Kese türelmesen válogatott a zoknik között. Sötétkék volt mind. Pamutfonalon kívül volt még bennük ilyen-olyan poliakármi. Asztrológiai jegyek emblémáit hímezték rájuk. Vízöntős zokni, mérleges zokni, szüzes satöbbi. Skorpiós már nem volt, elkapkodták. Kesének az első keze ügyébe kerülő darab, óriási szerencséjére, éppen egy bakkal díszített pár volt, az ő jegye. “Beszarás”, őszinte boldogságában e szó csúszott ki a száján. Mint majdnem az összes jegy, a bak is sárgával volt hímezve. Az oroszlán, melynél különösen indokolt lenne e szín használata, mégis cinóbervörös volt. Cinóbervörös volt az egyik iker is, a másik pedig halványzöld. “A bak szép”, ez a kijelentés követte a “Beszarás”-t. A választott pár zoknit összefogó kartonlapon az ő mérete volt feltüntetve, amit kész főnyereményként könyvelt el; egy olyan vállalkozásra, hogy az egész halmot végig kelljen túrnia, idegileg nem volt felkészülve. Örömében azt makogta: “Bak, bak, bak, bak, bak”, mint a félreinformált kisgyerek, akinek jó fej szülei sikeresen beadták, hogy a bak azt mondja: “Bak, bak, bak, bak, bak.” Kibontotta, maga elé tartotta, arca hirtelen elsavanyodott. “Na, ide a rozsdás bökőt, ha ez negyvenkettes”, mondta, mintha egy pofonütéssel kijózanították volna az elragadtatottságból.
Nemrégiben jutott Kese tudomására, hogy léteznek ezek az asztrológiai zoknik. Záhonyi lezseren keresztbevetett lábán fedezte fel, a világosbarna cipő és vajszínű, bokaközépig érő nadrág környezetéből kirítt a sárga mérleg – Záhonyi azelőtt főként egyszínű zoknikat hordott, feketét, szürkét, egyszer-egyszer világoskék alapon barna rombuszosat. Kese a nap végén, amikor készülődtek hazafelé, utat engedve kíváncsiságának azt mondta: – Rudi, jól néz ki a zoknid… és ha olyan jó is, mint ahogy kinéz, azt hiszem, érdekelne, hol vetted.
Mintás zokni, a konvenciók elleni lázadás jele, mennyire tökéletes ez a Záhonyi Rudi! – merengett Kese, útban a zoknisbolt felé.
A bányában, ahol korábban dolgozott, sok keménykötésű fickóval akadt dolga, de egy sem közelítette meg Záhonyi Rudit. Testileg még csak-csak akadt hozzá hasonló, Kollár Fecó például, akinek akkora nyelve volt, hogy meg tudta nyalni mindkét fülét, de rafinériában, életrevalóságban ő is és a többiek is fényévnyire voltak Záhonyitól. Kese úgy vélte, Rudinak elvei vannak, véleménye a világról, tudja, mi a jó, mi a rossz – jó: megdugni egy bárpultos nőt, rossz: átvágni a havert. A bányászoknak az égetett szesznél kezdődik és ér véget a tudományuk – Kese számára már csak ennyit jelentett az egykor imádott szakma. Egyiknek-másiknak jól pergett a nyelve, el kell ismerni – ez Kollár Fecóra nyilván pont nem igaz –, de sem a nők szerepéről a világban, sem a barátságról nem tudtak szenvedéllyel beszélni. Ami pedig igazán különbbé teszi Záhonyit Kese korábbi ismerőseinél: az apró részletek iránti érzékenysége. Üveggolyókat gyűjt, kaktuszterméseket présel külön albumba. “Nem semmi figura ez a Záhonyi Rudi.”
Záhonyinak, amikor a mélygarázst üzemeltető főnökasszonnyal beszél, esze ágába sincs felállni a helyéről, zavartalanul hintázik a székén, lábát az asztalra teszi, és ha épp viszket neki valahol, hát megvakarja. Kese szájtátva meredt Záhonyira, amikor az határozottan felszólította a főnöknőt: hozzon be a kis kuckóba egy televíziót, mert éjszaka, amikor az üres parkolóban egyedül kell ügyelnie, megőrül az unalomtól. A nő meg behozta neki, hihetetlen. Két hónapra rá, amikor a tévézést is megunta, kiharcolta, hogy a főnökasszony a saját tulajdonában lévő videomagnót is a rendelkezésére bocsássa – vad pornózás vette kezdetét. Záhonyi folyamatos unszolása ellenére Kese egyszer sem fogadta el a meghívást, igaz, egy alkalommal csak egész kevésen múlott, elindult otthonról, és már csak alig választotta el pár száz méter az üzletközponttól (ez alatt van a munkahelyük: a mélygarázs), amikor inába szállt a bátorság, és sarkon fordult. “Inkább alszom éjjel, aludni szoktam éjjel, úgyhogy inkább alszom” – hebegte, amikor Záhonyi másnap impotensnek titulálta.
