Báron György filmkritikus
(február 9.):
– A magyar film a függetlenség irányából tart a hatalomnak való mind szélesebb alávetettség felé. Anno a filmesek már átélték az alávetettség állapotát, de azt a rendszert szocializmusnak hívták. 1990–91 körül megbukott az a filmfinanszírozás, amely kizárólag állami forrásból tartotta életben a veszteséges magyar filmet, és cserébe a puha cenzúra lehetőségét mindvégig ott lebegtette a filmesek fölött. Mindazonáltal a nyolcvanas évekre egy-két kivételtől eltekintve konkrétan már nemigen alkalmazták ezt az eszközt. Aztán a kilencvenes évek elején remény támadt, hogy talán sikerül a hatalmat rávenni: adja oda a rendelkezésre álló összeget, és ne szóljon bele a szakma ügyeibe. Ez nem volt légből kapott elképzelés, hisz sok olyan – hozzánk hasonló – kis ország létezik, ahol a hatalom a veszteséges filmgyártás számára is biztosítja a szükséges pénzt, anélkül, hogy politikát vinne a dologba. Ahol alapítványok, kuratóriumok, vagyis szakemberek döntik el a filmes pénzek sorsát.
– Nem idealizált állapot, amit lefest? Hiszen az a tapasztalat, hogy a politika mindenhol megpróbálja erősíteni a befolyását, és a klientúráját kialakítva lekötelezetté tenni a szakma egy részét.
– A dán politikát például egyáltalán nem érdekli, hogy Laars van Trear csinál-e filmet, vagy valaki más. A pénzt persze ott is nehéz megszerezni, de a politika tartalmi kérdésekbe nem szól bele. Nem vindikálják maguknak a jogot, hogy egy általuk kinevezett politikai szereplő olvassa a forgatókönyveket, és ítélje meg azok minőségét.
– Vagyis a már kialakult helyzetben ön szerint az is előfordulhat, hogy a filmkészítés szakmai részébe is beleszól a hatalom?
– Az új elképzelés szerint aki a pályázatra beérkezett forgatókönyveket elolvassa, az mindenképpen részese lesz a szakmai döntéseknek. Az említett optimális helyzetben, a kilencvenes évek elején úgy látszott, hogy valamiféle értelmes kompromisszummal sikerül olyan döntéshozók kezébe adni a pályázatok anyagát, akiket a szakma legitimál. Így jött létre a Magyar Mozgókép Alapítvány 1991-ben. Hozzáteszem, egy precízen kidekázott politikai mérleg alapján. Az első MMA elnökségében ott ült Konrád György, Csoóri Sándor, Kodolányi Gyula, Vásárhelyi Miklós, Bihari Mihály stb., és a névsor tökéletesen tükrözte azt a paktumot, amely egyszerre nyugodott politikai és értelmiségi konszenzuson. Vagyis azonos arányban fedte le a liberális-demokratikus és a népnemzeti gondolkodást, illetve az úgynevezett “harmadik erőt”, a szocialisták reformszárnyát. Ez a testület kinevezte a saját szakmai kuratóriumát, így az elnökségnek csak az volt a dolga, hogy a politikától megvédje a mindenkori döntéseket.
– Mennyire sikerült?
– Ugyanaz történt, ami a médiában. Először kiegyezés jött létre, mint a rádióban és a tévében Gombár Csaba és Hankiss Elemér kinevezésével, akik azonban – miután elindult a politikai nyomásgyakorlás – felálltak a székükből. A filmes szakmában hasonló nyomás jelei voltak érezhetőek, de ezek nem vezettek olyan messzire, mint a médiában. 1993-ban az úgynevezett Történelmi Filmalapítvány létrehozásával kezdtek beszűkülni a szakmai szempontok, és vált egyre érezhetőbbé a politikai befolyás. Ebben az alapítványban már voltak politikai kinevezettek, valamint megjelent egy olyan összeg is, amelyet a hatalom kendőzetlenül a saját maga által fontosnak tartott alkotásokra osztott szét. A következő időszakban újabb pénzosztó grémium alakult, amelynek ugyancsak erős politikai kötöttségei voltak, de szakemberek irányításával hozta a döntéseit. Ez volt a 94-ben létrejött Nemzeti Kulturális Alap. Majd kisvártatva belépett egy negyedik pénzosztó szerv, az ORTT, amely az addigi háromnál már jóval több pénz fölött diszponált, holott kisebb legitimációja volt, lévén hogy nem szakmabéliek lettek a döntéshozók, és minden átláthatóság nélkül oszthatták a közpénzt. Ezzel együtt a filmszakma legnagyobb megelégedésére az Országos Rádió és Televízió Testület gyakran húzta ki a filmeseket a pácból.
Ez volt tehát a felállás, amikor tavaly decemberben egyszer csak kiderült, méghozzá véletlenül, hogy néhány intim beszélgetés, hálószobák mélyén született ötlet alapján a kormány létre akar hozni egy úgynevezett Nemzeti Filmközpontot. Mégpedig úgy, hogy a négy forráshelyből hármat megszüntetne, és az általuk kezelt pénzeket – állítólag megsokszorozva – a filmközpont osztaná szét.
– Nem hangzik logikusnak, hogy egy az imént elmondottak szerint némileg átláthatatlanul, bonyolultan és olykor követhetetlen módon működő rendszert fölváltsa egy másfajta konstrukció?
– A rendszer azért működött rosszul, mert olyan nevetségesen kevés pénz állt rendelkezésre, hogy abból nem lehetett ésszerűen gazdálkodni. Ha minden pénzosztó helyen elegendő pénz lett volna, nem forgácsolódott volna szét az összeg, hisz egy-egy forráshely is tudott volna elegendőt juttatni egy-egy film elkészítéséhez. Ha tehát a minisztérium egyszerűen csak azt döntötte volna el, hogy a – hangsúlyozom – közpénzből, vagyis az adófizetők pénzéből forrást bővít, ahhoz nem kellett volna struktúrát váltani.
– De mégiscsak egyszerűbb és olcsóbb egy helyen pénzt osztani, hisz kevesebb az adminisztráció, racionálisabb a szervezet. Ez nem lehetett szempont a filmközpont ötleténél?
– Nem, hiszen három független és különböző típusú pénzosztó helyen több az esély a szűrésre, az objektivitásra és főleg a szakmai megfontolásra. Az adományok összehangolhatók, sőt egymást erősíthetik, segíthetik. Egy forrás esetén a filmkészítő sokkal kiszolgáltatottabb. Ráadásul a minisztérium által most előterjesztett filmtörvénytervezet egyértelmű befolyást biztosítana a politikai hatalomnak a filmfinanszírozás döntéseiben.
