A 19. század második fele és a 20. század magyar történelmének három meghatározó, korszakot nevesítő politikusa, Ferenc József, Horthy Miklós és Kádár János közül valószínűleg az utóbbi volt a legtehetségesebb. Ferenc József beleszületett a hatalomba, Horthy nem kormányzónak tanult ugyan, de irányításra, vezetésre képezték ki, s a 19-es ellenforradalom szinte automatikusan lökte a fővezérségbe, majd az ország élére. Kádár ezzel szemben nemcsak iskolázatlan maradt, és elképesztő kulturális hátrányokkal küzdött, de 1945 előtt és után még a felszínen maradásért is harcolnia kellett (most tegyük zárójelbe, hogy a Rákosi-korszakban milyen eszközökkel). Ha pusztán hatalomtechnikai szempontból vetnénk össze hármuk teljesítményét, Kádár kvalitásai valószínűleg ekkor is kiemelkednének. Huszár Tibor könyve Kádár főszereplővé válásának előtörténete, az életrajznak első, a Kádár hatalomra kerüléséig tartó időszakot bemutató kötete.
A biográfia meglehetősen részletesen beszámol főhőse családi körülményeinek, gyermekkorának és a kora ifjúságának ismerhető, illetve nem vagy kevéssé közkeletű tényeiről. Ezen belül is különösen nagy figyelmet szentel az alacsony sorból, illetve a leányanyától származás hátrányainak, s – olykor fontoskodó pszichologizálással – Kádár ifjúkori frusztrációinak.
Huszár tételesen nem fogalmazza meg, de leírásából kitetszik: hőse számára a kommunista mozgalomhoz csatlakozás nemcsak a világ problémáira megoldást kínáló üdvtan, a szerző kedvenc kifejezésével chiliaszta hit megtalálása volt, hanem önértékelésének fordulópontja is. Hiányos ismereteit igyekezett a nála nagyobb tudásúakkal érintkezve pótolni, de a tudat, hogy ő öntudatos munkásként a történelmi igazságtétel letéteményese, bagatellizálta a képzetlenségből eredő skrupulusait.
Kádár tehetségét jelzi, hogy nem pusztán szociális, kulturális hátrányokat leküzdve kapaszkodott a csúcsok felé, hanem démonaival, bűneivel is meg kellett küzdenie.
Volt olyan ügye, amely köznapi nézőpontból nem számítana bűnnek, mégis sanyargatták miatta, ha nem is fizikai, de lelki értelemben. Ilyen volt a kommunista párt általa vezényelt névváltoztatása 1943 közepén, amit elvtársai utóbb bűnös pártfeloszlatásnak tekintettek, s 1951-es bebörtönzéséhez is ez adta az egyik ürügyet.
1933-ban, már illegális kommunistaként lebukva, 21 évesen, megfelelő tapasztalat hiányában vallott, másokat is terhelően. Szemben a pártfeloszlatással, ekkori viselkedését Kádár is vétségnek tekintette, s már 1945 előtt is, még inkább a Rákosi-korszakban ez az ügy sötét árnyékként kísérte életét.
Nincs nyoma, hogy Kádárt foglalkoztatta volna, de 1945-ben, a kommunista párt egyik vezetőjeként szó nélkül tudomásul vette az első hazai kommunista koncepciós ügyeket, ezen belül is az általa jól ismert Skolnik József lefogását.
Az élete alkonyán, az MSZMP Központi Bizottsága előtt elmondott beszédéből leginkább az vált ismertté, hogy a Rajk-perben és Nagy Imre kivégzésében játszott szerepe valószínűleg mindig is foglalkoztatta. (Kornis Mihályt és Szigethy Andrást is dráma írására ihlette ez a tény). Nagy Imre elárulásának lényegét a közvélemény ismerte, sőt a közemlékezet, ha akarta volna, azt is számon tarthatta volna, hogy 1956. november 4-e után ígéretet tett: a forradalom alatti cselekedetek miatt nem lesz felelősségrevonás. (Az 56 utáni perek természetesen nem tárgyai e kötetnek.)
