, amikor Drehás Józsi költő és esztergályos útját állta az üres teremben egyedüliként körbe-körbe keringőző párnak, s akadozó nyelvvel, bár ékes magyarsággal telefonon foglalt asztalunkat követelte a tánctól kipirult arcú, vörös inges, fekete csokornyakkendős, szmokingos férfin. A sötét lakkcipős, dagadt pofa izzadt homlokát törölgetve tanácstalanul és ijedten tekingetett a DJ-pult mögött matató Hugó felé.
– A rohadt életbe! – sziszegte a sötétben a majd kétméteres, vékony DJ, amikor a technósított Kék Duna keringő utolsó akkordjai is elúsztak a semmibe, s ő lemezei közül felpillantva észrevette, hogy Drehás bőszen oktatja a vörös ingest.
– Kitka, mondtam már neked, hogy ezt vidd innen – rivallt rám magából kikelve. Hrabal Arany Prága című elbeszélése nyomán nevezett engem Kitkának, holott akkorra már régen felhagytam a szürrealista költészettel. – Megölöm ezt a fószert… – hörgött tovább langaléta haverom.
Én már be voltam állva rendesen, homályos foltokat láttam csak az egészből, Hugóból meg csak a fel-alá jojózó ádámcsutkáját. Egyre azt darálta, hogy őt ezek után biztosan kirúgják. Meg hogy mekkora barom volt, amikor meghívott bennünket.
Eltelt vagy két Unicumnyi idő, mire megértettem, hogy akit Drehás keringő közben lekért, az nem a főpincér, hanem a megyei főügyészhelyettes. Addigra Hugó már a kijárat felé vonszolta a rossz arcú, elvetemülten vigyorgó ipari lírikust. Mi tele pofával röhögtünk, amitől Hugó még inkább begorombult, s vészjóslóan rángatta a szemöldökét. Ez mindig rosszat jelentett. A szemöldök huzigálását rendszerint testi sértés szokta követni. Most azonban nem kellett ettől tartanunk, ugyanis Hugó munkahelyén, a megyei bíróságon voltunk, a jogászbál kellős közepén, így a megtorlást későbbre kellett halasztania a lemezlovas hálátlan szerepét kénytelen-kelletlen fölvállaló irodagép-műszerésznek. Be kellett érnie azzal, hogy kidob bennünket.
Hugó egyetlen dolgot kért tőlünk, amikor meginvitált a báli szezon e kiemelkedő eseményére, megannyi szmokingban és nagyestélyiben parádézó doktor és doktornő közé, ahol ő szolgáltatta a zenét. Nos, colos barátunk, a megyei igazságszolgáltatás írógépeinek és magnetofonjainak derék háziorvosa a lelkünkre kötötte, hogy legalább zakó legyen rajtunk.
Volt is, legalábbis Zsolton, a pszichopedagóguson és rajtam. Ám Drehás Józsi, akit bemelegítő körutunk egyik füstös és zajos állomásán, egy kocsmában szedtünk össze, korántsem bálba készült szombat este. A tőle megszokott “erdőkerülő” dizájn – sötétkék sínadrág, a durábel bakancsra visszahajtott bordó jégzokni, vastag flaneling – hétköznapiságát ezúttal egy turkálóból kilóra lehalászott szemkápráztató norvégmintás pulóverrel igyekezett színesíteni. Sikerült neki. Amíg halszálkás nagykabátja – amelyhez, mintegy büntetésül, ugyanazon anyagból készült öv is tartozott – rajta volt, nem keltett különösebb riadalmat a kikent-kifent jogászoktól hemzsegő táncteremben. Igaz, kissé meglepődtek a finom népek azon, hogy a költő sildes posztósapkáját le se véve, terpeszben állva, üvegből issza az egyik terített asztalról elemelt bort. Ám amikor meglátták kedvenc háziműszerészük társaságában, már vidáman mosolyogtak. Nyilván azt gondolták, hogy a felettébb felszabadultan viselkedő költő-esztergályos a farsangi műsor része, és napirendre tértek a dolog felett.