– Igaz-e, hogy ez az új helyzet a filmszakma kettészakadásához vezetett?
– Én nem így látom, sőt Tarr Bélával értek egyet, aki egy rádióinterjúban azt mondta, hogy huszonöt éve nem volt ilyen egységes a szakma, mint most, amikor szinte egyként deklarálta, hogy ezzel az ötlettel nem ért egyet.
Surányi András filmrendező
(február 9.):
– Valami kétségbeesett és félreértett politikai felfogást követve a kulturális élet minden szegmensébe központi akaratot erőltet a hatalom, hol cenzurális technikát, hol gazdaságossággal és racionalitással magyarázott politikai kényszert. Ennek megfelelően csak az létezik, ami a hivatalos kultúrpolitika számára hasznosítható, az ő érdekeit képviseli. A filmesek azért váltak kiszolgáltatottabbá, mint más pályatársaik, mert a filmhez sok pénz kell. Minthogy a média körüli hisztériák, a televízió ellehetetlenülése és a közszolgálatiság ködös kritériumai következtében a magyar film nem tud megjelenni a Magyar Televízióban, a politika igyekszik elhitetni velünk, hogy valamiféle sajátos kegyet gyakorolva támogatja a magyar filmkultúrát. Mintha nem társadalmi mentálhigiénés kötelezettség lenne a film támogatása!
A leendő filmközpont gondolata súlyos politikai, gazdasági és erkölcsi zavart tükröz. Harminc évvel ezelőtti gyakorlat a központi dramaturgia és cenzúrabizottság, amely eldönthette, mit támogat, mit tűr és mit tilt. Nem beszélve az említett központ működési elvének zavaros és cinikus megfogalmazásáról. Eszerint a közpénzeket egyszemélyes részvénytársaság osztaná, amelynek élén nem szakmai konszenzussal megválasztott vezető állna, hanem a tárca által kinevezett személy. Egy ilyen helyzetben átláthatatlan lenne a filmkészítésre szánt közpénzek szétosztása. Annál is inkább, mert a javasolt szempontrendszer a dilettantizmus és valamilyen furcsa matematikai képletsor együtthatásából állna össze, amelynek alapján szinte kizárólag gazdaságossági tényezők határoznák meg, hogy melyik film kap támogatást és mennyit. Nem állítom, hogy a gazdasági mutatók nem fontosak, de ez csak egyik aspektusa lehet a műalkotások megítélésének.
Másfelől az a cinizmus is benne van a tervezetben, hogy még az önhatalmúlag fölállított játékszabályok mellett is évi két filmet minden kontroll nélkül finanszírozhat ez a filmközpont. Ez a javaslat ma már egyébként példával is illusztrálható, hisz épp ebben az évben fut az a két filmprodukció, amelyek költségvetése messze meghaladja a magyar filmre fordított éves dotáció teljes keretét. Az egyik a Széchenyi Istvánról készülő alkotás, a másik pedig a Bánk bán megfilmesítése. A helyzet pikantériáját jelzi, hogy e két filmre szánt és ígért összeg máris felöleli a leendő filmcentrum teljes költségvetésének kétharmadát.
Simó Sándor producer, rendező, tanár, az MRC elnökségi tagja
(február 23.):
– Igaz, hogy a Magyar Rendezők Céhe elnöksége egyetért a filmközpont létrehozásával?
– Nem arról van szó, hogy az MRC egyértelműen javasolná a filmközpontot, csak francia példára hivatkozva valahogy elnevezi az általa elképzelt struktúrát.
– Ez így nem félrevezető?
– De. Épp ezért javasoltam, hogy az elnevezést ne szerepeltessük, mivel a miénk csak egy finanszírozási technikára vonatkozó javaslat, ami a legkülönbözőbb szervezeti formákban jelenhet meg. Uram bocsá’ például a Magyar Mozgókép Alapítvány is végrehajthatja. Ha nem lennének fölpiszkálva az indulatok, és nem lenne mindenki gyanúsított és gyanúsító, akkor az egész dologról nem kéne ennyit beszélni. Mert alapvetően csak az a kérdés, hogy milyen legyen a filmtörvény, és hogy ki és hogyan finanszírozza a magyar filmet. Volt már egyszer egy filmtörvénytervezet, amely ezeket a kérdéseket nagyjából megválaszolta. Ez a Magyar Bálint idején elkészült anyag későbbi, 99-es átdolgozása volt.
– Melyek voltak a lényegi elemei annak a javaslatnak?
– A filmjogokat köztulajdonban hagyta volna, és az állam kötelezettséget vállalt volna egy meghatározott összeg erejéig a magyar film támogatására. A befektetők számára különböző törvénymódosításokkal pedig olyan előnyöket biztosított volna, hogy érdemes legyen a filmbe fektetniük. Ugyanakkor létrejött volna egy olyan filmalap, amely a filmkészítéssel és forgalmazással kapcsolatos hatósági tennivalókat koordinálta volna, valamint szerepet vállalt volna a filmgyártásba áramló különféle pénzek elosztásában is. Ennek a vezetőjét a szakma javaslatára a művelődési miniszter nevezte volna ki.
Ez egy teljesen elfogadható tervezet volt, és ha még egy kicsivel több beleszólást enged a szakmának, nem lett volna semmi baj vele. Amikor elkészült, vártuk, hogy történik valami, de hosszú ideig nem történt semmi. Aztán egyszer csak elkezdett fújni a szél, és valamiféle filmközpontról szóló híreket hozott.
– Azok között a nevek között, amelyek ennek a kósza hírnek a hátterében keringtek (Kézdi-Kovács Zsolt, Bacsó Péter, Makk Károly, Rózsa János), az ön neve nem szerepelt. Meg se keresték?
– Nem. Egyáltalán nem kerestek meg ebben az ügyben. Ezért külön köszönet illet mindenkit, aki nem keresett meg.
– Miért, esetleg vállalta volna, hogy részt vesz benne, és akkor ma szégyenkeznie kellene?
– Nem, én semmiképpen nem vállaltam volna. Egyébként nem hiszem, hogy a felsorolt kollégáim egyformán involválódtak ebben a történetben.
– Mikor tudta meg, hogy létezik a filmközpont ötlete?
