A túlélés művészetét a régi lőtér helyén kezdték gyakorolni.
A lőtér a sorompón túl, a Nyíregyházáról Kálmánházára vezető út mentén balra található, még Felsősima előtt. Ma már inkább csak a formája emlékeztet az egykori harcias szerepre, no meg a cserepét vedlett kuckó – talán megfigyelési pontként szolgálhatott – és a mező. Mező? Lónak, tehénnek kicsi a fű, talán birka vagy liba csibrálni képes, és azokat a terep sem zavarja. Valaha ásott lövészteknők, kézigránátok robbanásának kürtői, félig betemetett futóárkok, sebzett dűnék szaggatják, vagy inkább hullámosítják a felszínt. Nyugtalan föld ez, nyugtalan vidék.
E lőtér helyén kezdett gazdálkodásba 1948-ban huszonkét mindenre elszánt agrárproletár család a mandabokori Szabadság Tsz-ben. Nincs írásos nyoma, milyen sikerrel, hiszen az államtól kapott 80 katasztrális hold humusztalan foshomok inkább való malterkészítésre, mint akár rozs termelésére. De mivel a “vas és acél országában” hevessé vált a háborúra való készülődés, gyakorlatozásra volt szükség, kijelölték lőtérnek. Öt laktanya innen mindössze pár kilométerre fekszik – a legközelebbit az Illés Béla alkotta legenda alapján Guszevnak hívták, és a köznyelv Guszev-telepnek nevezi mindmáig a főként szükséglakásokká átalakított békebeli, bakanótában elhíresült Huszár-kaszárnyát.
Az, hogy lőtér kellett – végül is szerencsét hozott. Csereföldet kapott a termelőszövetkezet, amelyet ekkoriban neveztek el Ságvári Tsz-nek. A téesz kétféleképpen is kivételezett helyzetbe került. Megbízható szomszédságának mondható az állandóan éhes Nyíregyháza, kellett a baromfi, a tojás, és gyakran a zöldség is. A krumpli meg az alma nem tartozott a kapós cikkek közé, mert ezeket nem volt szabad kivinni a megyéből, a vonatokon rendőrjárőrök ellenőrizték szigorúan a rendelet megtartását. A város ellátásában mégis nagy szerepet játszottak a ságvárisok, hiszen a sátoros ünnepek előtt rendszerint bajok támadtak a húskerettel, a személyenkénti heti negyedkilós járandóság kínkeservesen jött össze, a hentesek olykor a megfőzhetetlen és megehetetlen tehéntőgyet is kimérték a jegyre. A téesz viszont beszállított a húsiparhoz néhány hízott sertést, ha végképp szorult a kapca. Máskor a ságvárisok vittek a piacra pár ezer csirkét, és bizony a Búza téren – a csarnok megépültéig itt nyüzsgött szerdán és szombaton a hatalmas hetipiac – sorba kellett állni, hogy a drótketrecekből rántanivalóhoz jusson az emberfia.
A hatvanas évektől Nyíregyházán javult az ellátás, igaz viszont, hogy a környékbeli falvakban még hentesüzletek sem működtek, tehát a megyeszékhelyre viszonylag nagy nyomás nehezedett. Ezt enyhítette sorozatosan a Ságvári. Mivel a téeszben olyan elnököt választottak – Horváth Jánosnak hívták –, aki szinte mindig tudott javítani a hangulatot erősen befolyásoló hentesbolti kínálaton, ha ő kért, azt nem lehetett megtagadni még pártállami körülmények között sem.
A Ságvári ekkor már virágzott.
Akkoriban két körülmény jellemezte a téesznek a közéletben való részvételét. Minden áldott évben Felsősimán tartották az első zárszámadást. Ott lettek készen leghamarabb a mérleggel, ami szervezett munkát igazolt mind az agronómián, mind az irodákban. A másik mozzanat pikánsabb. A közgyűlés előtt felcsörrent a K-vonalas telefon a helyi újság szerkesztőinek az asztalán: a Ságvári tagjövedelmeiről konkrét számokat nem szabad leírni. Merőben fölösleges óvatosság volt ez, tudták a redaktorok a dolgukat, működött az öncenzúra. Emiatt aztán olyan tudósítások jelentek meg a közgyűlésekről, hogy Pekingben is megnyalták volna utánuk a tíz ujjukat: “A tagság jövedelme tavalyhoz képest jelentősen nőtt.” “A tagság sem panaszkodhat, bár a zárszámadáskor kapott pénz alig több az előző esztendeinél.” És így, évről évre.
