A kötelezők legkötelezőbbje. Ha az európai zenéről van szó, akkor Beethoven. (Vagy Bach? Nem, Bach túl nehéz, túl régi, túl kevéssé megfogható. Maradjunk az eredeti változatnál.) Ha Beethovenről van szó, akkor a Kilencedik szimfónia. Elvégezve az egyszerűsítést: ha európai zenéről van szó, akkor a Kilencedik szimfónia. Ha viszont a Kilencedik szimfóniáról van szó, akkor egyáltalán nem biztos, hogy ez a felvétel jut az eszünkbe. Eleve Bernstein nem jut könnyen az eszünkbe, ha reprezentálni kell valamit, márpedig a Deutsche Grammophon Panorama sorozata zeneszerzőkre bontva lényegében a klasszikus zene története, és ily módon óhatatlanul is reprezentatív válogatás. Más kérdés, hogy a reprezentáció mellett egyéb szempontok is közrejátszanak: ez egy olcsó, pontosabban középáras lemezsorozat, az archívumból dolgozik, elsősorban a cég saját anyagaiból válogat, nem lehet túlságosan régi a felvétel, így aztán eljutunk oda, hogy vagy Bernstein vagy Karajan. Karajan lenne a kézenfekvő választás, az a klasszikusabb, pontosabb, véglegesebb megközelítés, ráadásul stúdiófelvétel, a kiadó mégis Bernsteint választotta.
Nincs miért neheztelni, Bernstein nagyon egyenetlenre sikerült második Beethoven-ciklusának ez talán a legfinomabb darabja. A kétlemezes albumra rá tudták még passzírozni a közel egyidős Missa solemnis-felvételt, mégis különös, hogy pont ez a nagyon személyes, időnként különc értelmezés, ez a pillanatnyi hangulatot, a karmester és a zenekar közötti nem teljes összhangot is megmutató koncertfelvétel a döntés, ahol még a harmadik tétel kezdetének élvezetét az is megnehezíti, hogy valami furcsa, elektronikus eredetű, éles, sípoló zaj hallatszik. Persze a zaj nem lényeg. Inkább a pillanatnak van jelentősége.
A megőrzött pillanat egyfelől lejjebb helyezi a Kilencedik szimfóniát a polcon. Hiába lemez, hiába készült az utókornak, mégis tele van esetlegességgel, ami azt jelenti, hogy a mű az európai klasszikus zene csúcsa dicsőséges rangjából és állapotából átkerül az ez is csak egy szimfónia kategóriába. Furcsa módon Bernstein sem tartotta magát mindig ehhez az elvhez, amikor a berlini fal leomlásakor a helyszínen termett, hogy vezényeljen valamit az általános figyelem fókuszában, akkor mi másra is eshetett a választása, mint a Kilencedikre, amelyet az alkalomra Örömóda helyett Békeódára kereszteltek át. Az időpont azonban egyelőre egy évtizeddel korábbi, a helyszín pedig Berlin helyett Bécs.
Bernstein ebben az időben átcsoportosít, szervez, alakul, változtatásokat fontolgat. Irtózatos válságokon van többékevésbé túl. 1978-ban meghalt a felesége, akit két évvel korábban elhagyott. Bernstein életét a hátralévő években súlyos lelkiismeret-furdalás kíséri. Ebben az évben töltötte be a hatvanadik évét, az óra ettől kezdve egyre hangosabban ketyeg. Küldetéses embernek lenni mindig nehéz, de úgy különösen az, ha az ember valami olyasmit érez a küldetésének, amit nem tud teljesíteni. Aki ekkor rápillantott Bernstein művészetére, körülbelül tudhatta, mire képes ez az ember. Többnyire jó karmester, időnként nagyon jó is, aki új színt hozott a vezénylők közé, aki médiasztárrá nőtte ki magát a nagyszerű beszédkészsége, a szerencsés külseje és a varázslatos mozdulatkészlete miatt, s akit sokkal többen ismernek, mint ahányan hangversenyre járnak. Bernstein karmesteri és zenére nevelői működése önmagában több, mint amennyi egy embertől elvárható, de ő még mást is tudott. Megírta a West Side Storyt, amely, most már nagyon úgy látszik, a musical mint műfaj azóta is legfeljebb csak megközelíthető csúcsa, és emellett írt néhány szórakoztató, rokonszenves, jól hallgatható szimfonikus könnyűzenét, sikeres és kevésbé sikeres zeneművet. Ha Bernstein csak komponált volna, az életmű akkor is teljes lenne. Az ember hajlamos rá, hogy ne becsülje sokra ezeket a darabokat, de kár fintorogni. Nem szégyen az, ha valamit évtizedek múltán is kellemes meghallgatni, és a legjobb Bernstein-zenék nem is játsszák meg, hogy valami szédületes nagy művek lennének, pontosan annyinak mutatkoznak, amennyit érnek, a Candide-nyitány nem tesz úgy, mintha a III. Leonóra méltó párja kívánna lenni. Ez eddig minimum három teljes élet, de Bernstein ennél még mindig többet akart.