– Én akkor hallottam róla először, amikor tavaly karácsony előtt, a parlamenti ülésszakon egy fideszes, egy kisgazda és egy MDF-es képviselő részéről érkezett egy javaslat, hogy a Mozgókép Alapítvány éves támogatásának az ötven százalékát egy általunk ismeretlen költséghelyre kéne átirányítani. Mivel senki sem értette, hogy miről van szó, kitört a pánik. Talán ennek volt köszönhető, hogy a képviselők egyszer csak visszavonták a javaslatukat. Hogy ki kinek mit mondott, és miért vonták vissza, azt nem tudom, de ez kiugratta a nyulat a bokorból. Így derült fény arra az ötletre, amelyről állítólag az említett filmesek már jóval korábban tudtak, de tagadták, nem szóltak róla a többieknek. Nevezetesen, hogy a minisztérium egy egyszemélyes részvénytársaságot akar létrehozni, amely minden filmes támogatást magához von, és központilag osztja szét a majdan megsokszorozott pénzösszeget.
Amikor tehát ez kibukott, óriási felháborodást váltott ki a szakmában.
Várhegyi államtitkár, akit az ötlet egyik atyjának tartanak, azt nyilatkozta, hogy őt jóval korábban Makk Károly kereste meg a filmközpont gondolatával.
– Mi motiválhatta Makk Károlyt és azokat, akik ezt a központilag létrehozandó intézményt támogatják?
– Közelükbe került a lehetőség, hogy a filmszakma pluszpénzt kapjon. Hogy ez valóban így lesz-e, nem tudom. Bár én jóhiszemű vagyok, most kételkedem. Ők valószínűleg elhitték.
– Önnel személy szerint közöltek valamit a tárca illetékesei?
– Annak a szalámitaktikának, ami a pánikot követte, én is részese voltam. A minisztérium kis csoportokban hívatta a szakma képviselőit, és az egyik ilyen kis csoportnak én is tagja voltam. Annál is inkább, mivel az állami stúdiók megszüntetése is ezzel egy időben került napirendre, s ezért a Hunnia Stúdió ügyében is beszélniük kellett velem. Zárójelben jegyzem meg, átmenetileg úgy nézett ki, hogy minket is megszüntetnek, de sikerült egyelőre “átmentenünk” a Hunniát a MAFILM felügyelete alá. Hogy ez a döntés minek volt köszönhető, azt máig nem tudom.
– Hogyan reagált arra, amit akkor az államtitkártól hallott?
– Én alapvetően elfogadhatatlannak tartottam a filmközpont ötletét. Ennek hangot is adtam, és nagyon örültem, hogy ez volt a filmszakma általános véleménye.
– És mi erről a személyes véleménye?
– A legfontosabb döntést, hogy hogyan osszák el a filmkészítésre szánt pénzeket, csakis a szakma képviselői által megválasztott kuratórium hozhatja meg. Még akkor is, ha formálisan a miniszter nevezi ki a döntéshozókat. Nem osztom a szakma véleményét, hogy jelenleg lehetetlen filmet csinálni. Ez így nem igaz, csak nagyon nehéz. Ezért a szervezés kérdését kéne jobban megoldani. Persze több pénz is kéne, és ésszerűbb egyeztetés a különböző források között. Ezért biztos, hogy a filmtörvény jól kialakított módon nagyon sürgősen létre kellene hogy jöjjön. Valamilyen központi szervezetre szerintem is szükség van. Annak idején a minisztérium filmosztálya ezt a hatósági jogkört nagyon jól ellátta. Miért kellett mindent megszüntetni, ami 90 előtt működött?
– Amit mond, mintha nem egyezne az MRC által megfogalmazott javaslattal. Pedig azt ön is aláírta.
– Nagyon kínos helyzetben vagyok, mert engem annak idején igen nagy többséggel választottak az MRC elnökségi tagjává, ezért most hivatalosan nem képviselhetem a magam álláspontját, és amíg nem tisztázom a vezetőségen belül eltérő véleményemet, addig nem is nagyon szeretnék erről nyilatkozni.
– Önt hová sorolja a szakma, a minisztériumi ötlet támogatói vagy ellenzői közé?
– Nem volna igazságos, ha a filmközpontot egyértelműen támogató filmesek közé sorolnának, mert nem tartoztam és nem tartozom közéjük. Ugyanakkor nem osztom az indulatos, mindenkivel szemben gyanakvó és a másik véleményét jellemhibaként kezelők közé. Én mindig megpróbáltam megérteni mások álláspontját.
Szomjas György, a Filmművész Szövetség elnöke, filmrendező
(február 23.):
– Fontosnak tartom az elmúlt évtized filmfinanszírozásának történetét. A kilencvenes évek elején a Magyar Mozgókép Közalapítványt azzal az elképzeléssel hoztuk létre, hogy ez olyan központi szerve lesz a magyar filméletnek, amelyen keresztül befolyik a filmtámogatás, nekünk pedig csak az elosztásáról kell gondoskodnunk. Meg is szerveztük a kétszintű kuratóriumrendszert, amely máig funkcionál. A három lábon álló rendszer igen jó alapokra helyeződött, a pénzek törvényes elosztásáért felelős kétszintű kuratórium mellett a gazdasági adminisztráció intézte a filmfinanszírozás gyakorlati részét, a harmadik láb pedig az úgynevezett alapítói kör volt, amely az összes szakmai szervezetet tömörítette, és az alapítvány működtetését felügyelte. Az alapítvány működése azért volt viszonylag zökkenőmentes, mert igen sok visszacsatoláson és ellenőrzésen keresztül zajlott a pénzek elosztása. Olyan szisztémát dolgoztunk ki, amely a produceri rendszert is megerősítette, miközben nem szándékozott a jól bevált stúdiórendszert sem megszüntetni. Tehát a teljes nyitottság jellemezte az akkor létrehozott struktúrát, amely a jól értelmezett verseny számára is teret nyújtott. Ennek a rendszernek a lényege a decentralizáció volt.
