A sorozatok per definitionem arra születtek, hogy az életet utánozzák. Mimikrijük olyan kifinomult, hogy már-már maguk is elhiszik: ők maguk az élet. Nem is beszélve a nézők millióiról, akik teljes terjedelmükkel belehelyezkednek ebbe a másvilágba, és örökre ott ragadnak. Sorozatot kényszeresen nézni: nem venni tudomást saját képességeinkről. Sorozatot iparszerűen készíteni: nem venni tudomást semmiről.
Az Első generáció elnevezésű műsorfolyam az RTL Klubon műfajt akar teremteni. Nem mintha nem lenne tisztában azzal, hogy se az első, se a legjobb nem lehet a hazai gyártású produkciók közül: a puha diktatúra korlátos izgalmi szériái óta egyre-másra születnek az ehhez hasonló termékek. De ő az első generáció, amelyik az úgynevezett sikeres emberek “életének” bemutatására született. Ő az első generáció, amelyik a fiatalokhoz, csak és kizárólag a fiatalokhoz szól. Ő az első generáció, amelyik akciósorozatnak nevezi magát.
Mind a három szemfényvesztés. Kétségtelenül történt némi előrelépés a Frici, a vállalkozó szellem programcímű közszolgálati fércmunka óta, amely jó néhány évvel ezelőtt festette rózsaszínűre a képernyőt, és mosta tisztára az aktuális pártprogramot. Ez a sorozat nem a politikától kéri kölcsön első számú hőseit, a szereplők virtuális életrajza és a forgatókönyv sem pályázati munkák kivonataként jött létre. Kreatív embereket állít színpadra: kreatívokat, akik misztikus médiakampányokat szerveznek, s egy-egy borgőzös ötletükből másfél milliós nézettség szabadul fel, kreatívokat, akik ha választott szerelmük arcon zuttyintja őket egy pohár itókával, szaladnak az illegális állatkereskedésbe, hogy egzotikus madarat szervírozzanak kedvesüknek, kreatívokat, akik ha megszorulnak anyagilag, hackerkedésből teremtik elő a megélhetéshez szükséges milliókat, kreatívokat, akik a feszített munkatempó stresszét acidpartikon maratják halálra. Sikerük abban áll, hogy az öntudatlanságig ösztönlények. Ruháik megszégyenítik a köznapi funkcionalizmust, a koldusmaffia elbátortalanítására és a libidó felkeltésére szolgálnak. Világuk mégis hierarchikus: a főnöknő kedvessége csak odáig terjed, hogy a sarki parfüméria krémes-poros árukészletét a beosztott arcára kenje, de megszégyeníti az illetőt, amint sikerül belőle vetélytársnőt faragnia. A sikeresség mértéke is összefüggésben van a nemekkel az egyetlen alkalmazott mércén, a vagyonosságon keresztül: a legmenőbb nők kénytelenek beérni hat-hétmilliós Honda szabadidő-autókkal, az igazi férfiak viszont tíz-húszmilliós Porschékkel furikáznak.
A sorozat semmi közösséget nem vállal a gyerekek, középkorúak és öregek világával. A megjelenített figurák valahol pályájuk elején járnak, de már kellőképpen megszedték magukat ahhoz, hogy magukon kívül mindent és mindenkit megvessenek. Kamarás Iván, alias Evil (hogy senkinek egy pillanatnyi kétsége se legyen, ki kerül pokolra) mesterségesen eltorzított, életunt hangon adja elő, miért hagyta ott az egyetemet, és lett éjszakai diszkókirály; ez a nihil éppen alkalmas rá, hogy ágyba csalja vele alkalmi, egytelefonos partnerét. A szereplők a húszas éveik közepén megrekedtek, az egyetlen idősebb figurának, aki a sorozatban megjelenik, sem sikerült még felnőnie, csupán több ráncot visel. A műsor ugyanakkor egy percig sem tudja elhitetni velem, hogy létezik ilyen kétdimenziós mikrovilág: olyan kapcsolatok rendszere, amelyben egyedül a zsigerek dominálnak. Ezek a fiatalok valóságosnak tűnő organizmusokat karikírozó jelenségek, éppenséggel létezhetnének, léteznek is, de nem itt és nem így. Lelki, szellemi deficitjükkel meg véletlenül sem számítanak az élet urainak.
Feltűnőbb ez a jelenség, ha összevetjük egy másik, hasonló motívumokat felvonultató mozgófilmmel, az idei filmszemle díjazott alkotásával, Incze Ágnes I love Budapest című munkájával. Ebben szintén megjelennek a neoncső-Budapest koronázatlan fejedelmei, de csupán oly mértékben győztesek, amennyire áldozatok: halandóságuk, esetlenségük, ambivalens érzelmeik a napvilágnál előtűnnek. Egyszóval életszerű alakoknak látszanak, nem digitális rajzfilmfiguráknak.
