A tudomány levescsonttornyában üldögélő tudós számára sok mélyen elítélt és közben folyamatosan gyakorolt viselkedés egészen más színben tűnik fel, mint a társadalom kérlelhetetlen jobbítóinak. Ilyen például a korrupció.
Az ember társas lény. Veleszületett biológiai tulajdonsága, hogy társaival különféle szociális rendszereket hoz létre, amelyek közös akciókban, közös konstrukciókban és közös szabályok, közös moralitás kialakításában nyilvánulnak meg. Az ilyen rendszerekben azután számos egyéb biológiai alapú faji jellegzetességünk is megnyilvánul. Például ahogy erőforrásainkat, javainkat hajlandóak vagyunk másokkal megosztani, szükség esetén minden feltétel nélkül, de általában a viszonzás reményében. A Kalahári-sivatagban élő busmanok “hxaro” rendszere például olyan kölcsönös biztosítási szövetség, amelynek tagjai időnként befogadják társaikat, etetik, itatják, laktatják őket, sőt még azt is megengedik, hogy a területükön gyűjtögessenek vagy vadásszanak. Persze ezt csak akkor veszik igénybe, ha igazán szükséget szenvednek, és a kölcsönösség egymástól távol élő nagyszámú résztvevője így segíthet azokon, akiknek éppen valamilyen megélhetési problémájuk van, akiket a saját területük nem tud ellátni az időjárás szeszélye, katasztrófák folytán, vagy éppen a családfenntartókat érte valami baj, és átmeneti segítségre szorulnak.
A modernebb világban sem halt ki ez a szép emberi tulajdonság. Egyszer egy afrikai országban jártam, és a barátaim előre figyelmeztettek, hogy ha szeretném a határon a gyors és figyelmes ügyintézést, azt egy megfelelő – nem túlságosan nagy – címletű dollárbankjegynek az útlevélbe helyezésével érhetem el. Erről fogja kedves embertársam a határon felismerni, hogy én is tagja vagyok az őt pénzügyi nehézségeiben segítő csoportnak, és szívességemet azonnal viszonozni is fogja azzal, hogy nem kekeckedik a határátlépésnél. A társas kapcsolatoknak ez a segítő formája nálunk is honos, mindig is az volt, afféle ősi örökség. Van, amikor a kölcsönös segítségnyújtás konkrét módja is azonos. Jól emlékszem például, hogy gyerekkoromban a nagymamáméknál tartott disznótorokon milyen hosszasan fontolgatták, hogy kinek küldjenek egy-egy szál hurkát, kolbászt, szelet sajtot. Legfőbb szempont volt, hogy ki viszonozta hasonlóan az ajándékot. Tavaly ők is küldtek, nekik muszáj. A disznó felét így elküldözgették, de apránként minden visszajött. Emlékezetem szerint még arra is ügyeltek, hogy ne egyszerre vágjanak, ez nem volt illendő dolog. Mindig jó előre elmesélték a szomszédok, hogy mikor szándékozzák a dolgot, így szépen kialakult a vágások rendje, a húsellátás folyamatos volt.
A tortársak után jöttek azok, akiknek esetleg nem is volt disznójuk, így az ajándékot ugyanazon formában viszonozni nem tudták, de különböző egyéb szívességeket tettek a családnak, ezért nekik is járt a disznótoros.
– Ő szerezte azt a több szekérnyi olcsó fát a múltkor, neki küldjön, aranyos – mondta nagyanyámnak nagyapa. Voltak azután néhányan, akik nem adtak és nem tettek semmit, de társadalmi pozíciójuk alapján a család úgy gondolta, hogy még szükség lehet rájuk, érdemes a jó viszonyt ilyen kis apróságokkal erősíteni, sohasem lehet tudni, kire szorul rá az ember. A szomszéd Harasztiék is mindig kaptak, pedig igen előkelő népek voltak, a férfi az uradalomnál volt magas pozícióban, és holmi kölcsönös ajándékozásban sohasem vettek volna részt, de a társadalmi ranglétrán elfoglalt helyük alapján megillette őket a disznótoros, és kellő méltósággal el is fogadták. A kölcsönös segítségre való készség tehát alapvető eleme az emberi szocialitásnak, ez is megkülönböztet bennünket az állatok nagy részétől.
