A folyók gátja némiképp hasonlatos az úthoz. Ez utóbbiról mondják a szakértők, hogy költségei fölvetődnek, akár megépítik, akár nem. A gátra is mondhatnák, azzal a különbséggel, hogy az elmulasztott védműépítések esetében a többszöröséért kell a zsebbe nyúlni, mert a folyó megbünteti a resteket. A beregi árvíz bekövetkezte törvényszerűnek tekinthető, csupán a mikor lehetett kérdéses.
Az 1998. novemberi nagy víz – Kárpátalján árvíz, ideát ijesztően megáradott Tisza – jelezte, hogy itt északkeleten az évszázados gátak elöregedtek, gyöngék, az üreghadak át- meg átfurkálták őket, egy esetleges nagyobb terhelést nem bírnak ki. A víz többféle módon támadhat. Például úgy, hogy magasabb lesz a szintje, mint a védműé: “meghágja a koronát”. Másrészt a hét-nyolc méteres víznek az oldalnyomása is óriási. Magam láttam 1970-ben Tunyogmatolcs környékén egy körülbelül 25 vagy 30 méteres, egyben maradott gátszakaszt, csupán az volt a feltűnő, hogy a Szamos partjától nagyjából húsz méternyire állhatott, csaknem derékszöget bezárva a többivel. Odébb lökte a víz.
A gátakat tehát részben magasítani, részben erősíteni szükséges, mert mind nagyobb a víztömeg. Különösen élesen jelentkezett ez immár másodszor 2000 tavaszán, mivel a hirtelen bekövetkező meleg rohamtempóban olvasztotta az ukrajnai és romániai Kárpátok köbkilométereket kitevő hómennyiségét. Való igaz, mindkét szomszédunknál rablógazdálkodás folyt az erdőkkel, hegyoldalak sokaságát tarolták kopaszra. Ott semmi sem állja útját a hólének, a lezúduló víznek, főként nem a még fagyott földmaradvány vagy az erózió lecsupaszította sziklák.
Okos meglátása volt a környezetvédelmi miniszternek, hogy a nagy vizeknek ökológiai okai vannak. Erdők kellenének a Tisza vízgyűjtő területén a hegyoldalakra. Kellenének, az biztos. Csakhogy a tömeges újratelepítésnek egyelőre semmiféle realitása nincs. Se facsemete, se pénz, se szándék. A magántőkét az erdő akkor érdekli, ha már kitermelhető, még a tisztítás vagy a növőtérbővítő gyérítés sem igazán. A lakosságnak erre fordítható pénze gyakorlatilag egyik szomszédunknál sincs, az állami gondok pedig sokkal akutabbak, semhogy 30–40 évre tervezzenek. De mi történne, ha mégis erdőket ültetnének? Nálunk a fácskák 70 százalékos eredése – talajban! – már jónak minősül, akkor képzeljük el, milyen lehet az eredés sziklákon. Mert ott már alig-alig talál kapaszkodót a gyökérke, vizet sem, csak követ meg követ. Szegény tölgy- vagy fenyőcsemetének a puszta létéért kellene küzdeni éveken át, és csak tíz év múltán, vagy még annál is később lehetne hatással a környezetére. Már persze, ha megmarad. Az eszement erdőirtásokkal óriási ökológiai károk keletkeztek. A Tisza, a Túr, a Batár – hallotta már valaki ennek az átlábolható folyócskának a nevét? –, a Szamos meg a Kraszna vízgyűjtőjéről már holnapra hatalmas áradat zúdulhat a nyakunkba. A folyók pedig hozzák a jókora hordaléktömeget, és sík vidékre érve lerakodják azt, fokozatosan feltöltve a medret.
Hozzáértők többen is – köztük legélesebben Zágoni Miklós fizikus-filozófus, köszönet neki érte – figyelmeztettek: nem véletlen, hogy a Tiszánk és mellékfolyóinak vízszintje évről évre rekordokat dönt. Ez összefüggésben lehet a Föld fölmelegedésével, az üvegházhatással is. Különös, hogy az eddigi uralkodó északkeleti szélirány e térségben délnyugatira fordult, és ma már – állíthatom – sokkal gyakoribb az utóbbi. Ez a szél azonban nem az orosz sztyeppékről hírt hozó jeges fuvallat, hanem főnszerű, néha valósággal forró. A köbkilométeres mennyiségű havak robbanásszerű elolvadására máskor is számítani kell, a kétezres tavasz nem volt kivétel.
Mondták ők. A fizika értői. A környezet avatott figyelői. És a gátak – csodák csodája! – állták az irdatlan mennyiségű víz támadását; keményen védekezni kellett, de megúsztuk. Az 1998. novemberi után újabb figyelmeztetést kapott a Kárpát-medence, hogy itt sorozatosan nagy vizek várhatók. Nem eredménytelenül. Fölmérés készült róla, hogy a Duna vidékén 60 százalékban megfelelnek a védművek, a Tisza környékén azonban ez az arány mindössze 50 százalék körül van. A legveszélyeztetettebbek a Felső-Tisza – e meghatározáson Tiszabecstől Záhonyon át Tokajig értendő a folyó – és a kisebb mellékágak, főként az Erdőháton “ballagó” Túr és a környékükön lévő települések látszottak. Itt 115 kilométer gátat részben magasítani, részben erősíteni kellett, ez már az 1998-as áradás után egyértelművé vált.
A fölmérés után Orbán kormányfő úgy nyilatkozott, hogy a védműrendszer egyidejű kiépítése óriási összegekbe kerülne, és azzal járna, hogy az országnak le kellene mondania a bér- és nyugdíjemelésről, a családtámogatásokról, az autópályaépítésről és a Széchenyi-tervről. A szakemberek csupán halkan, szinte szégyenkezve említették meg, hogy a komplett munka maximum 160–170 milliárd forintba kerülne, nem is kapott nagyobb hangsúlyt az egész, talán nem akartak élesen cáfolni. A kormányfő ugyanis nem mondott igazat. Az országnak volt pénze akár a védművek teljes kiépítésére is – anélkül, hogy a miniszterelnök által említett és fontos társadalmi célok csorbát szenvedtek volna –, azt a pénzt azonban nem életbe vágó ügyekre költötték, nem a védelemre, nem hazánkfiainak élet- és vagyonbiztonságára. Mintha ez egyáltalán számítana. Különösen fájó ez egy olyan gyámoltalan, elesett vidék esetében, mint amilyen a Bereg és az Erdőhát, ahol a lakosság többnyire postástáskából él, és javarészben önhibáján kívül került megalázó szegénységbe.
A munkák meg is kezdődtek, és 2000 vége felé, tehát két év alatt elkészült a Beregben és az Erdőháton 36 kilométernyi gát megerősítése. 2000 decemberében Orbán kormányfő nagy csinnadrattával avatta Tarpán a befejezett építést, és melldöngetve biztatta az embereket, hogy most már biztonságban vannak, semmitől, tehát árvíztől sem kell félniük. Amíg a nemzetiszínű szalagot átvágta, a hallgatóság bizonyosan így is gondolta, hiszen olyan jó volt elhinni e szavakat.
Igazából a “közbeszéd tematizálása” nem foglalkozott azzal, hogy 79 kilométer hosszan ürgék által szitává fúrogatott gátak védik – védik? – a lakosságot. Érthetetlen a baloldali ellenzék tohonyasága, teszetoszasága, hogy e botrányt nem olvasta a kormányosok fejére, méghozzá hangosan. Nem igaz, hogy nem ismerték a valós helyzetet. Nem látták a veszélyt? Nem érzékelték a fenyegetettséget? Miért nem verték a tamtamot?
A 36 kilométeres gáterősítés költségeiről egészen vad számok hangzottak el, főként a kormányosok részéről. Azt próbálták elhitetni, hogy minden tőlük telhetőt megtettek az árvízvédelem érdekében, többre egyszerűen nem futotta. Úgy állították be, hogy csupán azért ennyi, s nem több a megerősített gát, mert tavaly ősszel eddig jutottak el, a további munkákat a tél nehezítette. Túl azon, hogy az idei télinek nevezett hónapokra az óceáni időjárás volt jellemző, komoly hideget nem hozott, ez megint csak kormolásnak tekinthető, hátha elhiszi a plebs.
Bodnár Gáspár, a Felső-Tisza-Vidéki Vízügyi Igazgatóság főmérnöke ugyanis még januárban – Számadás, január 18-i szám – úgy nyilatkozott, hogy az összes költség addig hárommilliárdra rúgott, ami hihető, hiszen így is 83 ezret költöttek a gát minden egyes méterére, ami nem éppen csekély összeg. Az építés földből történik, amit fel kell rakodni járművekre, oda kell szállítani, és be kell dolgozni. Jóllehet a gépi munka órája egyáltalán nem olcsó, azért e szám tízszerese mégiscsak túlzás lehet, vagy inkább PR-akció a háborgás lecsöndesítésére. Ez a kormány ugyanis nem mindig ragaszkodik tételesen a tényekhez, sem statisztikában (például a MEH), sem adatközlésben.
Magam Bodnár főmérnöknek hiszek. A továbbiakat ő is cáfolta – cáfolta? honnan tudhatta volna, hogy két hónap se múlik el, és máris teli lesz a média a kormányosok felelősséget elhárító-lerázó nyilatkozataival? –, például azt, hogy a tél beállta akasztotta meg a gáterősítést. Nem az. A folytatás tervei ekkorra készültek el, és a főmérnök elújságolta, hogy immár kiírták a közbeszerzési pályázatokat – tehát korábban nem voltak –, és tavasszal ismét megkezdődhet a munka. Az is nyilvánosságra került, hogy a kétéves költségvetés e tájékon évente három-, azaz összesen hatmilliárd forintot irányoz elő a védművek biztonságos kiépítésére. A szakemberek előre szóltak, hogy ez kevés. Az idén ennyi pénzből már csak szűk 15 kilométernyi gátat lehetett volna megerősíteni.
