Közgyűjtemények, jogszabályok, esetek
Már jó régen, 1878-ban és 1881-ben kihirdették a műemlékekre és a régészeti feltárásokra vonatkozó első hatékony jogszabályokat, a nagy közgyűjtemények és különleges értékű magángyűjtemények létrejötte pedig szükségessé tette az ingó és ingatlan kulturális emlékek egységes és körültekintő védelmét. “Egységes és körültekintő” – ezek persze közhelyek. Valójában törvényalkotásra akkor van szükség, ha benne vagyunk a slamasztikában.
Kezdetben
A korai műemléki törvényeket a 19. század második felében rohamosan pusztulásnak indult elöregedett és gyakran elhagyott épületállomány megvédésének hazafias igénye kényszerítette ki, a régészeti feltárásokra vonatkozó szabályokat pedig a tudományos szempontból nagyon gyakran rosszul kivitelezett ásatások, leletpusztulások. Világossá vált, hogy legfőbb történeti forrásaink a Mohács előtti időkből a föld alatt vannak, egy rosszul kivitelezett ásatás pedig lényegében egyegy geszta elpusztításával egyenértékű. Nem lévén kellő számban gesztáink, a régészeti feltárásokat szigorú szabályrendszerrel kellett rendbe rakni (hogy a szabályozás mit ér, arra nézve jeles ügysor citálható a nagyszentmiklósi kincstől a Seuso-féléig). Minthogy hosszú időn keresztül csupán egyetlen magyar múzeum volt – a Magyar Nemzeti Múzeum – a közfigyelem középpontjában, élén olyan rangú tanács állt, amelynek elnöki székébe de jure az uralkodó, de facto a nádor került. Múzeumigazgatót a monarchia végéig az uralkodó nevezett ki, illetve helyezett nyugállományba. A Nemzeti Múzeum élére kinevezték a dualizmus idejének kultúrpápáját, Pulszky Ferencet, s onnantól kezdve alig volt dolog. Amikor az 1870-es években megalakult az Iparművészeti Múzeum, annak vezetője Pulszky személyes jó barátja, gyűjtőtársa, Ráth György lett, az 1880-as években önállóvá vált Országos Képtár (a Szépművészeti Múzeum jogelődje) igazgatói székébe pedig Pulszky Ferenc fia, Károly ült. A két Pulszky és Ráth kiváló, nagy tudású, európai látókörű és ismertségű, jónál is jobb szakember volt, de azért a nepotizmus még akkor is az, ami, ha érdemek igazolják. Mindenesetre a két Pulszky és Ráth – kiegészítve az ízlésterror első nagy magyar mesterével, a festőnek egészen kiváló Keleti Gusztávval, aki a kortárs művészet legfőbb ítélőmestere volt – személyükben jelentették a múzeumokra, könyvtárakra, archívumokra, valamint a felsőoktatásra vonatkozó törvényt. Mi a magunk részéről csak a múzeumi jogilag kétes esetekből, vitatható eljárásokból megszületett és éppen a szülőszobában lévő törvényekből, kormányrendeletekből kívánunk mintegy szemelgetni.
Annyit az ügyben esetleg tájékozatlan olvasó felvilágosítására el kell mondanunk, hogy az első részletes és a hatályba lépés idején messzemenően választ adni vágyó jogszabály az 1929-ben közzétett ama törvény, amely egyértelműen tisztázta a magántulajdonban őrzött kulturális és művészeti értékek mibenlétét és a birtoklásukhoz fűződő feltételeket. E törvény volt hatályban 1929-től egészen 1953-ig, időnkénti apró módosításokkal. Hasonló kulturális örökségvédő törvények Európában már korábban is születtek, a magyar jogalkotás számára mintát nyilvánvalóan az osztrák és olasz jelentette (ezt egyébként a törvényhez csatlakozó értelmező rész nyíltan vállalja is). Olyan törvény született, amely az öreg Pulszky legrémesebb álmaiban sem merülhetett volna fel. S bár mind Ráth György, mind Pulszky Ferenc jócskán eladott műtárgyaiból külföldön, végső soron ennél jóval többet hozott be, s ez volt az uralkodó tendencia. Magyarországra az 1885–90 körüli időktől mintegy 1916-ig valósággal dőltek a műkincsek, sőt a folyamat valójában már a 19. század első felében megkezdődött. Ez a tendencia a háború végére igencsak megfordult. Már 1910 táján kerültek külföldre nagy hazai magángyűjtemények, igaz, a tízes évek egész Európában válságot jelentettek e téren, Amerikában viszont annál nagyobb fellendülést, és e fordított arányosság korántsem a véletlen műve. A műtárgyak szeretnek arrafelé elkószálni, amerre a nagyobb tőke csörgedez. Ettől az időtől kezdve az európai országok a műtárgyak mozgását többé nem tekinthették szimpla kereskedelmi kérdésnek, és a magán-műgyűjtés mindenfelé a “kvázi” nemzeti ügyek közé emelkedett. “a 20. századi képtárigazgatónak az oldalán most egy új gyűjtőtípust találunk. Amint az adminisztrál és kiegészít, úgy épít ez. Nem vezetik műtörténeti szempontok, sem a gyűjtő ama szenvedélye, mely a teljességre törekszik, hanem a temperamentumos műbarát lelkes odaadása, aki csak ott, de ott rögtön megmarkolja, ami művészi érzékét erősen megrázkódtatja. Ez új gyűjtőtípusnak képviselője Nemes Marcell. Ő sem pottyant úgy az égből. Húszéves munkássága alatt – szorosan kapcsolódva az okosan vezetett budapesti múzeumhoz – fejlődött azzá, ami. Ne higgyük azonban, hogy csak ő látta hasznát ennek az összeköttetésnek. Először a képtárigazgatónak kell szerencsét kívánnunk, akit erős és szenvedélyes gyűjtők támogatnak munkájukban. A magánemberek anyagi függetlensége és szabadsága, akiknek lelkesedését nem hűtik le a bizottságok, olyan esélyeket használhat ki, amelyeket az ellenállásokkal dolgozó állami gépezet kihasználatlanul kerül el. A múzeumegyletek szervezete bizonyos határig számot vet ezzel a szükséglettel, csak egy hiányzik belőlük: a rokon törekvések oly együttműködése, melyet a szabályzatok nem tesznek sablonossá. Nemes esetében a két tényezőnek rendkívül szoros kapcsolatát látjuk. A gyűjtő nemcsak hogy értékes ajándékokat juttatott a képtárnak, hanem lehetővé tette, hogy gyűjteményének eredménye szülővárosa közönsége számára állandóan hozzáférhetővé legyen. …remélem, hogy egy ilyen utánzásra biztató gyűjtőtermészet a müncheni gyűjtők munkásságára is termékenyítő hatást fog gyakorolni.” Ez az idézet Nemes Marcell müncheni kiállításának katalógus-előszavából való, s nem akárki, hanem Hugo Tschudi, a müncheni Alte Pinakothek akkori igazgatója, Európa egyik legkiválóbb szakembere írta. Lám csak, egy magyar példát tár a már akkor is sokkal fejlettebb német közeg elé: íme, ilyen is akad! Tschudi bizonyára érzékelte, hogy München és Budapest közt csökken a különbség. Ma ez nem egészen van így, bár magánőrültjeink ma is akadnak, akikkel büszkélkedhetünk, akár a műgyűjtésben is. Ám törvényeink erre szinte semmi módot nem adnak.
A monarchia alkonyára nagyjából megszülettek a szakosodott országos intézmények, ezeknek pontos jogállását rendezni kellett. Az 1916 körüli időben elkezdődött a műkincsek érzékelhető kiáramlása az országból, az 1920-as évekre e folyamat már riasztó méreteket öltött. A két ok együttesen vezetett az 1929-ben meghozott törvényhez, amely elvben minden műtárgy kivitelét engedély kéréséhez kötötte, bár több ponton az engedély iránti kérelem benyújtása csak regisztrációs, archiváló célt szolgált, illetve megteremtette annak lehetőségét, hogy az állam elővásárlási jogot gyakorolhasson. Aki például a birtokában lévő műalkotást külföldről hozta be, ezt a behozataltól számított harminc éven belül ki is vihette. Ha tehát egy gyűjtő azt mondta: van egy Daumier-, egy Van Gogh-, egy Gauguin- és egy Cézanne-képem, valamennyi “főmű”, vettem őket 1905-ben egymillió dollárért, de most 1929 van, a cégeim csődbe mentek, kell a pénz, akkor a kiviteli engedélyt meg kellett adni, vagy a négy képért az egymillió dollárt kifizetni. Az az őrület, hogy tényleg volt ilyen gyűjtő (báró Kohner Adolf), s voltak ilyen művei (sorrendben: Éneklők, Olajerdő, A hívás, Fekete márványóra). S persze a magyar állam fejében meg sem fordult az elővásárlás jogának gyakorlása. Mellesleg Kohner cégei ezen eladások ellenére is sorra tönkrementek, azaz a kecske is megdöglött, és a káposzta is elfogyott. Az utóbbi harminc-negyven évben (már a rendszerváltott évtizedet is ide számolom, s van rá elég okom, s bizonyítékom is) sokat nyavalyogtunk mi, múzeumi emberek, hogy nincs elég anyagi erő a szerzeményezésre, az azonban bizonyos, hogy a két világháború közti helyzet rosszabb volt a múzeumok vásárlási lehetőségeit illetően, mint az 1960-as évek végétől máig. A Horthy-rezsim mellett szól viszont, hogy egyetlen rút kivételtől eltekintve (gróf Károlyi Mihály) senkinek a műtárgyait nem rablással, jogtiprással szerezték meg, mint azt mi tettük, s e “kivetkezett következés” okát nem akarjuk átlátni, tanulságát levonni, szégyenletességét megvallani. De erről majd még alább.