Hugó annál kevésbé, kivált amikor Józsi egy laza mozdulattal a bevetésre előkészített lemezekre hajította a halszálkást. Immár nem volt akadálya, hogy teljes pompájában mutatkozzon meg a norvégmintás pulcsi. Hugóban megállt az ütő. Ekkor már mindenki bennünket nézett. Ráadásul törvényházi mentorunkat elhívták valahova, s mire visszajött, elhűlve látta, hogy mi az egyik asztalnál ülünk, s a vacsora maradékaiból csipegetve magától érthető módon teszteljük a borokat. Az sem zavart bennünket, hiszen észre sem vettük, hogy két, a táncból visszaérkezett joviális házaspár kényszeredetten toporog az asztal mellett. Szegények szerettek volna leülni a helyükre.
Hugó nem mert odajönni, félt, hogy kiderül: hozzá tartozunk, s akkor lőttek a karrierjének. Feltett szándéka volt ugyanis, hogy levelezőn elvégzi a jogot, aztán kiröhögi – ahogy mondani szokta – a sok büdös sznobot. Egyelőre azonban Hugó nem röhögött, alighanem legszívesebben sírt volna, de csak kényszeresen hadonászott, mint egy megháborodott közlekedési rendőr.
Amikor odamentünk hozzá, sűrű szemöldökrángások közepette azt mondta, hogy a diszkóspult mögül nem mozdulhatunk sehova. Józsinak pedig megparancsolta, hogy vegye vissza azonnal a kabátját, mert a norvégmintás pulóvere bajt hoz mindannyiunkra. Ő viszont, mert hatalmas lelke van, sört hozott nekünk meg szendvicseket, de mindhiába, ez a jogászbál nem az ő bulija volt. A halszálkás télikabát szaunájába száműzött Drehás ugyanis egyszer csak ráunt egy félig rágott sonkás kenyérre, és hanyag mozdulattal ráejtette a korongon forgó bakelitre. Hugó egyik legféltettebb Rolling Stones-lemezére.
– Na most már tűnés! – fúlt el az elképedéstől házigazdánk hangja. – Húzzatok innen a francba – motyogta könnyeivel küszködve. Hiába bizonygattuk, hogy Józsink nem direkt rakta a szendvicset a hanghordozóra, sehogy sem akart hinni nekünk.
Aztán, amikor a hirtelen öntudatra ébredt költő-esztergályos ledobta magáról a kabátját, rikító pulóverében kidülöngélt a placcra, és leintette a főpincérnek hitt önfeledten bécsikeringőző főügyészhelyettest, már nem is próbáltunk magyarázkodni.
– Rendes csávó ez a Hugó – monologizált már odakint egy Lada havas motorháztetőjén heverve Drehás –, csak egy kicsit gyöngék az idegei…
Zűrközőr
“Bogosi Béla gyanúsított az este folyamán barátaival a Velence községben megrendezett Orbán-napi utcabállal egybekötött rendezvényen vett részt. A gyanúsított huszonkét óra körüli időben a Panoráma úton felállított elárusító asztaloknál – miután sokallta a társasága által vásárolt pálinkáért felszámolt összeget – szóváltásba keveredett az ott kiszolgáló V. T. pákozdi lakossal. A szóváltást követően a gyanúsított közösségellenes, garázda indulatában a V. T. által felállított asztalt felborította, melynek során az addig a pulton lévő kancsók, poharak és mécsesek összetörtek, több liter üdítőital elfolyt, továbbá több szendvics és rétes tönkrement…” – olvasta fennhangon a kocsmában a heherésző szesztestvéreknek Bogosi, és amikor idáig ért, dühösen csapott az asztalra: – Hazudnak a piszkok, hol volt ott rétes?!
