A könyv címe (Marslakók érkezése) egy anekdotára utal. Enrico Fermi szeretett bonyolult tudományos kérdéseket feltenni barátainak/tanítványainak. Egy alkalommal, miután ismertette a világegyetem végtelenségét meg az élet valószínűségi eloszlását, kibökte a kérdést: szóval minden jel arra mutat, hogy vannak marslakók – de akkor hol vannak? Mire Szilárd Leó így válaszolt: “Itt vannak közöttünk, de magyaroknak mondják magukat.” Velük, sorsukkal, speciális tudásstruktúrájukkal, a magyar diaszpóra óriásaival – nemcsak Nobel-díjasokkal, tudósokkal, hanem más jelesekkel is (Bay Zoltán, Szent-Györgyi Albert, Lovász László, Koestler Artur, Solti György, Soros György stb.) – bíbelődik a könyv.
De nem akárhogy: Marx György az okokat kutatja. Miért volt a világ sorsát megváltoztató annyi találmányban benne magyar tudósok (gondolkodók, zsenik) agya és keze? Miért épp ők találták ki? Voltaképp ez a gondolat mozgatja az izgalmas történetfüzért. A sokféle válaszkísérlet közül nekem ez tetszik: “Magyarországon ideológiai, politikai, katonai konfliktusok túlélése szokatlan, szinte gátlástalan kreativitást igényelt, amit nem mindig szerettek egyes magabiztos nagyfőnökök…” Amiből következik az is, hogy miért is mentek el, vagy miért ott (Svédországban, Amerikában stb.) találták fel, fejezték be művüket.
Ha belegondolsz, mennyország és pokol van e mondat mögött, és cseppet sem országimázs-javítás. Pedig első ránézésre, pláne ha Marx György fantasztikus kutatómunkájával szembesülsz, meg a névsorral, ami elképesztően gazdag (olyan nevekkel is, melyekről – megvallom – nem is hallottam – sic!), arra gondolnál, hogy most dicsekszünk, miszerint a spanyolviaszon kívül mindent mi, magyarok… Pedig ez az izgalmas könyv nem erről szól: sorsok fonálkeresztjéről, a Nobel-díjak kínjáról (is), a világhír másik, nem látható oldaláról. Vegyük pl. Szilárd Leót. Némi túlzással azt is mondhatnám, hogy atombomba/atommáglya körül mindent kitalált, legalábbis ötletszinten mindenre gondolt, amiből később valóság lett. Ám ő maga mégsem ezt tartotta életművének, hanem amit szervezett (béke, atomcsend), s amiért talán ma már alig emlékszenek rá: irodalmi produkciójára. Spiritus rectora volt a Manhattan Project születésének, majd később első volt, aki rájött a tudomány bűnbeesésére. Emberi nagyságért nem adnak Nobel-díjat. (Minden más kitüntetést megkapott, végül idehaza is.)
Valószínűleg az mentette meg, hogy csak gondolatainak élt. Egy FBI-ügynök – a háború alatt megfigyelték – így írta le: “Szórakozott, excentrikus egyéniség, kimegy a kapun, majd megfordul, és újra visszajön. Kabát és kalap nélkül lép ki az utcára. Gyakran néz előre és hátra, jobbra és balra az utcán, mintha figyelne valakit, vagy mintha nem volna biztos benne, hová is akar menni.” És persze néha a teniszpálya mellett leül Wignerrel, és valami idegen nyelven beszélget. Ennyi látszott belőle.