Szokták volt mondani, hogy minden jogszabály annyit ér, amennyi abból megvalósul. Ez nem egészen igaz. Egy jó törvény akkor is fontos, ha annak megtartása, megtartatása valamilyen oknál fogva nem lehetséges, vagy nem teljesen az. Bizonyítja ezt az 1929-es hírhedt eset is, amikor is az ifjabb Andrássy Gyula gróf minden külön értesítés helyett Svájcba adta el Rembrandt nagyszerű ifjúkori arcképét, melyet még atyja hozott haza angliai emigrációjából. A dologból azonban botrány lett, ami törvény nélkül nem következett volna be. A skandalumot lecsendesítette az eladó halála, s az a tény, hogy mint buzgó royalista az eladásból származó summát nem maga vágta zsebre, hanem Zita királynénak utalta át, egyszóval a dinasztiára, politikai hitvallásának hordozóira áldozta? pazarolta? A botrány elült, senki haja szála nem görbült, de az esettel kapcsolatos sajtóbeli morgolódás bizonyára nem volt teljesen hatástalan. Vagy amikor a Herzog örökösök egy nagy angliai spanyol kiállítás után mintegy a szigetországban kívánták felejteni a Grecókat és Goyákat, a magyar kormány egy törvényhelyre tudott hivatkozni, s ki tudta módolni, hogy a képek visszatérjenek az országba. Azt nem láthatták, hogy azután majd egy részét a család tisztavérű árja oldalágai kicsempészik az országból, hogy a szovjetek zsákmányul ejtik, a magyarok koncepciós perekben, vagy azoknál is mélyebbre süllyedve, még a justizmord rózsaszín fügefalevelével sem takarózva egyszerűen “elvonják”. Ez egy igen szép szó, ezt használták 1944-ben a zsidó vagyonok konfiskálásakor is.
Summa summarum: Magyarországon 1945 előtt már minden egyes tárgynak volt jogi helyzete, a velük való helyes és jogszerű bánásmód nem járt jutalommal, a helytelen pedig inkább csak botrányt okozott, súlyosabb következményeket (például akár csak szabálysértési eljárást) nem vont maga után. Kialakult az egyensúly rossz formája, amely azonban rokokó idill, watteau-i hangulat volt a rákövetkezőkhöz képest.
Az 1929. évi törvény gróf Klebelsberg Kunó nevéhez fűződik, mint ahogyan a Magyar Királyi Gyűjteményegyetem életre hívása is. Ennek az intézménynek az elnöke maga a miniszter volt, s ténylegesen az évenként más és más ügyvezető elnök (szépen sorra vették a főigazgatókat) irányította. Tagságát az országos intézmények vezetői, néhány választott és kinevezett, általában mozgékony szellemű, a gyűjteményügyhöz értő ember jelentette. Ha pénzt nem tudott is adni Klebelsberg, a közgyűjtemények önkormányzatát megvalósította, bízva abban, hogy a tizenöt-húsz kiváló ember majdcsak megszerzi azt is. S valóban, a nagy vásárlások (Teleki Sámuel aukciója, az Erdődy-árverés, a Lorántffy-terítő, a Mátyás-trónkárpit megvásárlása azért sikerülhetett, mert ez a nagy tekintélyű grémium megtalálta az utat a kor művelt gazdasági főembereihez, még az igen nehéz időkben is. A fent jelzett nagy vásárlások többsége a nagy recesszió idejére esett. Nézzünk egyet ezek közül, hogyan jött össze a pénz. Legyen e példa az Erdődy-kincstár, lévén hogy ennek iratanyaga szinte hiánytalanul fennmaradt. Az egykor hatalmas, több száz darabos tárház ekkorra már igencsak megfogyatkozott, s az utolsó műgyűjtő Erdődy Ferenc gróf hagyatékából maradtak fiára, Vilmosra. Az 1930 körüli politikai osztály, nevezetesen a magyar történelmi arisztokrácia, amely gyakorlatilag a teljes közigazgatási-közhatalmi és politikai uralmat a kezében tartotta, nem érezte indíttatva magát, hogy az árverésre kerülő tárgyegyüttest, amely páratlan ötvösedény-sorozatból s még néhány darabból állt, némi áldozatvállalással itthon tartsa. A helyzetet megoldandó a kultusztárca közadakozásra szólított fel, s maga mindjárt 30 000 pengőt ajánlott fel. Ez önmagában igen kevés – vagy inkább semmiféle – vásárlást tett volna lehetővé. Ekkor látott hozzá a szervezéshez, a gyűjteményegyetem kezdeményezésére és lelkesítésére dr. Kresz Károly és dr. Chorin Ferenc, a zsidó nagypolgárság e két hazafias képviselője. Buzgóságuk eredményeképpen különböző cégek és magánszemélyek a következő összegeket adták a vásárláshoz:
Takarékok és Bankok Egyesülete
(dr. Kresz Károly) 60 000 P
Weiss Manfréd-cég
(dr. Chorin Ferenc) 25 000 P
Magyar Nemzeti Bank 15 000 P
Salgótarjáni Kőszénbánya RT
(dr. Chorin Ferenc) 10 000 P
Pénzintézeti Központ
(dr. Kammerer László) 6000 P
Leipziger Vilmos Szesz-
és Cukorgyár (Fellner Henrik) 5000 P
Goldberger Sámuel és Fia Rt. 5000 P
Rimamurányi Salgótarjáni Vasmű
5000 P
Báró Hatvany Józsefné 2000 P
Báró Herzog Mór Lipót 1000 P
Ez összesen mégiscsak 134 ezer pengő volt, a magyar zsidóság hozzájárulása, amelyhez hozzászámolva a kulturális tárca 30 ezer pengőjét már érdemesnek látszott elindulni a nyilvános árverésen. A Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium államtitkára ennek alapján 11 tárgyra adott vételi megbízást a Magyar Királyi Gyűjteményegyetemnek. A 164 ezer pengő azonban csak 9 darab megvételére volt elég, pontosabban arra sem, mert a vételárhoz és az árverési illetékhez még hiányzott 8928 pengő. Ezt végül is némi huzavona után a Miniszterelnökség biztosította. A történelem igazolta, hogy a vásárlás szükséges volt, az Erdődy-árverés egyéb tárgyai ugyanis, csekély kivétellel, mind külföldre kerültek. A teljes végösszeg (172 928 pengő) arányos értékeléséhez néhány ismert személyiség akkori hozzávetőleges éves jövedelmét érdemes felsorolni, olyanokét, akiknek nem jutott eszébe az adakozás: Festetics György herceg 800 000; gróf Károlyi László 540 000; gróf Károlyi József 520 000; gróf Wenckheim József 450 000; Coburg Fülöp herceg 450 000; báró Weiss Alfonz 450 000; gróf Károlyi Lajos 330 000; gróf Károlyi Gyula 300 000; báró Hatvany Endre 250 000; gróf Károlyi Sándor 220 000; gróf Széchenyi Gyula 200 000 pengő (természetesen csak válogatásról van szó). S az arány kedvéért egy az adományozók közül: báró Hatvany Józsefné a maga 190 000 pengős jövedelmével. Lám, a gyűjteményegyetem összehozta azt, amit az intézményfenntartó aligha tudott volna. Talán mégiscsak van értelme annak, ha a szakmai kérdésekben a szakemberek döntenek még ama képtelen esetben is, ha e döntésnek pénzbeli kihatása is van. Talán ma is inkább errefelé kellene mozogni, a Klebelsberg által kitalált mintaképet követni, semmint nemzőképtelen szuperhivatalokról álmodozni. Ugyanakkor azt is látni kell, hogy a klebelsbergi elképzelés egy döntő eleme miatt nem adaptálható: nem volt benne zsíros állás.
Mindez azonban mégsem volt képes megakadályozni az országban lévő kulturális emlékek tömeges kivitelét, sőt a múzeumok még csak szemelgetni sem tudtak közülük. A teljes csőd valójában szinte kiiktatta a törvényt a gyakorlatból, eredetileg képzelt hatásai nem érvényesültek. S még így is egy műkincsekben viszonylagosan gazdag ország rohant bele a második világháborúba, előestéjén még gyorsan nyélbe ütve az első zsidótörvényt, amely természetesen emigrációk sorát gerjesztette, és a tulajdonosok többnyire magukkal vitték gyűjteményüket vagy annak egy részét. Méghozzá engedéllyel; annyi adassék az akkori tisztviselőknek, hogy a zsidótörvény hatálya alá esőknek könnyebben adtak hivatalos kivitelei engedélyt, mint annak előtte.