Miért nem készült el a 115 kilométer teljes hosszában? Nem lett volna rá kapacitás? Dehogyisnem! Nemhogy két év alatt, hanem egyetlen nyáron képes lett volna a keleti térségben a gátépítésben járatos vállalkozások hada elvégezni a teljes munkát. Hát akkor miért nem végezték el? Mert nem kaptak állami megrendelést. Nem bocsátottak elegendő pénzt a lebonyolító szervezetek részére, így csak annyi munka fejeződött be, amennyit a költségek hagytak. Az a bárgyú szöveg, hogy az ország teherbírása ennyit viselt el, egyszerűen komolytalan. Nem vehető komolyan, mivel az Országimázs Központra nagyobb összeget költöttek egyetlen év alatt, mint két esztendőn át az itteni védművek megerősítésére. Kedvenc háztáji bankjaik – Postabank, MFB – eddig a sokszorosát nyelték el annak, mint amennyi az itteni biztonsághoz föltétlenül szükséges lett volna. A hitélet támogatására egyetlen év alatt 17 milliárdot irányoztak elő, csaknem a hatszorosát a gátépítésre szántnak. (A hívek helyett lassanként a kormány fizeti az egyházadót.) A Bereg és az Erdőhát védelmére nem jutott az elszórt százmilliárdoknak a morzsája sem, nem jutott tízmilliárd, nem fontos e harmincezer ember a nemzetiszínű maskarát húzott elöljáróinknak.
A kormány föltehetően úgy vélte, hogy két vízszintrekord következett be tizennyolc hónap alatt, most tehát nyugodtabb évek várhatók. (Nem olvasták Zágoni Miklós tanulmányait, vagy nem vették komolyan.) Tudta a kormányfő, föltétlenül tudnia kellett, hogy ez a vidék védtelen egy új áradással szemben, a 79 kilométer régi gát képtelen lesz ellenállni a folyó nyomásának.
A kormány leírta Bereget, az Erdőhátat.
*
Március 3-ra, szombatra virradóra pedig nagy intenzitással zuhogni kezdett az eső. Magam a Kárpátoktól vagy kétszáz kilométerre hétfő délelőttig 85 millimétert mértem, de keletebbre néhol elérte a 100, másutt a 150 millimétert is. Az eső meleggel jött, a hegyekben olvadozott a hó, és együtt zúdult az esővíz meg a hólé a völgyek felé. A még fagyos föld fölgyorsította a vizek mozgását, fékezni semmiképpen sem tudta.
A Tisza előbb Kárpátalján kezdett pusztítani. Elsőnek a Nagyszőllősi járásban lévő Tiszabökénynél bukott át a gáton vagy fél kilométer hosszan, épp ott, ahol az 1998-as gátszakadás történt. (Egyesek szerint rosszul építették meg az új gátat.) Tiszabökényből menekültek az emberek. Vasárnap azonban már hét településen kerültek házak víz alá. Válságosra fordult Mezővári helyzete, és a visszaduzzasztott Borzsa gátjainál lévő községeké. Husztot a Nagyág (Husztec) fenyegette, a Tisza Veresmartnál elöntötte az országutat.
Vasárnap estétől itthon is készülődtek a nagy víz fogadására. Előbb Kispalád került veszélybe, a máskor jelentéktelen Palád-patak határon túl kiömlött vize árasztotta el a falut, aztán a legbékésebb magyar folyó, a Batár is átszakította a gátat: ki kellett telepíteni a lakosságot. Kispalád soha nem volt még víz alatt, az egész vidéket letaroló hetvenes árvíz is elkerülte. Most változott a helyzet. Elöntésre senki sem számított, olyannyira nem, hogy végül már a buszokhoz is pótkocsikon kellett odaszállítani az embereket. Kölcsére menekítették őket.
Másfél nap alatt hét métert emelkedett a folyó vízszintje Tiszabecsnél. Várható volt, hogy megdől az 1998-as rekord. Hétfőn félmillió homokzsákot indítottak a térségbe, a vasárnapi 250 ezer után. Helmeczy László, a megyei közgyűlés elnöke így nyilatkozott a Kelet-Magyarországnak:
– Az már biztosnak látszik, hogy tartós védekezésre kell felkészülni. Pánikra azonban semmi ok, a szakemberek urai a helyzetnek
A lap március 6-án, kedden kora reggel megjelent, a Tisza pedig Tarpánál 13 óra 30 perckor két helyen átszakította a gátat. Iszonyú erővel ömlött kifelé a folyó vize. Esély sem lehetett rá, hogy megfogják. A gátszakadás háromszáz méterre volt attól a ponttól, ahol a kormányfő a sikeresnek minősített gáterősítést ünnepelte, és átvágta a kérkedés szalagját. A Tisza így vitázott az alaptalanul dicsekvővel. Gulácson órákon belül méteres víz hömpölygött. Eközben a Túr mentén is vészhelyzet alakult ki. A kis folyó Sonkádnál húsz centiméterrel meghaladta az 1970-es szintet.
A gátszakadás nyomában az úgynevezett beregi öblözetből újabb nyolc településről ki kellett telepíteni a lakókat. Ezek: Tarpa, Gulács, Jánd, Tivadar, Hetefejércse, Tákos, Csaroda, Márokpapi. Itt jelentkezett az első szervezési gond: Vásárosnamény befogadó településként szerepelt a katasztrófavédelmi tervben, de ebből semmi nem lett, mert éppen hogy a katasztrófavédelmi osztagokat kellett elszállásolnia. Főként Gyulaházára, Rohodra, Nyírmadára, Ilkre és Gemzsére vitték az embereket, de kisebb csoportok más falvakba is kerültek, sőt jelentős számban más településekre, rokonokhoz húzódtak. És persze reszkettek: mi lehet otthon?
Csakhogy a 41-es számú főút – ez a szakasza Vásárosnaménytól Beregsurányig vezet, átvágva a naményiak Gergelyiugornya nevű városrészét, odébb Tákost és Csarodát – nem bírta föltartani az irdatlan tömegű vizet. Az út maga általában másfél méterrel emelkedik ki a környezetéből, másutt ez eléri a két métert is. Természetes lokalizációs gátnak tekinthetnénk, ha valakik így döntenek róla. Ráadásul járművekkel kitűnően járható, ellentétben az elázott, mély saras, és – bizony-bizony – olykor mozgó, hullámzó gátaktól. Kérdés, hogy mit döntenek. Felfogják-e az út különleges gátjával az ár özönlését, avagy átengedik a vizet. Állítólag a vízügyesek szerint a már elöntött beregi öblözetben 80 millió köbméter víz fér el, oda azonban rövid órákon belül 140 millió köbméter ömlik, tehát csaknem felének nincs helye. (Fazekas László, a Felső-Tisza-vidéki Vízügyi Igazgatóság igazgatója erről nem nyilatkozott, én legalábbis nem tudok róla. Szándékosan nem kérdeztem meg. Őt van szerencsém 1955 óta ismerni, és hallatlanul komoly, megfontolt és minden áldozatra kész vezetőnek tartom.)
Helmeczy László döntött: két helyen átvágják az utat.
A döntést hangosan vagy nagyokat nyelve családok ezrei vitatják. De erről majd később.
Ezután elrendelték az úttól északra fekvő, addig még el nem öntött települések kiürítését is. Lónya, Mátyus és Tiszakerecseny azért került előre, mert ha a víz elönti a hozzájuk vezető utat, akkor csak Kárpátalja felé menekülhettek volna. Rajtuk kívül Beregdaróc, Beregsurány, Gelénes, Vámosatya, Tiszaadony, Tiszaszalka és Tiszavid lakosságát – inkább csak az időseket, nőket és gyerekeket – szállították el a buszok. A kedvelt tiszai stranddal és üdülőteleppel rendelkező Gergelyiugornya is veszélybe került.
Szerdán este Tákosnál már félméteres magasságban csapott át az úton a víz. Az utat azonban még mindig meg lehetett volna védeni. Átvágással csökkenhetett a vízszint, ez igaz, de veszélybe kerülnek újabb falvak. Ám az akcióval ismét szervezési zűrök támadtak. Előbb robbantásra gondoltak, azonban – lévén ez az út a Horthy-korszakban épült hadiút, amelynek az alapja 30 centiméteres beton, s aszfalttal csak a hatvanas évek vége felé borították – a megoldás tervezete nehézségeket rejtett. Nem egyszerű azokba a régi betonokba lyukat fúrni. Ráadásul robbanóanyag sem volt elegendő a térségben (!), ezért munkagépekkel álltak neki, és sikerült is az átvágás.
Helmeczy László immár védekezett. Kénytelen volt a lelkiismeretére hivatkozni az útátvágásokkal kapcsolatban, hogy jobb döntést nem lehetett hozni. Ilyen helyzetek előfordulhatnak, sőt az is megtörténhet, hogy túl sok idő sincs a megfontolásra, tehát azonnal kell határozni. A döntés indokoltságát azonban a környék lakossága nemigen fogadja el. Szerintük az átereszek, a csatornák és a Csaronda-folyócska – ha lassabban is – elvezették volna a beregi öblözetbe zúdult vizet. Az ott lévő településeket ért károk akkor sem lettek volna lényegesen nagyobbak Tarpán és környékén, viszont nem terjesztik ki a vészhelyzetet kétszer akkora térségre.
Olyan hangok is hallatszottak, hogy az itteniek megszokták az árvizet. Egy gulácsi ember szerint ilyet csak az állíthat, akinek még soha nem volt kockára téve egy kutyaólja sem. Megszokni? Együtt élni a veszéllyel? Egykedvűen hallgatni az összeomló házak gerendáinak szörnyű recsegését? Tudomásul venni a tyúkudvar, a sertésól meg az állatok pusztulását? Hogy itt a húsvét, és se tojás nem lesz, se hely, ahol az ünnepi sütemény megsüljön? Hogy a füstölt sonkát is elvitte a víz? És meg lehet-e szokni, hogy nincs nappal és nincs éjszaka, csak a fáklyák vannak, s homokzsákok? Meg lehet-e szokni, hogy valahol egy iskolában fekszünk, de nem jön az álom, mert mi lehet otthon?
*
Tarpa mindmáig kuruc.
A tarpai ember nem alattvaló, és nem vazallus. Ha az ország népe szótlan beletörődéssel tudomásul veszi is akár a legszemérmetlenebb politikai szélhámiát, ha még tapsol is az ígéretek inflációjának, ha némán tűri is a kormányosok vétkeit, Tarpa akkor is kitart, akkor is kuruc. A legtiszteletreméltóbb értelemben az. Esze Tamás népe – máig sok Esze él itt! – szívós, kemény és akaratos. A felsőbbségnek nem könnyű vele bánnia, mert az itteniek sosem voltak hajbókolók. De ez legyen a felsőbbség gondja. Itt egyetlen igazi tekintélyt tartanak számon: a Fejedelmet. Az emlékét is istenként.
Az árvízzel kapcsolatban Tarpán két vélekedés tapasztalható.
