Elszürkült falak, nyálkás, zöld fény árad valami ventilátorszerű szellőztetőből a szín közepén meredő vaságyra és az emberre, aki talán minap besorozott szovjet kiskatona. Legalábbis erről tanúskodik szlávosnak tetsző arca, beretvált feje s azon a kalmük sityak vagy üzbég tübatejka. Öltözéke emellett csak egy vászoning, amilyent a kincstári gondozottak viselnek kórházakban, elmegyógyintézetekben. No te szegény Szergej – vagy Muhtár –, elég hamar túlcsordult neked a csajka! – gondolnánk, ha a legényke nem kezdene Udvaros Dorottya jól ismert hangján (a Törőcsik Maritól kölcsönzött maliciózus nyújtásokkal) arról csivitelni, hogy ő bizony egy nyolc dózisból álló kemoterápiás kezelés eleddig egyetlen túlélője, akiről már kezdetekkor azt feltételezték az orvosok, hogy képtelen lesz a gyógymódot magát kibírni, de kibírta, gyógyulás azonban nincs, daganata terjed tovább, mindössze kétórányi élete maradt. Hogy az se teljen hiába, visszagondol a küzdelemre. És kezdetét veszi a retrospektív játék.
A néző zavarban van. A helyszín nem KGB-s elmeosztály, hanem USA-beli közkórház; Szergej nem Szergej, hanem Vivian Bearing egyetemi irodalomtanár – tévedtünk, s ez azért lehetséges, mert sem a KGB-elmeosztályokat nem ismerjük belülről, sem az USA-közkórházakat. Viszont nagybeteget már láttunk. Két órával a vég előtt egyik sem ilyen fickós. Hacsak a halált kiváltó mérgezés eufóriát nem okoz. Állítólag a tébécéseken is kitör halál előtt valami nagy életakaró gerjedelem. De hát nem vagyunk orvosok, ne diagnosztizáljunk, érjük be annyival, hogy a szerző azt a fikciót eszelte ki, hogy a színjáték a főhős agóniája alatt bekövetkezett visszaemlékezés. Az ötlet régi és kétséges hasznú. Már Mózes öt könyvét is Mózesnek tulajdonították, csak azt nem lehet érteni, mint tudta enhalálát elbeszélni. Viviannak is lesz gondja hitelesen haldokolni, logikusan emlékezni, és az exitus pillanatában befejezni a színművet. De hát ugye, ez színház. Miért ne lehetne akár két Vivian benne: egy elszenvedő és egy elbeszélő. Egy testi (anyagi) meg egy szellemi (spirituális)? Köztük nézetkülönbség, per, hierarchia, a szerző nézeteit kizengető az egyik (confident) és provokáló (intrikus) a másik?
Margaret Edsonnak, a szerzőnek azonban mindez nem állt szándékában. Inkább elfelejti a maga által felállított fikciót, hősnője egyszer csak felhagy a narrációval, s a kórházi személyzet eltakarítja anélkül, hogy köze lenne elbeszélőnk tudatához. De akkor ki mesélte el az esetet?
Az internet tanúsága szerint Edson Margaret született 1961-ben, Pulitzerdíjas, WIT című darabját nagy sikerrel játsszák USA-szerte. Szóval ő írta. A darab maga azonban többről árulkodik: a színművet egy irodalmár széplélek írta, akinek legfeljebb annyi élménye volt a szenvedésről, hogy egy rákszűrés alkalmával várnia kellett egy hetet a gyorsteszt és a tenyésztés szövettani bizonyossága között. Aggódott. Nagyon aggódott. Eszelősen aggódott. Elhatározta, hogy nincs az a kezelés, amit ki ne bírna. Mert ő erős. Nagyon akar. De hogy nyolc kemoterápiás kezelésről még megfigyelőként sem szerzett tapasztalatokat, az bizonyos. Akkor ugyanis szembesülnie kellett volna a kínlódás fázisaival; azzal, hogy miért akar élni valaki; akar-e úgy élni a betegség legyőzése után is, ahogy előtte; miért érdemes élni egyáltalán? Jelentett-e imádott szakterülete mélyebb megértésében bármit is az emberfeletti emberpróba? Változott-e kapcsolata a külvilággal? Önmagával?
Vivian Bearing John Donne-szakértő azonban sem irodalomtörténeti stúdiumait, sem a maga életét nem revideálja. Egyszerűen csak meg van sértve, hogy hiába akar élni, attól még elpatkol. Ergo: becsapták az orvosok, mert azt ígérték, hogy ha teljesíti a lehetetlennek tűnő kezelést, akkor életben marad, s amikor ő teljesített, és mégis meghal, elmulasztják, hogy véle együtt haljanak. Vivianunk úgy érzi, hogy kibabráltak vele. Fel sem dereng benne, hogy az orvosok nem svihákok. Fel sem dereng benne, hogy az ember halandó, s ezen a mégakkora gyógyászati ismeretek sem változtathatnak. Végül is nem teszi föl a kérdést: miért akar élni? Hősnőnk szükségszerűen nem juthat el jelentősebb gondolatokhoz, mint a szerző eljutott. A szerző pedig épp addig jutott el, mint a létezés kérdéseiről felületesen gondolkodók szoktak: pánikba esve csápol, méltánytalanságot kiáltva másokban keresi a hibát, s nem veszi észre, hogy az elkerülhetetlen végzetet is ki lehet játszani. A halál kijátszható tartalmas élettel.
