S hanyadszor! Egy élet-vivés,
jelleg csődje következett el.
Az sincs vele, hogy semmis, és
most is mintha csak végletekkel
hadonászna. Ki kellene
töltenie napszakokat,
melyekből semmi kelleme,
így hagyja: félre-csússzanak,
bár nem tárnak fel közbe-mást;
nem alakít alakulást
ő maga, maga ő: maga
állaga, nincs változata.
Ha délig ráinna, utána
csak rosszul érezné magát.
S így gyújthatna cigarettára:
utálja. Hát hogyan tovább?
Nem segít, ha otthon marad
naphosszakat, péntektől keddig,
mondjuk. Élesebb fordulat
jön erre majd, kérdése: Meddig
erőltessük, amit magától
menni várnánk, de nem megy így?
S ha csak kérdés lenne! Ha rászól-
na valaki! (Kérné: “Ne szidj!
Légy megértő!”) Nagy csendje kong csak
a kiürült fogadalomnak,
egy-egy pohár bor löttyen rá az
évszak-szerinti virágszárra, s
kolbász is csábít, amit száraz
állapotban nem is szeretne;
s mintha eső, hó, jég eredne,
köd kezdene terjengeni,
s ez mind – és hanyadszor! – neki,
és csődjét hozza ez a jelleg
is hamar, éjjel víz veri
ki, megszégyenülés terelget
bensőjén jámbor nyájakat,
melyekre – betyárját! – lecsap,
aztán megint visszahanyatlik.
– – – Hát nem jobb, ahogy így hajnallik,
pitymallik, hogy vízcsap pityeg,
italos kannákban vizet
tárol, “a legrosszabb esetre”,
írja versét, egy nap elé néz,
melyben fűrészre fut a fűrész,
nem szeletel – rég! – fás szalámit,
és az sincs, hogy már odalátszik,
hol hamva majd…! tabáni fű-rész.
Így jobb. Így rosszabb. Valami
megint lesz, de nem úgy, ahogy volt.
Ezek már csak olyan kigondolt
igyekezetek korcsai.
Hét év, tizennégy év előtt,
hogy szinte semmivé fogyott le,
fiatalabb volt, “eljövők”
biztatták – most magát: “Na, rogyj be!”,
unszolja ő, ha eleresztve
a nyakszíjat, ha kirepesztve
gatyaülepet, vagy ha – ó, ha
még egyszer! – tűnve bőrre, csontra.
Azt a feltétlen őszinteséget tudnám csak elviselni,
melynek feltétele…
Itt elakadtunk.
Hogy érintkezni, szavakban, bárkivel, ehhez az a feltétlen…
melynek feltétele…
elakadtunk, kellene.
Ahány találkozás, annyi visszarettenés.
S miért?
Valakivel szemközt állsz, nincs baj, mégsem
tudod ott kezdeni, ahol kezdeni érdemes lenne.
De miért? Mi értelme volna?
Neked, neki. És ezért nem tudod.
És ezért nem lehet.
És ezért nem tudod.
És ezért… A végtelenségig.
Nem bírsz ilyet mondani senkinek: “Most
elkezdem kottáimmal, folytatom fölösleges könyveimmel,
jönnek a szükségesebbek… jön eladásuk.”
Nem mondhatod: “Ha már bárkivel vagyok, mindig másról
van szó, mint amiről szó lenne”, és ezzel nyilván
mindketten így vagytok. Nem mondhatod: “A feltétlenség
feltétele a csend, a semmi, az, hogy semmi ne legyen,
még csend se kellene hozzá”, bár akkor mi lenne
a csend helyett? Bárkivel szemközt kerülsz, visszahal
beléd, ami igazából lehetnél vele is akár,
csak ne feledd, ő máshol tarthat még, az életbe befelé megy,
te azzal, hogy helyben maradnál, eseménytelen: kifelé mégy.
Vagy már kint is vagy. Azzal, hogy nem vele együtt mehetsz így.
Kettőfélének kéne lenni:
egy-felünkkel nagyokat enni,
inni, nagyokat micsinyáni,
más-felünk mégse kicsinálni.