Az első, hogy szándékosan nem készült el a gát megerősítése és magasítása, vagyis erősen föltételezik, hogy a kormány – és a vízügyi szakma – előre számolt a Tisza kiöntésével, továbbá azzal, hogy a térséget elárasztják. A vélekedésüket erősíti az a megszerzett tervezet, amelyet a következî oldalon bemutatunk. (Készült a Vízgazdálkodási Tudományos Kutató Központi Vízrajzi Intézetében, földmérési, topográfiai térképek és vízügyi adatok alapján.)
Hogy mi lehetett? Védekezési terv? Meglehet. Elöntési terv, amely a Bereget víztározóként “használja”? Talán. Inkább ez. Erre mutat, hogy Gulácsnak még lokalizációs védvonal sem jutott, pedig az a falu errefelé a legmélyebben fekvő település. A térképen látható három vastag nyíl nem a mostani tényleges gátszakadások helyét mutatja, azok valójában az x jellel meghatározott pontokon következtek be. Mellékesen jellemző a gátak gyatra voltára, hogy az ártér – a sötét tónussal jelzett rész – itt a legszélesebb, tehát a legnagyobb vízmennyiséget itt képes befogadni, mégis itt következett be a katasztrófa.
Hogy az elöntéssel számoltak, azt a két lokalizációs vonal megtervezése egyértelműen igazolja. Az 1-es számú a Tarpán átvezető, úgynevezett almaút nyomát követi. (Az utat az idő tájt erősítették meg és aszfaltozták simára, amikor a boldog almatermesztők száz meg ezer súlyvagonokat szállítottak szovjet exportra, ám a rossz úton rázkódva a gyümölcs minősége erősen romlott volna; innen az almaút név.) A 2-es számú lokalizációs vonal pedig a 41-es számú főutat követi Gergelyiugornyától Csarodáig. Bár a gátszakadások nem a feltételezett, vastag nyilakkal jelzett helyeken következtek be, azért nagyjából reálisnak tekinthető az előjelzés. (A faxot március 6. napján délután 4 óra 46 perckor adták le, 3 óra 16 perccel az első gátszakadás után. Ám nyilván nem akkor készült, hanem hamarabb.)
A Tisza persze nem tudott a tervezetről, és jóval nagyobb galibát okozott.
A beregiek – tehát nemcsak a tarpaiak – vélekedése szerint a tájat azért dobták oda vízáldozatnak, hogy megmentsék Záhonyt, Tokajt, Szolnokot. Közszájon forog, hogy a Közép-Tiszán nem lehet árvíz. Már a feltételezés is ijesztő, így nem csoda, hogy – a vámosatyai pedagógus, Beregi Tibor halk megfogalmazása szerint, de mások véleménye sem eltérő – az emberek maguk között elmondják ugyan a meglátásaikat, de kifelé nem nyilatkoznak. Félnek. Micsoda erők működhetnek itt?! És micsoda érdekek mozgatják az eseményeket?!
Bármi a célja a tervezetnek, a léte maga – vád. Vád a kormány ellen.
A tarpaiak másik súlyos vádja, hogy fejetlenül és célszerűtlenül folyt a védekezés. Gulácsot menthetetlennek tartották, azt szinte elsöpörte a térképről az őrült erejű, betonkerítéseket is kidöntő áradat – mi maradhatott a vályogházakból? –, de Tarpán nem volt törvényszerű a víz betörése.
– Hétfőn délután, tehát a gátszakadás előtt egy nappal felhívott Tiszaadonyból Lakatos Jóska, az ottani polgármester – mondja Sipos László tarpai alpolgármester. – Ő vízügyi szakember. Elmondta, hogy megismerte a csapadékadatokat, és figyelmeztetett, hogy nagy bajt várhatunk. Másfél napunk lett volna a védekezésre, hiszen a gátszakadás után elsőnek nem Tarpa úszott, ide csak később érkezett el, amikor már a medence részben feltöltődött. Körtöltéssel – ahogyan például Tiszaadonyban is – egyszerűen szárazon tarthattuk volna a települést. Nem volt itt akkora víz.
Tiszaadonyban rekordot döntöttek: hirtelen emelt gátakkal másfél méteres áradattal szemben védekeztek sikeresen. Láttam, milyen egyszerű módszereket alkalmaztak: buldózerekkel méternyi magas földgátat túrtak össze, azt letakarták végig fóliával, nehogy átcsorogjon rajta a víz, majd még a tetején homokzsákokkal magasították. Kalapot kell emelnünk a teljesítményük előtt! Célszerűség, ötletesség, elszántság!
A fejetlenség azonban Tarpát büntette.
Igazából nem tudható, ki lenne ezért a felelős. A vízügyesek március 6-án, kedden, közvetlenül dél után a gáton dolgoztak, amikor a folyó lelökte a gát koronáját, és ömleni kezdett a víz kifelé. Menekülniük kellett. Helyzetüket meg kell érteni. Akinek a talpa alatt mozgott már a gát, nem szakadt, csak mintha hullámzott volna, aki így érezte a folyó félelmetes erejét – és e sorok írója közéjük tartozik –, az tudja, miért sápadtak ők, s miért veri ki homlokukat a hideg veríték. A vízügyesek tehát menekültek, csakhogy ezt kizárólag a folyón fölfelé tehették. A folyással szemben. Aztán néhány perc múlva ott se bírta a nyomást a gát. Szakadt. A Tisza bekerítette őket. Életveszélyben voltak, akár tudatosult ez bennük, akár nem. Menteni kellett őket, éspedig sürgősen, mert ki tudja, mi történhet még, mikor omlik össze alattuk az ürgék járta földszivacs.
A védekezés szervezetlensége főképp az első napokban volt tapasztalható. Olyan vélemények is elhangzottak, hogy ez Helmeczy László lelkén szárad, aki hivatalból volt a védekezés legfőbb vezetője. A megyei közgyűlés elnöke korábban ügyvédként dolgozott – ez nem igazán az a fajta munka, ahol tízezres tömegek tevékenységét kellene irányítani. Az árvédelem azonban ilyen. Illendő lenne tudomásul venni végre, hogy a szervezés nem tűri az amatőrséget. Az mesterség, szakma és tudomány egyszerre. A szakszerűtlenség milliárdos veszteségeket okozhat. Másrészt nem tudható, milyen volt a viszony a vízügy és a védelem politikai vezetése között. Nem tudható, de föltétlenül érzékelhető, hogy ez utóbbi nem mindig hallgathatott a szakszerű tanácsokra. A szakma pedig mintha visszahúzódott volna.
A szervezési hiányosságok másutt sem számítottak ritkaságnak. A Túr mentén vagy Jándon is panaszkodtak ilyenre, habár általában elismerik: átgondoltabb munkával csak a károkat lehetett volna csökkenteni.
Tarpát, az itteni lakosságot tehát telepítették kifelé. Nem körtöltés, nem körkörös védelem, hanem buszok. Csakhogy most kurucokkal volt dolguk a potentátoknak, nem könnyen kezelhető, parancsot alázatosan teljesítő mamelukokkal. A lakosságnak csaknem fele, körülbelül ezer ember nem szállt buszra (a rendőrök viszont mind egy szálig eltűntek, úgy kellett később visszakönyörögni őket), hanem a szőlőhegyre húzódott a víz elől. És az állataikat is oda hajtották.
Hanem az a szőlőhegy csodálatos!
Hegy? Két jókora dombot jelent. 217 épület van rajta, ezek aztán mindenfélék. Akár családi ház, akár szerszámkamra, akár hétvégi pihenő, akár présház, akár hobbikertész kedvence… Egyszerű emberek a gazdáik, az biztos, nem egykori káderdűlő, és nem is újgazdagok hivalkodó, kimárványozott pihenőhelye. Ötven ház lehet nem tarpai illetőségűnek a tulajdonában. A kertekbe azonban nem egyedül szőlőt ültettek, hanem mindenféle gyümölcsfát is, és ránézésre azok olykor piacra is teremhetnek, nemcsak családi fogyasztásra, befőzésre.
A “hegy” tetején földmérési létesítmények. A derékig érő betontuskóba erősítve pingponglabdányi acél félgömb. Ez a tengerszint fölötti 154 méteres magasságot jelzi. A másik tizenöt méter magas lehet, két méter átmérőjű betoncső, csúszózsaluzással építve, trehány munkával, a legvisszataszítóbb szocreál stílusban. A táj megejtő szépsége azonban e stupid merényletről mintha tudomást sem venne. Itt a tetőn vadrózsák rügyei bontakoznak a korai tavaszban, kökénybokrok fehér bimbói készülnek ünnepi virágzásra, vadcseresznyefák integetnek a vadalmának, vadkörtének. Lenn a mélyben a kőbánya elhagyott katlana. Andezittufát bányásztak itt még a hetvenes években is, akkor azonban megszüntették e tevékenységet. Kő Tarpán? Igen. Ide látszanak a távoli hegyek, a barabási meg az odaáti kaszonyi. De a tudósok szerint a tarpai andezittufa nem ezeknek a testvére, hanem a zempléni hegyek nyúlványa.
A katlan szinte királyi vár! Fönségesen zord. Minden oldalról 25–30 méteres függőleges kőfal határolja, kivéve a barátságos lejtésű felhajtó utat. Nem lehetett ez meredek, mert a megrakott teherautók nem tudtak volna felkaptatni rajta. A katlan óriási szolgálatot tett a tarpaiaknak: ide hajtották az állataikat. Sok száz állatot! De még több is elfért volna. A családok egy csoportban tartották jószágjaikat, ott etették, itatták. Vizet lajttal hoztak Beregsurányból, gyakran keresgélve az áradat borította utat. Ám semmi baj nem történt.
A nem tarpaiak sorra telefonáltak, hogy nyugodtan verjék le a lakatot a szőlőhegyi házacskájukról, bárki meghúzhatja magát benne. Szabad tűzön főztek sokan, friss tavaszi levegő fűszerezte ízesre az étkeket. Csakhogy fogyott az élelem. Hozni kellett volna otthonról, annál is inkább, mert az áram nélkül maradt falu fagyasztóiban megbüdösödött az étel. (A hegyen volt áram.) Az ám, de a visszatért rendőrök nem engedték be a községbe az embereket, sőt olyan durva hangon zavarták vissza őket, hogy örülhetett, akit pusztán lebüdösparasztoztak. Volt keltetős, aki csupán az aggregátorjába akart benzint önteni, de nem mehetett be a községbe. A kelőfélben lévő 8–10 ezer csirke elpusztult – oktalanul. Sipos alpolgármestert is atrocitás érte (“Ne pofázz!”), kommandós fenyegetéssel. Nem posztos rendőr követte el, hanem parancsnok. A magyar rendőr már csak így intézkedik. Így polgárbarát és így férfias. És ezért ki is tüntetik!…
Huszti Sanyinak biojellegű állatfarmja van. Nem abból él, mert pénzt nemigen látott belőle, jóllehet milliókat fektetett bele, hanem építőanyag-kereskedésből. Most aztán lesz forgalma! A jószág tartása ma még hobbi, csakis magunkfajta állatbolondok által érthető szerelem.