– Na, itt azért álljunk meg egy pillanatra – mondta a nyomozóhivatali ügyésznek Bogosi Béla vasúti térközőr, amikor az szinte szóra-szóra felolvasta neki a vádiratot, amiben a tóparti város ügyészsége garázdaság vétségével vádolta meg Bogosit. – Ez csak részben történt így, a dolog ok-okozati összefüggése ennél azért jóval bonyolultabb. És én éppen emiatt éltem a viszonvád lehetőségével az afférban velem szemben civil ruhában fellépő rendőrrel szemben. Nem azért vagyok itt, mert erre kíváncsi?
Bogosi a cella falához épített fapriccsen feküdt, és azon töprengett, hol cseszte el. Eredetileg nem zárták be a kóterbe, de amikor már vagy két órája várt a kihallgatásra, megelégelte, és ki akart sétálni a kapitányság kapuján. Akkor utasította az ügyeletes tiszt az egyik őrmestert, hogy tegye be Bogosit a kaptárba. Akárhogy is osztott-szorzott magában, az alkalmi vendéglátóspult – ami, lássuk be, egy egyszerű, hosszúkás asztal volt csupán – felborítását utólag is helyénvaló cselekedetnek értékelte a térközőr (haverjai ádáz és többnyire balul elsülő igazságkeresései miatt csak Zűrközőrnek hívták), viszont ami azt követően történt, az azért hagyott maga után kívánnivalókat. Persze hogyan is feltételezhette volna, hogy a pult mellett civil ruhás kíberek isznak. Jószerivel észre sem vette őket, olyan sötét volt. Amikor barátja, Sanyi rendelt egy újabb kört, és ő segített neki az italokat elhozni, akkor hallotta, hogy a fiatal srác éppen kétszer annyit számol barátjának, mint előtte neki, pedig ugyanazt kérték. Ő természetesen szóvá tette a dolgot, és kérte a visszajárót.
– És mi lesz, ha nem adom? – kérdezte az őket a gyerek pimaszul. – Talán fölborítod az asztalt?
Ő akkor egyből, kezében a poharakkal, inkább nem válaszolt. Odavitte társainak az italokat – csak hárman maradtak, a többiek beálltak a parkolóba alakuló egyre nagyobb körbe a zenére “vonatozni” –, bámulta a nyüzsgést, s voltaképpen csak akkor esett le neki, mit is mondott az a nyikhaj.
– Nem is rossz ötlet– mondta a meglepett pultosnak egy perccel később, aki dermedten nézte, mintha maga sem akarna hinni a szemének, ahogy emelkedik az asztal, szánkáznak le róla az üvegek, a poharak, a szendvicsek.
– Dehogy akartam én fölborítani azt a kócerájt… – magyarázta Bogosi az éjjel fél három körüli kihallgatásán a nagyokat ásító, álmos szemeivel folyvást a számítógép klaviatúráját bűvölő huszonéves nyomozónak, akit az eset jegyzőkönyvezésére rendeltek be. – Vissza akartam ejteni, de az asztal lábai a másik oldalon már annyira besüllyedtek a homokos talajba, hogy átlendült a holtpontján, és amikor elengedtem, befelé dőlt.
Az ifjú rendőrt teljesen lekötötte a számítógép (alighanem még kezdő lehetett a dologban), így nem nagyon maradt ideje, hogy kérdezzen, de becsületére legyen mondva mindent úgy vett jegyzőkönyvbe, ahogy azt Bogosi, a gyanúsított elmondta.
– Tudja, az volt a baj, hogy rossz felé menekültem – jegyezte meg Bogosi a végén rezignáltan, de ez már nem került a jegyzőkönyvbe. – Hogy lefelé szaladtam az úton, ahelyett, hogy eltűntem volna a tömegben.
– És ki hívta ki a rendőröket? – kérdezte a nyomozóhivatali ügyész.