Még az evés, a micsinyálás
csak hagyján, s viszály, s lófogadás,
engem ha munka nincs, az ás
alá, s független: a piálás.
S épp ez az! Egyikféleségem
másikféleséggel egészül,
s ez utóbbi az, mely kikészül
– minimum szarul van –, ha éppen
örvendett előtte-felem.
Az ital – elébb –: üdvre, használ,
de aztán jön a máj, a hasnyál,
vagy csak hogy nem lelem helyem
aztán, szétháborodva alszom,
túlságokig el-lendülök,
de hát… pihenj, ivótülök! –
mindenemet szögre akasszam?
Hanem abból végképp mi hasznom?
Jobb tűrni: hol ez van, hol az van.
Mert lehet zenélni hang nélkül,
– jöttek a fúvósok sorra, és fújtak
hang után hangot, meghajoltak,
és jöttek mások, vörös arcú
trombitás, vastag combú klarinétos –
és várni kellett aztán,
a fuvolista késett,
nem akart fújni,
a sarokba állt, félig eltakarta
valami növény, mozogtak az ujjai,
fehér volt az egész ember,
és nem hang hallatszott, hanem a levegő.
És szólt a levegő egyre erősebben,
súrolta az emberek fülét,
volt, aki ingatta a fejét, mások összenéztek,
én nem mozdultam,
és állt a fuvolista fehéren, zenélt.
Szellem-árnya megkísért.
Síri arca fehér sóhaj.
Azt suttogja, nincs vigasz.
Arca levélerezet;
rajta az emlékezet
pergő csepp; se könny, se víz,
letörölni nem lehet.
Örvény arcán zúgva búg
hideg emlékként a szél –
Ha zsákutcába ér a szél
Akár a kardtáncos tatár
Föltépi mellén a ruhát
Őrjöngve port kavar a mennybe
Egy újságlappal tócsára csap
Egy másikkal elhiteti: lebbenő sirály
Guggol kereng magasba szökken
Magával ránt egy levélármádiát
Tutul dudál majd szendén földhözlapul
Becsap egy ajtót föltép vagy három ablakot
Körülkaristol két kormos kéményt
Fültövön ver pár rozsdás szélkakast
Csak úgy csikorogják a régi áriát
S az ártatlan beforduló járókelő
Otthon majd rémmesét mesél
A zord időről s hogy mérgéhez
Riadt rémülten társat nem talál
Dühbe gurul s markába huhog rémesen akár
Ha zsákutcába ér a szél
S forog maga körül mint a kardtáncos tatár
Lásd csak, Charlotte,
mi hiba lett volna ezt a wehrmacht-zsákot elásni,
igaz, volna mit mesélnie, ha tudna,
no de – szerencsére – nem tud,
s nézzed, mi mindent tudtam elhozni benne, Charlotte-om,
csupa csuda kincs, enni- s füstölnivaló:
Öt doboz keksz, és ebben a zacskóban kakaó, de valódi,
nem az a szörnyű belga utánzat, ez meg itt, nézd csak,
hiszed-e, hering, a bizony, s itt van a párja,
két doboz finom, tengeri hal,
e díszes dobozban gyűrűs szivarka,
s ez csokoládé, nem tej-, keserű,
sonkahúskonzerv, majd fél kiló egy-egy,
levespor, a legjobb, ökörfejes,
két karton tengerész-cigaretta,
zsilettpengék, meleg harisnya neked,
s végül ebben a pompás üvegben mi kotyog,
úgy van, kedvencem, gyomorkeserű!
Keres-e jobban Mandorf-les-Bainben
bárki is, mit a te Henrid?
Aranykezű asztalos, Charlotte, az urad,
azért őt hívták most is a Hotel Palace-ba,
s nem a sok ugri-bugri fülest,
mert nemcsak a bér, a munka sem volt semmi,
asztalt meg székeket kellett csinálnom,
de nem akárhogy, úgy képzeld,
szög nélkül, csak csapolással enyvbe eresztve,
egy fia szöget, srófot nem vihettem,
minden a nyers fa s a fűrész,
akár egy régi mesterremek. És még ez sem a minden!