Az a boldog farm! Csavart szarvú rackajuhok, kecskék, ló és csikó, bivaly (!), sertések fajtagyűjteménye: mangalica, fehér hússertés, duroc (ez vörhenyes szőrű, kétcentisnél vastagabb szalonnát sosem hízó), vietnami is kettő, meg még három őzike. Újmódi Noé bárkája?!… De mindez semmi a száz körüli szürkemarha-állományhoz képest! Köztük a csodaszép – s méltán kitűnőnek minősített – kormos fejű bika! A tinók! És a borjak! Minden állat kicsinye aranyos, de a szürke marha borja valamennyit megelőzné. Az ember legszívesebben ölbe kapná, talán még az orrát is hozzányomná az ő csillogóan fekete szutyakjához, csak hát az anyjának túlságosan fenyegető a tekintete, és túlságosan hosszú a szarva. A karámjukba se mer belépni az idegen. A szürke marhát a hegyre hajtani? Csak az kéne! Nem unatkoznának!
Huszti Sándorban ez az ötlet föl sem vetődött. A malacokat pótkocsikra rakták, a nagyobbak elviselték a bokáig érő vizet, kivéve a bivalyt, az valósággal táncolt örömében, mert ő épp ezt szereti. A tehenek?… Az istállóban jókora mélyalmot terítettek alájuk szénából, talán méter vastag is lehet, abban álltak. Bokájukig ért a víz. Csak hát a marha aludni is szeret, és álltában arra képtelen, nem ló az. A tehenek is lefeküdtek. De hogyan? Hanyatt, kérem, hanyatt! Nem sokan láthattak ilyet, és talán én sem hinném, ha nem Huszti Sanyi mondaná! A tehén az oldalán fekszik, ha pihen, és nem a gerincén. De ezek? Miért vettek föl ilyen pózt? Mert nem akarták hogy a tőgyük elszennyeződjön. A szürke marha nem szokott hozzá, hogy mossák a tőgyét, netán mindenféle szerekkel fertőtlenítsék, a szürke marha inkább arról nevezetes, hogy a borját minden körülmények között megvédi. Ha ehhez az kell, hogy a szarvasmarhától teljesen idegen testhelyzetet vegyen föl, akkor megteszi, és hanyatt fekszik. Micsoda ősi ösztön munkált ebben a behemót jószágban? Hány ezer év tapasztalata? Vagy hány millióé?
Huszti Sanyit kiverte a hideg veríték, mikor meglátta a hanyatt fekvő állatokat. Elpusztultak? Betegek? Aztán rájött, hogy semmi baj.
*
A vámosatyai polgármesteri hivatal előszobájában a nézelődőt két kiakasztott papír tájékoztatja. Az egyiken az árvízi helyzet napi jelentése (másodlagos frissességű), a másik a Népszabadságból kifénymásolt tudósítás, négy helyen sorok aláhúzva s melléglosszázva: NEM IGAZ! A glosszákat kalligrafikus betűkkel írták, az illető vagy betűmetsző volt – e művészet ritkaság errefelé –, vagy műszaki rajzban jeleskedő. Maga az írás Jakus Györgynek, az Országos Vízügyi Főigazgatóság műszaki ügyeletesének információit taglalja, jelesül azt, hogy mi indokolta a 41-es számú főút átvágását. Az aláhúzott sorokban ezek állnak:
A művelet szükséges volt, “mert az emelkedő víz amúgy is átbukott volna a főúton, így pedig sikerült a településektől távolabb eső területre irányítani és szabályozottan elvezetni az áradatot”. NEM IGAZ!
“A művelet hajnali három órára fejeződött be, a víz pedig a lakott területektől távolabbi térségbe ömlött át.” NEM IGAZ!
“A szakember hozzátette: a beregi öblözetben lévő településeket kisebb, lokalizációs töltésekkel védik meg a víztől.” NEM IGAZ!
“Jakus György azt mondta, arra számítanak, hogy a szabályozott vízelvezetés következtében a legmélyebben fekvő területeken sem lesz átlagosan 50–80 centiméternél magasabb a vízszint.” NEM IGAZ!
Az utóbbira még visszatérünk.
– Az út átvágása hibás szakmai vagy emberi döntés volt – mondja Szász József, Vámosatya fideszes polgármestere. – Feláldozták a településünket, pedig a szakmának tudnia kellett, hogy a víz a mélyebben fekvő részek felé folyik. Vállalom a felelősséget a kitűzött fénymásolatra írott megjegyzésekért.
Vámosatya ugyanis így, az útátvágások következtében került víz alá – legalábbis a falunak mintegy 70 százaléka. Nem akármilyen település ez. Először a nagyváradi káptalan irataiban említik 1289-ben. Az 1334-es pápai tizedjegyzék arról tanúskodik, hogy módos és népes helység lehetett. Egy 1341-es oklevél ír a már meglévő kőtemplomról, amelyen mindmostanáig csak kisebb átalakításokat végeztek. A kora gótikus épületet a Gutkeled nemzetség Acsa családja építtette. Őket számítják a falu névadóinak is, személynevükből képződött a helynév. A templom belső berendezése 1769-ben készült, ez az évszám található a táblás mennyezet úgynevezett koporsós részén is. Középkori, fából készült ajtaja arasznyi kulccsal nyílik.
– Ülésrend?… Padrend?… Megvan még? – kérdezem Ködöböcz Béláné gondnokot, Boriskát, aki egy idegenvezető tudásával és egy lokálpatrióta lelkesedésével sugárzik a múltunknak e valóban fönséges üzenetéről. Részben arra céloztam, hogy a templom katolikus korában a szentélybe csak a kegyúr léphetett be, részben emlékeztem egykori szerkesztőm és atyai barátom, a feledésbe merült író, Sipkay Barna novellájára. Az arról szólt, hogy a templomokban mindenkinek megvolt a szigorúan meghatározott helye: a vagyona alapján.
– Volt olyan… De ma már mindenki oda ül, ahová akar.
A templom mellett az 1691-ben épült torony. Vámosatyai mesterek készítették, olyan tudással, amilyenről a mai ácsok csak álmodhatnak. A négy fiatornyas, erdélyi stílusú harangláb ugyanis nem tartalmaz mást, csak fát. Szeg, ácskapocs, egyéb – nincs. Alapanyagát kifaragva a faluhoz tartozó bockereki erdőből megszámozottan szállították ide. A fecskefarkas gerendakötések csodaszámba mennek, és a csapolások többségét sem oktatják manapság. Túl nehezek. Zsindelyteteje ugyancsak építői bravúr! Mind a templom, mind a torony kisebb dombocskán áll, amelynek lábánál egy vízzel teli, valószínűleg elhagyott patakmeder jelzi, mi történt itt. A harangláb az ázott talajon picikét megdőlt, de talán nem lesz baja. A toronyból újnak látszó kötél lóg lefelé, de megjegyzésemre a gondnok legyint: elektromos harangot használnak már itt is.
– Félre lehet azt verni? – kétkedem. Falvakban egykor a félrevert harang jelezte a katasztrófa közeledtét.
– Nem lehet – ingatja a fejét Boriska.
A 660 lakosú község gazdagsága azonban a múlté. Ma az aktív korúak 90 százaléka (!) munkanélküli. Sok a magányos öreg, főként nők.
– A Beregben a férfiak hamar halnak – mondja Beregi Tibor.
271 lakóépület károsodott. Összedőlt vagy össze fog dőlni 44. Ebből 14 nem lakott. Nem károsodott lakatlan lakóépület további nyolc vagyon. És ez az egész Beregre jellemző: egyre több az elhagyott ház. Vevő nincs rá, eladni lehetetlen. Itt évek óta nincs ingatlanforgalom. Épületkár 180 millió keletkezett, a teljes helyreállítás a mezőgazdasági károkkal 441 millióba kerülhet. 32 családot kellett elhelyezni, összesen 66 főt, közülük 24 fő bérelt lakásban kapott helyet, hét fő szociális intézményben, a többi rokonoknál, ismerősöknél.
– A helyreállításhoz a lakosság milyen saját erővel képes hozzájárulni? – kérdezem a polgármestert.
– Szegény település ez. Semmilyen anyagi erőforrás nincs.
Hogyan hal meg egy ház?
Először mintha csak a lábazatnál vedlené le a meszelést. Kivillan alóla az átnedvesedett vályog. Aztán repedezni kezdenek a falak. Később szinte térdre buknak, kidőlnek a tetőzet alól. A gerendák halálsikolya a vég. Onnan már csak a markológép munkája van hátra. Ha viszont érdemes megmenteni a cserepeket vagy a szarufákat, akkor azokat meg kell próbálni visszanyerni. A bontás azonban rendkívül veszélyes művelet, még akkor is, ha nem agonizáló épületről van szó.
Cséke Józsefné házát néztem meg belülről. A tornác zsalugáterére figyelmeztető papírt tűztek: ÉLETVESZÉLYES! A gazdája azért az unokával együtt be-bemegy, hasznosítható holmi után kutatva. Az utcai szoba közepére kihúzva a felnyitott heverő: a faforgácslapok rothadófélben, a kárpitozáson vastagon a penész. A gáz fűtőtesteket már leszerelték, csupán a vezeték csonkja emlékeztet rá, hogy ebben a harmincas évekbeli házban is haladt az élet. S a vízvezeték! Aknájában még mindig ott a mocskos lé. A mamának nincs egészen 30 ezer forint nyugdíja. Egy feltalált gumicsizmáról kapargatja a sárgásbarna hordalékot, amely talán a máramarosi hegyek küldeménye.
Hogy a kárt fölmérték-e, arról sem a mama, sem az unokája nem tud. És semmiről se. Csak a bánat! A szavak is lebénulnak. A jövő most elképzelhetetlen.
Ám nemcsak totálkáros épületek vannak. Liba Jánosék az udvaron jókora szőnyegeket szárítanak.
– Hogyan takarították meg a hordaléktól?