Az igazi bajok elsősorban abból adódtak és adódnak, hogy kevés a pénz. A kevés pénzt pedig nem lehet jól elosztani. Annak is megvan a magyarázata, hogy miért lett egyre kevesebb a pénz. Az történt ugyanis, hogy a politika fokozódó gyanakvással viseltetett ezzel a rendszerrel szemben, mert – bármily nevetségesen is hangzik – túl jól működött. A politikától oly módon vált függetlenné, hogy ez egyik kormány számára sem volt rokonszenves. Miközben mi abban reménykedtünk, hogy a megállapított összeg rendelkezésünkre áll, szép lassan már csak nominálisan maradt meg, és ez egyre kevesebbet ért. Ekkor jutottunk el mi magunk is meg a politika is arra a döntésre, hogy a filmfinanszírozás lényegi kérdéseinek megoldásához és biztosításához filmtörvényre van szükség. Olyanra, amely garantálja a megfelelő mennyiségű pénzt, hogy elfogadható éves filmgyártás működhessen Magyarországon. Ez kulcskérdése a magyar mozgókép kultúrának, amely a filmgyártáson kívül a színészek, dokumentaristák, a tévék stb. általános helyzetét is befolyásolja. Az általunk kidolgozott törvény kétlépcsős finanszírozásra épült volna, amelynek egyik csatornája az Alapítvány, pályáztatással, kuratóriumokkal stb., a másik pedig a Minisztérium, amely egy előre fölállított pontrendszer szerint normatív támogatást juttatott volna szelektálás és mérlegelés nélkül minden olyan filmkészítő számára, aki teljesíti a feltételeket. Az általunk megalkotott filmtörvénytervezet még ma is ott fekszik a hatóságok asztalán a minisztériumban, de nem tudjuk, mi lett vele. Csak azt, hogy helyette bukkant fel a centralizációt célzó filmközpont ötlete. Amelynek élén állami vezető állna. Még akkor is, ha az a cél – elmondásuk szerint –, hogy ez az intézmény független legyen a politikától. Ezt mi nem hihetjük el, mert sehol nem látunk rá garanciát. Már önmagában az Rt. forma is alkalmatlanná teszi arra, hogy a pénzek elosztását felügyelje, különösen hogy a miniszter nevezi ki az igazgatót.
Amikor tudomásunkra jutott, hogy mire készül a tárca, január elején azonnal összehívtunk egy rendkívüli szövetségi közgyűlést, amelyen a szakma óriási többséggel elvetette a filmközpont ötletét, és azt kérte, hogy először szülessen meg egy véglegesnek tekinthető filmtörvénytervezet, amelyben nincsen benne eleve az a központosított struktúra, amelyről beszélnek. A tárca államtitkára felszólította a szövetség elnökségét, hogy dolgozzunk ki egy saját koncepciót. A mi most benyújtott koncepciónk a közgyűlés határozatára épül. Ennek a lényege, hogy többcsatornás rendszerre továbbra is szükség van. Ebből az egyik mindenképpen maga a Magyar Mozgókép Közalapítvány, amelynek a jelenlegi hibáit természetesen ki kéne javítani, bár ezek nem lényegiek. Ezenkívül a MAFILM-nek ugyancsak szerepet kellene kapnia a magyar filmgyártásban, és végül egy olyan grémiumot is megjelöltünk, amely a normatív támogatásért felelne. Az ígért (de persze nem garantált) hárommilliárd forintból egy-egy milliárd fölött rendelkezne mindhárom csatorna. Ellentétben azzal a filmközponttervvel, amely az összes filmtámogatásra szánt pénzt egy kalapba söpörné, és onnan osztaná el. A többcsatornás elosztás előnye nemcsak az, hogy nagyobb biztonsággal lehetne független a politikától, hanem az is, hogy mindegyik más-más típusú filmeket preferál, vagyis ezáltal biztosítható a magyar filmgyártás sokszínűsége. Az sem mellékes, hogy ezáltal nem kéne létrehozni egy újabb költséges intézményt teljes adminisztrációval, igazgatósággal, telephellyel stb., hanem azt a pénzt is filmkészítésre lehetne költeni.
Az általunk elképzelt verzió nem veti el teljesen a minisztérium megoldási javaslatát, hanem igyekeztünk kompromisszumos alapon megteremteni egy elfogadható változatot. Nem akarunk ajtóstul rontani a házba. Ugyanakkor nem vagyunk hajlandók megalkuvó módon egyetérteni az MRC-vel, amely tudathasadásosan egyszerre képviseli az “ötök” álláspontját és a rendezőkét. Bár – tudomásunk szerint – az utóbbiakkal, vagyis a céh “mezei” tagjaival az elnökség nem beszélte meg a saját véleményét, amely erősen kvadrál a politika által elővezetett véleménnyel. Azt hallom, hogy a rendezők tiltakoznak az elnökség által leírtak ellen. Különös tekintettel arra, hogy az MRC által benyújtott javaslat segít azt a demagóg véleményt erősíteni, amely szerint a magyar filmes szakma kettészakadt. Holott nem erről van szó, hisz csak néhány filmrendező áll melléjük, ellentétben a több mint kétszázzal, akik a mi véleményünket osztják. Az a néhány ember a saját pecsenyéjét szeretné sütögetni, és ehhez nem nyújtott elegendő segítséget számukra a demokratikusan működő kuratórium, amely öntörvényű, és amelynél nem lehet “kijárni” pénzeket. Makk Károly, hogy nevén nevezzem az egyik ötletadót, híres arról, hogy nem volt olyan miniszter kerek e hazában, akinek kinevezése napján ne ült volna már ott az irodájában. Ő mindig megtalálta a kiskaput, a rövid utat. De ehhez az kell, hogy egy ember legyen a hierarchia csúcsán, akihez be lehet kopogni. Súlyos szavak, de azt vélem, hogy ezek az emberek a “torschluss-pánik” állapotát élik át, amikor ennyire ragaszkodnak egy elavult struktúra visszahozatalához. Nagyon bízunk benne, hogy a minisztérium nem fogja lesöpörni kompromisszumos javaslatunkat.
Makk Károly filmrendező, az MRC elnökségi tagja (március 4.):
(Kérdéseimre nem kíván válaszolni. Telefonon azt kéri, hogy az alábbi szöveget szó szerint közöljem:)
“Ebben az elvadult helyzetben, amikor minden egyes szó a szakma további balkanizálódásához vezethet, ártalmas a beszéd. A filmszakma jelenlegi anyagi nyomorúsága és az alulinformáltság érthető módon még a tehetséges embereket is idegessé, igazságtalanná teszi. Hát még a tehetségteleneket, akik – ezt kompenzálandó – valós tényekre épített, de a fantazmagóriák világában regisztrálható állapotot konstruálnak, amelynek részleteivel nem szándékozom vitába szállni.
Teszem e kijelentést mindannak reményében, hogy rövid időn belül előállhat az a – várhatóan szerencsés – helyzet, amely a jelenleg anyagilag megnyomorított szakmát segíteni tudja.
Ennek a lehetőségnek bizonyára ugyancsak meglesznek a maga ellenzői (lásd az előzőekben említetteket), akikkel azonban örömmel vitázom – talán nem csak a magam nevében –, de az általam megszokott színvonalon. Talán még annak is lehet valami hozadéka…
A kibontakozás reményében pillanatnyilag ennél többet nem szándékozom mondani.”
Bacsó Péter filmrendező, az MRC elnökségi tagja (február 28.):
– A filmszakma jelentős része önt az úgynevezett “összeesküvők” közé sorolja. Tud erről?
