Lugosi Viktória
Az árverési házakhoz bevitt minden tíz képből nyolc hamis, állítja az egyik legnagyobb magyar galéria tulajdonosa. Pontosabban ő legfeljebb kettőt ítél valódinak, a többit kisebb-nagyobb vizsgálódás után visszaadja. Aztán hogy a maradék kettő biztosan az-e, aminek hiszi, hiszik… ez a kérdés minden árverési szezonban újra és újra felmerül. Az elmúlt év legnagyobb vihara a Polgár Galéria Murillo-képe körül támadt. Nem volt olyan múzeum, amelynek a művészettörténésze vállalni merte volna a felelősséget a véleményéért. Amerikai szakértőkről beszéltek, hitelt érdemlő nyugati vizsgálatokról, aztán – ahogy általában – nem történt semmi. Hivatalosan ma sem lehet tudni, hogy valódi vagy hamis képet tettek-e a kalapács alá. Pedig a hónapokig húzódó probléma megoldására nem kellett volna mást tenni, mint elvinni a képet a távoli XII. kerületi Maros utcába. A falon tábla: Kriminológiai Intézet. Itt dolgozik Kriston László fizikus, aki azt mondja, akár itt is lehetne az a még nem létező, de évtizedek óta áhított intézet, amelyben az ilyen jellegű kérdésekre is megbízható választ lehetne adni.
Nyugdíj előtt álló mokány úr egy frissen glancolt pince közepén neonlámpák alatt, sárga Forte-zacskóból harmincéves fotókat mutogat. Középkori festmények, vizsgálati eljárások, bizonyítékok, egyben oktatási anyagok. Murilloügy? Hamisítások? A karját széttárja, mosolyog.
– A művészettörténészek a saját szakterületükhöz értenek, a vizsgálati módszerek tekintetében azonban évtizedekkel vannak lemaradva. A galeristák többsége megmaradt az UV-lámpánál, a profi hamisítók viszont hosszakkal előbbre járnak.
– Ha lehet kezdjük elölről, mondjuk a lámpáknál.
– Rendben – mondja Kriston László. A Kriminológiai Intézet munkatársa negyven évnyi műtárgyvizsgálat tapasztalatával ül egy laborban, mégis csak ritkán kíváncsiak a véleményére. Pontosabban a múzeumoknak lennének kérdéseik, de a válaszért nem tudnak fizetni. A Kriminológiai Intézet pedig nem jótékonysági intézmény, így aztán a kérdéseket általában fel sem teszik. A szakértő foszlott zacskóiból boldogan mutogatja az évtizedek alatt összegyűjtött anyagát, vetítőjében gondosan összeválogatott diák sorakoznak.
– Itt van egy középkori kép. Arra már régen rájöttek, hogy ha egy festéket UV-fénnyel gerjesztenek, az anyag sugározni kezd. Minél régebbi a kép, annál erősebben lumineszkál. Csak az a baj, hogy a hamisítók már egy ideje tudják, hogyan lehet egy frissen felvitt lakkot “rábeszélni”, hogy lumineszkáljon. Például fémsókat kevernek a lakkba, vagy mesterségesen öregítik.
– Ennyit a lámpa hatékonyságáról?
– Ennyit. Bár a különböző fénysugarakkal végzett vizsgálatok valóban sokat elárulhatnak egy képről. Egy műtárgy vizsgálata olyan, mint egy emberé.
Ha a vérnyomását akarja tudni, elmegy a háziorvosához. A hasonlatnál maradva a művészettörténészhez, de ha azt akarja tudni, mennyire meszesek az erei, akkor szakorvoshoz kell fordulnia.
– Ez lenne ön?