– Slaggal.
Lehet, hogy sikerül, lehet, hogy nem. Jándon találkoztam olyan asszonnyal, aki szerint a lesúrolt, lefertőtlenített, majd megszáradt konyhai edényeken is kiütött a tiszai iszap nyoma. Vámosatyán szerencsére süt a nap, talán hoz annyi meleget, hogy megszáradnak a szőnyegeik. A házukon egyébként kívülről nem látszik károsodás. Az épület alját feltöltötték, és a lakószint méternyire magasan lehet a kert szintje fölött. A nyolcvanas évekbeli épület téglából, kőből, betonból készült, ezzel aligha bír meg a víz. Az áradat azonban alattomosabb, mint hinnénk. Az utcai szobába betérve mintha ruganyos lenne a parketta. Aztán megmutatják: a padlószint mintegy tíz centit süllyedt, kimosta alóla a víz a feltöltést. Kemény munka, s drága mulatság lesz, mire helyrehozzák!
A volt téesztelep egyik istállója előtt fiatalember ül. (Az istállók egyébként a használt kivételével üresek.) Favályúk állnak sorban, alacsonyak; kitalálható, hogy itt juhászat működik. Emberünk int, hogy a gazda otthon van. Később derül ki, hogy ő Tóth Balázs, aki állami gondozott volt, és a gazda – Koncz Sándor nyugdíjas iskolaigazgató – patronáltja. A fiatalember házát azonban összedőlés fenyegeti. Ő
eredetileg üvegfúvó volt a vásárosnaményi ólomüveggyárban, de a karja nem bírja.
Jóllehet az ötszáz anyabirka meg a körülbelül háromszáz bárány komoly, sőt nagy érték, jövedelmet nem igazán produkál. A gazdája rendkívül szerény körülmények között él, különösen most, hogy a felesége eltörte a nyakcsigolyáját, és a fiánál gyógyulgat Gergelyiugornyán. Két fiukat azonban taníttatták, az egyik állatorvos, a másik állattenyésztési főiskolát végzett Hódmezővásárhelyen. Igazából ők a juhászat irányítói.
Csak éppen… Mit ér a juhászat puli nélkül? Márpedig Koncz Sándor háza tornácán két apró korcs idétlenkedik.
– Öt pulinkat lőttek le mostanában a vadőrök. Különösen az utolsó… Nagyon jó kutya volt.
Az olaszok a száj- és körömfájás miatt az állatokra beviteli tilalmat rendeltek el március 27-ig, aztán ezt meghosszabbították egy héttel. Az intézkedés a magyar juhászatnak milliárdos kárt okozott, mert a húsvéti bárányüzlet gyakorlatilag meghiúsult, márpedig ez adja az ágazat éves bevételeinek csaknem a felét. Konczék március végén adtak le 70 bárányt, bizonyára a Hortobágyon vágják le azokat. Lehet, hogy majd görögök veszik meg, de az is megtörténhet, hogy az olaszok, mert csak az élő állatok bevitelét tiltották meg. A vágott bárány ára meg kevesebb az élőénél! (A taljánok amúgy szinte minden húsvétkor csinálnak valamilyen cirkuszt, aminek károsultja a magyar juhászat. A bárány kell nekik, de szeretnék minél olcsóbban megszerezni.)
– Önök is a barabási hegyre hajtották az állatokat?
– Nem. Mi az istálló padlására vittük fel. De ennek története van.
Mikor megtudták az áradat hírét, pótkocsiból, állatfelhajtó szerkezetből összeállítottak egy állványzatot, hogy azon juttassák föl a padlásra az állatokat. Nem oktalan gondolat. Az istálló a téeszek őskori stílusában épült, teheneknek, de el lehet képzelni, milyen szilárd lehet a mennyezete, ha például a betonjászlakat szinte szétverni sem lehet. Az épületet magtárpadlásosra tervezték, hogy fönt terményt lehessen tárolni. Nem nyolcszáz birkát, hanem akár száz tonna búzát is tartana baj nélkül. Az épület ma is masszív, a padlása vígan elbírja az állatokat.
Csakhogy a birka az istennek se akar oda fölmenni.
Voltak ők az akcióhoz vagy tízen. A fiúk a barátaikkal, aztán szomszédok… Először a meddő anyákat hajtották föl, ami önmagában sem volt egyszerű, mert a meredek állványról vissza-visszaestek. Aztán folytatták a fiasokkal.
– Még sehol se tartottunk, amikor megjött a karhatalom. Hogy el kell hagynunk a falut. Magyaráztuk, hogy jó, csak előbb biztonságba helyezzük a birkákat… Először elmentek, de csak visszajöttek. Két embernek is rátették a bilincset a kezére… Akkor az állatorvos fiam mondta nekik, hogy tudjuk, mi az érdekünk, és elmegyünk mi bilincs nélkül is.
Így kerültek Konczék Naményba, ahol a menye könyvtáros. Ott töltötték az éjszakát, vagy annak nagyobb részét. Másnap hajnalban ugyanis visszaszöktek Vámosatyára.
– Még sötét volt… A régi Kraszna-hídon szöktünk el… Ott még nem voltak őrök. Aztán lettek csak… Tiszaszalka felé jöttünk.
És Vámosatyán örültek, hogy a víz még nem vette körbe, nem árasztotta el az istállókat. Újabb küzdelemmel felhordták a kicsi bárányokat, az anyák meg mentek utánuk. A padláson tehát biztonságban volt az állomány!
Az ám, csakhogy az állatot etetni és itatni kell, napjában legalább kétszer. Körül meg addigra a szennyes áradat… Felhordták a vályúkat, ez eddig egyszerű. Traktorral kádakban a még működő vezetékes vízből hoztak reggel-este háromezer litert, és adogatták föl vödörben kézből kézbe. Istentelen munka! De nem maradtak egyedül. Ködöböcz József a gépjével, saját kádjával segített, aztán Laczkó Sándor, Kató Ferenc, Mándi Zoltán…
– Sokszor kicsordult a könny a szememből… – mondja Koncz Sándor.
Így ment egy hétig. Mindennap kétszer etetni, itatni. Lehajtani már könnyebb volt a nyájat. Mindössze 27 bárány hullott el. Megfáztak.
A faluban 10–15 ember tartózkodott ekkor. Vagy nem hagyta el a házát, vagy – miként Koncz Sándorék – visszaszökött. Nem unatkoztak. Akiket kimenekítettek – mert Vámosatyáról nem kitelepítették az embereket, hanem kimenekítették, és ezt az apró distinkciót végtelenül komolyan kell venni –, telefonáltak, kérve, hogy lássák el az otthoni állataikat. Baromfit, disznót, kutyát, lovat…
– A ló a kapuban várt. Valaki elengedte. Megsebezte ugyan a lábát, de komoly baja nem esett. Körülbelül egy hétig gondoztam. Egy fajkutya nem fogadta el az első nap az eleséget. Második nap már igen.
– Miből tetszett a lovat itatni? – kérdezem, mert árvízkor az ivóvíz nagy kincs.
– Volt kút az udvarukon, abba nem csorgott bele szennyezett víz.
A templom közelében, Kassai Jánosnál két csoportban aludtak. Közösen főztek, meg-meghívták egymást. Voltak azért ijesztő esetek.
– Ködöböcz Jóska hordókból kötözött össze tutajt, deszkákat tett rá, azzal próbált eljutni az apósa házához. Olyan erős volt a sodrás, hogy elragadta a tutajt. Szerencsére egy kerítésben fennakadt vele… Meg is fulladhatott volna.
A víz erejével még a jól úszó kacsák sem bírtak. Elvitte őket. Ha élnek is, ki tudja, hol. Koncz Sándor 16 kaptárjából a méhek kettőben talán megmaradtak, a többit felborította a víz. (Az árvíz óriási pusztítást végzett a méhészetekben. Tiszaadony környékén láttam egy porongon hat-hét kaptárat, amelyek károsodás nélkül átvészelhették a nagy vizet. Máskor tavaszelőn az egész Bereg zümmög.)
A juhállományban a legnagyobb gond a takarmány. Nem két marék abrakról van szó, hiszen a Konczék nyája naponta három nagybála – majdnem egy pótkocsi – szénát eszik meg. Volt takarmányuk, elegendőnek is látszott újig, a bockereki erdő szomszédságában, a Kosárszegen tárolták. A víz tönkretette. Kaptak azonban 20–25 nagybála szénát. Az eléggé gyönge minőségű volt, de gyors segítségként mégis aranyat ért. Hoztak utána kisbálás lucernát, az kiváló. Tudni kell a birkáról, hogy ha a fű nő, szénára akkor is szüksége lesz, mert ha csak legeltetik, a tavaszi zsenge fűtől hasmenést kap, és azzal vége. Szénahordásig pedig – május vége – még sokszor fölkel a Nap.
A környékről egyébként a barabási szőlőhegyre hajtották a juhokat. Összesen talán nyolcezerre rúgott az árvizet ott átvészelt birkák összlétszáma. És tehenek, kecskék… Azokat etetni, itatni!… A falugazdászok – minden érdekelt szerint – lelkiismeretes munkát végeztek, sokat segítettek az állattartóknak. Az FVM-hivatal is észnél volt, és megnyitott egy 30 milliós számlát a takarmány-gyorssegélyre.
A vámosatyai polgármester nagyon bízott a 25 milliárdos kormánysegítségben. 22 nappal az elöntés után még egy fillért sem kaptak; s ha kapnak is, az a jelek szerint csak töredéke lesz az ígéreteknek.
*
Gergelyiugornyán ott virítanak a sikertelen védekezésben fölhasznált homokzsákok tízezrei, hol fehéren, hol iszapszínben. Ez a valamikori falu ma a beregi főváros, Vásárosnamény kerülete. Idegenforgalma jelentős, és ha nem vetekszik is a Velencei-tóéval vagy akár a Nyíregyháza mellett viruló Sóstóéval sem, azért meglátszik áldásos nyoma a településen. A legkeletibb megyében az itteni életmód egyértelműen gazdagságnak tekintendő. Lónya felé haladva a jobb oldalt nem tudták megvédeni a víz betörésétől – a 41-es főúttól délre eső részeket sem, ahová a fürdőzők útjai vezetnek –, itt mégsem váltak hajléktalanná annyian, mint az elázott községekben. Bizonyos azonban, hogy a talpra állás Gergelyiugornyán lesz a leggyorsabb, s az első bizsergető napokon már vendégeket fogad majd a tiszai strand is, a medencés is. És kinyitnak a büfések, sül a hurka, fogy a behűtött sör.