Háború
Aztán a háború során megesett, amit ma már mindenki tud: műkincsek folyamatos ide-oda hurcolászása azért, hogy a frontvonalat valahogyan elkerüljék, pusztulás, lopás, nyílt erőszak útján való rablás (ez utóbbi elsősorban a harcok lezárultával és szovjet részről). Két dolog hamisan terjedt el: hogy sok műkincset raboltak el a németek, s hogy a Szépművészeti Múzeum anyagát, valamint a zsidóknál zárolt és ugyancsak a fenti múzeumban összegyűjtött műveket is a nácik hurcolták nyugatra. Tény, hogy a németek gazdasági értelemben “kiürítették” Magyarországot, de műkincs kevés tapadt a kezükhöz, a háborúnak e kései, az ország német megszállásával kezdődő periódusában a német tiszteket nem a könnyen azonosítható képek, szobrok és jelentős iparművészeti tárgyak magnetizálták, hanem a nemesfém, a drágakő, a készpénz, főleg a dollár. Ezt sem tudták igazán könnyen megszerezni, mert a forrásoknál velük együtt ott szomjúhoztak a nyilasvezérek is; derék egy versengés folyt. A lopott holmit azután – ma már tudjuk – a derék amerikai demokraták lopták tovább. Hogy azután most kicsodán kell számon kérni ezt az egészet, az érdekes jogi kérdés. De számomra (mégiscsak múzeumi munkálkodással foglalkozván) érdekesebb a másik, a nagy műkincsszállítmány, melyhez egyébként más múzeumi darabok és jelentős számú korvina is csatolható. Nos, a németeknek ehhez semmi közük. A műkincsvonaton ott volt Csánky Dezső, a fiatal Bogyay Tamás, és a csomagolást, szállítást és szállítás közbeni őrzést magyar pénzügyőrök végezték – akár még név szerint is fel tudnánk sorolni őket. A hatalmas értékek tekintélyes része bombazáporban, nyitott vagonokban tette meg útjának jó részét – és itt a bűn. Bármilyen hihetetlen is, az állandó légiriadók, majd a háború kiszélesedése, végül Magyarország hadszíntérré változása sem volt elég ahhoz, hogy a múzeumok műkincseinek biztonságos óvóhelyet találjanak, ezért kellett a ládákkal rakott teherkocsikkal, majd vagonokkal a frontvonalat valamiképpen elkerülni. A sokat szidott Csánky, amikor az anyagot elszállította, sejthette, hogy ha a szovjet hadsereg megérkezik, egy ekkora vagyonra ráteszi a kezét, a magyar értelmiség köztudottan rettegett a Szovjetuniótól, s mint a későbbi események ezt megmutatták, nem ok nélkül. Az pedig, hogy Budapest ostroma sorra fog kerülni, mindenki előtt világos volt, s hogy egy ilyen ostromot a múzeumok aligha állhatnak ki pusztulás nélkül, ugyancsak bizonyos volt. Csánky tehát – miután a felelős őrzést a “fejesek” közönye miatt nem tudta helyben megvalósítani – az anyagot csak úgy menthette meg, ha továbbviszi, s logikusan nyugatra. Csánky Dénes, akit fasiszta kreatúrától kezdve egyszerűen tolvajig mindennek neveztek, nem elhurcolta, hanem megmentette a Szépművészeti Múzeum állományát. Hóman Bálint, Szinyei Merse Jenő, Antal István, Rakovszky Iván – a tárgyalt kor miniszterei – voltak felelőtlenek, s különféle súlyú büntetéseket szabtak ki rájuk ennek megfelelően. Felelős volt persze maga a kormányzó is, aki 1944-ben a szépművészeti múzeumi Munkácsy-kiállítás megnyitásán parádézott, ahelyett, hogy az anyag mentésén törte volna magát. Csánky 1945ben fogalmazott “emlékirata” mondja: “Annak ellenére, hogy 1944 elején a tengelyhatalmak hadi helyzete lényegesen rosszabb, sőt sok tekintetben aggasztó volt, Horthy még mindig nem látott akadályt egy következő márciusban megnyíló Munkácsy centenáris kiállítás rendezésére, és nekem a kívánt felhatalmazást megadta. Felettes hatóságom is a körülményekhez képest elegendőnek tartotta légvédelmi berendezéseinket.” Emellett híre járta, hogy a németeknek parancsuk van: ha a fővárost fel kell adniuk, akkor a múzeumok és a levéltárak felrobbantására is sor kerülhet.
A háború után
A háború véget ért. S elkezdődtek az új teendők, mindannak reparációja, ami a háború alatt szemben állt a joggal. Hatályon kívül helyezték a megkülönböztető törvényeket, s a zsidók visszakaphatták vagyontárgyaikat. Már persze ha éltek egyáltalán. Vissza kellett szerezni a magyar múzeumi és magántulajdonból nyugatra vitt anyagot az amerikai katonai hatóságoktól: ez majdnem teljes sikerrel járt. Megkísérelték a szovjet hadizsákmányt is kiszabadítani, ez viszont teljes sikertelenséget hozott, mely máig sem oldódott meg. De a Münchenből és más birodalmi területekről visszahozott zsidó tulajdonú anyagnak csak egy részét adták vissza, később azokat ismét – egyelőre csak letétként – visszakényszerítették a múzeumokba, majd véglegesen rátették a kezüket. De a történelmi arisztokrácia azon kalandvágyó tagjai sem jártak jobban, akik itthon képzelték el jövőjüket, és műtárgyaikat is itthon tartották, ama bölcsekkel ellentétben, akik a háború során – fittyet hányva a kiviteli korlátozásnak – minden ingómarhájukat kimenekítették. Kastélyaik anyagait központilag összegyűjtötték, s a “fordulat éve” után az állam a maga elképzelései szerint bánt ezekkel.
Nagyjából 1948 táján kezdődött az önkény, amikor az állam, illetve annak képviselői szegték meg saját törvényeiket, s ez bizony banditizmus. A legfőbb baj az volt, hogy a tulajdonjogot semmibe vették. Ugyanakkor tény, hogy csak ingatlant és termelőeszközt államosítottak, műtárgyat nem, s ez a feledésbe ment különbség az államigazgatás és főtisztviselők fejét mindmáig összezavarja. Mert bizony a koncepciós per során történő elkobzás, a nyílt állami erőszakkal történő tulajdontól megfosztásnak semmi köze az államosításhoz. Ha valamit az állam a maga tulajdonába vesz, vagy inkább ragad, az nem államosítás. Az államosítás világos, jól körülhatárolt kategória, jogszerű tulajdonváltás akkor, ha az a közjó érdekében és kártalanítás mellett történik. Nos, ez utóbbi az 1945 utáni államosítások során nem valósult meg, s az öröknek hitt szocializmus idején azt hittük, hogy ez a kérdés sohasem fog felmerülni. De megint bebizonyosodott, hogy “rút csíny, borítsa bár egész föld, nem marad föld alatt”.
Felsorolhatatlan a jogtiprások sora, melyek során kulturális, tudományos és művészeti értékek kerültek közgyűjteményeinkbe az 1940-es évek végétől az 1960-as évek közepéig, sőt valami kevés még ezután is, bár már “sub rosa”, félve a nyilvánosságtól. A közgyűjtemények, múzeumok, levéltárak, könyvtárak azonban szakrális intézmények, amelyek tisztelete kötelező, s a bennük felhalmozott tudomány és művészet mintegy a jog világa fölé látszik emelni őket. Ami falaik közt őriztetik, az a közösségé, bárhogyan is került oda – ebben nagyjából kéz a kézben halad a közvélekedés és a magas hivatalosság. Ezek az intézmények természetesen maguk is érdekeltek eme kvázi-törvényfelettiség látszatának fenntartásában, jóllehet a bennük dolgozók tudják legjobban, hogy anyaguk milyen súlyosan fertőzött. Szent ezoterikusság, minden kritikán felül állás, a “mi értünk hozzá jobban, mindenki más kontár” álláspontja nem magyar sajátosság, így van ezzel a világ szinte minden műkincsekkel foglalkozó nagyobb intézménye.
Az utóbbi években mind Keleten, mind Nyugaton megkopott ez a glória. Egyre nyilvánvalóbb, hogy számos múzeum őriz olyan tárgyakat, melyeknek tulajdonjoga mást illet, vagy a tulajdonjoguk legalábbis igen kétséges. A nagy nyugati műkereskedelmi cégek is igencsak vétenek a törvények ellen, s visznek ki több országból törvénytelen módon műalkotásokat. Amikor ez kiderül, a holmit szinte mindig vissza kell vinni a származási országba, kivéve, ha ez az ország a hajdani béketábor tagja volt.
Beszéljünk most csak a múzeumokról, bár a könyvtárakról, levéltárakról ugyanígy lehetne. Ezek a volt létező szocializmus igen sikeres intézményei voltak, s bár alkalmazottaik személyes presztízse kicsiny volt (amit legjobban fizetésük bámulatos alacsonysága mutatott), maguk az intézmények közmegelégedésre működtek. A bennük lévő anyag szinte mindig szigorú és magas minőségi követelményeknek tudott megfelelni. Nem volt velük baj. A rendszerváltás előtti évtizedben, a nyolcvanas évek során azonban kezdtek kiütközni a bajok, s ezek aztán 1990 után egyre nyersebben jelentkeztek. A baj pedig szinte mindig valamilyen jogi anomáliával, esetleg nyílt és áttetsző jogsértéssel függött össze.
Lássunk néhány ilyen ügyet, lehetőleg rövidre fogva, bár a tömörítés kétségkívül árt az eseménysor fenségének. De hogy a történeti áttekintésnek legalább időbeli mélységein ne essék folt, pár századfordulós ügyet is felhoznék.
A 20. század elején három nagy magángyűjtemény is köztulajdonba került, s egyik sem vétel útján, hanem hagyatkozás, tehát ajándékozás révén.