– Az egyik, a sokból – legyint szerény tudóshoz méltón, és folytatja. – A régi mesterek gyakran készítettek a festmények alá egy vázlatot. Ez az úgynevezett alárajz. Ezt mutatja ki egyes esetekben az infra- vagy röntgenfelvétel. Ebből az alárajzból már tudni lehet, hogy egy vagy több kéz csinálta-e, azaz műhelymunka-e, vagy sem, hogy jobb- vagy balkezes volt az alkotó és így tovább. Ha egy képről van egy ilyen felvételem, akkor egy eséllyel több, hogy megállapítsam, eredeti-e. Persze alárajzot is lehet készíteni, de ha a hamisító nem tudja, hogy ilyen egyáltalán volt-e a kép alatt, vagy sejti, de nem tudja, milyen, akkor csak elő kell venni a röntgen- vagy infraképet, és azonnal le lehet leplezni. De ilyennel nemhogy a kereskedők, de nálunk még a múzeumok többségében sem vesződnek. Nem olyan régen történt, hogy egy BÁV-aukción vettek egy nagyon értékes képet. Egy hét múlva a vevő visszament, és visszakövetelte a pénzét, mondván, hogy a kép hamis. A felvevő azonban gyanakodott, hogy a visszahozott kép nem azonos azzal, amit eladott. Ha korábban néhány ezer forintért készítettek volna ilyen felvételt, gyorsan és olcsón meg lehetett volna mondani, hogy a visszahozott kép az eredeti, vagy csak egy másolat. Ilyen persze nem volt. Amikor egy festmény alaposabb vizsgálatára kerül sor, a képből vesznek egy apró mintát. Nem kell megijedni, ez tizedmilliméterekben mérhető. A minta pedig sok mindent elárul. Hiszen minden korban másmás pigmentet használtak, és az alapanyagot különböző helyekről vették. Ha tehát megvizsgálom az anyagot, gyakran meg tudom mondani a kép korát, és azt is, hogy hol készítették. Tudjuk például, hogy az ólom-ón sárga a 15–16. században terjedt el. 1750-ig használták, utána már a nápolyi sárga vette át a helyét. Ha tehát egy 1870-es keltezésű képről azt állítják, hogy eredeti, és ólom-ón sárga van benne, az azt jelenti, valami baj van vele. Tudni kell azt is, hogy a második világháború után újra készítettek ólom-ón sárgát. De előtte 195 évig soha. Ilyen festékkel tehát 19. századi kép soha nem készülhetett.
– Azt mondta, a hamisítók mindig egy lépéssel előbbre járnak. Akkor ezt ők is tudják, nem? Olyan nagy dolog ilyen festéket készíteni?
– Alapvetően nem. De minél alaposabb a vizsgálat, annál biztosabban ki lehet mutatni, hogy az régi vagy mai pigment. Pontosan ugyanazt nem lehet előállítani. Ott van például az ólomfehér. El lehet készíteni, de egyáltalán nem mindegy, hogy az ólomércet hol bányászták, milyen eljárással dolgozták fel. Egy 16. századi képen lévő ólomfehér nyomelem tartalmának is megfelelőnek kell lenni. Egy ilyen vizsgálathoz atomreaktorra van szükség, ott lehet például elvégezni a neutronaktivációs analízist. Hogy milyen olajat használtak kötőanyagként, hogy készítették elő, azt úgynevezett GC-MS, azaz gázkromatográf-tömegspektrográfos vizsgálattal lehet megmondani. Korszerű elemanalitikai vizsgálatot is lehet végezni. Ezekkel a Murillo-képről is meg lehetett volna mondani, hogy igazi vagy hamis.
– Ahogy ezt így sorolja, előttem egyre több nulla jelenik meg a vizsgálati költségek mellett.
– Én nem mondtam, hogy ez olcsó dolog. Az Egyesült Államokban egy ilyen átfogó vizsgálat a műtárgy vélt értékének a 10–15 százaléka. Ezt pedig akkor is ki kell fizetni, ha kiderül, hogy a kép nem eredeti, tehát semmit sem ér.
– A vevők mellett lassan sajnálni kezdem a szerencsétlen hamisítókat is, hogy milyen nehéz az életük.
– Ahhoz, hogy hibátlan munkát végezzenek, először is szerezniük kell egy korabeli vásznat. Aztán jönnek a korabeli festékek. Ehhez kell a legtöbb műgond, ahogy erről már beszéltünk. Ott van például az ultramarin, aminek az ára a középkorban megegyezett az aranyéval. Nem véletlen, hogy legfeljebb Mária köpenyén láthatjuk, vagy kis felületeken találkozhatunk vele. Kell tehát a festékhez a lapis lasuli. De nem mindegy ám, honnan. Például Afganisztán környékérîl, leggyakrabban onnan hozták a korabeli itáliai kalmárok. Hogy aztán az valóban Keletről származik-e, azt megint vizsgálni kell. Utána jön a régi kötőanyag. Az ecsetkezelés, a kép felépítése csak ezután következik. A Németalföldön például hét-nyolc rétegből építették föl a képet. Minden réteg egy kicsit más volt, mire az utolsó kialakult. Ezeknek ott kell lenniük egymáson, mindegyiket fel tudjuk fedni, látjuk az eltéréseket. Aztán a képet patinázni kell, de gondosan, hogy azt aztán ne lehessen kimutatni. Nincs mit csodálkozni, hogy középkori képeket ma már nemigen hamisítanak.
– Akkor minek van keletje, a 19–20. századnak? Létezhet például ennyi Rippl-Rónai-kép?