Innen északra minden falut fenyegetett a víz, és minden falu szárazon maradt. Pedig!… És hogyan?
Azon lehet vitázni, hogy melyik térség mostohább gyereke a hazának, melyikkel bánik ridegebben, kevesebb szeretettel vagy teljesen anélkül. Hogy melyik az elesettebb, a gyámoltalanabb, a Tiszahát-é, az Erdőhát-é vagy a Bereg. Fogós kérdés volna! Kétségtelen, minden településen él pár jómódú család, viszont a túlnyomó többség az ország számára nehezen felfogható szűkösségben, csikorgó gondok közepette tengődik. És öregszenek, irtózatos tempóban öregszenek a falvak! Mindenütt sok a már lakatlan ház, a fiatalabbak, a mozgékonyabbak megélhetés után vándorolnak boldogabb tájak felé. Meddig képes megújulni ez a vidék? Vagy elnéptelenedik teljesen? Mi lesz, ha már életképes munkaerőt sem bír kiállítani? Újkori betelepítésre lesz szükség? És mire telepítsünk, kérem? Milyen jövőt ígérhetnénk itt?
Bénultság, reményt vesztett várakozás, megkeseredettség… Évtizedek óta ez. Rendszertől függetlenül. És szegénység. Hol takargatott, hol nyersen szembeszökő.
Nos, ezt a szegénységet védték valami iszonyú erővel, valami emberfölötti elszántsággal.
A gazdag úgy lehet vele, hogy könnyen jött, s könnyen jöhet újabb. De mindenki másnak egy élet munkája testesül meg a lakóházában, a Trabantban vagy a Ladában, s ha a szekrénysora szétrohadna, újat soha többé nem lenne képes venni. Neki nem lesz egyben három-négyszázezer forintja, míg a világ világ. Hitelt neki nem nyújtanak, de jobb is tán, mert nem tudná törleszteni. És hányan mondták az elöntött falvakban: Mindenünk odaveszett…
A verőfényes kora tavasz örömöket ígér, s mintha feledtetni akarná a tényeket. Az elhagyott állattartó telepek gyom felverte udvarát… Tehenek után hiába vágyakozó édes füvű legelőket… Gémüket vesztett csordakutakat… Betört üvegszemekkel vakláló uradalmi magtárakat… A beszögezett ajtókat a házakon… A deszkával vakított ablakokat… A néptelen téeszmajorokat… Az üres tiszaszalkai üzemcsarnokokat, ahol a Magyar Acélban egykor százak és százak boldogultak…
Itt mintha minden az enyészeté lenne!
S a kivétel oly fájóan kevés! Egy-egy kisüzem… A Suller Só… Kis vasszerkezet-készítő vállalkozás… Kis fűrészüzem… És ahol búza virul, az még istenes akkor is, ha az áradat nyomán foltosan kipállott. Többségét érdemes lesz learatni, mert helyette úgysem tudna mihez kezdeni a gazdája. A szántások fényesek, víz április elején már alig van rajtuk. Hanem az a fényesség! Az itteni talajt a paraszti nyelv perctalajnak nevezi. A meghatározás azt jelenti, hogy minden évben van olyan egy perc, amikor meg lehet művelni. Egyetlen perc – több nem! Ha nedves, mint most, akkor térdig süllyed benne az ember, a traktor meg nyomban elásná magát. Amikor megszárad, akkor meg akár a szikla. Ha a Rába-Steiger még meg is tudná szántani, minek? Vetőágyakat nem lehet készíteni benne, a rögöket nem verné szét a legokosabb talajművelő gép sem. Rögök? Dézsányiak! Ellenük egyedül a tél a fegyver, a fagy, a hó, az olvadás és az ismétlődő jegesedés. Az ősszel szántott talaj tavaszra kellően aprómorzsássá válik, s lehet vetni. Általában. Most vetés nemigen lesz. Ritka szerencsés lesz a gazda, ha hasznosítani képes a Tisza-látta földjét.
Falvak sorjában… Tiszaszalka, Tiszavid, Tiszaadony, Tiszakerecseny, Mátyus, Lónya… Megannyi végvár. Körben rajtuk a várfal, a földből, homokzsákból épült bástyák. Különös gonddal figyeltek az átereszekre, az árkokra, mert ha ők nem, akkor az alamuszi víz biztosan megtalálja azokat. Őrületes munkát végeztek itt! 30–40 kilométer védvonalat kellett kiépíteni napok alatt! A helyi lakosság munkaképesei, aztán katonák százai, vízügyesek s tűzoltók mindenfelől, erőgépek, buldózerek, markolók… Szinte az egész ország összefogott, hogy segítsen, legalább e vidék katasztrófája ne terhelje a kormány lelkiismeretét. Mert a többi!…
És az ország megtette a magáét.
Tiszaadonyt emlegetik, hogy rekordot döntött: másfél méteres vízzel szemben eddig még – állítólag – sehol sem sikerült ideiglenes védművel szembeszállani. Itt igen. Csakhogy a többi településen is hasonló volt az áradat nyomása, bár némelyik magasabban fekszik – csupán centiméterekről van szó –, és például Lónyán is ijesztő volt a veszély. És ott tartott a legtovább. Másutt már apadt, ott még kitartott.
Lónya… Ez a település jelképezi legjobban a magyar ellentmondásokat, a nyomorúság és a procc úri világ szánalmas együttélését. Még be sem ér a faluba az ember, már figyelnie kell. Egy fiatalos erdő mellett betonút vezet jobbra, ám egy tábla meglehetősen leharcolt pirosa tiltja a plebs számára a behajtást. Távolabb épületet fedezhetünk föl. Egy vadászkastély! Talán a legszebb, legpazarlóbb, legkomfortosabb hazai vadászkastély. A nyolcvanas években építették. A beruházó – ha jól emlékszem – a Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztérium Egyetértés nevű vadásztársasága volt. Az idő tájt Lónyának az volt a gondja, hogy pár milliót szerezzen egy szociális foglalkoztató létesítéséhez. Mondanom sem kell, hogy a vadászkastélynak egyedül a betonozott parkolója a hiányzó összeg többszörösébe kóstált…
Szociális foglalkoztató meg nem lett.
Azt nem tudom, hogy az Egyetértés vadásztársaság tagjai használhatták-e a hatalmas kastélyt, és lőttek-e errefelé akár egy nyúlfiút is, azt azonban számon tartotta a krónika, hogy mikor melyik politikai bizottsági tag pihente itt ki az országlás szörnyű fáradalmait. Rendszerint egyedül a hatalmas kastélyban… Később az állami erdészet kapta meg használatra az objektumot – ez máig változatlan –, és szállodaként bárki igénybe vehette.
– A kastélynak nincs szoros kapcsolata a faluval – mondja Szabó Árpád polgármester. – Adót fizetnek. Ennyi.
A kastélyt most körbevette a víz, de kárt nem okozott.
A nyolcszáz fős községben 45 ház lakatlan. Víz- és gázvezeték is működik. Az ár elleni küzdelem hetében az áramot nem kapcsolták ki, a gáz ellenben nagyon hiányzott, különösen a faluban maradott védekezőknek. Bizony fáztak! Hazamentek – a család Nyírmadán szorong, reszketve az otthonáért és hozzátartozóiért –, és gyakran erő nem maradt a befűtéshez, ha kályhájuk lett volna is hozzá.
Lónyát kétszáz katona, százötven vízügyes és tűzoltó s a helyi munkaképes lakosság védte, az utolsó héten még további százötven katona, meg még két napra átkönyörögtek harminc ukrán katonát munkagépestől, járművestől, mikor már az ország belsejéből nemigen juthatott el ide felmentő segélycsapat. Onnan a falu megközelíthetetlenné vált. A katonák ellátták magukat, a többieknek – vízügyeseknek és az ukránoknak – azonban jókora üstökben az iskola udvarán főztek. Négy szakács és két pedagógus. Az utóbbiak közül egyik Szabó Andrásné volt, ami azért érdekes, mert nő létére a veszélyeztetett településen maradt. (Az öregek és a gyerekek mellett általában mindenhonnan kimenekítették a nőket is.) A helybelieknek egyébként nem főztek az iskolában.
A lakosság kezdetben kételkedett a veszélyben, mert ide sose jött el a víz, 70-ben sem, jóllehet a Tisza gátjának tövében élnek. De még vészhelyzet sem alakult ki. Most viszont öt kilométernyi hosszú gátat kellett hallatlanul rövid idő alatt összerakni, méghozzá úgy, hogy másfél méteres vízzel szemben is ellenálljon. (Mindez a tarpaiak vádjait igazolja. Ott ötöde ellen kellett volna nyúlgátat építeni, és a falu száraz marad.) Március 8-án – másfél nappal a gátszakadás után – reggel bejöttek a buszok, még érkezett kenyér, azonban csak annyira futotta, hogy a buszok visszatérjenek Vásárosnaményba. Ez a nap csütörtök volt. Pénteken és szombaton hiányzott a faluban a kenyér, akkorra már körülzárta őket a mind jobban emelkedő áradat. Vasárnap kaptak először helikopteren.
– És mit főztek, kedves Lenke?
– Ami a napközi konyhájának a készletén volt. Babgulyást, gulyást, kolbászt krumplival…
– Volt elég hús, vagy a falubeliektől vásároltak?
– Nem vásároltunk, de elfogyott a tartalék, és volt húsproblémánk. Később kaptunk, amikor motorcsónakon lehetett hozni Tiszamogyorósról.
– És a víz?
– Egy darabig iható volt… Aztán azt is szállítani kellett. Végül a segélycsomagokból kaptunk tejet, kávét és teát is. Mindenre szükség volt, mert nyugodtan, megfontoltan, de igazán keményen dolgoztak ám a gátnál. Az ukránok is… Ők is a mi üstjeinkből kaptak enni. Egyszer kétéltű tetején vittem nekik… Tenger! Félelmetes volt…
Lónyának egyébként igen szép iskolája van évtizedek óta – érdekes amúgy, hogy a Beregben az iskolák viszonylag újak, és egyértelműen nagyon szépek – a városatyai négyosztályost is de sokan megirigyelnék! –, és régtől gyönyörű óvodája.
– Nálunk járnak a cigánygyerekek is óvodába – mondja Szabó Andrásné. – Az itteni cigánycsaládok törekvőek. Dolgoznak, amit csak lehet. Hasonló a helyzet Mátyuson is. Az ottaniak vagy ide hordják óvodába a gyerekeket, vagy Tiszakerecsenybe.