Úgy kellett összecsapolnom a bútort, hogy összeomoljon,
ha egy “vendég” teljes súlyával ránehezül,
enni lehessen az asztal lapjáról, ám ráállni nem,
s a szék is épp hogy csak álljon,
de meg ne bírja egészen egyiküket sem.
Nem volt könnyű munka, gondolhatod, Charlotte,
izzadtam, s volt hogy remegett a kezem, de nem gondoltam rá,
kiknek csinálom, föl sem pillantottam,
ha valamelyiküket szembekísérték velem.
Ma befejeztem, kifizettek az amcsik, jöhettem,
jöttem is rögtön, ahogy a lábam hozott,
a kertkapuban, képzeld, rigó röppent előttem, Charlotte,
s akkora csönd volt! Holnap a fák közt tán harkályfi kopog.
Hogyan is mondogatta ezt Heidegger papa?
… A mindennapiságban senki sem önmaga.
Az ittlét egy velünk, mindenkor a miénk –
hasztalan: elveszítjük az ittenben az ént.
Se önmagunk, se más – így vagyunk senki sem:
egymással-keverékek, egységek bárkivel;
az együttlét, e háló körülöttünk feszül,
akkor is, hogyha otthon ücsörgünk egyedül.
A létező, mert okkal nem szólhat: “én vagyok”,
potenciális lámpás, mely fel mégsem ragyog;
nem lelhetünk magunkra, csak a tevés-vevésben,
az ittlétben sosem, csak ebben a levésben…
Martin Heidegger úr ilyesformán tanított,
kimondva, hogy hiába kutatgatjuk a titkot;
így oktatott a Mester – s mégiscsak sejtjük róla,
hogy az ittlétet olykor itten is birtokolta.
Lesi a gyáva, hogy hol a part, a bója,
hódol ilyen-olyan valaminek.
A vakmerő magát eltékozolja,
a lét nagyságát így őrizve meg.
Szomjat oltani ott van a pohárban
pár kortyintásnyi vegytiszta idő.
Vagy méget játszik mindenféle márban
a snassz semmi-valami-eredő.
(Ralston McTodd híres verssorára)
Keresztül a gyönyör sápadt paraboláján
ha már konkávba fúrt a konvex nyári nap
s elfújta a szonátát a szél az oboáján
még vitorlázgatunk alattunk egy kanap
Kalandos romboid gejzíres közepében
újabb parabolát kanyarít a gyönyör
s már nincsen visszaút se szél ellen se széllel
mindenhogy hull az árboc itt már nincsen könyör
Csiga férfi, csiga nő,
búsan az és vígan ő,
rajta csigaviganó,
csigaszép és csigajó.
Szarva ki és szarva be,
ver a csigafi szíve,
dübörög a csigavér.
“Odavagyok kegyedér’!”
“Nosza, ha csak ez a baj”,
így csacsog a csigacsaj,
“oltár elé odamászunk,
s betelhet a csiganászunk.”
Sok szerelmes tapadás:
hül a hév, mi tagadás.
Azt gondolja csigafi:
“Mégse ez az igazi.
Ni, ott az a csigabige!
Azt ha kaphatnám telibe!
Ne volnék csak házas csiga!
De aszondom: nem addig a!
Vár az örök csigaéj,
amíg élhetsz, addig élj!
Az nem válik, ez meg prűd?
Veszek még egy jegygyűrűt!”
Ilyen felcsigázott csigát
nem tart vissza erkölcsi gát.
Mit bánja, ha esik, ha fú.
Ég haragja? neki smafu
bűnlajstrom és hibalista…
Így lett csigabigamista.
(Gyerekvers)
A világ, a világ
nem szűk, hanem tág –
nőnek rajta füvek,
s hát még a fák!
Fák tetején
cinke, rigó.
Mókus kiabál:
“Hé, amigó,
ha vacsorád
után kutatsz,
bőven terem itt
kövér kukac!”
Szikrázik a nap,
mégis van oly
lény, aki alszik:
az ám, a bagoly!
Ahol a legsűrűbb
koronán a lomb,
ott tapad ő, mint
odavarrt gomb.
S a fa alatt,
ki jár odaki?
Hát én, te, ő,
egyszóval mi,
látni, miként
nyüzsög e tág
akármi is –
mondjuk: világ.