Az alkalom tavaly március 22-e körül lett volna, akkor lett volna hetvenéves. Esetleg kilencvenhét januárja után, akkor halt meg. Civilizált országokban ilyen pillanatokban szoktak rendezni gyűjteményes tárlatot, életmű-kiállítást, kiadni monográfiát, szerkeszteni oeuvre-katalógust. Nevetségessé válnék, ha mindezt most tragikus hangon kérném számon. Éppen ezt: elmaradt Kondor-emléktárlat, elsinkófált Vigh Tamás-jubileum, elbliccelt Kokas-születésnap az idei első félév legszerényebb mérlege – vélem, senki sem gondolja, hogy protokolláris hiányérzeteimet adom elő. Civilizáltabb országokban az emlék- és életmű-kiállítások és járulékos teljesítményeik a számba- és birtokbavételt szolgálják, az életművek tömeges kisajátítását, és csak mellesleg és esetleg a tisztelgő ünneplést. Holott azok nem előzmények nélküliek, nem évtizedek elmulasztott tárlatait és meg nem írt monográfiáit pótolják.
A művészeti élet nem ad intézményes alkalmat életművek méltatására – legyen ez az apropója a Kiss Nagy Andrásról szóló méltatásnak. Vagy vegyünk példát az előnyösebb helyzetben lévő zenekritikusoktól és zenetörténészektől. Akik, ha élő előadáshoz nem kapcsolhatják mondandójukat, egy-egy lemezt megragadva bármikor értékelhetik a történeti művet, mondván, a történeti mű folyamatosan jelen van. Igazuk van. Kiss Nagy András Magvető és Kenyérvivő szobra a békéscsabai városháza díszudvarában folyamatosan jelen van. A városházi díszudvart májusra teleültették virággal, a különleges eperfákat felszerelték magyar és latin nyelvű névtáblákkal, a szobrok különleges környezetben élnek – legyen esetleg ez az apropója a Kiss Nagy Andrásról szóló vázlatnak.
A békéscsabai városháza tekintélyes és barátságos épület. A tizenkilencedik század hetvenes éveiben építették, a romantika és az eklektika nemcsak a küllemében keveredik, hanem abban is, hogy más – kevésbé neves – építész tervezte a terjedelmes házat, de híres mesterrel, Ybl Miklóssal készíttettek hozzá homlokzatot. Mindazonáltal impozáns és egységes székház, árkádos udvara barokk és klasszicista megyeházák hangulatát idézi fel azok komor fensége nélkül – nyájasabb és könnyelműbb az ívsora. A belső udvar gazdag kert: különleges szomorúeperfák, évelő és egynyári virágok, egyszóval tökéletesen zárt és tökéletesen oldott tér két Kiss Nagy-plasztika számára. Amelyek illeszkedő arányaik ellenére sem kertszobrok. A Magvető olyan lendülettel végzi technológiai szempontból elavult, atavisztikus gazdasági feladatát, a vállán keresztülvetett zsák úgy dagad és úgy repíti a bronztömeget, hogy akár szétverhetné, szétrombolhatná a frissen festett falakat, ha életnagyságnál kisebb léptéke és a négyszögű udvar zártsága békítőleg vissza nem fogná súlyát és szimbolikus erejét. Így csak a dinamikája érvényesül, kubista-konstruktív tanulságokon nevelkedett komolysága finom feszültségbe rendeződik a környezetével. Hozzá képest a Kenyérvivő nőalakja statikus lehetne a szemközti udvarsarokban, ha ugyancsak tagolt, függőlegesen épített figurája nem vinnekínálna monumentális, domború tömeget. A nőfigura lába két sima, botszerű támaszték, két vékony bronzpálca, amely folyamatos feszültséget kelt, mert furcsán tartja, bírja a bronztestet, holott a nőalaknak, ennek a szépen bonyolított testnek ugyancsak tartania kell hatalmasra kelt, dagadó bronzkenyerét. Gyöngédség és dinamizmus, bukolika és erő itt a gravitációs energiák feszültségéből tisztul ki, így válaszol egymásnak forma szerint a két szimbolikus jelentésében is egymást hívó, egymást feltételező termelői aktus.