A lónyai iskolába jár ugyanis 12 mátyusi, néhány kárpátaljai, összesen 82 nebuló.
– Nálunk nincs lemorzsolódás, nincs korai felmentés cigánygyerekek esetében sem. A mátyusiak is fölzárkóznak az itteni szintre. Ne feledjem: minden cigánygyerekünk továbbtanul!
Most éppen Menyu Árpád folytatja. Tavaly érettségizett a kisvárdai Bessenyei Gimnáziumban, de nehéz anyagi körülményei miatt a felvételire el se mert menni. Az idén – a pedagógusok biztatására – újból beadta a jelentkezési lapját az egri tanárképző főiskolára, egyszakos testnevelési tagozatra. A Nyíregyházi Egészségügyi Szakközépiskolában júniusban érettségiző mátyusi Oláh Mária Soros-ösztöndíjas. Vagy egészségügyi főiskolán, vagy jogon szeretné folytatni a tanulmányait – az ösztöndíjat továbbra is folyósítják.
Szabó Andrásné hozzáteszi: munkájukért jó szót se igen kapnak. Nyíregyházáról nem érdeklődnek felőlük: messzire van Lónya, kinek van kedve oda-vissza 170 kilométert autózni. Meg hát ebben a megyében igen sok cigány él, és még az átlagnál is számosabb a pedagógiai kudarc, mit számít az, hogy mit művelnek ott fenn, a csücsökben.
*
A Kárpátalján most újra életeket követelt az áradat. Nálunk nem. Ismereteim szerint igazán közeli veszélyhelyzet kevésszer következett be, és e sorok írásakor reménykedhetünk, hogy rogyadozó házaikat egyelőre semmiképpen elhagyni nem akarók is megússzák. A Beregben s az Erdőháton igazából az állatok életéért folyt a küzdelem, és e célért olykor – mint Vámosatyán – az emberek önmagukat is kockáztatták.
Az állatok védelme a Beregben törvény. Másutt is az lehet, itt azonban hangsúlyosan és különösen az. A jószágtartásnak kényszerítő hagyományai vannak. Töpörödött nénikék már a tojásért is alig-alig bírnak lehajolni, de azért gondozgatnak húsz-harminc tyúkot.
Az elöntött területekről szinte kipusztultak a tyúkok. A károkat felmérők valószínűleg nem tulajdonítottak e szárnyasok végzetes sorsának különösebb jelentőséget, azért szerepel a kárstatisztikákban néhány ezres veszteséggel, pedig… Akinek itt kizárólag tyúkja volt, annak ez pótolhatatlan. Jöhet segélycsomag, hozhat ásványvizes alamizsnát a pártelnöknő, hozhat két zacskó kekszes, szinte megalázó ajándékot a kisgazda pártvezér, és küldhet a Vöröskereszt öt, nyolc vagy húsz éve lejárt szavatosságú konzervet (amiről – röhej! – azt se tudja, honnan származik), ha a tyúkok elpusztultak, abból lesz sokáig tartó baj. Akiket ilyen fájó kár ért, azok ritkán tudnak hentesboltból húst venni.
És ami még nagyobb baj: az ólak is összeomlottak. A ház körüli istállók, régi tyúkólak, fészerek, szénás színek, pajták… Állítólag – habár fogadjuk kételkedéssel e számokat – 500 milliós kár keletkezett bennük, a helyreállításhoz meg egymilliárd 141 millió forint kellene… Kellene!… Ahhoz itt pénz nemigen lesz!
A kormány előbb “segítséget” ígért az árvízkárosultaknak, ami a korábbiak szerint azt jelentette, hogy az újjáépítéshez hozzájárul, ám a károsultaknak maguknak is részt kell abból vállalniuk. Elháríthatatlan elemi csapás esetén ez az eljárás nem kifogásolható, és az nem lehet cél, hogy az ország olyan totális biztonságot teremtsen némely vidék lakosságának, hogy már a biztosítási szerződést is fölöslegesnek vélje a honpolgár. Csakhogy a Beregben nem vis maior okozta az árvizet, még csak nem is elhárítható elemi csapás, hanem szándékosan elmulasztott vízműépítés. A kormány gyalázatosan cserbenhagyta a Bereget – tehát nem “segítséget” kell adnia a bajban, hanem meg kell térítenie az általa okozott kárt.
Korántsem mondható ízlésesnek az sem, ahogyan és amikor a kormányosokhoz közel álló államfő adományokért könyörgött honfitársainkhoz. Tette mindezt akkor, amikor az egy szál kabátban, kézi motyóval kimenekített családok ezreinek a fiskus még egyetlen fillért sem tervezett nyújtani, noha a túlnyomó többség pénztelenül vagy néhány forinttal a bukszában érkezett az oly sokakat befogadó Nyírmadára, Nyírbogátra, Gyulaházára vagy más településekre. A kimenekítésre a postai kifizetések – családi pótlék, bérpótló támogatás, munkanélküli-járadék, közmunkások bére, nyugdíjak, rendszeres szociális járadékok kifizetése – előtt került sor. Ellátást kaptak, de megalázó, ha még egy telefonra sem futja.
A társadalom erején felül próbált segíteni. Nem így egyes – főként egyházi – karitatív szervezetek. Magam láttam, hogy Vámosatyára egy pótkocsi használt ruha érkezett az óvoda udvarára, de még csak érdeklődő sem volt iránta. A zsákokat se bontották meg. (Ez a jelenet csaknem minden településen lejátszódott.) Nem használt ruha kellett ide! Rongyokból bőséges a helyi ellátás!
A társadalmi nyomás meghátrálásra késztette a Fidesz-kormányt, ami azért érdekes, mert ilyenre előtte két és fél év alatt nem találunk példát. A miniszterelnök meghirdette a 100 százalékos kártérítést az árvíz okozta károkért. Hamarosan megszületett a március 20-i kormányhatározat. Ebben a kormány felelősséget vállal arra, hogy “az elpusztult vagy megrongálódott lakásokat legalább a veszélyhelyzet bekövetkeztét megelőző minőség és komfortfokozata szerint újjáépíti. Ennek 100 százalékos fedezetét a központi költségvetésből biztosítja.” Komoly vállalkozás! De nicsak! Mi az, hogy a veszélyhelyzet bekövetkeztét megelőző minőség és komfortfokozat? Új vályogházakat építenek?! Ugyanis az összeomló házak túlnyomó többsége vályogból épült.
A határozatot sokan megismerték a beregi öblözetben. Faramuci fogalmazása teljes káoszt eredményezett a fejekben. Senki nem tudta, mi következik. Senki sem értette, hogy a 25 milliárdos várható helyreállítási költségnek miért csak körülbelül a felét vállalja “százszázalékos propagandával” a kormány.
A határozatból kiviláglott, hogy a lakóépületek újjáépítésén túl – az önkormányzatok kárain kívül – a honpolgárnak semmi mást nem térítene a büdzsé. A 100 százalékos kártérítés hazug kormolás, mert kimaradt a bő hatmilliárdos mezőgazdasági kár, kimaradt a lakások melléképületeinek kára, de még az életveszélyessé nyilvánított épületek nem kevésbé életveszélyes bontásának költségei is kifelejtődtek.
A kormány azonban további hátrálásra kényszerült. Nem a baloldali ellenzék nyomására tette ezt. A parlamentben felszólalt a térség MSZP-s országgyűlési képviselője, Kiss Gábor, és beszédének lényege, hogy senki ne politizáljon a katasztrófáról. Most összefogásra van szükség. Ez teljesen érthetetlen ellenzéki hozzáállás; hallatán Orbán kormányfőt mintha hájjal kenegették volna. Fordított esetben – MSZP-s kormányzás esetén – az ellenzéki Fidesz rájuk borította volna az asztalt. Kiss Gábor felszólalása azért is megdöbbentő, mert a beregi árvíz tömény politika, a gátépítés elmulasztásától az, s a helyreállítás befejeztéig az lesz. A kormányzat felelőtlenségéről szól, s arról, hogy ennek következményeit a társadalomnak az utolsó vonásig be kell hajtania a hatalmat gyakorlókon. A beszéd e célt – tehát a választók valóságos érdekeit – semmiképpen sem szolgálta.
A kormány újabb hátrálását az április 2-i határozata jelezte. Ennek értelmében a költségvetésből megtéríti az elhullott állatok, továbbá az elrohadt takarmányok teljes értékét. Nem tudom, mennyi lehet ilyen a 6,1 milliárdra becsült mezőgazdasági károkban, de olyan sok aligha. Viszont a további mezőgazdasági – a híradások szerint a veteményekben esett – kár megtérítésére még mindig csak kétmilliárdot kap a tárca, ami a beregi gazdálkodók anyagi csődjét eredményezi. És ez törvényszerű. Az, hogy rengeteg búzamező tönkrement – világos. A megművelt, tavaszra fölszántott földeken se vetés, se termés nem lesz – és ez is kár, noha a mostani állapot szerint ezt minden gazda maga viseli. De megtörténhet, hogy a keret a kipusztult gyümölcsösök értékének fedezésére sem lesz elegendő. A gyümölcsfák gyökérzete nem bírja a vízborítást, s elpusztul a levegőtlenné vált talajban. Márpedig itt csak az új telepítésűek száz hektárakra tehetők! (Egy hektár almás elültetése körülbelül kétmillió forintba kerül, a korszerűbbek ennél is jóval többe.)
A kikapcsolt áramszolgáltatás mindenütt tönkretette a fagyasztókban tárolt, főként a téli disznóvágásokból félretett, még hónapokra beosztható húsneműt. A bútorkárok olyan súlyosak – és azok újólagos megvételének költségei olyannyira az egekbe rúgnak –, hogy azokat az itteni emberek sosem fogják tudni önerőből pótolni. Aki ezekről hallgat, aki ezeket negálja, annak a valóságismerete alkalmatlan a kormányzásra. A “százszázalékos kártérítés” lehet talán a tényleges dologi károk esetében olyan 60, a személyiséget ért traumatikus károknak pedig a nulla százaléka. Ezt mindenki érzékeli, aki ott él. A 100 százalékos kártérítés hangoztatása ma, április második felében népámítás.