Záhonyi a “Tilos a dohányzás!” táblát munkába állásának első napján – Kese ekkor már három hónapja ott dolgozott – letépte a falról, szögekkel együtt, négy mély lyuk maradt utána, aztán, mint aki jól végezte dolgát, vígan dudorászva belehajította a papírkosárba, és gondtalanul pöfékelt tovább. Mindezt szó nélkül végignézte a főnökasszony – új alkalmazottjának cinikus mosolyára fenyegető tekintettel válaszolt, de nem történt semmi különös, bámulták egymást, talán egy percen át, aztán a főnökasszony, a párbaj vesztese, némán elkullogott. Vajon honnan veszi ehhez a bátorságot – számtalanszor töprengett e kérdésen Kese –, az elbocsátás veszélyéből egy leheletnyit sem érez, mintha úgy gondolná, hogy ő pótolhatatlan, pedig nem az, egy-két óra betanítással bárki képes hibátlanul ellátni a parkolójegy-kezelői munkát. Fél tőle a főnökasszony – Kesének nem volt kétsége efelől –, a férje, a tulajdonos is fél, nyilván attól, hogy ha kirúgják, Záhonyi cserébe szétveri az összes parkoló autót egy vascsővel.
A Záhonyival szemben tanúsított elnéző magatartással szöges ellentétben Kese legapróbb “botlásai” sem maradtak szó nélkül. Amikor sáros lábbal lépett a fülkébe, a főnökasszony nyomban elrendelte a váltócipő használatát (Záhonyinak nem) – valahányszor a főnökasszony beszélni óhajtott vele, remegett a félelemtől, az a bizonyos nap lebegett a szeme előtt, amikor a bányában összehívták a társaságot, és közölték: köszönik az eddigi remek munkát, de sajnos a bánya bezár, további sok sikert!
Miközben Záhonyi dohányzik és újságot olvas, Kese szótlanul kuksol a dohányfüstös üvegkalickában, félve nyúl ki a kis ablakon a parkolójegyért, amelyet, amikor dupla kartávolságnál messzebb áll meg a távozó autó, csak nehézségek árán tud elérni, van, hogy feltérdel az asztalra, egy térddel, kettővel, időnként azonban ez is kevésnek bizonyul, ki kell jönnie a helyéről, ami csak a hátsó ajtón lehetséges – sietve megkerülni a kalickát, elvenni a jegyet az autóstól, bedugni a nyílásba; ha nem fizetett az illető az első emeleti automatánál és épp nincs nála aprópénz, Kesére még egy gyors kör vár. Záhonyi ugyanezt a feladatot másképp oldja meg: jelentőségteljesen ül tovább, mélyen a céltévesztett autós szemébe néz, “Te szerencsétlen kretén, tanulj meg vezetni!”, tekintetével ezt üzeni, az autós megijed, visszatolat, korrigál, még ha a mögötte sorakozó autókból duda és testi sértésre utaló fenyegetés hangja szól, akkor is inkább a manőverezgetést választja; Záhonyi tekintete “na most akkor mi lesz, kis haver”-re szelídül, hajzselétől áztatott, hatalmas fejét folyamatosan csóválja. Az autós kipattan a kocsiból, az ablakocska alatti nyílásba helyezi a jegyét, elnézést kér az ügyetlenkedéséért, majd enyhe büszkeséggel Záhonyira pillant: lám, nem mulasztotta el befizetni a parkolási díjat az első emeleti automatánál, ami, ugye, enyhítő körülmény. Záhonyi leereszkedő mosollyal bocsátja útjára: “Na, húzzál, mert a fejedre koppintom a sorompót!” (Kese kuncog), és két üres slukk után mélyen leszívja a cigarettafüstöt. Mellesleg Záhonyinak orvosi papírja van róla, hogy tüdőtágulásban szenved, Kese ezt hallva meglepődött, nem fért a fejébe, hogy a sok cigarettázástól miért lesz nagyobb egy tüdő, de inkább nem firtatta; a diagnózis után Záhonyi, ahelyett, hogy leállt volna a bagóval, napi adagját negyven szálról ötvenre emelte.