A Rajk-perben játszott szerepéről közvetlen ismeretek a kilencvenes évek elejéig nem álltak rendelkezésre, bár sokan tudni vélték, hogy Rajk megtörésében érdemi szerepet játszott. Huszár nem csak az 1992 óta részleteiben is ismerhető tényt tárgyalja, hogy ugyanis az ÁVH börtönében őrzött, megalázott Rajkot Kádár milyen brutálisan próbálta beismerő vallomásra rábírni. Leírja azt is, hogy Kádár az Államvédelmi Bizottság tagjaként tudta, hogy az eljárás koncepciós, és ismerte Rákosi szerepét is az ügyben. A könyv azt is bemutatja, hogy 1954 után, amikor Kádár kiszabadult a börtönből, mennyire tartott tőle, hogy Rákosi leleplezi a Rajk-ügyben játszott szerepét, s hogy ismeretei és bebörtönzése ellenére hogyan mímelte a főtitkárba vetett töretlen bizalmat.
Kádár soha nem tartotta bűnként számon, hogy az MKP egyik vezetőjeként érdemi szerepet vállalt a többpárti parlamentáris rendszer 1945 utáni felszámolásában. Huszár, amikor végigvezeti az olvasót az életpályán, ezt az aspektust éppen csak érinti, holott jelzi: amikor Kádár 1956-ban elfogadta a többpártrendszert, nem nézett szembe igazán a valódi riválisok esetleges megjelenésének következményével, vagyis – tehetjük hozzá – feltehetően ekkor sem érzékelte, hogy a bűnök és vétségek megítélése más a kommunista párton belül és más kívül.
A könyv nemcsak a korábban teljesen ismeretlen, az elmúlt tíz évben is csak részlegesen megismert tények feltárását, összegyűjtését nyújtja, hanem azt is jelzi, hogy Kádár milyen sérülékenyen, menynyi lelki teherrel vágott neki 1956. november 4-én élete és egyúttal az ország új korszakának.
Huszár számos nagy tekintélyű szerzőt vonultat fel, hol rövid idézetekkel, hol csak fontos kifejezések átemelésével, ha egy-egy bonyolultabbnak vélt lélektani helyzet leírásánál árnyalni kívánja mondanivalóját. Valóban segíti az olvasót, ha szakszerű fejlődéslélektani, szociálpszichológiai, hermeneutikai magyarázatot kap a jelenségek értelmezéséhez, de a Mérei Ferenc, Csepeli György, Henry Wallon, Gordon W. Allport, Thomas Viegele, Paul Ricoeur és a többi hivatkozás nem igazán feldolgozott, többnyire nem integrálódnak a szerző szövegébe, funkciójuk inkább rituális.
Ha ajánlást írnék e könyvhöz, úgy kezdeném: csak az Előszót ne tessenek elolvasni! Ha nem ismertem volna a Kádár-életrajz előzetesen közzétett részeit, egyebek közt ezekről a hasábokról, lehet, hogy a szerző bevezetője elveszi a kedvem a monográfia elolvasásától. Mert a korábban megismert részekből az tűnt ki, hogy Huszár lelkiismeretesen felkutatta a Kádár János életéről és tevékenységéről szóló forrásokat, s elfogultság nélküli, őszinte biográfiát ír. Ezzel szemben a könyv előszava mintha a Kádár-korszak és az egykori Huszár Tibor reinkarnációja lenne, kódolt, sejtelmes, sokszor alig érthető szöveg, s ha az olvasó máshonnan származó ismeretek alapján desifrírozza, csak tovább romlik a kép.
Rögtön az első bekezdésben az olvasható a most kiadói konzultánsként szereplő Gyurkó László 1982-es Kádár-életrajzáról: “lehetőségeit korlátozta a történelmi tér és az idő… s ami a leglényegesebb: nem voltak adottak a kritikai elemzés feltételei”. Huszár könyvében a főhőst dehonesztáló tények sokaságáról esik szó – szerencsére anélkül, hogy a szerző leleplezőként tetszelegne. Így egyszerűen felfoghatatlan, mi szükség “a történelmi tér és idő” meg a “nem voltak adottak” jellegű homályos eufemizmusokra. Gyurkót sem érdemes óvni, hiszen nyilvánosan vallott már egykori meggyőződéséről, így a róla kialakult kép nem változna az egyenes beszéddel. Miért nem lehet világosan kimondani: Gyurkó tudta, mibe vág bele, nem a tér és az idő felel egykori könyvéért, hiszen abban a rendszerben elképzelhetetlen volt egy hatalmon lévő politikusról kritikai életrajzot itthon kiadni; Kádár 70. születésnapjára az ünnepelt apológiáját írta meg, akkor, amikor egyáltalán nem volt kötelező ilyesmit csinálni.