A felmérések szerint milliárdos újjáépítést igénylő állattartó épületekről mindeddig szó sem esett. Pedig ezek nélkül a beregi ember istene, a ház körüli jószágnevelés megbénul. A keleti végeken az állat a megélhetés, a biztonság, a támasz, a jövő. Ha már végképp megszorul a család, akkor legyen mihez nyúlni. Másban – mezőgazdasági termelésben – nem reménykedhetnek, ahhoz termékenyebb környezeti viszonyokra volna szükség. Munkahelyről az itteniek nem álmodozhatnak, ahhoz út kellene. Az állat az egyetlen fogódzó.
Hát igen, út… A 41-es számú főút virágzó tavaszokon és levélpirosító őszökön – állítom – az ország leggyönyörűbb útja. Nyíregyházától Vásárosnaményig a településeket is elkerüli, onnan Beregsurányig már nem. Gyors, széles, meseszép – de nem autópálya! Az M3-as autópálya terveiről viták folynak, ma még nem tudható, hogy Záhonynál vagy Barabásnál lépi-e majd át az ukrán határt. A Beregnek egyértelműen az utóbbi volna jobb, mert bekapcsolná az európai vérkeringésbe. Csakhogy az útépítés – még gyorsforgalmi formájában is – sokára, nagyon sokára ér ide. Addig pedig lehet itt bármiféle adókedvezmény, lehet itt bármilyen csalogatás, tömeges munkahely-létesítésről nem szabad ábrándozni. Az elöregedés, az elvándorlás egyelőre megállíthatatlan, a vidéknek s az épített környezetének nincs értéke.
Marad a jószágtartás. Csakhogy ahhoz is több tőke kell, és addig kellene, amíg a ma még álló, de leromlófélben lévő egykori téeszistállók teljesen tönkre nem mennek. Erre ma nincs program, és negyedszázad óta – akkor azért próbálkoztak vele – nem is emlegetnek hasonlót. A beregi embert viszont ez élteti. Az állataiért mindenre képes volt, tíz körömmel védte azokat, gázolva a szennyes vizet, együtt szenvedve a mocsokban álló teheneivel, sertéseivel, legyűrve a mocsárszag okozta öklendezést, istent sem káromolva a csapásokért, helytállva az ősi törvény szerint: az állatokat meg kell menteni, mert az életük ránk van bízva.
*
A vízlátta helyeken nem nyílnak a kora tavasz csodái, a kék és sárga krókuszok, a narancspártájú nárciszok, az illatozó jácintok. Ha túlélték is az áradatot, a virágbimbók rendszerint elpusztultak. A tulipán viszont rá se hederített a levegőtlenségre, s a napsütést meghálálandó hamarosan tűzpirosan virított a korai Apeldoorn, és szűzies fehéren a Purissima virága. Szükség is volt az életöröm eme jelképeire: a legsúlyosabb sérülést az emberi lelkek szenvedték el.
Kezdetben düh és a tehetetlen keserűség jellemezte Bereg és az Erdőhát hangulatát, amelyet március végére fölváltott a tanácstalanság és a félelem érzése.
– Már egymást is bántjuk ebben a felfokozott lelkiállapotban – mondta Jándon a nyugdíjas pedagógus Asztalos Istvánné. – Nem tudunk éjjel aludni, rágódunk azon, amit nappal láttunk.
Érzékenyek az emberek, és mindenre azok. Mi lesz eztán? A segélyek elosztása békétlenséget szül. Se felelőse, se szervezője az adományok eljuttatásának. Van szervezet, amelyik eljön ide, és ő maga osztja szét az adományokat. Ennek örülnek az emberek, és másoktól is elvárnák az alapvető tisztesség megtartását, mert gyakorta tapasztalható – nemcsak Jándon volt így! – a részrehajlás, a hivatalok mazsolázgatása, a rokoni és más érdekeken alapuló osztogatás. És okozója a minden lépésen átsütő lakossági tájékozatlanság is, amely táptalaja a rémhíreknek vagy a fals várakozásoknak. Ez azonban nem véletlen. Az elektronikus médiából hallott híreket szinte családonként másként értelmezték, gyakran úgy, ahogyan szerették volna. Országos lapok alig járnak a falvakba, a nyomtatott sajtót csaknem egyedül a megyei Kelet-Magyarország képviseli. E lap osztrák tulajdonban van – miként a borsodi és a hajdúi is –, és ma már konkurenciája sincs Szabolcs-Szatmár-Beregben, mert a kiadó megvásárolta a gyakorta dadogva, de mégis közéleti orgánumot formázó Új Keletet. Azóta az itteni olvasó kilúgozott, senkivel szembe nem forduló, konfliktuskerülő, szőrmentén író, valós helyzetet lényegében elhallgató nyomdaterméket kap kézbe. A Kelet-Magyarországot a sportért, a tévéműsorért és a hirdetésekért vásárolják. Az árvíz során szenvtelenül közölte a potentátok nyilatkozatait, bizakodásról írt, miközben fortyogó düh és kába félelem uralkodott a károsult falvakban, és ezzel együtt magukra hagyta kétségeikkel a legkeservesebb helyzetben lévő beregieket. (Egy áprilisi elsőoldalas cím: A kormány eddig 22 milliárd 840 millió forintot költött az árvízkárok felszámolására. Mire a beregiek: Hol az a pénz?)
Szociológusok munkájára vár, milyen hatással bír az ország politikai kultúrájára a külföldi tulajdonban lévő s a legnagyobb példányszámban eladott megyei lapokban a hírek szerint immár általánossá vált tendencia. Jellemzésül: a Happy End Kft. e lapokban tervezi – és fogja is! – elhelyezni a Széchenyi-terv “grandiózus” sikereiről készített PR-riportjait. Tehát a gátlástalan kormánypropagandát. Ez a terep csak arra alkalmas.
Az újság olyan, amilyen, ám a potentátok dilettáns nyilatkozatai így is végighullámzottak a beregi öblözeten. Az április 2-i kormányülés után Pintér belügyminiszter azt mondta, hogy nem lehet ismét oda építeni, ahol a belvíz újra károsíthat. A belvíz itt csaknem minden tavaszon megjelenik, s néha valóban súlyos károkat okoz. Csakhogy a vályogházak is kibírták eddig, még Cséke mama harmincas években felhúzott vámosatyai házacskája is. Most nem belvíz, hanem árvíz károsított.
Ha a miniszter nem ismeri is a kettő között meglévő tényleges különbséget, azért a Beregben a szavai hatnak. Ámbár másképpen, mint ahogyan ő gondolja. Tömegesen hitték például, hogy családokat akarnak Vásárosnaményba telepíteni, mert Namény kisváros, és növekedni szeretne, itt az alkalom. Ahol ez elterjedt, ijedséget, néhol egyenesen pánikot okozott, mert nem költözni akarnak, hanem maradni. Más hatása is volt a Pintér-nyilatkozatnak. Ha nem lehet az eredeti telekre építkezni, akkor biztosan újra el akarják árasztani a Bereget – mondták. Ez lesz a tiszai vésztározó. Tokajtól lefelé nem lehet árvíz, csak a Bereg úszhat.
– Alapot ad erre, hogy a védekezés, amit most folytatnak, a 98-ashoz képest semmi nem volt – mondta Jándon Kalmár Sándor. – Úgy él az emberekben, hogy tudatosan megtervezték, hol szakadjon át a gát. Ez a hátsó gondolat.
Ha csak szótévesztésként hangzott el a belvíz emlegetése, akkor is súlyos hangulati következményekkel járt.
*
Jó látni, hogy megindult a munka. Március végén a sérült házaknak Gulácson már nem volt tetőzetük, bár ott a szikkadással újabb életveszélyes lakóépületeket fedeztek föl – igazából a fél falut újra kell építeni –, a tűzoltók Tákoson és Csarodán szedték a cserepeket s a szarufákat. Ahol végeztek, ott markolók követték őket, s döntötték össze a még álló vályogfalakat, és rakták a sitté rombolt anyagot billencsekre. Az első felmérések szerint 2100 lakóház vált lakhatatlanná, de a szikkadással e szám minden bizonnyal növekszik, akár néhány százzal is.
Jó volt hallani Lukovics Bertalan csarodai polgármester határozott hangú tiltakozását, hogy ők ott nem engedélyezik akármilyen hullámpala fedésű lakóház felépítését, mert e csodálatos műemlékkel – táblaképes mennyezetű templommal – büszkélkedő faluba ilyen nem való. És jó volt tudni, hogy ennek nyomán tizenhét építési tervet fogadott el az építészbizottság, bizonyára jó és szép terveket, amelyekből ki-ki választhat. Indokolt az a kormányzati törekvés is, hogy nyerészkedésre senki ne használja a katasztrófát, és tizenöt évre olyan jelzálogot jegyeznek be az épületre, amely ezt megakadályozza. Biztató, hogy körvonalazódik az újjáépítés minden fázisa, készítik elő, és április végéig megkötik az építési szerződéseket. Május elejétől itt építeni szándékoznak.
Aggasztó viszont, hogy az ukrán és magyar kormányfő árvizek megelőzésének céljából összejött kárpátaljai tanácskozására nem hívták meg Helmeczy Lászlót, és ungvári kollégáját sem. Rájuk nem tartozik? És még aggasztóbb Orbán miniszterelnök kijelentése, hogy a gátakat nem lehet az égig emelni – noha szó szerint igaz. A szándékkal van a baj. E harmincezer embert meg kell védeni, és akkor is meg kell, ha ez nagyon sok pénzbe kerül. Az országnak és vezetőinek lerázhatatlan felelőssége ez. Ha szükséges, akkor kotorni kell a Tisza és a Túr hordalékkal feltöltődő medrét, ha szükséges, akkor emelni muszáj a gátak koronaszintjét, ha szükséges, akkor meg is kell erősíteni őket, s ha szükséges, akkor vésztározókat kell kialakítani. Ha mind indokoltak, akkor mindet meg kell valósítani. Csak egy nem lehet: az, hogy Gulács, Jánd, Hetefejércse, Tákos, Sonkád, Kispalád vagy Vámosatya házai is e vésztározóban álljanak. És nem szabad öt évre halogatni a védművek rendbe hozását! Azonnal kell cselekedni! Új vízszintrekordok várhatók. És napok és órák alatt alakulnak ki! Itt nincs idő homokzsákos gáterősítésre!
A károk helyrehozását élénk figyelemmel kell kísérnie a társadalomnak. Végig, őszig, beköltözésig. És tudatosítania kell a kormányosokkal, hogy nincs választás: minden kárt meg kell téríteniük. Ez olyan érdek, amely nemcsak az összeomló épületek tulajdonosait érinti, hanem valamennyi hazánkfiát. Különben holnap más térség lehet a vízáldozat.