Kesét az a mozdulatsor is csodálattal tölti el, amikor Záhonyi, a közel kétméteres óriás súlyos mancsával megragadja benzines öngyújtóját, mellyel egyidejűleg, a másik kezével kipöcköl egy szálat a csomagból, majd férfiasan ráharap. Talán e harmonikus mozgás hatása, hogy már többször fontolóra vette: ő is rászokik a dohányzásra – kezdetnek nem rossz, talán Záhonyinak is a cigi volt az első állomás a “tökéletes vagánnyá válás” útján. A füsttől, tűztől való félelme végül a vágy fölé kerekedett, és Kese megmaradt erős passzív dohányosnak. Záhonyi folyton leejti az égő cigarettáját, amely valamilyen különös röppályát leírva mindig a faasztal alatt köt ki, a roskadozó faasztal alatt, amelyen talán az üzletközpont átadása óta porosodik egy vastag, műanyag, zöld dosszié, az égvilágon senkit sem érdekel, miféle iratok vannak benne. A két kényelmetlen, szögletes támlájú faszék közül Kese a recsegősebbiken ül – Záhonyi, munkába állásának második hetében, amikor már kellő mennyiségű információ volt birtokában a néhány munkaeszköz állapotát illetően, átvariálta a tulajdonviszonyokat. Kese hosszas tépelődés után úgy határozott: nem száll harcba az elvesztett székért, holott egy bizonyos értékes információ felhasználásával – tudta, hogy Záhonyi lopta el a főnökasszony sálát – érzett némi esélyt. “De hiszen akkor ez zsarolásnak számít” – e tény megállapításakor végigszaladt hátán a hideg, úgy érezte, menten összeesik, ekkor tett le végérvényesen a dologról.
Tovább turkált a zoknik között. Az eladónő odalépett hozzá, tisztes távolságból már figyelte egy ideje a magában beszélő Kesét, “Segíthetek?”, kérdezte készségesen; Kese erre, ahogy idegenekkel viselkedni szokott, morgott – “csak nézelődök” –, és sértődötten, széles karmozdulattal a halomba túrt. Az eladó érdeklődését tudatos szekírozásként élte meg. Néhány zokni a földre hullott, ezeket bosszúsan visszadobálta, bár legszívesebben jó messzire rugdosta volna őket. Pár percnyi vad keresés után rábukkant egy újabb bak hímzésű zoknira, némileg ki volt fakulva a színe, miután kibontotta és végigsimította durva bányászkezével, érezte, a sarkánál elvékonyodott az anyag, de mivel a méretet ránézésre rendben találta – a negyvenötös szám ebben az üzletben negyvenkettőt jelent –, és már nagyon unta a kutakodást, úgy döntött, megveszi. A pénztár felé battyogva eszébe jutott, semmiből sem állna átbuszozni az Astoriához, az egyik mellékutcában van az a kis szövetbolt, amelyet Záhonyi második számú zoknilelőhelyként jelölt meg. “Áh, mégsem!”, dühösen a levegőbe csapott, attól, hogy kevesebb cérna felhasználásával készül egy zokni, még lehet jó, asztrológiás, ennyi a lényeg, Záhonyi zoknijának sem biztos, hogy tökéletes a sarka.
Izgatottan készülődött. Másfél órával korábban kelt, mint szokott. A zuhany alá állt, a haját is megmosta. A hajszárító egyes fokozatban is hamar végzett a munkával, köszönhetően Kese gyér hajzatának, kettesben amúgy éktelen zajjal dolgozik a masina, alkalmazására Kese a korai időpontra való tekintettel nem kerített sort, az otthonául szolgáló házgyári termékben a falak vastagsága csupán jelképes, aludjon mindenki, amíg akar. Alaposan megtörölte a lábát, óvatosan belebújt bakos zoknijába, előző nap, nagy örömére, meggyőződhetett róla, tökéletes a méret, így, hogy aludt rá egyet, már a hártyavékony sarok sem zavarta. Zoknis lábával száraz sportpapucsába lépett, nadrágot húzott, és az előző esti rituáléhoz hasonlóan különféle üléseket próbálgatott – hogyan kell helyezkedni ahhoz, hogy Záhonyi rögvest észrevegye, neki is van már asztrológiás zoknija. No persze nem szabad kérkedni vele, inkább finoman odakínálni, mint a bort kóstoltató pincér a méregdrága nedűt, “Parancsolj, Rudi, itt az én zoknim, tekintsd meg, bak van rajta, mert januári vagyok.” Kese harcedzett cipőkanala – a korábbi barbár munkáktól eltérően – ez alkalommal gyöngéden segítette helyére a lábfejet.