Csakhogy Vivian Bearing alias Margaret Edson képzelni sem tud értelmesebbet annál, mint amit elért: ő tudja a legtöbb adatot John Donne Shakespearekortárs ezoterikus szonettjeiről. Okunk van azonban feltételezni – a sebtiben átolvasott szakirodalom s a Donne-írások alapján inkább, mint Edsont követve –, hogy vajmi keveset tudott magáévá élni könyvtárakban búvárkodva hősnőnk a hányatott életű és szenvedélyektől zaklatott Donne létélményéből. Ráadásul élete nagy kalandjából, a kezelés okozta szenvedésből sem profitált: minőségét nézve nem lett különb emberré. Nem érdemelte meg a szenvedés tudását.
Amit Margaret Edson kimond, az avult közhely: az éltanulók is halandóak. Ez persze az Óvilágban sincs másként. Csak épp az életre nézve ismerünk másféle alternatívákat.
És itt értünk el ahhoz a ponthoz, ahol nagyon sekélyesnek gondolom ennek a Pulitzer-díjas darabnak a világát. Ez a darab azzal akar drámai hatást kelteni, hogy kimondja: az ember meghal. De ez nem drámai fogás. Minden eleven sorsa. Drámailag értékelhető effektussá akkor válik, ha valami közérdekű jót akadályoz meg. Miféle közjót szolgált Vivian Bearing ténykedése, amit fájlalnunk kellene? Azon túl, hogy minden halálesetet udvariasan fájlalnunk illik – semmit. Még a fizetett ápolónőnek is több empátiája volt iránta, mint benne a világ vagy az életcélját jelentő Donne-életmű iránt. Hát akkor?
A Játékszín dicséretes buzgalommal talált rá erre az amerikai komolykodó kommerszra (is), és az éppen érdeklődést keltő sajtóbotrányhősnőre utaló címet akasztott elibe (a WIT-ről ugyanis csak találgatni lehet, hogy kórházi rövidítés-e, kezelésfajtára utaló jelzés, vagy játék a “szellemes” szóval és a Very Important Person-rövidítéssel), a főszereppel meg kitüntette a szerepéhes Udvaros Dorottyát.
Nyilván a rendező, Makk Károly (aki ezúttal fordító is Dömötör Hanna mellett) hitette el a résztvevőkkel, hogy ez egy valódi dráma. Udvaros állítólag már állandó társulata felvillanyozása végett korábban kopaszra nyíratta a fejét, de most aztán kopasz is, kicsi horgolt kapedlikkel a fején médiumokszerte nyilatkozza, hogy mindezt a nagyobb művészi hitel kedvéért teszi. Úgy gondolom, van annyira jó színésznő, hogy efféle segédeszközöket ne kelljen használnia, ha beszéltetni akar magáról, de a píár az píár, és én még ott tartok, ahol Bölcs Salamon: a szerelemben nem használ más, mint a szerelem. Színházban a színház. Mindenesetre elgondolkoztató, hogy az ország egyik legjelentősebb színésznője évek óta nem leli helyét egyik társulatban sem. Végül a múló évek fogják be/kiszorítani valamilyen szerepkörbe?
Makk Károly ezúttal is ízléses színházi rendezőnek bizonyult: bevált megoldásoknál maradt, naturalista megoldásoknál, csak a fény felé induló, immáron halott hősnő ruhátlan látványával jelezte, hogy valamiféle transzcendencia iránti remény rezegteti meg szemléletét. A kép tagadhatatlanul esztétikus vízió.
Sajnos azonban ez sem feledteti, hogy drámája csak emberi minőségekkel bajlódó lényeknek – nem a szépeknek és nem az okosoknak – van. Susie ápolónő iránt ezért marad bennünk gyöngéd hajlandóság. Vasvári Emese úgy tud a háttérben mozogni, kicsi gesztusokkal a szenvedő iránt megnyilvánulni, hogy megérezhetjük: az emberi gyötrelem látványa nem rutinválaszokat fakaszt belőle, hanem sorsközösséget. Ha lett volna a szerzőben kellő horizont, úgy feléje nyílhatott volna meg. Vivianunk azonban nem nyújt felé kezet, Susie gyöngédsége a levegőben marad a játék folyamán, ahogy minden más is, ami tágabb horizontot sejtetne.
Lehangoló arra gondolni, hogy az európai gyötrelmek közösségteremtő felismerése helyébe ilyen olcsó plasztikválaszok teremnek.
Játékszín. Margaret Edson: Fekete angyal (WIT). Fordította Makk Károly és Dömötör Hanna; rendezte Makk Károly; jelmez Dőry Virág; díszlet Menczel Róbert; asszisztens Czipó Gabriella, Kocsis László; zene Herczeg László; orvos szakértő dr. Andics László. Vivian Bearing – Udvaros Dorottya; Harvey Kelekian – Szilágyi Tibor; Jason Posner – Seress Zoltán; Susie Monahan – Vasvári Emese; Ashford – Némethy Ferenc.