Móni levelet ír Anikónak. “Anikó! Üljél föl azonnal az első buszra és gyere! Ezt a legtutibb barátnőd mondja neked. Tudod, az milyen, amikor megy neked a lapod? Mikor király vagy? Tudod, mi az, hogy I ¤ Budapest? Puszil téged a te legjobb barátnőd: Móni baba.”
Anikó fölül az első buszra és megy. Faluról fel a barátnőjéhez, Budapestre. Egy rémes gyárba is, de csak átmenetileg. Addig is, amíg. Amíg össze nem jön valami: plazában pénzes pasi. Mint neki a Krisztián. Móni dirigál, Anikó igyekszik, de hiába. Jön egy Miki a gang felől, az ablakon át (biztonsági őr a gyárban, egyszer se ütötték meg, vagyis csak egyszer, akkor se fejre), túrós tésztát eszik lábosból, de balfasz a Miki, rá is fázik végül a Krisztiánnak valami pénzbehajtós bulijára, majdnem agyonlövik. Csak addigra már a Móni baba hajde nagymenő Krisztiánjáról is kiderül, hogy semmi sem úgy van; hogy az éjszaka császárának családja és gyereke van valami hátsó udvari lakásban, és dehogy oszt lapot a Móninak; hogy csicskása csak az igazi nagymenőknek, és előbb-utóbb szétverik a fejét, ha addig sittre nem kerül. Mitévő legyen mármost Anikó? Autóba ülteti a vérző Mikit, és elrepülnek.
A legutóbbi Játékfilmszemlén három díjjal is jutalmazott I ¤ Budapestről tudható, hogy a rendezője, Incze Ágnes csak játékfilm-rendezőként elsőfilmes, mert amúgy évtizedes előzmények kötik már a filmszakmához. Tucatnyi dokumentumfilmje révén pedig ahhoz a világhoz is, amely most, az I ¤ Budapest “érzelmes és ironikus” játékának szolgál hátteréül.
Azt olvasni egy programmagazinban, hogy miután a Mónit alakító színésznő (Kovács Martina) belebújt a Móni bőrébe – patacipő, gagyi smink, top a kínai piacról –, a fodrásztól hazamenet megállt az Anikó alteregójával (Hámori Gabriella) minden kirakat előtt, és szörnyülködtek magukon. “Olyan férfiak szóltak be, akik azelőtt észre se vettek. Amilyen kemény szövegeket kaptunk, nagyon harsányan elárulták számomra, mit érezhet igazán az a lány” – emlékezik vissza a színésznő az átváltozásra. Kamera tehát még sehol, de fikció és háttér sajátos összjátéka máris elkezdődött. A színésznő alakít, a pasik nézik, és közönségként reagálnak. Másrészt ők is alakítanak, magukat adják persze, és ettől meg a színésznő éli át, hogy “mit érezhet igazán” az a képzeletbeli lány, akit nemsokára neki kell eljátszania…
A vidékről Pestre feljövő lányokat meg a nagyszájú nehézfiúkat Incze Ágnes “egy az egyben” is lefilmezte már, és ez bizonyára mindenképp jót tesz az I ¤ Budapest szociografikus hitelének. De nem volna jó film az I ¤ Budapest, ha ne volna valahogy ennek a forgatáson kívüli utcai jelenetnek is köze az egészhez, a játékhoz és a háttérhez, oda és vissza.
A neorealizmus, majd a szegről-végről vele rokon, későbbi szocio-divatok életes dokumentum-játékfilmjeiben a szereplők jobbára saját magukat játszották; de azért csak játszottak, persze. És persze nem igazán jól, hiszen nem voltak profik. A műfaj legjobb darabjaiban a filmen kívüli hamis fikciók felett is győzött az általuk “közvetlenül” képviselt élet, és hitelesítette a játékot. A kevésbé sikerültekben a játék ügyetlensége magát az “életet” is hiteltelenítette. Nálunk a nyolcvanas években Grunwalsky- és Szomjas-filmek, majd a fiatalabb pályatársak olyan művei, amilyen például az Incze Ágnes-filmelőzményekből kihagyhatatlan Salamon András Zsötemje volt, fordítottak élet és fikció egymásra utalásának irányán. A fordulat lényege az a nyilvánvaló megfontolás volt, hogy a tulajdonképpeni dokumentumfilmben sem “magát az életet” nézzük – hiszen ami a kamerába kerül, az is más már: fény, kép, így meg így, ez meg ez szerint vágandó nyersanyag, muszter –, hanem valamit, amiről a rendező úgy hiszi (állítja, szeretné), hogy a látványt meghatározza.