Század eleji adományok – sztálinista rombolás
Zichy Jenő 1906-ban, ama szándéktól vezettetve, hogy egy önálló Fővárosi Képtár alapját megteremtse, végrendeletileg Budapest fővárosra hagyta képgyűjteményét, amelyet a testület 1911-ben át is vett. Ekkor a főváros szakértői mintegy 120 darabot kiselejteztek és eladtak belőle, s ezek között sajnos igen jó művek is voltak. Hogy ezt a hiányos szakértelemnek, a furcsa szemléletnek vagy csupán az egyszerű és méltányos csalási szándéknak tulajdonítjuk-e, nem dönthető el. A képtár hol látogatható volt, hol nem, végül a Károlyi-palotában, immár valóban Fővárosi Képtárként nyert elhelyezést, az anyag jelentősen megszaporodott, mígnem aztán 1953-ban anyagát áttették a Szépművészeti Múzeumba, ahonnan a magyar művek 1957-ben az újonnan létrejött Magyar Nemzeti Galériáé lettek. Ez a kor alternatíva nélküli, már bízvást sztálinistának nevezhető, gőgösen centralizáló, “profiltisztogató” törekvéseinek egyik megnyilvánulása volt. Csak az a baj, hogy Zichy Jenő azon feltétellel hagyományozta a birtokában volt nagy képtárat közcélra, (benne Taddeo di Bartolo (1395), Dosso Dossi (1539), Leandro Bassano, Giovanni Battista Moroni (1675), Salvator Rosa, Bernardo Strozzi, Francesco Solimena, Isaack van Ostade, Salomon van Ruysdael, Ján Kupezky, Waldmüller, Amerling, Makart, Felicien Rops, Mányoki Ádám, Markó Károly, Borsos József, Munkácsy Mihály számos kiváló alkotásával), ha azok egy önálló Fővárosi Képtár részét fogják alkotni. Felmerül bennem a kérdés, hogy mi az eset akkor, ha egy Zichy-leszármazott rákérdez, hogy hogyan is áll a vállalt kötelezettség megtartásával a székesfőváros és az ország. E veszély bizonyára nem fenyeget, de mi van, ha mégis? Mit mondhat ilyenkor a jog? Kötelezi-e az anyag jelen birtokosait az anyag Főváros részére történő átadására, s kötelezi-e a Fővárost, hogy nyissa meg újfent a Zichy Jenő Múzeumot? S ha ezek nem hajlandók rá, akkor a műkincsek mennek vissza a családhoz? Mint műkedvelő jogászkodó, más lehetőséget nem látok. Most arról ne beszéljünk, hogy a Zichygyűjtemény felszámolásával Budapest színtelenebb lett, s egy szépen alakuló szakmai műhelyt is sikerült vele együtt beolvasztani egy nagyobba, megint csökkent a lehető irányzatok, kutatási, kiállítási lehetőségek száma. Fülep Ferencék ezt (is) jól megcsinálták.
Ráth György nem volt főnemes, gyűjteményének karaktere erősen különbözött Zichy Jenőétől. Ráth gazdag, művészetkedvelő és ahhoz professzionális szinten értő polgár volt; gyűjteményét kiváló festmények (Piombo, Rembrandt, Jordaens, Ostade stb.) mellett ókori egyiptomi, görög és római, valamint reneszánsz bronzszobrok, a kor legjelentősebb antik vázagyűjteménye, nagyszerű szőnyegek, ötvösség, válogatott porcelánok, kiváló gemmák, keleti dolgok s szinte minden műfajból valami igen jelentős alkották. Maga a diszkréten szecessziós villa is Ráth elképzeléseinek megfelelően épült. S Ráth mindezt a közre hagyományozta, tudatosan kimondva azért, hogy korának igényes nagypolgári miliőjének emléket állítson, s a műkincseket a nyilvánosság számára hozzáférhetővé tegye. Az ajándék feltétele volt, hogy minden együtt, ott és úgy maradjon, miként halálának pillanatában volt. Szervezetilegigazgatásilag tartozzék az Iparművészeti Múzeumhoz, de egyébként maradjon érintetlen, mint a jövőnek szóló üzenet, mint egyfajta palackposta. A döntésre hivatottak a feltételeket és az anyagot elfogadták, s 1906-ban a gyűjtemény megnyílt a közönség előtt Országos Ráth György Múzeum néven. Sorsa előbb teljesedett be, mint a Zichy-gyűjteményé. A nemes magánkezdeményezésekkel szembeni ideológiai irtózástól vezérelt központosítás Ráth gyűjteményét 1949-ben miniszteri rendelettel szétbontatta, a műveket az arra kijelölt országos múzeumokba tétette át, így elsősorban a Szépművészeti és az Iparművészeti Múzeumba. A palackposta szétzúzódott a szakmai korlátoltság szikláján. De mi lesz, ha a szapora Ráth családból valaki jelentkezik azzal, hogy szerinte nincs minden rendben? Aligha más, mint a Zichy Jenőnél mondottak.
Pálffy János gróf, egy mogorva, de kötelességtudó főúr végrendeletében a Nemzeti Múzeumra hagyta hatalmas műgyűjteményének mintegy 190 képét, a legjelentősebbeket, kevés kivételtől eltekintve. A hagyatékot a Nemzeti Múzeum részének számító Szépművészeti Múzeum vette át örökletétként, s ott hiánytalanul ma is megvan. Pálffy, aki világéletében nagyvonalú volt (Pozsony vármegye főispánjaként egy árva koronányi tiszteletdíjat sem vett fel, mondván, hogy egy gazdag főrend ingyen köteles szolgálni), csupán annyit kötött ki, hogy az általa hagyományozott anyag a múzeumon belül önálló egységként kerüljön kiállításra, s a bejáratnál említsék meg azt, hogy ki volt az ajándékozó. Nem volt éppen nagy kérés, a magyar állam el is fogadta, 1911-ben át is vette. A múzeumot akkoriban gyakran átrendezték, új főigazgató került a székbe, minden éppen – már megint – változni látszott. Nincs kizárva, hogy első alkalommal a Pálffygyűjteményt önálló egységként állították ki, de hogy ez soha többé nem fordult elő, az bizonyos. Trianon után pedig a zord gróf tót földben folytatta örök álmát, feje fölül az e célra vásárolt Orcagna-oltárt a friss csehszlovák állam elcupfolta, de ez már legyen az ő, illetve utódaik jogi baja. Meg aztán arra is gondolhattak, hogy Pálffy János a számos Pálffy-ág egyikén “ultimus familiae” volt, ilyképpen a közvetlen utódok fellépésétől nem kell tartani. Vándor, ha elvetődsz a Szépművészeti Múzeumba, ott rengeteg olyan kép van, amit Pálffy János gróf vett igen nagy pénzen, eleve hazájának szánva azokat. Vándor, ha valamit tudni akarsz erről az emberről, vetődj el Prágába is, mert ott egy kis emlékszobát szenteltek Pálffynak, akitől van néhány szép képük, nem hagyott rájuk százkilencvenet, viszont a prágaiak tudják, hogy nagy és kuriózus ember volt, méltó az emlékezetre. Egyszóval, vándor, nem fogod ezt érteni.
Három ügy, három ajándékozási, pontosabban három végakarat, amelyben az anyag – hallatlanul értékes matéria – elfogadását bizonyos szerény, szinte alázatos feltételek teljesítéséhez kötötték. A végakarat kedvezményezettje a szerződést feltételeivel együtt elfogadta, a műveket bekebelezte. Azokat megtartotta, a szerződés reá vonatkozó részét nem. Akárhogyan is nézem, mindhárom esetben nyílt és tudatos szerződésszegésről van szó. Csak azt remélem, hogy a lemenők, e családok ma is élő utódai nem tartoznak a Mozgó Világ rendszeres olvasói közé.
Konszolidáció?
A rendszerváltás előtti csemegék sem akármilyenek, de a nyilvánosság korlátozottsága miatt nem, vagy csak szűrve jutottak el a nyájas állampolgárhoz. S voltak egészen szigorúan titkos (talán máig is titkosnak minősített) ügyek, amikor a múzeumi világban történt érdekes és közérdeklődésre feltétlenül méltó ügyekről semmit sem lehetett tudni. Ilyen a Szovjetunió 1971–72 során bekövetkezett lelkiismereti rohama, amikor is 15 festményt, amelyet állítólag a “fasiszták elől” mentett meg, valójában azonban az 1945 utáni háborús fosztogatás révén kerültek a kezükre, visszajuttatták e kies hazába. A lépést, ma már erősen sejtjük, a Németországban folyó Hatvany-per motiválta, erről azonban itt most nem mesélünk. Jogi vonatkozásban itt két dolog merül fel, mint ahogyan az egyikre az 1972-ben az ügyet véleményező minisztériumi szakemberek már rá is mutattak. Arról van szó, hogy a visszatért művek a restitúció tárgykörébe estek, s azokat haladéktalanul vissza is kellett volna adni azoknak, akik 1945ben megkárosultak. Erre történt is kísérlet, Gönyei Antal akkori minisztériumi főosztályvezető, Szabó Viktor minisztériumi jogtanácsos és Pogány Ö. Gábor, a Magyar Nemzeti Galéria főigazgatója részéről. Ahogy mondani szokták, a “fal adta a másikat”. Mondanunk sem kell, hogy a tulajdonosok sem tudtak semmit az egészről. A dolog pedig nem így indult. Nagy harangzúgást terveztek az elbeszélés szellemének bevonásával a Szovjetunió nagylelkűségéről, filmhíradó is készült (nyilván megsemmisítették), kiállítás, satöbbi. Ám egyszer csak “fentről” lefújtak mindent. Vajon miért? Nyilván azért, mert a Bundesrepublik Deutschland lezárta a Hatvany-ügyet, anélkül, hogy a Szovjetuniót mint a Hatvanygyűjtemény fő elhurcolóját különösebben besarazta volna. Az ügyben tehát bekövetkezett a titkosítás és a tulajdonjog súlyos megsértése a magyar állam részéről. Természetesen tisztában vagyunk a dolog akkori politikai hátterével, jogi értelemben a dolog mégiscsak így áll. S a rendszerváltás után is tíz évnek kellett eltelnie a részleges restitúcióig, amiközben a magyar állam az 1972-ben beleltározott műveket szerette volna továbbra is birtokban tartani.