Az alig másfél oldalas előszóban olvasható az is, hogy a szerző számol azzal, önmagát is beleírta Kádár életrajzába, mert kortárs volt. “Ebből előnyök is adódhatnak: hosszú ideig osztozva a reformkommunista illúziókban, belülről s mégis bizonyos távolságtartással ismerhettem meg s gyakoroltam a korszak uralkodó beszéd- és gondolkodásmódját.” Ám – folytatódik a szöveg – nem jó az emlékekre hagyatkozni, mert sok titkot ő maga sem ismert.
Újra felmerül, s különösen a kézben tartott könyv erényeinek ismeretében: miért nem lehet világosan beszélni, fogalmazni? Valójában nem azt az aggodalmat szeretné eloszlatni, hogy Kádár kortársaként nem lenne képes életrajzot írni (egyébként a köztük lévő 18 év, már csak a háború miatt is, generációs különbség). Inkább arról lehet szó, hogy feltehetően többen óvták a szerzőt, talán másra kellene ezt a feladatot hagyni, mert félő, hogy saját múltjának foglyaként nem lesz képes színvonalas munkára. Na és! Ha volt ereje ennek ellenére megírni ezt a könyvet, és feltehetően hiszi, hogy jó, amit csinált, mire e homályos, sőt még bántóbb kifejezésekkel is illethető szöveg? Kivel osztozott a reformkommunista illúziókban, és mikor? Az idézett szöveg úgy is érthető, mintha Kádárnak magának lettek volna hasonló illúziói, ami valószínűleg csak a pontatlan fogalmazás következménye. Nagyobb hiba, hogy Huszár a nyolcvanas évekre kialakult szemléletét terjeszti ki korábbi évtizedeire is. És persze felvethető: a szociológus Huszár Tibornak tudnia kell, hogy az ártatlannak látszó kifejezés, az egykor uralkodó beszéd- és gondolkodásmód gyakorlása a rendszerrel való azonosulást, a rendszer képviseletének vállalását, az intézményeiben való érvényesülést, valójában hatalomgyakorlást jelent – s emiatt gondolták többen, hogy nem tud tisztességes Kádár-életrajzot írni, s ezért érzi magát a Kádár-korszakot, a hazai kommunista rendszert belülről ismerőnek.
Szóval: Előszót kihagyni! Nem ajánlanám a fejezetcímeket sem az olvasó figyelmébe, mert ezek egy része is a valóságosnál sokkal rosszabb képet fest a könyvről. (Pl. Szabályozott rendszerváltás, kisiklott forradalom – mondja az 1945–48-as időszakról, miközben a maga pőreségében mutatja be a brutális szovjet beavatkozást, az MKP machinációit, és persze forradalomnak a történéseknek megfelelően nyoma sincs.)
Huszár kevés kivétellel elkerüli a kommunista rendszerrel foglalkozó könyvek szokványos buktatóit. Nem egy ideális szocializmusképhez viszonyítja Kádár tévelygéseit, és – ami nála természetesebb – nem érzi feladatának, hogy a viszonyok, megnyilvánulások abszurditásaira külön is felhívja a figyelmet. Leíró és visszafogott hangvételű elemző technikájában bízva jogosan feltételezi: a feltárt tények magukért beszélnek, a minősítés felesleges.
Túlzás lenne azt állítani, hogy e Kádár-életrajzban nem lelhetőek fel a szerző korábbi életének nagyobb részét meghatározó szemlélet és elkötelezettség maradványai, de egészében mégis áll: igen alapos és elfogulatlan könyvvel van dolgunk. Huszár szempontjából talán pech, az olvasó számára viszont kellemes helyzet, hogy gyakorlatilag egyszerre négy Kádár-könyv jelent meg. Mindenesetre ezek inkább kiemelik, mintsem gyengítik Huszár munkájának erényeit. (Az egészen más hátterű, előéletű Varga László könyve – Kádár János bírái előtt – például sokszor ad Huszáréhoz hasonló értékelést Kádár 1956 előtti életének fontos mozzanatairól.)