Ugyancsak kétséges, mennyiben nyújt ez a sorozat többet az izgalmak kedvelőinek. A tízrészesre tervezett első sorozat negyedik darabjában például a műsor dramaturgiai csúcspontja az a jelenet volt, amelyben Kamarás Iván egy csokor virágot lopott a Farkasréti temetőből. A feszültségfokozó háttérzene, a fekete Porsche agresszívan metsző fényszórói, az operatőr közvetlen kapcsolatteremtése Debil mindenre elszánt, kigyúrt arcával mind azt sejtették, hogy itt bizony kemény akció szemtanúi lettünk. Ehhez képest az ágyhoz láncolt számítógépes bérrabszolga kegyetlen küzdelme saját gyomornedvei és az őt őrző-védő, pisztollyal hadonászó keményfiú ellenében alig-alig emelték az adrenalinszintet.
Negatív rekordkísérlet született az élettelen párbeszédalkotás területén is. A műsort időben közvetlenül megelőző, 1075–1076. epizódjánál járó, azaz látszólag igen megfáradt Barátok közt nevű szimulációs játék valóságos műremeknek hatott kidolgozott dialógusaival. Az Első generáció olyannyira rábízta magát a képekre, hogy a mondatfűzésnek töltelékszerepet szánt csak. Primer indulatvilága miatt, megkockáztatom, némafilmként nemcsak érthetőbb, de élvezhetőbb is lett volna. Statisztikailag a leggyakrabban előforduló kifejezésnek egyébként, nem véletlenül, a “buli” bizonyult, dobogós helyezést értek még el a “király” és a “de állat” indulatszavak is. Keresetlenségükkel azt kívánták szemléltetni, egyszerű kandikamerás produkcióról van szó, ez vagy az a jelenet éppenséggel elleshető lenne az életből, csak itt még jobban mutat.
A sorozat azon szériák közé tartozik, amelyekben az első részben elkezdett mondatot igyekeznek elnyújtani a legvégéig. Nincsenek lezárt epizódok, a bevett akciósorozatokkal ellentétben nem egy szokatlan rejtélyt igyekeznek körültapogatni Uzival és izommal, a történet úgy folytatódik, hogy voltaképpen el sem kezdődik. Az angolszász beceneveket viselő sikeremberek és az utónévkönyv lábjegyzetében előforduló fodrászfiúk fémjelezte események között elsikkad a grandiózus számítógépes csalássorozat, amelynek fordulatai esetleg ébren tarthatnák az érdeklődést.
Az Első generáció budapesti és magyar film. Én nem tudom, így van-e, ennek csak a programújságban van lenyomata. Budapestisége abban csúcsosodik, hogy Debil a Gül Baba türbéjéhez invitálja meg éjszakai partnerét, akinek türelme lopott rózsát terem. A díszvilágítással kiemelt korlátról a nagy magyar éjszakába alátekintve Debil unottan megjegyzi, bulit akart itt rendezni egykoron, de kegyeletsértésre való tekintettel ezt a hatóságok nem engedélyezték. Végül is temetőben vagyunk, vagy nem? Máskülönben ez a Budapest a világ másik felén is lehetne. A fém-bőr-üveg irodák egyhangú beltere és a lokálok pupillaszaggató lüktetése könnyen konvertálhatóvá teszi az itt készült produkciót.
A színészek válogatása felettébb érdekes. Kamarást igyekeztek megtartani A miniszter félrelép bunkó izomagyú szerepében, némi nagystílű mizantrópiával megspékelve. Ernyey Bélát a közszolgálati csatorna éjszakai erotomán magazinjából húzták elő és vasalták élére, megpróbálván felidézni nem is hajdani képességeit, de esetlegesen a valódira emlékeztető személyiségjegyeit. Gyetvai Évát, a szívtelen főnöknőt pedig éppenséggel egy rivális csatorna feltörekvő üdvöskéi közül darálták be. Ő volt az, aki – mint egy évvel ezelőtt írtam – a TV3 autósmagazin műsorvezetőjeként szürke egérkéből vörösben pompázó bombázóvá serdült, ebbéli tulajdonságát az Első generáció is igyekszik kidomborítani. Ők és a többi kevésbé neves, kevésbé színész szereplők az alkotókkal karöltve a magyar televíziózás egyik leghiteltelenebb sorozatával ajándékoztak meg bennünket.
Nem könnyű persze sorozatnak lenni. Naponta, hetente kell életben tartani egyetlen apró ötletet: azt, hogy közünk van egymáshoz. Hogy a sorozatok nekem, rólam szólnak. Hogy a sorozatszentek és -gyilkosok akár nélkülem is valósággá válhatnának. Hogy egyetlen, közös nyelvet beszélünk: nem akarok egyedül maradni képtelen életemmel, ki nem mondott szavaimmal, át nem élt érzelmeimmel. Mert akkor, bizony, jaj nekem.
Első generáció. RTL-Klub, 2001. május 2. 20.25. Főszereplők Kamarás Iván, Gyetvai Éva, Ernyey Béla, rendező Szabó Szilárd, producer Szani János.