A cél a nagy, világsikerű, de mégis amerikai nemzeti opera megalkotása lenne. Az óra pedig, mint említettük, ketyeg. Bernstein visszavonulni készül. Nem egy életre, de legalábbis egy évre. 1979-ben csupán aláírt szerződéseit, már meglévő kötelezettségeit teljesíti. Ennek része a Kilencedik szimfónia előadása a bécsi Staatsoperben. Egy megkezdett sorozatról van szó, Beethoven összes szimfóniájának, néhány nyitányának, egy vonósnégyese zenekari változatának és a Missa solemnisnek televíziós felvételéről, előtte a szokásos bevezető magyarázatokkal, tehát a népnevelői és karmesteri életmű folytatásáról.
Az adott helyzetben tehát az sem lenne szégyellni való csoda, ha a felvétel semmi másról nem szól, mint hogy viszonylag hűen adja vissza egy karmester és reménykedő zeneszerző életének fontos pillanatát, a kétségbeesést, a kapuzárás előtti pánikot, amikor a kapuzárás nem a szexuális, hanem az alkotó élet közelítő végét jelentené. Magyarul: az sem lenne nagy szégyen, ha a Kilencedik szimfóniának ezt a felvételét egyszerűen értelmetlen lenne meghallgatni, mert nincs benne figyelem, koncentráltság, rossz, összecsapott munka lenne. Ami a lemezről hallható, az azonban enyhe öszszecsapottsága ellenére is mindvégig minőségi munka, és a billegéssel, bizonytalansággal, türelmetlenséggel együtt, illetve éppen ezek miatt még dokumentum is, az előadó, pontosabban az előadók vezetőjének élethelyzetét is pontosan megmutatja. Ez nem gyalázat, nem méltánytalanság Beethovennel szemben, hiszen, gondoljunk csak bele: a Kilencedik szimfónia önmagában, leírva, előadatlanul sem csupán zenemű, hanem dokumentum is, egy másik ember, a szerző pillanatnyi állapotát, élethelyzetét is jellemzi, az életből kifelé botorkáló, és még egyszer, utoljára a legnagyobb közönséghez szóló Beethoven portréja. A két arc- és életkép így, együtt csak gazdagodik.
Nem mintha mindig jót tenne Beethovennek a karmester. Nehéz lenne eltagadni, hogy az első tétel vége Bernstein értelmezésében ugyancsak színpadias, hogy a megoldás látványossága mögött nincs valóságos tartalom, de ez inkább csak egy rossz pillanat. Cserébe vannak, mondjuk úgy, hogy se nem rossz, se nem jó, csak éppen különös másodpercek, akár ugyanebben a tételben is, ahogy a csellók vadul kaparászni kezdenek, és érezni, hogy eredetileg nem pont erről volt szó, de ez a különös türelmetlenség nem dolgozik a zene ellen. Egy másik példa, amikor a fafúvósok egymás után megszólalnak a hegedűk mellett. Abszolút antiklasszikus, nyoma sincs benne az érzelmek fölötti szabályosságnak és kiegyensúlyozottságnak, olyan, mintha a vonósok elsöprő, de monoton lendületéből, mintegy a víz alól buknának föl a frakkos fafúvósok, hogy gyorsan eljátszszák, amit kell, mielőtt még az áradás visszanyomná a fejüket az ismeretlenségbe.