– Ezt majd tőlük kérdezze meg, ha kihallgatja őket – válaszolta Bogosi, aki arra várt, hogy a rendőr vagy rendőrök elleni feljelentését jegyzőkönyvbe vegye a fiatal ügyész. – Ahogy a pult feldőlt, a sötétből két alak indult felém. Az egyik, a fiatalabbik suhogós kék dzsoggingban volt, a másik ruhájára nem emlékszem. A fiatalabbikat később, éjszaka a kapitányságon láttam viszont. Az ügyeletes meg a többiek tegezve üdvözölték, s mikor rákérdeztem, nem tagadták, hogy ő is odavalósi rendőr, és az ügyeletes tiszt a nevét is megmondta. Nagyon büszke lehetett magára, mert vigyorogva pislogott felém, amikor, gondolom, a sztorit ecsetelte a társainak.
Bogosi, ahogy azok ketten elindultak felé, önkéntelenül a zsebe felé nyúlt a kulcscsomójáért, hogy a markába szoríthassa, ha verekedésre kerülne a sor. Az a kettő ekkor megtorpant, meglehet, azt hitték, kést akar előrántani. Ő erre megfordult, és elkezdett futni lefelé a hegyről. Alig érte el az aszfaltos utat, amikor meghallotta a rendőrségi kocsi szirénázását. Akkor döbbent rá, hogy be van kerítve. Megállt, de mielőtt még megfordulhatott volna, hátulról letaglózta valaki. Alighanem a dzsoggingos lehetett. Estében még sikerült hasba rúgnia a másikat, aki szintén ütni készült. A földön már vert helyzetben volt, azok ketten szisztematikusan rugdosták, miközben egyre többen vették körül őket.
– Szó se róla a lincseléstől mentettek meg az egyenruhás rendőrök – mondta a nyomozóhivatali ügyésznek a térközőr. – Nekik csak hálával tartozom. Igaz, amikor hátrabilincseltek, és térdelő helyzetben rászorították a nyakamat az út menti védőkorlátra, majdnem kicsináltak. Ha nem szól rájuk a barátnőm, hogy hagyják már abba, lehet, hogy megfulladtam volna. De velük nincs semmi bajom. Később az URH-kocsiban megszabadítottak a bilincstől is.
– Hát akkor ki ellen akar panaszt tenni? – tolta föl homlokára a szemüvegét az ügyész.
– A szemét dzsoggingos törzszászlós ellen – vágta rá Bogosi. – De nem a rugdosásért, az ilyesmi ezeknek munkaköri kötelességük, hanem azért, mert megütött. Amikor megbilincselve bevágtak a rendőrautóba, odajöttek azzal a másik, öregebb köcsöggel, és ocsmány módon sértegettek. Akkor én kiszóltam nekik, hogy megjegyeztem őket egy életre. Erre a törzszászlós a lehúzott ablakon át ököllel kétszer az arcomba vágott. Hát a megbilincselt édesanyját ütögesse…
– “A gyanúsított cselekménye alkalmas volt arra, hogy a rendezvényen részt vevő személyekben megbotránkozást, riadalmat keltsen – folytatta az olvasást haverjai trágár kiszólásaitól sem zavartatva magát a vasúti térközőr. – Helyszíni szemléről készült jegyzőkönyv hiányában nem bizonyítható, hogy a V. T.-nek tényleges okozott kár az ötezer forintot meghaladta, így a sértett által elmondottak alapján készült szakértői véleményt nem vettem figyelembe. A fenti tényállás alapján B. B. gyanúsítottat vádolom a Btk. 271.§./1) bekezdésébe ütköző garázdaság vétségével…”
– Bazmeg, Zűrközőr, ha tudom, hogy te ilyen kirívóan közösségellenes meg garázda vagy, megriadok tőled, megbotránkozom rajtad, és Isten bizony, nem kérek neked fröccsöt… – csapott röhögve Bogosi vállára a mellette ülő cimbora.