– Olyannyira, hogy én magamat kollaboránsnak neveztem egy vitában. És valóban kollaboráltam azért, hogy a filmszakma valamelyest működni tudjon.
– Működésképtelennek látta?
– Annak látom jelenleg is, mert az.
– És ennek érdekében bármilyen eszközt igénybe kell venni, ha az a pénzszerzést elősegíti?
– Menjünk vissza egy kicsit az időben. A rendszerváltás idején az állam kivonult a filmgyártás mögül. Most mindenféle misztifikációval magyarázzák, ami akkor történt, pedig egész egyszerűen Kőhalmi Ferenc kitalálta a filmalapítványt, ami akkor még átmentési pénzt jelentett a szakma számára. Az évi egymilliárdból kb. 400 milliót adtak akkor játékfilmre. Az akkori viszonyok között ez nem is volt rossz. Én ebből 1991-ben tudtam megcsinálni a Sztálin menyasszonyát, ami akkor viszonylag sok pénzbe került. Csakhogy ez a pénz azóta egy kanyival sem nőtt, sőt csökkent. Közben lett ugyan egy-egy újabb pénzforrás, mint a Nemzeti Kulturális Alap vagy a Történelmi Filmalapítvány, aztán az ORTT, de ezek mind csak töredékpénzeket tudtak adni, és így a magyar filmgyártás teljesen ellehetetlenült. Azóta három kormány került hatalomra, de egyik sem tudta megoldani ezt a kérdést. Az előző kormány kulturális tárcájának voltak tétova kísérletei egy filmtörvény megalkotására, de sajnos nem sikerült. A mostani kormány hatalomra kerülése után nem sokkal egyszer összetalálkoztam a kulturális minisztérium államtitkárával, Várhegyi Attilával, és ő megkérdezte a véleményemet. Én azt mondtam, hogy a különböző forrásokat először valahogy össze kéne hangolni.
– Vagyis összevonni?
– Ha nem is összevonni, de legalább egy időben hirdetni a pályázatokat mindegyiknél. Hogy ne ötletszerűen és összevissza menjen a pénzelosztás. Másodszor pedig – mondtam –, egy jó magyar film többet használ az országimázsnak, mint egy tűzijáték, és ekkor Aczél Györgyre hivatkoztam, akiben volt annyi intelligencia, hogy megértette a film jelentőségét. Azt is hozzátettem, hogy a korábbi diktatúra lebontásáért nagyon sokat tett a magyar film az Angi Verától a Szerelemig, a Ménesgazdától a Tanúig, Jancsó Miklósról nem is beszélve… Miután mélységesen egyetértett velem az államtitkár, két évig nem történt semmi. Akkor ismét összetalálkoztam vele egy fogadáson, ahol célzást tett rá, hogy a kormányban megszületett az akarat a filmgyártás támogatására. Először kétmilliárdról beszélt, aztán háromról. Ez olyan nagy pénznek tűnt, hogy leültünk néhányan a filmes szakmából, mert úgy gondoltuk, erről beszélni kell. Ott volt Makk Karcsi, Gothár Péter, Kamondi Zoltán, Tímár Péter, Enyedi Ildikó és még sokan mások.
– Az államtitkár is jelen volt?
– Igen. Ott volt. És ott elég nyilvánvalóan elhangzott, hogy ezt az egész kuratóriumi rendszert, meg az Alapítványt, amit ma olyan idillinek állítanak be, és ami körül botrány botrányt követett, a legtöbben egyáltalán nem tartják jónak. Hiszen az a nevetségesen kevés pénz, amit el kell osztani, oda vezet, hogy mindenki mindenkit gyűlöl; aki pénzt kap, az áruló, aki nem kap, az áldozat stb. Én magam az egész kuratóriumi formát a művészeti alkotások megítélésében ostobaságnak tartom.
– Miért?
– Mert a kuratórium felelősség nélküli, arctalan testület.
– Minden nevet nyilvánosságra hoznak.
– De meg sem nézik a filmeket. Hallott már olyat, hogy valaki lemondott volna, mert egy rossz filmre adtak pénzt? Senki sem vállalja a felelősséget. Mit lehet egy kilenctagú kuratóriumban eldönteni? Semmit.
– Hogy kéne ezt másként és jobban csinálni?
– A legtöbb országban ezt egy ember dönti el. Itt meg még azt is megtiltják, hogy szóba állhassak a kuratóriummal. Meg sem magyarázhatom, nem is lobbizhatok a filmemért.
– Az lenne a jó megoldás, ha ki lehetne járni a pénzt egy-egy filmre?
– Persze. Lenne három ismert szakember, vagy ha akarom, konzultáns, aki kiválasztana öt filmet, és azokat végigvinné. Ez lenne az az elképzelés, amely ha létrejönne – bár ebben a pillanatban nagyon ingatagnak látszik a helyzet –, akkor a rendszer végre működésképes lehetne.
– És ki lenne az a három ember? Ki választaná ki őket?
– Hozzáértő, jó szakemberek… Legalábbis ez volt az elképzelésünk.
– Amikor a filmes szakma nagy létszámban összejött, és döbbenten álltak az előtt a friss információ előtt, hogy a költségvetés el akar vonni a filmtámogatásból egy jelentős összeget erre a bizonyos filmközpontra, akkor az ott megjelentek közül senki sem vállalta, hogy ő tudott volna korábban erről a tervről. Pedig ezek szerint például ön is a beavatottak, sőt az ötletadók közé tartozott.
– Sajnos be kell ismerni, hogy a kormány abban védhetetlen, ahogyan ezt az egész ügyet kommunikálta. Ügyetlenül és szerencsétlenül csinálták. Én kaptam egy telefont, hogy azonnal menjek be a szövetségbe, mert baj van. Berohantam, és ekkor tudtam meg, hogy a 400 milliót a költségvetés el akarja vonni a filmtámogatásból. Én is ott tudtam meg. Mint ahogyan azt is, hogy egyik pillanatról a másikra visszavonták a döntést. Ebbe senki sem volt beavatva.
– De a filmközpont ötletébe igen!
– Nagyon halványan. Sem a vezetője, sem a költségvetése, sem a struktúrája nem volt világos. Egy biztos: az volt az alapfeltételünk, hogy ez teljesen depolitizált és szakmai legyen.
– Erre milyen garanciákat kaptak?
– Bennem megvan az alapvető jóhiszeműség. Ha nekem azt mondják, hogy adnak két- vagy hárommilliárd forintot, akkor azt mondom, hogy erre a pénzre le kell csapni.
– Akkor is, ha feltételekhez kötik?