Kiss Nagy életművének ritka köztéri pillanata. Mert a szobrászt már életében kisplasztikusnak ismerte a közvélemény, az elismerő, a teljesítményét nagyra értékelő közvélemény is, ez pedig az errefelé szokásos értékrendben olyan hátrány, amelyet befejezett életművek végképp képtelenek ledolgozni. Hiába Medgyessy, Ferenczy Béni életművének, Borsos legjobb korszakainak bizonyítéka, hiába a huszadik századi hazai plasztikatörténetnek az a tanulsága, hogy legnagyobb szobrászaink vaskos okok miatt a kamaraműfajokban teljesíthették ki a talentumukat. A kisplasztikához úgy hajol le még mindig közgondolkodásunk, mint a naiv művészetekhez: becsét tudja, simogatóan szereti, de szeret lehajolni hozzá. A kisbronzokban, kisólmokban mesteri életművet alkotó, a már addig sem mindennapi magyar éremművészetet a hatvanas-hetvenes években megújító, másokkal együtt rendkívüli nívóra emelő Kiss Nagy utóéletét azonban nem csak bizonyos intelligenciahiány sújtja. Ha csupán ennyi, a kamaraműfajok iránt érzéketlen mennyiségi szemlélet volna az oka a felemás elismerésnek életében és a hallgatásnak az utóéletében, csak róla kellene beszélnünk, másokról, a fent említett és nem említett életművekről nem.
Nem tudjuk, máig sem világos, hogy a rendkívüli szobrászi képességekkel megáldott Kiss Nagy miért zárkózott be igen hamar az egy méternél, méter ötvennél kisebb művek világába. A személyiségéről általában kevés az ismeretünk, zárkózott volt, életében nem kérdeztük eleget, és ő nem tárulkozott fel – nemcsak a róla szóló szakméltatás hiányos, interjúk és vallomások sem maradtak utána. Meglehet, ez, az alkati szerénység magyarázza önkéntes pálya-kijelölését, lehet, hogy indíttatása, neveltetése, s az sem kizárható, hogy működésének társadalmi és művészetpolitikai körülményei. Esetleg – igen valószínűen – ezek és mások együttvéve. Lapos okoskodás most már; tény, hogy az ötvenes évek legvégén indult szobrász a hatvanas évek közepéig vállalt (vagy kapott) klasszikus méretben és értelemben vett monumentális feladatokat, és ezek nemcsak a kor közplasztika-termésében látszottak figyelemre méltónak, hanem ma is megbecsülést érdemelnek. (Kubikos, Badacsonytomaj). Felfigyelni azonban szakma és méltatás alighanem egy tizenkilenc centiméteres ólomkompozíciójára kezdett, amely ugyancsak a Kubikosok címet kapta, s amelyen valóban megjelent a talicska mint attribútum és mint csoportfűző, összekapcsoló elem. De amely két férfifigurával és egy anya-gyermek elemmel úgy volt képes erőt és összetartozást, elhasználtságon győző erőt és fájdalmas űr közvetítette összetartozást plasztikai hitellel megjeleníteni, ahogyan a kor szapora család- és földmunkásszobrászatában kevesen.
A harminchárom éves szobrász remeke nyilvánvalóan nem született volna meg azok nélkül a tanulságok nélkül, amelyekkel Henry Moore szabadította fel a huszadik század plasztikáját, és a kubizmusnak, a konstruktivizmusnak a rendkívül szuverén, rendkívül alkotó módon történő kezelése mindvégig jellemezte az életművet. A lényeg a szuverenitás és az alkotó mód, amellyel Kiss Nagy formához, műfajhoz, témához és anyaghoz nyúlt. A kezdetektől erős egyéniségnek bizonyult: nem térítették el felcsapó művészeti divathullám és érvényesüléssel kecsegtető megbízói elvárások – mindkettő meglehetős gyakorisággal kísértett indulása és első kiteljesedése idején –, a csak maguknak alkotó világmegvetők makacsságával dolgozott közösségnek szánt, közösséget nagyon is feltételező munkáin. Nem tudni, milyen belső erők erősítették és irányították: mint említettem, nem kérdezték vagy nem árulta el. Annyi köztudott volt, hogy Pusztaföldváron, a Viharsarokban született, meg hogy nemcsak az ott készen kapható kubikostémákkal azonosult, hanem – lásd a békéscsabai szobrokat – bizonyos parasztiplebejus lényeggel is. De hogy e látható vagy sejthető elkötelezettségből miként emelte témáit és toposzait a magasabb érvényesség és esztétikum szféráiba, arra már éppúgy nem volt magyarázat, mint további konkrétum arra nézve, hogy ugyan mint élt, meddig élt, mit kapott egy életre a kétségkívül viharsarki Pusztaföldváron.