Incze Ágnes az I ¤ Budapest egyik dokumentumfilm-előzményét olyan gyárban forgatta, amilyen ma már alig van. Dübörgés, vasak, pörölycsapások, tűz, korom, borzadály. De nem azért, hogy csaljon, hanem azért, mert így tudott valamit húsz perc alatt szemléltetni. Vagyis már azzal “rendezett”, hogy oda rakta le a kamerát, ahová lerakta.
A nagyjátékfilmben ez a gyár maga is játszik. “A” gyár szerepét (úgy-ahogy, nem tökéletes, de azért elfogadható meggyőző erővel), azét a világét játssza, amely helyett a lányoknak a lehető leghamarabb egy másikat kell találniuk. A szép fiatal pesti színésznők nem gyári munkások. Ők maguk nem szorulnak műszempilla- és egyéb technikákra, de eljátsszák, mert ez most a dolguk. Ha pedig sikerül elhitetniük, hogy tényleg ilyen lány az Anikó, tényleg ilyen a Móni baba, akkor másra is esély nyílik. Mindenekelőtt arra, hogy a közönség (jó volna hinni, hogy a multiplex-vetítéseken a beszólós pasik is a nézőtéren ülhetnek) ne csak azt kapja, hogy “ez ilyen”, hanem valami többet. Olyasvalamit, amilyen, mondjuk, a Liliom. Annak éppen két pesti előadása is fut párhuzamosan. Egyik maibb, mint a másik, és történetesen épp az I ¤ Budapest négy főszereplője segít bennük Liliomként, Julikaként, Marikaként és Ficsúrként szemléltetni, hogy a Molnár-darab sem csak a századelő Budapestjének külvárosi szubkultúráját stilizálja legendává. Érdekes persze, hogy ez a történet patacipős lányokkal és őrző-védős fiúkkal is megeshet; vagy hogy most épp velük eshet meg igazán. Az erős nem győz, csak tör-zúz, a gyenge elbukik, de szeretetre méltó. Könnyes szemmel falja a szakajtónyi parasztkolbászt, amivel a mama jobb híján traktálja. Gázt ad a vérző Miki mellett a tragacsban, pedig vezetni sosem próbált még, és elszáll Budapestről, és száll-száll Yonderboi-zenére valami szépen, mesebelien aranyló sárga fölött.
Az I ¤ Budapest látnivalóan olcsó film. Az olcsósága hátrányokkal és előnyökkel is jár. Hátrány talán, hogy kevés a helyszín. A falut, ahol a lányoknak nem volt maradásuk, egyetlen, “FALATOZÓ” feliratú bódé jeleníti meg a pusztaság közepén. A mágikus és nagyon nagyszabású Budapestet mindössze néhány plaza- meg bárbelső, egy lepu hátsóutca-sarok, egy belső udvar. Előny viszont, hogy így nincs, ami elterelje a figyelmet a lényegről: hogy az a Budapest, amelyikről a lányok csacsognak, valójában nincs, nem létezik.
És az a kirepülés a végén? Nem túl olcsó megoldás-e az is? Hogy kialakul, ugye, egy jól dokumentált helyzet, aminek aztán nem mutatkozik megoldása, és akkor így…? Tény, hogy ez az elrugaszkodás eléggé váratlan a korábbi, legfeljebb ha költői árnyalatokban lebegős korábbi jelenetekhez képest, de végül is nincs baj vele, sőt. Liliomot is viszontlátjuk az égben. A kirepülős vég pedig vonzó filmtoposz. Igaz, hogy a hősök csak néha repülnek el, az operatőr viszont annál gyakrabban. Csak az elmúlt néhány év magyar filmjei közül vagy féltucatnyinak a végén emelkedik búcsúzóul az egekig a nézőpont. De így van ez rendjén.
Kell a rálátás, ilyen a film.
Lebegés pophulladékból összevarázsolt Yonderboi-zenére valami gyönyörű sárga fölött, ami olyan, mint egy ágytakaró, de az is lehet, hogy szántóföld.
I love Budapest. 85 perces magyar játékfilm, 2000. Rendezte, írta és vágta Incze Ágnes. Operatőr Pohárnok Gergely. Szereplők Hámori Gabriella, Kovács Martina, Csányi Sándor, Lengyel Tamás. Gyártó: Filmplus/Duna TV.