– Én már elég öreg vagyok. Révay Dezső, Darvas József, Horváth Márton és még sok más filmfőigazgató mellett vettem részt a magyar filmgyártásban. Akkor is készültek jó és rossz filmek. Én hiszek abban, hogy a filmrendezők sokkal ravaszabbak, mint a politikusok.
– Vagyis a filmfinanszírozásnak most sem kéne másként működnie, mint annak idején?
– Hárommilliárdot könnyebb elosztani, mint négyszázmilliót.
– Mi szól az ellen, hogy egy esetlegesen nagyobb összeget több grémium osszon el?
– Ha már ennyire nagy a konfrontáció az Alapítvány miatt – bár én nem tartom jónak a formáját –, hát maradjon meg. Meg kell mondanom, hogy végtelenül hiszterizált és infantilis helyzetnek tartom, hogy ha fölajánlanak egy nagy pénzt, arra nem lecsapnak, hanem visszautasítják, és előveszik a véres kardot.
– Nem lehet, hogy csak nem akarják a pénzt kegyként elfogadni?
– Szarok az emberi méltóságra, hogyha én filmet rendezhetek. Azért nem szólaltam fel azon az ominózus szövetségi ülésen, ahol leszavazták a kormány javaslatát, mert abban a hiszterizált hangulatban engem ízekre szedtek volna a “vörös brigádok”.
– Úgy érzi, hogy a keveseknek van igazuk a többséggel szemben?
– Igen. A negyven-ötven éves tapasztalatom azt diktálja, hogy nem mindig azok oldalán áll az igazság, akik sokan üvöltenek. Nem hiszek ebben. Egyébként is ez tipikusan “Krisztus és Barabbás” helyzet. Ha az ember külön-külön beszél velük, mindegyik a józan ész oldalán áll, amikor pedig együtt vannak, akkor a beképzelt hősiesség és a konfrontáció szerepjátszása borítja el az agyukat.
– Bántja, hogy ennyire szembekerült a kollégáival?
– Nagyon fáj, főleg, mert nem magamért csináltam ezt az egészet. Én nem vállaltam semmiféle szerepet, igaz, nem is ajánlottak ilyesmit. Már csak azért sem vállaltam szerepet, mert szeretnék még filmet csinálni. Ha pedig pénzt osztok, akkor abból én magam nem kaphatok. Ennyi morál azért még szorult belém. Mivel elég öreg vagyok, úgy gondolom, hogy egy-két filmnél többet már nem fogok csinálni. Ezért az egész szakmáért, de főleg a középgeneráció érdekében tettem, amit tettem. Pedig ők vannak a legjobban megsértve, hogy mi tárgyaltunk, és nem ők. Nem tartanak bennünket legitimnek. Pedig szerintem a legitimitást nemcsak az határozza meg, hogy kit választanak meg ennek vagy annak, hanem hogy mit tett le eddig az asztalra. Makk Karcsit például szerintem a filmjei legitimálják.
Grunwalsky Ferenc filmrendező, operatőr, Janisch Attila filmrendező,
Bollók Csaba filmrendező, a Magyar Filmművész Szövetség vezetőségi tagjai (február 28.):
Bollók Csaba A Magyar Filmművész Szövetség olyan ernyőszervezet, amely a filmes szakma különböző szervezeteit fogja össze. A vezetőségben három nemzedék képviselteti magát, a hetvenes, a nyolcvanas és a kilencvenes években elindult filmeseké. Ami a tagság számát illeti, a januári rendkívüli közgyűlésen több mint kétszázan jelentek meg. Egyébként a helyzet megértését kissé bonyolítja, hogy létezik a filmrendezők egy részét tömörítő szervezet, az MRC, amelynek tagsága részben a Filmművész Szövetségben is tag, miközben vannak, akik csak a céhben vállaltak tagságot. Ide kívánkozik egy egészen friss hír, hogy Szász János ma lemondott az ottani tagságáról. Az MRC elnökségében Kézdi-Kovács Zsolt, Rózsa János, Bacsó Péter, Makk Károly, valamint a valamivel “kijjebb” lévő Simó Sándor, Macskássy Kati és Gulyás János foglal helyet.
– Mitől függ, hogy egy rendező tagja-e az MRC-nek, vagy nem?
Janisch Attila Attól, hogy Rózsa Jancsi kit beszélt rá, hogy lépjen be.
Bollók Komolyabban fogalmazva, a változások idején a rendezők között voltak, akik úgy érezték, hogy a Szövetség elavult, múlt rendszert idéző képződmény, és ezért az új idők szavára hallgatva egy szakmai érdekképviseletet hoztak létre. Én azért nem annak lettem a tagja, mert azok a filmes barátaim, akik a Filmművész Szövetségbe hívtak, vezettek be engem a filmezésbe. Egyébként mindig is úgy éreztem, hogy a különböző szervezeteknek nem a neve számít, hanem hogy hogyan töltik meg tartalommal.
Janisch Megalakulása óta most fordult elő először, hogy az MRC ilyen alapvetően szembefordult a Szövetséggel. Ezért van az is, hogy például Csillag Ádám, az MRC egyik tagja épp most szervezi a tiltakozást az elnökség döntése ellen.
Grunwalsky Ferenc Minket Szomjas Gyurival annak idején hívtak az MRC-be, de nem léptünk be, mert úgy gondoltuk, hogy szakmai megmerevedést jelent, ha az érdekvédelmi szervezet csak egyféle érdeket képvisel. Ha ebben nincsenek benne például a vágók vagy az operatőrök, akkor már az egész dolog gyanús. A meglévő Szövetségben – ami lehet, hogy szocialista találmány, ennek ellenére, vagy ezzel együtt – minden szervezetnek saját szakosztálya van, mégis a szakma vezető képviselőivel és a többi taggal közösen védjük egymás érdekeit.
– Mióta van szó arról, hogy a jelenlegi finanszírozási struktúrát meg kéne változtatni?