Művészeti tanulmányait ifjúkora kuszaságának megfelelően a bauhausosidealista Pap Gyula népi kollégiumában kezdte, némi budapesti főiskola után, a legötvenesebb ötvenes években a leningrádi akadémián folytatta, kilenc esztendő végén itthon Mikusnál és Pátzaynál diplomázott – mindez együtt és különkülön sem magyarázza meg sem a kubizálást, sem azt, hogy hamarosan föllazítja, majd fölszabdalja a klasszikus érem formáját. Hírlett, hogy a Repin-akadémia helyett az Ermitázs volt behozhatatlan mesteriskolája, s ez felettébb valószínű. De sem a hatvanas évek érmeinek szabadon szárnyaló kalligrafikus-plasztikai tökélyét, sem a hetvenes évek mind sommásabb, mind tektonikusabb mikrodomborműveinek zengő nagyvonalúságát, sem a később felbontott, összezárt és kinyitható plaketteknek a fegyelmezett szabadosságát nem leshette el a numizmatikai gyűjteményekből. A különös, finom, modern mitologikumot sem tanulhatta a klasszikumtól. Fiatal mesterként már a hetvenes években érzékeny mediterrán párát bocsátott nagy drámai erőtől feszülő figuráira, majd nonfigurációira. A párka-, Niké- és Spartacus-motívumok, valamint a kubizáló-konstruáló formák összeötvözése eleve különleges hangulati eredménnyel kecsegtetett volna, a zaklatott és mégis oly erős-súlyos, kicsiny méretű, de mégis kikezdhetetlenül monumentális Kiss Nagy-szobrok azonban küzdelemnek és megsebesült győzelemnek, költészetnek és földrealitásnak olyan emlékműveivé váltak, mint meg nem szűnt tematikus “kubikos” és “parasztszobrai”.
Nem kell Kiss Nagy András Kondor Béla-emlékérmét előkapni és szimbólumként felmutatni ahhoz, hogy tudomásul vegyük: volt ezerkilencszázhatvan után egy olyan magyar képzőművészet, amely komolyan vette, magára vette a társadalmi felelősség terhét. Akkor is, annak ellenére, hogy ez hivatali elvárás, deklarált művészetpolitikai, sőt megkövetelt politikai koncepció volt. Annak ellenére is, hogy generációjukból sokan – a többség – ezt külsőségekben szállította, mert nem akarta, még inkább nem tudta művészileg hitelessé tenni. Meglehet, az egyetemes képzőművészetben (értsd: a nyugati féltekén) ez akkor éppen nem volt időszerű, az egyetemes szocialistának mondottban pedig erőltetett volt, régen elavult és hazug. Ezek mit sem vonnak le a művészettörténeti tény értékéből – legfeljebb a mesterek életét keserítették és munkáját nehezítették. Művészettörténeti tény, hogy voltak festők, szobrászok és grafikusok, akiknek sokat jelentett – mindent akkor – az, hogy közösség, emberség, igazság, küzdelem. S az különböztette meg őket másoktól, akiknek ez esetleg szintén sokat jelentett, hogy ők ezt a műveikkel tudták hitelesíteni. Ezután már mindegy, hogy ennek a – ma sincsen rá korszerűbb szó – elkötelezettségnek hajdani szűkkeblű neveltetés, eltorzult ideológia, hamis társadalmi tudat volt-e eredetileg az indítéka; az életművek eltávolodtak az indítóokoktól, és elemelkedtek a kétes kortársi környezettől. Úgy emelkedtek a remekművek magasába, hogy eszméiket és eszményeiket nem a tematika, nem a lépten-nyomon deklarált szándék hordozta, hanem a művek lényege. Az akkor negatív tematikai minősítést kapott műveké: mitologikus, magánmitológiát formáló, indirekt tárgyú alkotásoké.
Az, hogy később – a nyugati művészetben hatvannyolc következtében már egyidejűleg, a hazai egy részében pedig igen hamar – bekövetkezett egy újabb fordulat, amely a közvetlenebb, brutálisabb társadalmi és formai megnyilvánulásokat vélte célravezetőnek, Kondor, Kokas, Vigh, Kiss Nagy és a hozzájuk mérhetők teljesítményén (nagyon magas mérce!) mit sem változtat. S az sem, hogy napjaink trendjei idegenkedve nézik ezt a művészettörténeti jelenséget. Nem kötelező azonosulni ezzel az azonosulással, ma talán nem is lehet. Csak az értékeit – ott, ahol hatalmas értékei vannak – kötelező tudomásul venni.
Hogy módszert ajánljak: a két háború közötti polgári műkritika mindig jelezte fenntartásait Derkovits társadalmi meggyőződésével szemben, de egy “ennek ellenére” fordulat után mindig felismerte művészi géniuszát.
Kiss Nagy András: Kenyérvivő, bronz, 1981; Magvető, bronz, 1981; Békéscsaba, városháza.