Az ügy másik vetülete nemzetközi. Amikor a Vörös Hadsereggel érkező tiszti különítmény elszállította a bankokból a további hadviselés szempontjából nem elsődleges fontosságú műkincseket, akkor háborús fosztogatást követett el, amely soha el nem évülő bűncselekmény. Tudjuk, államközi kapcsolataink megkövetelik, hogy ne ilyen durván, hogy diplomáciások vagyunk, hogy nekik is vannak szempontjaik, meg hát a kereskedelmi érdekek, meg az egész orosz ügy el lett…
Aligha kérdéses, hogy a nyolcvanas évek legsúlyosabb múzeumi eseménye a Szépművészeti Múzeumban megesett nagy képlopás volt, amely az elemelt művek értéke miatt a múzeumi kriminalitások történetében általában is az első helyre tette. Ez a történet nagyjából közismert, végül is igazi felelőse nem lett az ügynek, büntetés lényegében nem volt, néhány nyugdíjazással el lett ütve a dolog. Egyetlen személyt marasztaltak el büntetőjogilag, természetesen azt, aki az egészben ártatlan volt – de hagyjuk. Tudjuk, hogy a lopás profi talján kivitelezői a felelős őrzés meglehetősen tág rését használva dolgozhattak. Mondjuk, hogy ez is rendben van (persze nincs). Ám egy ponton túl nem kapunk érdemi választ a felmerülő kérdésekre. Például arra, hogy valójában ki is volt a felbujtó, s mint ilyen, mekkora büntetést kapott, amelyet hol és mikor rótt le. Ha az illető nem magyar (hanem mondjuk görög), akkor persze ebben nem a magyar igazságügyi szerveké a munka, de a lármázás a büntetés elmaradása miatt már a magyar politika és tömegtájékoztatás feladataként jelent volna meg – szabályos esetben. Persze ha a felbujtó történetesen jelentős szereppel bírt a magyar lábtörlőimportban és az uborkaexportban, az más, ugye. Vagyis a képlopás, mely megrendítette a múzeumokat, tisztázatlan és lezáratlan történet, amelyben a bűncselekmény fő felelőse a jelek szerint simán megúszta.
Ügyes ügyek
A Delmár-ügy 1981 végén kelt életre. Delmár Emil, a század első felének egyik legnagyobb magyar műgyűjtője 1938-ban úgy döntött, hogy amíg Magyarországon zsidótörvények vannak, inkább külföldön él, s ha nem lesznek, visszatér. Legényember volt, aki káprázatos szobrászati és iparművészeti anyagát közgyűjteményekre óhajtotta testámentumában rendelni. Svájcban, Angliában, Kubában, végül az Egyesült Államokban lakott, de a háború után sem volt módja visszatérni. Volt oka az aggodalomra: a háború alatt együttműködött amerikai katonai hatóságokkal a bombázások során feltétlenül kímélendő objektumok kijelölése során. Bizonyára része volt abban, hogy egyik nagy közgyűjteményünket sem rombolták le a bombázók. Mindazonáltal sejthette, hogy az amerikaiakkal tartott bárminemű kapcsolata a Rákosi-rendszer idején kötelet ért, s Delmár kivárt. Eljött egészen Halbturnig az 1950-es években, ahonnan már átláthatott arra az országra, amelyet mindvégig szeretett, legyenek abban bármilyen törvények és bármilyen gazemberek. De térjünk vissza 1938-hoz, amikor Delmár mintegy hatvan tárgyat – engedély birtokában – magával vitt, de az anyag zöme itthon maradt, méghozzá a Nemzeti Múzeumban, letétként. Átvészelvén ez utóbbi is Budapest ostromát, szintén profiltisztításnak vettetett alá, s így végeredményben a szobrok tekintélyes része és a teljes nagyplasztikai anyag a Szépművészeti Múzeumba, az iparművészet természetszerűleg az Iparművészeti Múzeumba, a magyar festmények (Lotz Károly pannósorozata) pedig a Magyar Nemzeti Galériában kötött ki. Delmár Emil 1959-ben elhunyt, s eredeti szándékát megváltoztatva a Nemzeti Múzeumnál letétként hagyott műtárgyait itthon élő rokonaira hagyta, akik azután a letéti szerződés és a végrendelet birtokában a három múzeumnál jelentkeztek az őket megillető dolgokért.
Szerfelett érdekes a három intézmény reagálása, talán jellemzőnek is mondható az akkori viszonyokra. A Magyar Nemzeti Galéria szépen kiemelte letéti raktárából a festményeket, és minden további nélkül tudomásul vette a jogos tulajdonos igényeit. A Szépművészeti Múzeum ugyancsak a letéti anyag között tartotta számon Delmár remek szobrait, kiadásukra azonban nem volt hajlandó, nézete szerint azok már nem illették meg az örökösöket; az okfejtés kissé zavaros volt. A “legvagányabbnak” az Iparművészeti Múzeum bizonyult, amelynek vezetői 1959 és 1981 között a család ismétlődő igénybejelentéseire mindinkább fokozódó ingerültséggel válaszoltak. A tárgyakat persze már régen leltárba vették, és a letétet megszüntették, hivatkoztak az elbirtoklásra, s egészen az örökösök megfenyegetéséig is elmentek. Az örökösök 1981-ben a kulturális tárcához fordultak jogorvoslatért, amelynek jogászai megállapították, hogy a letét semmilyen körülmények között nem évül el, ilyenformán a letét tárgyát képező műveket elbirtokolni sem lehet, de még ha nem így volna is, az Iparművészeti Múzeum semmiképpen sem volt abban a helyzetben, hogy az elbirtoklásra jogi értelemben képes legyen. A Szépművészeti Múzeum rövid idő alatt belátta, hogy nem tekinthető jogos tulajdonosnak, ezért tárgyalást kezdeményezett az örökösökkel, akik számos darabot az intézménynek ajándékoztak, továbbiakat eladtak számára, s csupán néhány, a múzeum szempontjából érdektelen darab került az örökösökhöz. A vételár érdekesen alakult. Az akkori viszonyok között viszonylag magas árakat állapítottak meg, ám a tulajdonosokkal megfizettették az 1959 és 1981 között elmaradt örökösödési illetéket és ennek kamatait, úgy, mintha a halasztás rajtuk múlott volna. Ez nyilvánvalóan legalábbis téves jogi érvelésen alapult, de a tulajdonosok ezen már nem akadtak fenn. Amit még ezután kaptak, az nem állt közelítő arányban sem a rendkívül jelentős plasztikai anyaggal. A minisztérium álláspontját – mármint azt, hogy a letétet ki kell adni – az Iparművészeti Múzeum egyáltalán nem akceptálta, a nyolcvanas évekre pedig jellemzőnek kell mondanunk azt, hogy a kulturális tárcának nem volt eszköze egyébként a joggal erősen alátámasztott álláspontjának érvényesíttetésére, vagy ha volt, alkalmazásához gyávának bizonyult. Végül is az Iparművészeti Múzeum élén történt igazgatóváltás oldotta meg a kérdést: az új igazgató késznek mutatkozott a Szépművészeti Múzeum konstruktív útját követni. Ekkorra azonban a műtárgyak ára már magasra szökött, s a vételhez kellett a Pénzügyminisztérium céltámogatása. Ebből az “üzletből” a tulajdonosok már jelentősebb nyereséggel jöttek ki, de az államnak az Iparművészeti Múzeum néhány éves durcáskodása, kunktátorkodása szép summájába került. Az ügy fő tanulsága az volt, hogy a letét elévülhetetlensége olyan erős tényező, amelyet az utólag meghozott hazai és nemzetközi jogszabályok sem iktathatnak ki. Meg lehet ezzel próbálkozni ugyan, de a letét ténye minden bírót kötelez, figyelmen kívül hagyása jogászi analfabetizmus volna. A Delmár-ügy megoldása egyébként világosan megmutatta a Kádár-rendszer végelgyengülését is, bátortalanságát a reformok terén, ingatagságát a fő kérésben: a tulajdon kérdésében. Ilyenformán a Delmár-ügynek érdekes politikai tartalma is volt.
Bőséges politikai tartalmat hordozott a Chapou-ügy is, amelyről a közvéleménynek egyáltalán nem volt szerencséje értesülni. Lényege, hogy egy bizonyos Chapou nevezetű úr, neve ellenére nem francia, hanem amerikai, azzal az ötlettel állt elő, hogy neki kell a Szépművészeti Múzeum egyik legértékesebb holland festménye. E képet 1872-ben vásárolta meg a magyar állam az Esterházy-képtár részeként, festője Pieter Jansz. Saenredam (1597–1665), s a haarlemi Nieuwe Kerk-templom belsejét ábrázolja. A mű szignált és datált, méghozzá rendkívül pontosan, e szerint a mester a képet 1653. augusztus 16-án fejezte be. A festőtől meglehetősen kevés képet ismerünk, nyilván ő is részeges volt, mint szinte mindegyik hollandus pályatársa, s ő azok közé tartozhatott, akik másnaposan nem tudtak festeni, szemben a kiváló Frans Halsszal vagy Rembrandttal, akik szinte minden este leitták magukat, de napközben halálos precizitással és mesteri színvonalon alkottak. Ám ez nem tartozik az ügyhöz. Ez a bizonyos Chapou eleinte szerény pénzösszegeket ajánlott, majd pedig cserét, több mint kétes származású és eredetiségű modern művek cseréjét. Sajnos itt már nem lehet megmaradni a teljes anonimitásánál: Köpeczi Béla miniszter egyértelmű nyomással próbált Chapou úr kedvében járni, aki feltehetően szívélyes vendéglátó is volt, s ügyét – ki tudja miért – támogatta egy kiváló és sikeres köztéri szobrász, valamint egy nagyszerű közíró, aki már a párizsi magyar békeszerződés környékén is téblábolt mint afféle hivatásos túlélő. Az ő nevük tabu, hiszen ők csak súgók voltak, Köpeczi viszont magas közjogi méltóság, teljes felelősséggel. A múzeum persze nem akarta a cserét, lévén hogy legkvalitásosabb 17. századi architektúraképétől kellett volna megválnia, egy olyan műtől, amely a protestantizmus apoteózisa, puritán szellemiségének egyik legrangosabb emléke. Merényi Ferenc, a Szépművészeti Múzeum akkori főigazgatója a múzeum egységes véleményével háta mögött ellent mert állni. Közben többen is megpróbáltak információkat szerezni Chapou-ról azok, akiknek különféle hivatalokban ez az egész bűzös ügy nem tetszett. Ám közben a miniszter egy olyan értelmű levelet írt Merényinek, hogy még egyszer kéri, vizsgálja felül elutasító álláspontját, mert ha nem, akkor komoly következményekkel járó vizsgálatot indít az intézménynél. Merényi Ferenc kitartott álláspontja mellett, amihez a szakma részéről biztatást kapott. S ekkor bekövetkezett a hihetetlen: az európai műveltségű, sőt ezen belül is kiemelkedő tudású Köpeczi beváltotta fenyegetését. Természetesen találtak problémákat a vizsgálat során (gondolom, néhány partvisnyél beillesztése nem volt szabatos, az illemhelyek használatára vonatkozó ügyrendi utasítása nem volt ott minden dolgozó asztalán és hasonlók). Ezek után Merényi Ferenc repült a főigazgatói székből, jóllehet közben sikerült kiderítenünk a gazdasági tárcákon keresztül, hogy Chapou-t kalandornak tartják, és a vele való mindennemű kapcsolat megszakítását javasolják. Ez azonban már nem számított. A főigazgatónak távoznia kellett, s a művészettörténész-szakma egy bizonyos – nem akarom megnevezni, melyik – része diadalt ült, s miniszterünk dicséretét zengte. Pedig nem történt más, csak zsarolás és hivatali hatalommal való visszaélés.