Janisch Ez már nagyon régen, még az előző kormány idején szóba került, és azóta a legkülönbözőbb módosítási javaslatok bukkantak fel. Hol az Alapítvány reformját javasolták (például Kézdi-Kovács Zsolt), hol a teljes pénzelosztást akarták átalakítani és központosítani, amiben, azt hiszem, Makk Karcsi volt a kezdeményező. De ezekről mindig csak töredékhíreket lehetett hallani. Az igazi botrány akkor keletkezett, amikor tavaly december 7-én a parlament Kulturális Bizottságában egyik pillanatról a másikra bedobták, hogy 400 millió forintot el akarnak vonni, ezt az összeget közvetlenül a minisztérium költségvetésébe sorolták volna egy közelebbről meg nem nevezett “filmtámogatás” címszó alá. Közben egyébként az is felvetődött, hogy az idei Filmszemlét egy hirtelen döntéssel Debrecenben akarták volna megtartani. Így derült ki, hogy rá akarnak tenyerelni a szakmára, ekkor vált világossá, hogy az addig csak rebesgetett filmközpont ötlete nagyon is komoly. Ekkor fogalmaztuk meg a tiltakozó levelünket, amelyet százötvenen írtak alá a szakmából. A levelet Rockenbauer Zoltán miniszternek írtuk, és három kérdést fogalmaztunk meg benne. Az első az volt, hogy miért nem került az Országgyűlés elé a filmtörvény. A második, hogy létezik-e a törvényen kívül elképzelt és a szakmai közvélemény kizárásával, a szakmai fórumok megkerülésével titokban gründolt terv. A harmadik, hogy milyen szándékok húzódnak a 400 milliós elvonási javaslat mögött, valamint hogy mi a Közalapítvány jövője a NEKÖM elképzelései szerint. A levélben meghívtuk a minisztert egy személyes találkozásra.
Grunwalsky Amikor a levél megírására összegyűlt a szakma nagy része, akkor történt, hogy a jelen lévő Makktól, Rózsától, Kézdi-Kovácstól és Bacsótól megkérdeztük, mit tudnak. Kivétel nélkül azt válaszolták, hogy konkrétan semmit, ők is csak hírekből hallottak a készülő új helyzetről. Arra valószínűleg nem számított senki, hogy a legfelső fórumhoz fordulunk. Arra kértük a minisztert, hogy jöjjön el arra a rendkívüli közgyűlésünkre, amelyet mindenképpen a Filmszemle előtt akartunk megtartani, hogy ne tegyük ki a Filmszemlén bemutatandó filmjeinket a botránynak.
Janisch Én másnap az MRC elnökségéhez is elmentem, elmagyarázandó, hogy a levelet nem ellenük írtuk, sőt jó lenne, ha ezt ők is aláírnák. Azt mondták, ez durva hangú és provokatív szöveg, és nem írták alá. Ott egyébként Makk elmagyarázta nekem, hogy ő miért pártolja a központi akaratra épülő struktúrát, mert hogy ez végre pénzt jelenthetne a szakmának. Én meg nem értettem egyet azzal, hogy megalázkodjunk a politika előtt, és a szakmának juttatott pénzt kegynek tekintsük. Ez a pénz jár, a miniszter ne érezze úgy, hogy a közpénz odaítélésével ő személyes kegyet gyakorol.
– Mi volt Makk Károly ellenvetése?
Janisch Azt mondta – és ha most megpróbálok az ő védőügyvédjeként közelíteni, még el is fogadom az érvelését –, hogy nem lehet kétszáz emberrel kidolgozni egy jó filmtörvényt. De szerintem meg lehet és meg is kell szabni azokat a nagy vonalakat, amelyek alapján aztán hosszan tartó, alapos szakmai beszélgetések során kidolgozható egy végleges változat. Mi ezt szeretnénk. Mert csak így deríthető ki, hogy melyek az alapvető problémák, kérdések, amelyeket meg kell oldani. Azt nem lehet, hogy öt “nagy ember” összeül, kitalálják, hogy nekik mi a jó, aztán az lesz.
Grunwalsky A szakma minden részletre kiterjedő érdekvédelmi szerve a Filmművész Szövetség. Ezt a szervezetet nem lehet kihagyni egy törvény előkészítéséből. Enélkül nem lehet meghozni semmiféle kimutyizott, összekacsintásokból kikövetkeztetett döntést. Nem értünk egyet azokkal, akik szerint itt semmi másról nincs szó, mint a pénztelenségről. Szerintünk a filmipart és a filmszakmát kell újrateremteni. Nem elég egy-két tőkeinjekció, ami a kedvezményezetteknek jól jön, hanem az egész struktúra alapos újragondolásra szorul. A filmgyártás teljes folyamatának kidolgozása, a magántőke bevonása, a költségvetési támogatás garantálása, a filmvagyon megfelelő kezelése, a foglalkoztatottság kérdése, mind-mind olyan tényező, amelynek ebben a törvényben szerepelnie kell. Tízéves késésben vagyunk. Tíz éven keresztül egyetlen kormány, egyetlen párt nem emelt a filmek dotációján. Ezáltal olyan helyzetbe jutott a filmszakma, amit nyugodtan nevezhetünk a működésképtelenség határának. Az efölötti elégedetlenség és az a régi szocialista gyakorlat, hogy “itt van egykét menő pofa, aki a többieknek is kijárja a pénzt”, találkozott össze egy olyan politikai akarattal, hogy “vegyük kézbe a dolgokat”.
Janisch Miközben a korábban létrehozott, demokratikusan működő rendszer túlságosan demokratikusan működött, és nem tette lehetővé, hogy a régi módszerrel ki lehessen játszani a pénzosztókat és megszerezni a pénzeket. Ez pedig – bármilyen szomorú – éppen az elosztási struktúra egykori létrehozóinak nem volt ínyére.
Bollók Ehhez még el kell mondani, hogy miközben az egyik oldalon jelentős, nagy életművek vannak, amelyek most hivatkozási alapul szolgálnak, velük szemben a nyolcvanas évek közepétől indult nemzedékek minden tagjának egy vagy maximum két filmje készülhetett el, ami nagyon kevés. A kuratórium vállalta, hogy ezt a nemzedéket megpróbálja segíteni. Ezt az “öregek” egy része nem tudta megbocsátani.
– De ha az volt a jelenlévők problémája, hogy a tárca nem avatta be a szakmát, akkor miért tartják bajnak, hogy a minisztérium kisebb-nagyobb csoportokban behívta a filmeseket? Ezzel nem épp a vágyott célt szolgálta?
Grunwalsky Elkezdődött egy tapogatózás, hogy hogyan lehetne a szakmát becserkészni. Volt egy ötven éve bevált gyakorlat, hogy mindig a “menőkkel” tárgyaltak. A miniszteri biztost annak idején azért nevezték ki, hogy a törvényt előkészítse. Mi azt gondoltuk, hogy valóban komoly a dolog. Ezért mi magunk is komolyan vettük a tervezet alapos megismerését, és azt gondoltuk, hogy a törvény előkészítőit érdeklik változtatási javaslataink. Aztán amikor hosszan nem történt semmi, nem jött reagálás, majd mint derült égből a villám, lecsapott ez az új verzió a filmközponttal, akkor írtuk meg a 150 aláírásos levelet, és még aznap behívattak néhányunkat a minisztériumba.