Ahogy haladunk előre a műben, úgy lesz egyre egyértelműbb, hogy az interpretáció előnyei jelentősebbek a hátrányainál. A Scherzo is különösen tagolatlan, valahogy nincsenek pontosan kitéve a hangsúlyok, de már érződik, hogy mennyire más Bernsteinnél egy szakasznak a megismétlése, mint az első eljátszása, hogy mennyire tökéletesek a szünetek, pontosan lélegzetvételnyiek, amitől a zenélésnek lesz valami spontán, természetes, könnyed, magától értetődő jellege. Ugyanakkor marad a tételben, annak Trió részében valami furcsa hajszoltság, megint csak a hangsúlyozás hiányából fakadó fapofa jellege, hogy a fúvósok nem gyorsan játszanak, hanem rövid, mintegy levegőben hagyott, lezáratlan hangokat – ha van annak, amit mondok, egyáltalán valami értelme.
A harmadik tétel is mintha a hibából bontakozna ki. Az Andante résznél Bernstein tempóváltása rossznak, erőltetettnek tűnik, túlságosan rákezdenek a mélyvonósok, amitől olyan, mintha a karmesternek egyszerre elege lenne már Beethovenből, és emiatt aztán nem is futja ki magát a téma, nem mutatkozik meg teljes szépségében. Érdekes, hogy a viszszatéréskor erre a fafúvósok nem hajlandóak, amikor ők kezdik el játszani a dallamot, akkor megfogják a tempót. Ebből a pillanatból mégis kibontakozik a misztika, ami természetesen már Beethoven érdeme, azé a furcsa, sehová nem haladó gomolygásé, ahogy a vonósok görgetnek egyre valamit, de ki tudja, miért, hová, meddig. Számomra ez a rész a nagy kaland, mert amikor életemben legelőször hallottam a Kilencedik szimfónia lassú tételét (a klasszikus, Furtwangler vezényelte felvételen), és a lemezjátszó elért ennek a résznek a rézfúvók általi lezárásához, teljes szívemmel azt kívántam, hogy bár ne ismétlődne meg ez a pillanat, ne mondja el Beethoven még egyszer ugyanazt, mert minek megismételni valamit csak azért, mert olyan jól lett kitalálva. Mikor újra elhangzott a lezárás, jól el is kenődtem, te sem vagy szent, Ludwig. De itt, Bernstein vezényletével világos, hogy a gomolygás olyan erőteljes, hogy az első lezárás után óhatatlanul újraindul, a pontos, végleges befejezéséhez még egyszer, még határozottabban kell lezárni, hogy újra iránya, célja legyen a zenének; és ez az irány és cél természetesen a tétel vége legyen.
Egyértelműen a lassú tétel a legszebben sikerült része Bernstein lemezének, de nem sokat esik a zárótétel. Elvben a befejező tételnek természetesen nem volna szabad esnie, a gyakorlatban azonban csak azért nem esik, mert más szervező szempontok kerülnek színre, az eddigi, tisztán zenei történetek helyett valóságos cselekménye lesz a tételnek, megjelennek a tételek témái, egy határozott gesztussal elutasíttatnak, míg végül be nem köszön a jól ismert dallam. Beethoven azonban rögtön visszakozik, a gesztuszene hamar visszavált abszolút zenévé, variációs formává, de akkor már ott a szöveg is, valami, amit mindenki megért, ha akar.
Nem kifejezetten jók Bernstein partnerei. Kurt Moll szép színű basszusa nehezen kapaszkodik föl a kívánt magasságokig. Bizonyos határok között ez nem lenne baj, nem rossz, ha az énekesnek erőlködnie kell az első megszólaláskor, mert határozottabban érezni, hogy itt valami kényszerűség dolgozik, nem az alkotó kénye teszi, hogy a tiszta zenéből szöveges zenévé kell változni, de Kurt Moll túl van azon az erőlködési szinten, ahol mindez még az előadás szempontjából pozitívumként értékelhető. A többi szólista nem sok vizet zavar, a szoprán Gwyneth Jones kissé kellemetlenül szirénázik, de a Kilencedik szimfónia soha nem az énekeseken múlik. Lemegy és szép. Az ember olyan furcsán csöndben marad utána egy ideig.
Ami Beethovent illeti, még három évig élt a bemutató után. Ami Bernsteint illeti, még tíz évig próbálkozott. A nagy amerikai operát nem írta meg, bár valamit összehozott, de a Quiet Place mostanra egyértelmű kudarcnak mondható. Sokat ezután már nem is kísérletezett. Visszament a pódiumra, ahol legalább órákra, estékre boldognak tudhatta magát.
Panorama: Ludwig van Beethoven III. Deutsche Grammophon, 2001.