Rendszerváltás előtt és után
Vannak a rendszerváltás előttről származó, de utána is megoldatlan jogi vonatkozású ügyek. Az egyik a Seuso-kinccsel áll kapcsolatban, s határozottan az az ember érzése, hogy a hazai nyomozó hatóságok nem járhatták idehaza úgy körül a dolgot, ahogyan kellett volna. Minden nyom a honvédség felé látszik mutatni. Tudjuk, hogy a fantasztikus minőségű és értékű remekeket magánál tartó fiatalember öngyilkosságáról szóló történet alighanem csak mese. Tudjuk, hogy parancsnoka meglátogatta otthonában, ami nem kifejezetten szokásos eljárás. Ki volt ez a parancsnok? Végignyomozták-e ezen férfiú tevékenységét, s ha igen, kellő keménységgel tették-e ezt? Tudjuk, hogy a halálba menő, nyilvánvalóan tilosban járó áldozat a hazafelé vezető úton bement egy eszpresszóba, ahol négy (vagy öt) katonatiszttel folytatott hoszszabb beszélgetést. Kik voltak ezek? Végignyomozták-e minden lépésüket, feltárták-e kapcsolataikat? S vajon tisztán véletlen volt-e Nagy Árpádnak, a hazai rablórégészet királyának furcsa közlekedési balesete, amely éppen az események tájára tehető? Róla aztán fel sem tételezhető, hogy ha valahol valamilyen törvénytelen feltárás, egyéb disznóság van, ne lett volna jól értesült, s ne akarta volna a maga részét. Lehet, hogy tévedek, de én meg vagyok győződve, hogy a Seuso-kinccsel kapcsolatos hazai nyomozás nem volt – nem lehetett – alapos. A katonaság mindig is állam az államban, nálunk különösen az volt varsói szerződésbeli tagságunk idején. A külföldi igazságügyi szervek természetesen nem “ették meg” a talajmintákra vonatkozó, lényegében valóban bizonyító erejű magyar eredményeket, mert ez nem helyettesítheti a teljes körű hazai nyomozás pozitív végeredményét. Megjósolom: a Seusokincs akkor kerülhet vissza Pannóniába, ha az itthoni nyomozás nem fogja kímélni a katonaság legbelsőbb köreit sem, s ez az eredmény nyilvánosságot is kap. Ebben az ügyben legalább egy emberélet kiolttatott, valószínűleg gyilkosság történt. Így hát itt nem kell az ügyet minősítő jogi fogalom meghatározására kísérletet tennünk.
A Seuso-ügyhöz képest aprócska, de a belső múzeumi aurát mélyebben érintő eset az esztergomi töredék esete. A párkánytöredéket Gerevich Tibor ásatásai során hozták felszínre, s került az az esztergomi kőtár állományába, majd a Vármúzeumba. A kisméretű fej és az ugyanabból a darabból kifaragott párkánydarab az esztergomi leletek között a legszebb, a legfinomabb. Kicsiny méretéből, a párkány jellegéből egyesek arra következtetnek, hogy a darab ókori, római darab, s maga Gerevich annak bizonyítékát látták benne, hogy az Esztergom helyén egykor állott római település jelentős lehetett. Csakhogy ez a darab rendkívüli kvalitásai okán aligha készülhetett helyben, nincs benne semmi provinciális vonás. Bizonyára itáliai darab, s nem lehetetlen, hogy nem a római korban, hanem a magyar reneszánsz idején került Esztergomba. Könnyen lehet, hogy egy akkor még ép, később e darab kivételével elpusztult, importált római szarkofág fragmentuma. Ezek egyelőre lezáratlan szakmai kérdések, ne többet hát róluk. Történt azonban, hogy az az óta piacvezetővé vált műkereskedő ezt a Gerevich Tibor által közzétett kimagasló kőemléket behozta a Nemzeti Galériába, s ott átadta valakinek. Nyilvánvaló, hogy a mű csak törvénysértő módon kerülhetett ki a Vármúzeum anyagából. Mellesleg a műkereskedő a faragványhoz prezentálta az első közlést tartalmazó kötetet is. Kétségtelenül fogas kérdés merült fel: mi ilyenkor a teendő. A Vármúzeumból nem jelezték a mű eltűnését, talán nem tűnt fel a hiánya, jóllehet kis hazánkban nem minden bokorban terem ilyen. Akinek a műkereskedő a követ és a könyvet átadta, több év múlva távozott az intézményből, utódja riadtan mutatta, hogy mit talált az elhagyott szekrényben; bizony, ezt az elsővonalbeli művet. Megmutatta nekem is; mi mást tehettem, mint azt, hogy egyidejűleg tájékoztattam munkahelyi főnökömet és a rendőrség műtárgyakkal foglalkozó csoportjának vezetőjét. Főigazgatóm – joggal – tajtékozott az eseten, a rendőrség hozzálátott munkájához, s megszületett az eredmény. Nem történt semmi. Nem kérdezték, kinek a felelőssége, hogy a kő kikerült eredeti gyűjteményéből, hogy hogyan történt ez. Az ügy elsimíttatott, s hallomásos értesüléseim szerint a darabot a Nemzeti Múzeum őrzi, s nemigen tudja, hogy mit kezdjen vele, de lehet ez az információ téves is. A tövist a múzeumi világ bezárta, betokozta, nem engedte a nyilvánosság elé. Nem mondom, hogy az, de a dolognak némi bűnpártolásszaga van. S ugyan miért? Kit védünk? Saját horpadt alumínium-dicsfényünket. Vagy valamilyen fontos személyt, aki hibázott, amikor nem vigyázott a római töredékre. Válasz nem lesz.
Rendszerváltás után
A Kádár-rendszer nagysága elsősorban abban nyilvánult meg, hogy akár a legsúlyosabb ügyeket is képes volt a szőnyeg alá söpörni, s az egyik ilyen legsúlyosabb kétségtelenül a tulajdonjog kérdése. Mivel a fent említett rendszer összerogyott, a szőnyeg alá száműzött gondok most szinte egyszerre jelentkeznek. A közgyűjteményi tulajdonok esetében is. Az ingóiktól megfosztottak, kiknek javait (viszszautalnék e dolgozat elején leírtakra) nem államosították, most úgy érzik, eljött az igazság napja. Fellépésük szinte soha nem agresszív, inkább a méltányos megegyezés alapjára helyezkednek. Pártunk és kormányunk (mikor melyik) ezeket következetesen elutasította, melynek eredményeképpen nyakunkon a perek sokasága. Az első lezártnak látszó ügy a Wittelsbach-per volt, amely a Zala Megyei Bíróságon folyt le. A vitatott anyag a sárvári múzeumban volt látható, ott is vették leltárba. A felperes a bajor királyi hercegi család, az alperes a sárvári múzeumot fenntartó megyei önkormányzat, s a perbe ennek oldalán beszállt a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma, valamint a Pénzügyminisztérium. A múzeummal együtt tehát az alperes négy intézményből állt össze. A bíróság kimondta, hogy a tulajdonjog nem évült el, elbirtoklás nem történt, az anyag (amely önmagában nem különleges értékű) kiszolgáltatandó a megegyezésre hajló, a magyart még jól beszélő, egykor Sárvárt birtokló idős királyi hercegnek. Az első fokon ez történt, a bírói ítélet azóta jogerőre emelkedett. S nem fellebbviteli tárgyaláson, hanem azért, mert az alperes (kisebb hadsereg) elmulasztotta a törvényes határidőn belül benyújtani a fellebbezést. Meggyőződésem, hogy a bíróság helyesen döntött. Majd meglátjuk, hogy most mi lesz.
A Herzog-per (pontosabban a három Herzog-ág egyikének pere) még csak az első fokot járta be. A felperes Herzogörökösök első fokon lényegében nyertek, mindössze egyetlen képpel kapcsolatban hozott olyan döntést a bíróság, hogy az jogosan van múzeumi tulajdonban. Az ítélet lényege, hogy a magyar állam a vitatott tíz nagy értékű képre (közte egy Greco, Barthel Bruyn, Lucas Cranach, Alonso Cano, Munkácsy Mihály) nem szerzett tulajdonjogot. A fellebbezés itt időben érkezett, tehát lesz másodfokú, jogerős ítélet is. Anélkül, hogy ennek elébe akarnók menni, bármit is prejudikálni, az általam a tárgyakkal kapcsolatban ismert és levéltárban hozzáférhető tetemes iratanyagban egyetlen olyan sincs, amely az örökös Herzog Erzsébetet bármi miatt is elítélte volna, a képeket soha el nem kobozták Herzog Erzsébet tulajdonából, ezzel szemben az Államvédelmi Hatóság utasítására a Szépművészeti Múzeumban leltárba vették őket. Amire pedig az ÁVH adott utasítást, az biztosan nem törvényes. De azért mit tesz a civil kurázsi és a szakmai tisztesség együtt: miközben a Herzog-képeket (a másik két ág tulajdonát is) leltárba vették a múzeum Régi Képtáránál, Balogh Jolán a szobrok esetén ezt a lépést szabotálta. A Herzog-szobrok a legutóbbi időkig a letéti anyagban szerepeltek, hacsak az utóbbi időben nem történt valami.