“Na, megyek a pokolba” – szórakoztatta magát Kese a lassacskán éledező, de még sötét utcán; eszébe jutott egykori bányásztársának figyelmeztetése: “Jól gondold meg, Kese Zoli, mit teszel, a mélygarázs is ugyanúgy pokol, mint a bánya.”
Az autóbuszon egy fagyoskodó libát és rengeteg fej káposztát szállító piaci kofa ült vele szemben, barna kendős öregasszony, kísérleti alanynak megteszi, gondolta Kese, és Záhonyi-féle ülésbe vágta magát, felkínálva az asztrológiás zokni látványát – kezével feljebb tolta nadrágja szárát, jól látható legyen a bak. Az öregasszony tekintete át-átsiklott a zoknin, érdekesebb elfoglaltságnak bizonyult a reklámszatyorból ágaskodó liba játékos pofozgatása, az állat is nagyon élvezte, talán ráérzett, hogy e buszút az utolsó közös élményük, a piacon nyilván elkel, mert kövér, mutatós, és átmeneti elszállásolás után új társak környezetébe kerül: párolt káposzta, tört burgonya, ami már nem olyan mókás, mint a pofozgatósdi. Kesének hirtelen eszébe jutott: otthon felejtette a bokszkesztyűs kulcstartót, amit már hetek óta ígérgetett Záhonyinak, még álmában is megjelent a bokszkesztyű, valaki ütött valakit, reggelre azonban elfelejtette, a zoknira irányult minden figyelme, kár. Pedig milyen klassz lett volna: egy napon odaadni a bokszkesztyűs kulcstartót és megmutatni a bakos zoknit.
Az üzletközpont főbejáratánál, a portásfülke előtt hangosan köszönt az éjjeliőrnek, aki széles terpeszben állt, hatalmasat ásított, és közben jelentős hassal töltött ingét simogatta. Sose köszön vissza.
Megnyomta a lift –1-es gombját, az ajtó lassan becsukódott, halk zongoraszó hallatszott a két hangszóróból. Almaillatot érzett a levegőben, dohányszagot nem, ebből arra következtetett, hogy Záhonyi még nem érkezett meg. Ahogy a lift lágyan fékezett a parkoló szintjéhez érve, gyors mozdulattal fölrántotta nadrágja szárát, ellenőrizte, nem tűnt-e el a bak a zokniról, de nem, ott volt. A másik nadrágszárral is megtette ugyanezt, azt is rendben találta, kicsit ráncos lett a bokáján, kisimította, és már nyílt is a liftajtó.
Az üres parkoló sejtelmesen visszhangozta Kese lépteit. A hipermodern, szabályozható teljesítményű lámpák halvány szürkéssárga fényt bocsátottak a megfejthetetlen krikszkrakszoktól, lökhárítónyomoktól elcsúfított oszlopokra. Kese imádta a parkoló szagát. Napközben, amikor jönnek-mennek az autók, egészen más összetételű a levegő: a parkolójegy átadásakor letekert ablakokon át ilyen-olyan illatosítók szaga vegyül az állandó kékesszürke kipufogógázba. Kese félrerugdalt néhány útjába kerülő cigarettacsikket a szemcsés betonburkolaton, Záhonyi nyomai, semmi kétség, ha éppen egyedül ügyel és megunja a pornófilmet, előjön a fülkéből, rágyújt és föl-alá járkál – vajon min töpreng ilyenkor? “Nagy talány ez a Záhonyi Rudi!”
Záhonyi helyett egy harminc körüli nőt talált a kalickában. Keskeny, sápadt arcát hatalmas vörös haj fogta keretbe. Egymástól távol ülő szemei alatt halványlila volt a bőr, de ahogy Kese közelebb lépett és alaposabban szemügyre vette, azt látta: az egyik szem alatt sötétebb a tónus, egy folt, igen, ütés helye, enyhén már be is zöldült, fel is duzzadt, a fölötte nyugtalanul pislogó szem pedig igencsak be volt vérezve. Ezt a nőt megverték – egyértelmű. Rémes, hogy lehet egy nőt megütni, gondolkozott Kese, de sok időt nem kapott a töprengésre, mert a sérült nőből rövidesen kitört a zokogás:
– Maga a Kese?