Néhány példa arra, amikor mégis kísért a szerző múltbeli szemlélete.
A már az Előszó kapcsán említett reformkommunista kifejezést használja következetesen az 1953–1956 közötti pártellenzékre. A szó jóval későbbi eredetű, így minden magyarázat nélküli kiterjesztő alkalmazása történelmietlen; igaz, nem szokatlan. Többnyire azok művelik, akik az MSZMP-ben 1956 után búvópatakként továbbcsörgedező Nagy Imre-vonalat szeretnének felmutatni – amit Huszár nem tesz.
Bármennyire is leszámolt a könyv tanúsága szerint Huszár Tibor a kommunista párthoz, szervezethez kapcsolódó illúzióival, csak hozzá hasonló előélettel írhat le valaki olyat, mint ő Kádár 1951-es pere kapcsán. Magyarázatot keresve, hogy ez a koncepciós ügy miért nem vezetett kirakatperhez, úgy véli: “»tervezési hiba« főleg ott történt, hogy a párttal mint élő szervezettel nem számoltak”. Persze a szerző maga is tudja, később ír is ilyesmiről: 1951-ben Rákosiék mindent megtehettek, ebben az értelemben nem törődtek a párttal, a párt mozgalomként, döntéseket befolyásoló intézményként nem létezett.
Amikor Kádár 1954-es rehabilitálását elemzi, nem tér ki rá, hogy hősének vélt vagy valós bűnei, a rajta hagyott pettyek pártvétségek voltak, amelyek az akkor hatályos törvények szerint sem tartoztak volna az igazságszolgáltatás hatáskörébe. Itt mintha belefeledkezne Kádár vagy a hibák felszámolásáért fellépő párttagok logikájába.
Huszár kiesik az elfogulatlan elemző pozíciójából akkor is, amikor a Központi Vezetőség Rákosit leváltó 1956. júliusi üléséről ír. Csak az MDP vagy az MSZMP belső szempontjai szerint lehet olyan ítéletet hirdetni, hogy “Kádár János személy szerint is felelős” azért, mert a “pártfunkcionárius ellenzék” szervezetlen maradt. Más lenne a helyzet, ha arról esne szó, hogy Kádárt a párt több funkcionáriusa ezúttal újra tétovának látta, és ez ilyen meg ilyen nyomot hagyott Kádár önképén is – mint ahogy a könyv más helyein hasonló típusú az értékelés. Ha azonban a felelősség aspektusa előkerül (szerencsére e munkában csak ritkán, hiszen a történetírás nem ítélethirdetés), akkor a közerkölcshöz, joghoz, a demokratikus berendezkedés normáihoz viszonyítható, a köztörténet szempontjából tényleges bűneihez képest említést is alig érdemelne, hogy esetleg 1956 nyarán nem csinált az MDP-ből jobb pártot.
Akkor is a régi Huszár Tibort ismerjük fel, amikor a romantikus munkásmítosz bukkan fel helyenként, vagy amikor a meggyilkolt Mező Imrét úgy jellemzi: “nem egy despota pártbürokratával, hanem a mindenkori szegények tiszta szívű elkötelezettjével végeztek”. Nevetséges lenne nem látni a kommunista funkcionáriusok közötti különbségeket, de az idézett patetikus szavak túlzóak arra, aki, mint Mező, a pártapparátusban csinálta végig a Rákosi-korszakot, s aki a Huszár által pártfunkcionárius ellenzéknek nevezettek közé tartozott ugyan, de Rákosiékkal nyíltan nem fordult szembe.
Érdemes még egyszer kiemelni: az Előszó és az imént említett és az ezekhez hasonló kisiklások nem meghatározóak a könyv egésze szempontjából. A mű, ha a sok tekintetben nehezebb feladatot jelentő második kötet eléri a mostani színvonalát, azt bizonyítja: érdemes volt e nagy munkába belevágni.
Huszár Tibor: Kádár János politikai életrajza 1912–1956. 1. kötet. Budapest, 2001, Szabad Tér–Kossuth.