Úgy hírlik, készül a Hatvany-per, a Dános-per, a Vida-per, a gróf Somssichper s még ki tudja, hány. A magyar állam egyelőre rulettezik, és konzekvensen a pirosra tesz, bár ez eddig nem jött be. Amennyire a fenti tulajdonosok ügyeibe belelátok, helyzetük egyszerűbbnek tűnik mind a Wittelsbach, mind a Herzog családénál. Ugyanis vagy letétekről van szó, vagy, ami még rosszabb (ilyen a Vida-eset) zsidó vagyon rendkívül ízléstelen és erkölcsileg visszataszító konfiskálásáról. Ezekről majd talán máskor, talán alaposabban.
Az eddigi perek legfőbb tanulsága – legalábbis jogi értelemben – annak a klasszikus elvnek az egyetemessége, hogy tulajdont csak a tulajdonostól lehet szerezni. Ideig-óráig persze megy ez máshogyan is, de hosszú távon az igazság szinte magától vergődik a felszínre, nem is nagyon kell erőltetni.
A múzeumi tulajdon legfőbb igazolása a műtárgy épsége utáni második múzeumi szentség, a leltárkönyv és az annak megfelelő rovatában hivatkozott iratok. Ez egyfajta könyvelés, amely rögzíti, hogy kitől és hogyan jutott a tárgy a múzeum birtokába. Sajnos, itt is bőven vannak hiányosságok, s merész huncutságok is. Az 1945 után a tárgyak mentése érdekében döntően a Nemzeti Múzeumba vitt dolgokat egyszer csak, mit tesz a véletlen, leltárba vették, s múzeumi tulajdonként kezelték. Majd elfelejtettem: leltározáskor minden mű kap egy leltári számot. Ez a régi időkben vagy folyamatos számsort jelentett, vagy az eredeti tulajdonos által adott leltári számot vették át (ilyen volt vadasi Jankovich Miklós gyűjteménye, amelynél a régi számozást többnyire még mindig tartják). A leltári szám tehát önmagában is árulkodó: alacsony szám régi, magas újabb szerzeményezést jelent. Ráadásul 1950-től az újonnan beszerzett tárgyak leltári száma már két részből állt: az első a szerzés évszáma (utolsó két számjegy), a második pedig arra utalt, hogy az adott évben a mű hányadik a múzeumba került darabok sorában. Az 53.1 tehát azt jelenti, hogy az illető darabot az adott intézmény 1953-ban szerezte, s ezen évben ez volt az első vásárlás. A Nemzeti Múzeum azonban túljárt a leltári számok alapján spekuláló osztályellenség eszén. A régi leltárkönyveket kiiktatta, s minden tárgyat az új rend szerint vett lajstromba, így aztán minden száma 53.1-től tart valameddig. S ekképpen a kalandos módon birtokba vett új tárgyak elmerültek a régiek tengerében, a leltári szám elvesztette a maga sajátos történeti-művelődéstörténeti értékét, és maga a tárgy is elvesztette pedigréjét. Ez a pedigré, mondjuk inkább nemesi oklevélnek, a tárgy származásának pontos leírása. Ideális esetben egy mű elkészültétől és első tulajdonosától mindmáig lehet követni egy mű életét, s mindezt dokumentumokkal alátámasztani. A műveltebb országokban a proveniencia pontos leírása egy katalógus leghangsúlyosabb eleme. Ebben történelem foglaltatik, s hitelesség. Nálunk fordítva van; amit lehet, elfedünk.
Hogy suttyomban őrizgethessük azt, amire nincs jogunk, abban nagy segítségünkre van a szemantika. Minden politikai rendszernek megvan a maga nyelvezete, szavainak különleges jelentéstana, s így van ez a mi múzeumi szakmánknál is. Némely tárgyakra ráfogjuk például, hogy “maradvány” (ezt egyébként józan ésszel egyáltalán nem lehet értelmezni, s természetesen a jog sem tud vele mit kezdeni), ugyancsak nem rossz módszer a tények eltüntetésére a tulajdoni kérdésnek idegen intézményre való – általában kényszerű – hárítása. Ha valamilyen múzeumi kiadványban az 1965 körüli időszak előtti leltározásoknál azt találjuk, hogy azt valamelyik minisztérium vagy más államigazgatási szerv, esetleg iparvállalat ajándékozta a szent közintézménynek, nagyjából biztosak lehetünk benne, hogy a mű önkényes, jogtalan szerzés. Az, hogy itt ki a bűnösebb, nehéz eldönteni. Tény, hogy az ötvenes években nem lehetett visszapofázni egy-egy ilyen ajándéknál, de ha a szakma akarta volna ezek tisztázását, akkor a hetvenes évektől nyugodtan megtehette volna, legalábbis a dolgok zöménél. Ámde végül is minden közgyűjteményi emberben volt egy kicsiny Sztálin, megvallom, sokáig bennem is volt, így azután az elemi rend hiánya továbbra is fennmaradt. Mára már ez a sztalinka egyre többünkből távozott, csak még nem merjük nyíltan bevallani. Mert akkor, ugye, saját érdekeink ellen teszünk. Pedig dehogy. A hazudással teszünk ellene. Erre vonatkozóan lásd majd két-három év múlva a perek végeredményét; ha élünk, akkor majd újra írunk erről. De hátha kijózanodnak azok, akiken ez múlik! Meglepő lenne, de lehetetlennek mégse mondanám.
Mindig szebb a konkrétum, mint az elvont eszmefuttatás. Múzeumi kiadványaink legbecsületesebbjei is elhallgatnak, vagy pedig nagyon is beszédesen rámutatnak a disznóságokra. Ilyen például a Magyar Nemzeti Galéria Rippl-Rónai katalógusának (1998) első tétele, amelyet Bellák Gábor írt (Leányka labdaütővel, 1886, Kaposvár, Rippl-Rónai Múzeum). Provenienciaként azt írja, amit a leltárkönyv állít: “egykor a Somssich család tulajdonában, Mikén, majd a Múzeumok és Műemlékek Országos Központjának tulajdona. 1955-től jelenlegi helyén”. Aki ezt elolvassa, megérti a katalógustétel írójának üzenetét: ez lopott holmi! Vagy ha nem, akkor a katalógustétel írójának meg kellett volna írnia, hogy miként jutott a kép a mikei Somssich-kastélyból az MMOK-hoz. Talán a grófék elvesztették útközben, és az MMOK az úton felszedte? Netán megvásárolta Somssichéktól, kiknek igen szép képtáruk volt valaha, s az MMOK is szeretett volna ilyet magának, bár erre nem volt jogosítványa? Az MMOK tulajdonában egyetlen mű sem volt egyébként, csupán kezelte a kastélyokból meg innen-onnan összeszedett holmit. Mindenesetre megőrizte, miközben a gaz burzsujok és népnyúzók erre nem lehettek képesek, ugyanis vagy menekülniök kellett, vagy kitelepítették őket, vagy lecsukták, egyszóval nem volt rájuk jellemző a műkincsképes állapot. S vajon miféle jogon adta át egy további intézménynek a tulajdont? Persze tudjuk: az aktuális miniszter rendeletére, amely azonban nélkülözte a jogi megalapozást, minthogy nem a saját (intézménye) tulajdonát rakosgatta ide-oda, az országon keresztül-kasul.
Most megint éppen jogalkotási lendület vett erőt a közgyűjteményi szféra vezérein. Hatályba lépett a muzeális intézményekben folytatható kutatásról szóló kormányrendelet, amely legalábbis alkotmányellenes és diszkriminatív, miközben látszólag biztosítja a kutatási szabadságot. De ne beszéljünk itt alkotmányellenességről, kis dolog ez ahhoz. Inkább gyengéje, hogy a régészeti feltárásokra és tárgyakra vonatkozó kutatási szabályokat meggondolatlanul és körültekintés nélkül átvetíti minden egyébre. Látszik rajta, hogy régészmunka. Uram, szabadíts meg tőlük, helyezz fölibénk egy jó eszű, rutinos hivatalnokot! Távol álljon tőlem, hogy a régészetről és a régészekről sommás ítéletet mondjak, de a magyar múzeumügy nagy megrontói mégiscsak közülük kerültek ki. Egy Petrovics Eleket nekem, egy Ybl Ervint, vagy egy Gönyei Antalt! A régészek nem az áttekintés mesterei, s tán minden más múzeumi diszciplína képviselői közül ők vannak leginkább elrekesztve saját mikrovilágukba.
Ugyancsak szóbeszédek folynak arról, hogy a jövőben ha valaki nem kölcsönzi tárgyát valamely időszaki kiállításra, azt börtönbe lehet zárni. Ezzel meg is érkeztünk oda, ahol a valódi jogtiprás, önkény és öngőz kezdődött: a korai ötvenes évekbe.
S persze mindaz, ami e sorok felett áll, magánvélemény és tényállítás. Emellett persze minden egyes ügy mögött jelentős iratmennyiség van, amit szívesen elővennék. Csak hát az ellenhivatkozás adatvédelmi és személyiségjogi. Az minden disznóságot képes elfedni, mint ahogy minden épületes, de elvetett szándékot is a homályban hagy. Nem jó ez így. A rendszerváltás – azt hiszem – rosszul sikerült. Mindegy: jobb, mint ha sehogyan se sikerült volna.