Az összetettebb, modernebb társadalmakban a kölcsönös ismeretség fontos tényezője elmosódik, idegenek intézik az ember ügyeit, adnak gyógyszert bajára, felveszik gyerekét az iskolába, engedélyezik, hogy kutat ásson a telkén vagy hogy parkolhasson a háza előtt, és a kolbászt boltban mérik. Régen az intim szociális kapcsolatok korában könnyű volt az ilyen szívességeket viszonozni, előkészíteni, megszolgálni. Ma sokkal nehezebb. Az emberi találékonyság azonban igyekszik ezt a problémát is megoldani. Az ajándékot a pénz helyettesíti. Azaz bizonyos összeg, amin a megajándékozott azt vesz majd, amit akar, vagy egyszerűen továbbadja a szociális háló következő tagjának. A modern ember problémája tehát az, hogy mikor, kinek, menynyit. Az emberek segítőkészek, és eligazítják egymást az ilyen ügyekben. A szülés a doktor úrnál harmincezer, ő persze sohasem kéri, csak finom eleganciával zsebeli el a borítékot, és adja majd tovább (borítékban kell neki adni, mert a pénz maga méltatlan és szégyellni való dolog, meg ne sértse a doktor urat, kedvesem). Építési engedély kétszázezer, ha sürgős, akkor három.
Forgalmasabb kapcsolati pontokon tételes árjegyzék alakul ki, de igazán elismerően állíthatom, hogy nem lesz az ember embernek farkasa. Egyik barátomra jelentősebb műtét várt, és a családja hiába igyekezett a szükséges segítségajándék számszerű összegét megtudni a kórházban. A betegek összevissza beszéltek, húszezertől négyszázezerig szóródtak a számok, amíg végre egy segítőkész nővér félrevonta barátom hozzátartozóját, és a következő szociológiai tankönyvbe illő tanácsot adta. Nézze, itt a legkülönbözőbb anyagi lehetőségű betegek vannak, a főorvos úr a műtétet mindenkinek megcsinálja, hiszen ez a dolga, annyit adjanak, amennyit lehetőségeik megengednek, csak arra vigyázzanak, hogy ahhoz az összeghez képest hatvan százalék jár az altatóorvosnak, negyven az osztályos orvos úrnak, a nővéreket nem említette, de hát ezt úgyis mindenki tudja. Hát nem gyönyörű? Valódi segítő közösség, amely nem tesz különbséget a tehetősek és a szegények között. Száz százalék a főorvos úrnak, hatvan az altatónak, negyven az osztályosnak, akár ezres, akár százezres alapon. Kölcsönös segítség az ön lehetőségei szerint, maga a megvalósult szocializmus vagy kommunizmus, már nem emlékszem pontosan a definícióra.
Vannak persze különc társadalomjobbítók, akiknek ez nem tetszik. És azzal az emberi természet számára nehezen befogadható, szociálisan is nehezen értelmezhető ötlettel állnak elő, hogy a segítséget a kölcsönös ismeretség, figyelem, számontartás helyett mechanikus szabályok segítségével oldják meg. Tehát valahogyan úgy, hogy egy hatóság, amelyet most csak jelzésszerűen nevezzünk APEH-nek, begyűjti jövedelmünk jó részét, ebből mindenkinek, aki valami jót tehet másnak, ad egy kicsinyke részt, havi rendszerességgel, és akkor bárki fiaborja odamehet, és követelheti, hogy a sebész, a hivatalnok, a tanár segítsen rajta, hiszen a segítő javadalmazását már államilag megkapta. Könnyen belátható képtelenség ez. Hiszen egy főorvos nem operálhat meg tízmillió beteget, meg lehet, hogy nekünk éppen semmi bajunk. Továbbá – és ez a legfontosabb – elvész a kölcsönös kapocs, az, hogy én adtam a segítséget, én magam, a múlt pénteken, tetszik rá emlékezni? Szép kis fehér boríték volt, és a bal felső zsebébe tetszett tenni, remélem nem keverte össze egy másikkal, amiben biztosan kevesebb volt, mert én tudom, hogy ami jár, az jár.
Embertelen, technológiai világ ez, kérem, azzal a sok süket szabállyal.