Ha már itt tartunk, feltűnt nekem, hogy ők egypáran, kelet-európaiak, üldözöttek, jóval korábban látták, mi lesz, a maghasadás felfedezésekor első gondolatuk ezért lett az atombomba, meg hogy erre a németek is rájöhetnek. És ők kezdték el rábeszélni az amerikai kormányt, Einsteinen keresztül az Elnököt, hogy csináljanak már valamit. A katonákat nem érdekelte ez a fantazmagória. Marx György idézi azt a tisztet, aki a “halálsugár” lehetetlenségével érvelt, a többiek egyszerűen holdkórosoknak tartották a fiúkat. De ők nem hagyták abba. Aztán amikor Németországból, sőt Oroszországból is jöttek a figyelmeztetések, beindult a hivatali gépezet, létrejött a projekt. Amiből – az első fordulóban – csak a magyarokat hagyták ki. Akik az egészet elindították. Háborús idők… Később már elhitték, hogy hallgatni kell a marslakókra: Neumann János pl. már benne volt az öttagú atomenergia-bizottságban, miniszterek és tábornokok kérték tanácsát. Marx György idézi, hogy a koreai háború idején McArthur tábornok számára szimulálta Kína megtámadását, és kiderítette, hogy nagyobb áldozatot követelne, mint amennyi haszonnal járna: ezáltal megelőzte a harmadik világháborút.
Vagy itt van pl. Kemény János. Apja gabonakereskedő, tudta, mi folyik a világban, 38-ban kiment Amerikába, 40ben családját is kihozatta. János akkor 14 éves volt, csak magyarul, németül és latinul tudott. Amit magával vitt, az a legnagyobb kincs, amivel a többiek is mindig eldicsekedtek: amit magyar tanáraiktól, egy-egy jó iskolában tanultak. “Nagy volt a különbség Budapest és New York között. Matematikát Bölcsházy Árpád tanár úrtól tanultam a Berzsenyi Gimnázium alsó tagozatában három és fél éven át. Az első alkalom, amikor ehhez képest új anyagot tanultam, a Princetoni Egyetem volt” – írja később. Mert hogy nemcsak a híres fasori gimnázium volt ilyen zseniképző. A szegény Magyarország ezzel a luxussal rendelkezett. Kármán Tódor is ezt említi, csak úgy, en passant. (Apropó: mennyi maradt ebből az iskolarendszerből, oktatási előnyből? Marx, a professzor, a sorok között erre is rákérdez azért…)
Zsenik: a gondolkozás egészen furcsa módját irigylem tőlük, ha lehetek ilyen szalonképtelen. Azt, ahogy lóugrásban lépnek, egyáltalán, ahogyan képesek valami egészen más csapáson elindulni, mint az átlagemberek; az eszükbe sem jut, amire a többiek – a “normálisak” – gondolnak. Gajdusek Róbert a Creutzfeldt–Jakob-kór különböző variánsait kutatja – képes megtanulni a polinéz nyelveket, és ott, a törzsi közösségekben végzi a terepmunkát. És úgy gondolja, hogy itt nem vírus indítja el az agysorvadást, hanem az a fura folyamat, hogy fehérjék sajátos térstruktúrája átalakul: lapkákká rendeződnek, és a többieket is arra késztetik, hogy lapkák legyenek. Mert ugye mindenki bacilus, vírus vagy még kisebb kórokozó rendszerében gondolkozott, ő viszont a belső átstrukturálódásra tett. Neumann folyton kikapott a pókerpartikon – hát persze, mert közben az járt a fejében, hogyan lehetne leírni matematikailag azt, ami az asztalon történik. Később ebből lett a játékelmélet – a világ folyását meghatározó számos teóriája közül az egyik. De még Soros is azt említi stratégiájáról, hogy mindig azt lépi, amit senki más, igaz, ezt a legnehezebb megtalálni, ám ezzel lehet a legtöbbet nyerni.
Szent-Györgyi egy példával illusztrálta ezt az észjárást: a friss seb azonnal hegesedni kezd. A normál tudomány persze felkutatta, mitől indul be a varratképződési folyamat (áll el a vérzés), amely a célja elérése után megszakad. Csakhogy – mondja Szent-Györgyi – nem az az igazi probléma, miért indul be a hegesedés (életfenntartás, védekezés stb., vagyis a folyamat startjele), hanem az, amire senki sem gondolt: miért áll le a varratképződés, miután a sebet bevonta? Miért nem burjánzik tovább ez a szövetféleség? Vagyis: hol van a “stop” jel? A gondolat a problémaérzékkel kezdődik, fél megoldás, ha már tudsz egy olyan kérdést, amit senki sem tett fel, ám a jelenséghalmazban ennek megoldásával lehet rendet teremteni. Többek között ez az, amitől ők magasabb szinten foglalkoztatják az agyukat.