Diktátum egyetértés helyett
Magyarországon túlságosan egyoldalúan értelmezik a restitúció kérdéseit
“Szerencsénkre megértük a 20. század végének nagy történelmi sorsfordulóját, amikor hirtelen nyilvánvalóvá vált, hogy a győzelem történelmi kategória, és csak idő kérdése, hogy ki és mikor lesz győztesből vesztes.” Ez a fiatalabb orosz nemzedék számára kevéssé érthető idézet az ismert magyar újságíró és oroszgyűlölő, Mravik L(ászló) tollából származik. Milyen háborúról van szó? Milyen vesztesekről és győztesekről beszél? És egyáltalán, mire való ez az elvont filozofálgatás? Az oroszországi harctereken maradt magyar hadosztályokról és a Vörös Hadseregről van szó.
Ez a meglehetősen gyenge filozófiai bevezető azonban igen gyakorlatias célt szolgál. Azt, hogy megerősítse Magyarország követeléseit, miszerint vissza kell kapnia minden Oroszországba elszármazott vagy területén található kulturális értéket, amelyek a második világháború kezdetekor Magyarországon vagy Európa más országában voltak (ezt akkor kell megtennünk, mihelyt ezt Budapesten magyar kulturális örökségnek nyilvánítják). Hasonló követelések közvetlen vagy közvetett formában nemegyszer elhangzottak a kétoldalú találkozókon.
Eközben Magyarországon valamilyen ok miatt senki sem emlékszik ennek a bizonyos háborúnak a kegyetlenségeire. Arra, hogy magyar katonák és tisztek miként raboltak a Szovjetunió megszállt területein, miként égették el a hitleristákkal együtt a könyvtárak, a raktárak és a múzeumok leltárkönyveit, hogy vereségük esetén (mintha előre tudták volna) ne lehessen megtalálni az elrablott dolgokat. Hol vannak ezek a tárgyak, és hol vannak az Orjolból és más, a magyar hadsereg fennhatósága alá tartozó területekről elszállított értékek? – kérdezik szakértőink. A magyar fél válasza mindig ez: nálunk nincs semmi.
A népek összeugratásának a legjobb módja, ha emlékeztetik őket: ki kitől mit vett el, mit rombolt szét, ki kit támadott meg. Nem most van az emlékezés ideje. De a valós történelemre emlékezni kell.
1944. október elején lépnek a szovjet csapatok Magyarország területére, és Horthy kormánya bejelenti, hogy kilép a háborúból. Budapest tapogatózni próbál az Amerikai Egyesült Államokkal és az Angliával kötendő különbéke ügyében. A németek megszakítják ezt a játékot, és csapataikkal bevonulnak Magyarországra. [sic!] Horthy helyett Hitler megbízhatóbb szövetségese, Szálasi kerül hatalomra. Magyarország fasiszta kormánya elfogadja a “zsidóellenes dekrétumot”, amelynek értelmében a zsidó nemzetiségű személyeknek be kellett szolgáltatniuk értékeiket. Akkor kezdődött csak el a mindent átfogó elkobzás! Magyarországon Eichmann csapatai és magyar támogatóik működtek. Néhány zsidó családnak sikerült az életét megváltania. De éppen ebben az időszakban 400 ezer magyar zsidót irányítottak koncentrációs táborokba, ahol elpusztultak a gázkamrákban…
Napjainkban a magyar fél a Magyarországról a háború idején eltűnt összes kincs közül a sárospataki református egyház eltűnt könyvtárára fordít különös figyelmet. Azt, hogy ez a könyvtár ott volt-e Eichmann különleges német és magyar egységeinek vagonjaiban, nem tudjuk. De meggyőző bizonyítékaink vannak, hogy a fasiszták által összerabolt értékeket tartalmazó szerelvényeket először Nyugat-Magyarországra, majd Ausztriába irányították. Ezzel kapcsolatban megemlíthetjük az “aranyvonat” titokzatos történetét (lehet, hogy ebben volt a könyvtár egy része?). A magyar szakértők most azt állítják, hogy a könyvtár sorsáról semmit sem tudnak. Mindazonáltal minden érdeklődő megismerkedhet annak történetével – az interneten, ahol az amerikai kutatók nyilvánosságra hozták kutatási eredményeiket. Eszerint a 44 kocsiból álló, múzeumi és egyéb értékeket tartalmazó, katonai őrséggel kísért szerelvényt az előrenyomuló amerikai csapatok Beckstein város körzetében elfogták. Nem lenne-e ez ok arra, hogy a magyarok az USA külügyminisztériumából követeljék értékeik visszaadását? Mellesleg a háború az háború, és azt nem mi és nem az amerikaiak kezdték. Nem marad más, mint hogy megállapítsuk: a szállítmány egy része nyomtalanul eltűnt.
De térjünk vissza a sárospataki könyvtárnak ahhoz a részéhez, amely a Szovjetunióba került. Ezek a kulturális értékek annak a 49. hadosztálynak a rakományával kerültek hozzánk, amely sohasem járt és harcolt Magyarország területén. Van bizonyos alapunk rá, hogy feltételezzük, ezek a könyvek és egyéb értékek [itt a 134 képre és a 8 gótikus faszoborra kell gondolnunk, amelyek a volt Gorkijba, visszakapott régi nevén Nyizsnyij Novgorodba kerültek – a ford. megjegyzése] Eichmann németországi raktárából kerülhettek a hadosztály rakományába.
Most pedig néhány szó arról, hogy milyen a szovjet barátság és az együttműködés. A Szovjetunió Magyarországnak 1945 áprilisában 973, májusban először 189, majd 128 képet adott át. A Szovjetunió 1948-ban 203 magyar zászlót, köztük az 1848-as forradalom lobogóit szolgáltatta vissza Magyarországnak. Borisz Nyikolajevics Jelcin magyarországi látogatása alkalmával 1992-ben két, magyar művésztől származó képet adott át. És ez a Magyarországnak a jóindulat jeleként átadott értékeknek korántsem a teljes listája. Oroszország gyakorlatilag nem kapott semmit.
A második világháború kulturális veszteségek kompenzálásaként a Szovjetunióba szállított képekből az Ermitázsban és a Puskin Múzeumban 1997-ben megrendezett képkiállítást megpróbálták felhasználni teljesen megalapozatlan igényeik érdekében, hogy a képeket visszaszállítsák oda, ahol a második világháború kezdetéig voltak. Az Oroszországra gyakorolt nyomás olyan mértékű volt, és annyira tisztességtelen formában hangzott el, hogy közvéleményünk jeles képviselői, köztük az Ermitázs és a Puskin Múzeum vezetői kénytelenek voltak kifejezni: Oroszország egyáltalán ne adjon vissza semmiféle értéket az agresszor országoknak. Majd az Állami Duma elfogadta a törvényt, amelynek alapján a világ egyetlen országának gyakorlatilag semmit sem tudunk visszaadni még akkor sem, ha ez igazságos volna. Oroszország – mint mondják – Arkhimédész törvényei szerint él: minél erősebb nyomást gyakorolnak rá, annál erősebb ellennyomást fejt ki azokra, akik ezt a nyomást gyakorolják. A törvényt sok bírálója kísérletnek nevezte. De a törvényt végre kell hajtani, amíg maga a Duma meg nem változtatja.
De mi lesz addig? Hiszen az elszármazott kulturális értékek kérdését meg kell oldani. Mellesleg e célból hozták létre a kétoldalú bizottságokat.
Térjünk vissza még egyszer a sárospataki könyvtárhoz. Budapesten már évek óta egyfajta kétes értékű kompenzációt javasolnak “a Magyarország kulturális örökségének részét alkotó könyvekért”, amelyek (magyar partnereink szerint is) nem képeznek különös értéket Oroszország számára: bizonyos segítséget a Nyizsnyij Novgorod-i könyvtárnak, ahol ezeket a könyveket őrzik, vagy néhány számítógépet ugyanennek a könyvtárnak. Mellesleg a gyűjtemény egyedülálló nemcsak nemzeti, de világméretben is. A gyűjtemény legértékesebb részének egyáltalán semmiféle köze sincs Magyarország kulturális örökségéhez vagy a régi magyar nyelvhez. Ilyen például a Katolikon ősnyomtatvány – 15. században nyomtatott könyv –, amelyet 1460-ban adtak ki német földön, Mainzban. Hol van itt “a magyar kulturális örökség”, amely nélkül a nemzet nem tud élni? Bármi magától értetődő legyen ezen vagy azon az oldalon, megvizsgálni mégis csak kell. És nem formálisan. Mert amennyiben ezt a bonyolult kérdést formálisan közelítjük meg…
Szakértőnké a szó: az 1947. február 10-én Magyarországgal aláírt békeszerződés 32. cikke szerint: “Magyarország lemond mindennemű olyan, a Szövetséges és Társult Hatalmak ellen a magyar kormány vagy magyar állampolgárok nevében támasztható igényről, amely közvetlenül a háborúból vagy oly cselekményekből származik, amelyek az 1939. évi szeptember hó 1-jét követő európai hadiállapotból folynak…” Hát miféle követelésekről van itt szó?
Ám a magyar fél kijelenti, hogy az elszállított értékek többsége a háborús rablások és a tömeges gyilkosságok miatt szenvedett magyar zsidóké volt. Feljebb már írtuk, hogy ki és mikor hozta meg és hajtotta végre a zsidóellenes törvényeket. Nem fárasztjuk az olvasót az említett békeszerződés 27. cikkének idézésével, hanem röviden összefoglaljuk. Lényege, hogy maga Magyarország tartozik kárpótlással mindazoknak a személyeknek, akik az 1939. szeptember 1-jétől kezdődő időszakban faji hovatartozásuk vagy vallásuk miatt szenvedtek. Nem idegen számlát akarnak-e benyújtani Oroszországnak? Hogyan lehet megoldani a kulturális értékek restitúciójának bonyolult kérdéseit? Addig várjunk, amíg megváltoznak és megegyeznek a különböző törvények?
Lityeraturnaja Gazéta, 2000. december 6–12., fordította Mayer Rita