– Csak azt mondhatom, hogy az e korból származó jó minőségű hamisítványokat még egzakt vizsgálatokkal sem lehet minden esetben megbízhatóan kimutatni. Hiába vannak műszerek, nincsenek kielégítő terjedelmű összehasonlító adataink, vizsgálati tapasztalataink, amelyek alapján az eredményt megbízhatóan ki tudnánk értékelni. Olyan ez, mint az orvosnak a szike, hiába fogja a kezébe, attól még nem fog tudni operálni. Ha a hamisítónak van egy csöpp esze, és persze van neki, nem megy távolabb, mint száz év, abban van a legkevesebb rizikó. Van is kép a piacon épp elég, már csak mennyiségre is.
– Nemrégiben megdöbbenve hallottam, hogy mifelénk nemcsak Csókot hamisítanak, hanem középkori freskót is. Azt beszélik a szakmában, hogy a restaurátorok sem mind szent emberek. Ha ugyanis egy restaurátor elmegy, hogy feltárjon egy középkori templomot, akkor két lehetőség van. Vagy nem talál semmit, vagy talál apró maradványokat. Ha nem talál semmit, akkor jelképes összegért dolgozott. Ha meg talál, annak mindjárt más a honoráriuma. Ezért aztán volt olyan restaurátor, aki igen gyakran talált. Odament, kapargatott egy kicsit, aztán festett egy középkori freskót. Sőt állítólag olyan is előfordult, hogy tényleg talált valamit, de ahelyett, hogy iszonyú munkával helyreállította volna, saját jól felfogott érdekében lemázolta az egészet és ő festett a helyére egy faliképet.
– Most mit vár tőlem? Ehhez nincs hozzáfűznivalóm.
– Mennyi hamis kép lehet a múzeumokban?
– Hogy mennyi, arról nincsenek biztos ismereteink, hisz a nyilvántartási adatokból ezt megbízhatóan nem lehet megállapítani, a szükséges vizsgálatok pedig nem készültek el. Alaposabb vizsgálódás biztosan szolgálna meglepetésekkel. Gyakran előfordul például, hogy egy régi képből maradt valami, mondjuk egy madonnafej, aztán valaki kiegészítette a madonnát, festett köré még két angyalt, meg szép hátteret, és gyönyörű lett. Csak éppen hamis. Pedig nem is most csinálta, hanem száz évvel ezelőtt. Így van ez a nyugati múzeumokban is, de ott évtizedekkel ezelőtt nekikezdtek, hogy felmérjék, mijük is van, és szisztematikusan dokumentálják a munkát. Nálunk viszont évtizedek óta vitatkoznak, hogy legyen-e az országnak egy olyan intézete, ahol a kulturális javak jelentős részének vizsgálatait el lehet végezni, a vizsgálati eredményeket megbízhatóan ki lehet értékelni. Törvény, amely előírja, hogy a kulturális javakat védeni kell, 1997 óta van ugyan, de hogy annak egyes rendelkezéseit hogyan lehetne végrehajtani, arról alig esik szó. Pedig itt nem csak múzeumokról van szó. Ha ma egy magángyűjtemény tulajdonosa dokumentálni akarja, mije van, és akar egy néhány ezer forintos röntgenfelvételt, akkor jobb híján vagy elviszi egy kazángyártó céghez, ahol a röntgent hegesztési varratok vizsgálatához használják, vagy egy kórházba, ahol két koponya között átvilágítják a képét. De aztán ki értékelje ki a felvételt? Sem az anyagvizsgálónak, sem az orvosnak nincs meg a szükséges háttérismerete.
– De hiszen itt van ön…
– Ez igaz, az azonban nem jelentene megoldást semmire sem.
– Értsem úgy, hogy ha valaki megkérné, akkor sem válaszolna?
– Nézze, ha megtenném, az hosszú távon kifejezetten káros volna. Az 1997. évi CXL. törvényben megfogalmazott jogok érvényesítéséhez, valamint a kötelességek teljesítéséhez meg kell teremteni a jogszabályi hátteret, és azután értelemszerűen a tárgyi feltételeket is. Ebbe többek között beletartozik az is, hogy legyen egy olyan hely, ahol olyan szaktudással rendelkező fizikusok, vegyészek és velük szorosan együttműködő restaurátorok, művészettörténészek dolgoznak, kutatnak, akik értenek a kulturális javak tudományos vizsgálatához, és a kapott adatokat ki is tudják értékelni. Egy olyan intézet kellene, ahol a szükséges adatbázis létrehozható és használható. Bízzunk benne, hogy lesz ilyen…
– És mi lesz ezzel a laborral, ha ön nyugdíjba megy?
– A labort bizonyára felszámolják. Akik tényleg védik a kulturális javakat, azoknak hiányoznak majd az itteni vizsgálatok, az évtizedek alatt összegyűjtött eredményekből, tapasztalatokból leszűrt ismeretek. Én mindenesetre leadom a kulcsot.