Másképp jár az agyuk, és tudják is magukról. Szilárd azzal élcelődött, hogy ha meghal, elmeséli a Jóistennek az Urániumprogram történetét. Hans Bethe, az atomprogram elméleti vezetője megkérdezte: “Nem gondolod, hogy Isten ismeri a tényeket?” Mire Szilárd: “Lehet, hogy ismeri, de nem az én verziómat.” A világ az Óriások szerint, ahogy ők látják – rejtély, mitől robban be az ötletvihar, a gondolathullám.
Aminek azonban ára is van. Marx György bűbájosan említi fel majd mindegyiknél a köznapi életben való “lebegés” furcsaságát: nem érdekelte őket, hogy van-e lakásuk. Erdős Pálnak, a világ legnagyobb matematikusának sohasem volt állandó otthona: egy kofferrel járta a világot, mindig lakott valakinél, de nem törődött ezekkel a piti dolgokkal – nem is lehetett volna, ötezer közleményt írt, legalább ennyi konferencián referált, több száz tanítványa leste szavait. Szilárd Leó élete nagy részét szállodákban élte le, a lobby volt a kávéháza, ott fogadta barátait, ismerőseit, vagy akivel dumálni szeretett. És szórta ötleteit – nem fukarkodott velük. S bár az atombomba meg a reaktor problémája világos volt a fejében, tán egy villanykörtét sem tudott volna kicserélni: piti gondok kíméljenek.
Azonban “marslakónak” lenni nemcsak a zsenialitáson múlik, némi szerencse is kell hozzá: a kellő időben, a kellő feltételek, a társadalom fogadókészsége és még sok minden más. E mozzanatra bájos történettel villant rá a könyv. Dr. Bárány Róbert – felfedezte, hogy az emberi egyensúlyfenntartás központja, irányítója a fül bonyolult rendszerének egyik alkotóeleme – 1915-ben egy Afganisztán melletti orosz hadifogolytábor lakója volt. A világ végén, emberalatti állapotban. Aztán egyszer csak jött egy távirat Stockholmból, amelyben értesítették a doktor urat, hogy megkapta a Nobel-díjat. Már ez is mesébe illő: hogy került oda a távirat – a könyvben megcsodálható a cetli facsimiléje. A táborparancsnak hallani sem akar arról, hogy kiengedje a díj átvételére. Az osztrák hatóságok is tudnak a dologról, három tisztet ajánlanak dr. Bárányért cserébe, de az oroszok hajthatatlanok: ellenséggel nem üzletelünk. A táborparancsnok azonban azt ajánlja Báránynak, hogy vizsgáltassa meg magát a tábori orvossal. A pokrócgoromba orvostábornok tüdőbajt diagnosztizál, dr. Bárány dadogja neki, hogy gyerekkori maradvány, mire a tábornok ráordít: “hogy ki alkalmatlan, azt én döntöm el”. Lényeg, hogy “leszerelik”, felrakják egy Finnországba tartó vonatra, onnan át Svédországba, és átveszi a díjat. Marx György a túlélés kényszerének példájaként idézi ezt a dokumentálható tündérmesét, de azt hiszem, jól illusztrálja, hogy az Óriás-léthez azért mázli is kell: szerencse, ami ebben a tündérmesében többször is előfordul. Másoknál is, ilyen-olyan formában. Igaz, hogy aki nem küzd emberfeletti módon a túlélésért, annak nem is segít a szerencse. A kör bezárul.
A könyv végén kislexikonban nézelődhetsz: mindenki benne van, rövid életrajzzal, felfedezéseivel, kitüntetéseivel. Még soha nem láttam így együtt a magyar Óriások Klubját. Élmény olvasgatni ezeket a történeteket, emberként, magyarként, érdeklődőként. Jó, hogy köztünk voltak-vannak.
Marx György: A marslakók érkezése. Magyar tudósok, akik Nyugaton alakították a 20. század történelmét. Budapest, 2001, Akadémiai. 427 oldal, 2500 forint.