– Mit jelent ebben az esetben a “néhányunk”?
Janisch A miniszteri biztoson kívül szinte csak olyanokat, akik az ő javaslatukkal értettek egyet, emellett még Szabó Istvánt és engem, az egyedüli rebellist. Az asztalnál Várhegyi Attila államtitkár ült. Ezen a beszélgetésen rajtam kívül csak Enyedi Ildikó és Szabó István fogalmazott élesen, szembeszállva ezzel a titokban előkészített elképzeléssel. Utána kénytelenek voltunk megjelentetni egy közleményt, amely helyreigazította a minisztérium által terjesztett hamis tényt, hogy egyhangúlag megszavaztuk volna és egyetértettünk volna a filmközpont tervével.
Utána indult el a szalámipolitika, ami azt jelentette, hogy fiatal filmeseket kis csoportokban, ötösével hívattak be a tárcához, hogy egy demonstrációs táblán mindenkinek megmagyarázzák a megvalósítandó Filmközpont Rt. működési rendszerét. Ez nagyon hasonló volt ahhoz a pontrendszeres, lektoros javaslathoz, amely annak idején Kézdi-Kovács Zsolttól származott.
Grunwalsky Alapvető kérdés, hogy létezik-e az a pénz, amiről beszéltek. Mert ígéretből nem lehet filmet csinálni. Már sokszor ígértek olyat, amit ugyanannyiszor nem tartottak be. A másik, hogy ha létezik a pénz, akkor annak a szétosztását nem lehet ilyen nyílt zsarolással feltételekhez kötni. Ezt a szakmával együtt lehet csak elosztani.
Janisch Sajnos azok, akik ezt nem így gondolják, azok maguk idézik elő azt a törést, ami a szakmán belül létrejött. Ezt Kamondi Zoli fogalmazta meg a legvilágosabban abban a nyílt levélben, amely a Népszabadságban jelent meg, és amelyben azt írta az öt kollégájának: bármennyire szeretlek benneteket, mégis tudomásul kell vennetek – ez matematikai szabály –, hogy az öt néha kevesebb, mint a százötven.
Grunwalsky Ugyanakkor nagy szerencsének tartom, hogy ellentétben az “ötökkel”, akik a saját deklarációjuk szerint nem akarnak már filmet csinálni, a szakmának azon része, amelyik még sok filmet szeretne megcsinálni, most egyre inkább artikulálja magát, méghozzá együtt és egységesen.
Bollók Egyikünk sem szeretné, ha úgy tűnne fel, hogy ez az egész olyan, mint egy amerikai mozi, amelyben az első öt percben kiderül, hogy kik a jók és kik a rosszak. Aztán lehet izgulni, hogy a jó győzzön. Itt arról van szó, hogy elsősorban azért nincs bizalmunk ebben az új struktúrában, mert nem mutatják meg nekünk a részleteit. A kiscsoportos foglalkozások gyanússá teszik azokat a dolgokat, amik emögött meghúzódnak, mert akik kitalálták, nem merik nyíltan vállalni. Lehet, hogy arról van szó, hogy ebben az országban, ahol tizenkét éve folyamatosan a régi világ megy át egy új világba, még a régi ország hullámai rendszeresen átcsapnak az új feje fölött.
– Mit gondolnak, minek köszönhető, hogy a magyar kulturális műhelyek között a filmeseké az egyetlen, amely ilyen egységesen kiáll a saját érdekeiért?
Grunwalsky Ez elsősorban azoknak köszönhető, akik már az új rendszerben lettek felnőttek, és akik nem voltak hajlandóak elfogadni azt a gyakorlatot, hogy a szakma csak az elitből áll, a többiek meg le vannak szarva. Mindenki politikai játszmába akart bennünket kényszeríteni, de ez a szakma volt az egyetlen, amelyik hajlandó volt a teljes szakma mindenféle érdekét figyelembe venni, és ezáltal nem sikerült bennünket politikai utcákba terelni. Talán az is magyarázat, hogy a filmkészítés közben nemigen működik hierarchia, mint mondjuk a színházban. Forgatás közben mindenki egyformán fontos.
– Most, február 27-én mit gondolnak, milyen válaszra lehet számítani?
Grunwalsky Szerintem ha a kulturális kormányzat valóban azt szeretné, hogy legyen magyar film, akkor nem tehet mást, mint hogy az általunk beadott és a szakma minden részével egyeztetett javaslat alapján leül tárgyalni velünk. Ha nem ezt teszi, akkor azt kell feltételeznem, hogy kizárólag a politika vagy/és a pénzszerzés a cél, nem pedig az, hogy legyen magyar film.
Salamon András filmrendező, a Filmművész Szövetség elnökségi tagja
(levél, március 6.):
“Talán meglepőt mondok: én reménykedem, hogy rendbe jönnek a dolgok a filmszakmában. Úgy látom, hogy annyira egyszerű és természetes az, amit mi mondunk, hogy akár meg is valósulhat. A filmszakma újkori felnőtté válásának kellős közepén vagyunk, és azt hiszem, eközben mindannyian rengeteget tanultunk. Lehet, hogy ez a folyamat csak később mutatja meg a drámai vonásait. Lehet, hogy nagyon-nagyon fontos dolgokban vettünk részt, de ezt esetleg csak évek múlva tudjuk megítélni. Ebben a pillanatban, március 6-án éjjel még nem lehet tudni, hogy a filmszakmai összefogással elindult “bársonyos forradalmunk” sikere hosszú távon milyen eredményeket hoz az életünkbe. Hankiss Elemér jut eszembe, aki nélkülözhetetlen tanulási folyamatként fogalmazta meg a televízióból való kiűzetését. Én is úgy érzem, hogy ebben a néhány hónapban drámai fontosságú tapasztalatokra tettünk szert mindannyian, függetlenül attól, hogy ki melyik oldalon állt. A dolgok mai állása szerint én abban bízom, hogy a filmszakmai önrendelkezés igénye mindenki számára átlátható és elfogadható. A szemlén is azt volt jó látni, és a mindannyiunk 3 perces »testimony-filmjében« is tulajdonképpen az volt benne, hogy száz éve megy már itt a filmkészítés folyamatosan. Örömteli tény, hogy ebben az egészen kicsi filmiparban néhány megszállott ember megállás nélkül továbbadja a tapasztalatait a számukra legfontosabb kérdésben: hogyan készül a film?
És esküszöm, hogy ha sikerül, amit elkezdtünk, az azért lesz, mert minden gondolatunk mögött ez a kérdés volt ott: hogyan készül a film?”