– Igen, én. Jó reggelt kívánok – mondta félénken, amire egy hároméves kislány bújt elő a faasztal alól.
– Ne sírj, mama – szólt a kislány egérhangján, és átölelte az anyja combját.
– Hol van az a mocskos szemétláda? Hol van? Maga bújtatja, mi? – hörögte a nő, elvette a papír zsebkendőt, amelyet a kislány húzott elő nagylányos, fekete lakktáskájából, aztán azzal a lendülettel, indulatosan vissza is adta: – Nem kell, nekem is van! – Saját táskájába nyúlt, külsejét tekintve megegyezett a lányáéval, kicsit hosszabb volt pántja. Hatalmasat trombitált.
– Miről van szó? – értetlenkedett Kese.
– Erről van szó, erről, ni! – összeszorított, sebes ajkain préselte ki e szavakat, a véres szemére mutatott, majd hangos szitkozódással az asztalra vágta a táskáját, és gyors mozdulattal levetette bolyhos, szürke pulóverét. Bő férfiing volt alatta, sötétzöld, kemény galléros; gyorsan kigombolkozott, ledobta magáról azt is; ott állt Kese előtt fekete csipkés melltartóban egy nő, mely tény egy pillanatra elterelte a figyelmét a lényegről: az oldalán, a gyomor magasságában tenyérnyi kékeszöld folt éktelenkedett. – A gyereket is levetkőztessem, vagy már sejti, hogy miről van szó?
Kese magában zsörtölődött, miért nem lehetett a kihallgatást ott helyben elvégezni, a mélygarázsban, de ellenkezés helyett inkább készségesen beült a három testes rendőrrel megtöltött kocsiba, amely egy oszlop mögött várakozott, megbújva. És miért nem tudnak várni estig, míg lejár a munkaideje? – erre sem talált magyarázatot.
Ahogy elhagyták a mélygarázst, a hátsó ülésen terpeszkedő rendőr, látva Kese arcán a pánikot, átnyújtott egy mobiltelefont, tessék, értesítse a főnökasszonyt – csakugyan, Kese úgy pillantgatott hátra, az üzletközpont felé, mint az első tanítási napra készülő kisgyerek, akit az imént tettek fel szülei az iskolabuszra. Sürgős dolog jött közbe, hebegett Kese a telefonba, ezért csak késve tud bemenni, pontosabban már volt benn, de el kellett mennie. A főnökasszony kemény szavakkal válaszolt, hogy képzeli, hogy ilyen apróság miatt zaklatja, hányszor megmondta már, hogy a mobilján csakis nagyon fontos ügyben lehet hívni, márpedig ez nem fontos, ott van Záhonyi Rudi, eddig is sikerült egyedül ellátnia a feladatát, most miért ne lenne meg Kese nélkül egy-két óráig? Kese remegő hangon jelentette: Záhonyi sincs benn, de most ennél többet nem árulhat el, mert egy rendőrkocsiban ül, és kölcsöntelefonról beszél. Ezzel letette.
A kapitányságon szűk, kávészaggal átjárt folyosóra ültette egy venyige rendőr altiszt, várjon, mondta, mindjárt be lesz híva. Kese lerogyott a 23-as szoba előtti műanyag székre, és félt.
Az imént elviharzó energikus gépírónő tűsarkú cipője magas hangon kopogott, ahogy távolodott, egyre halkult, és amint sebesen bevette a kanyart – ami a poros, csúszós linóleumszőnyegen bravúrnak számít –, néma csend ült a folyosóra. Kese két kezébe temette az arcát.
Kinyílt a 23-as szoba ajtaja. Kese felpillantott: ott állt az orra előtt Záhonyi, megbilincselve, két rendőr fogta közre.
– Jöjjön be! – kiáltott valaki a 23-asból.
Kesét elhagyta minden ereje, nem bírt felállni. Záhonyi szigorúan a szemébe nézett. A két rendőr egymásra pillantott, hagyták, hadd bámulják egymást. Kese zavarodottan leeresztette Záhonyi arcáról pillantását, majd keresztbevetette a lábát, felhúzta a nadrágszárát, és a zoknijára mutatott: – Én is vettem.