Miért kellett ez? Mert a Ságváriban szárnyaltak a jövedelmek. Lényegesen meghaladták a megye többi gazdaságában elérhetőket, olykor bizony többszörösen is. A pártvezérek viszont féltek, hogy a tényleges számok közlése elégedetlenségi hullámokat gerjeszt. E hullámok számos olyan téeszvezető helyét megingatták volna, akiknek tevékenysége ritkán igazolta a “beléjük helyezett bizalmat”. Nem egy különösebb tehetséget soha, semmiben el nem áruló pártbizottsági “munkatárs” landolt téeszelnöki poszton, és utóbb valaki szerencsétlen éveken át végzett kemény munkával próbálta feledtetni az ejtőernyős amatőr buzgólkodást. Néha sikerült, többnyire nem. Épp e tájon fordult elő, hogy a járási tanácselnököt – abszolút érthető okok miatt – le kellett váltani, s lett belőle húsipari igazgató. Mikor az a vállalat is padlót fogott, beerőszakolta a pártbizottság a szinte külvárosnak számító településre téeszelnöknek. Itt két év alatt jól kiszámítható eredménnyel járt a munkálkodása: 64 millió forint kellett a gazdaság megmentéséhez, ami ma sem aprópénz, 1975-ben pedig hatalmas összeg volt.
Bizony sok helyen kitört volna a parasztgyalázat a Ságváriban kialakult jövedelmek hallatán! Ha Felsősimán keresnek az emberek, itt miért nem keresünk? Ott gazdagszik a téesz, a paraszt meg gyarapodik – itt meg egyik se? E kérdések a megye több mint 250 szövetkezetének túlnyomó többségében érzékenyen érintették volna mind a gazdaság vezetőit, mind a pártbizottságiakat, de olykor még az állami gazdaságok végtelenül kényelmes tempójú vezérkarát is. Ha egyetlen konkrét szám megjelenik a felsősimai jövedelmekről, tízezrek hördültek volna fel. Jó okkal tartották titokban a Ságváriban osztott borítékok tartalmát.
A pártbizottságiak döntöttek a téeszek vezetőiről, és döntéseiket általában keresztül is vitték a közgyűléseken, mert a siralmas jövedelmek rendszeresen elégedetlenséget szültek, és hát miben reménykedhettek volna a tagok, ha a változásban sem. Egyetlen üzemről viszont ismert, hogy a tagság a megújuló és vehemens párttámadások ellenére sem váltotta le az elnököt: ez Balsán történt a hatvanas évek végén. H. Imre keményen követelt, okosan vezetett, és a tagság tudta, hogy másképpen nem lesz magas jövedelme. A kor színvonalán, ésszerűen és termelékenyen gazdálkodtak. Megépítették a tiszai öntözőfürtöt, és talán ők öntözték elsőként még a legelőiket is. H. Imre úgy létesített szakosított telepet a tehenészetnek, hogy a gazdaság bele se rezzent, s úgy hoztak létre Balsán modern sertéstelepet, hogy az akkori építőipari árak töredékébe került, és szinte pimasz módon nyereségesen működött. Igaz, H. Imre rendelt a megyében elsőként Pietrain kanokat, és e “fiúk” áldásos működése következtében a hízóik felülről úgy néztek ki, mint valami karikatúra: egy hosszú karaj tartott négy hatalmas nagy sonkát. Sonkasertésnek is hívták a francia fajtát. A húsipar boldogan vitte a minden szempontból kiváló húsminőségű balsai állatokat.
Mindez nem számított. A pártbelieknek főként az nem tetszett, hogy a tagok H. Imrét elnök úrnak szólították, ő meg ezt természetesnek találta, és sosem utasította vissza. Micsoda szentségtörés az ilyesmi az elvtársozós időkben!
A Ságvárit még az sem rendítette meg, hogy 1968-ban vele kívánták a nagyháziak letudni a haloványka felsősimai Béke Őre Tsz gondját, és összecsapták őket. Ebből aztán gyakorlat lett: a következő évben így kerültek egy karámba a bukdácsoló orosi Vörös Csillag Tsz-szel is. Oros mindössze öt kilométernyire van Nyíregyházától; ma már inkább összeépülve; közigazgatási szempontból a városhoz tartozik. Csak az volt a gubanc, hogy a Ságvári a megyeszékhely nyugati oldalán gazdálkodott, Oros viszont keletre terül el. Traktorral vagy kombájnnal már akkor sem volt leányálom átkelni a túloldalra.
Habár a Ságvárit is elérte a balsors. 1972 tavaszán egy megyei értekezleten fölállt T. Tibor, az akkori főkönyvelő, és csupán ennyiből állt a hozzászólása:
– Olcsón eladó egy Lohmann-rendszerű szakosított sertéstelep.
E felszólalást előbb a meghökkenés csöndje követte, aztán a megértés fölszabadult kacaja, majd óriási tapsvihar. Miért?
A szakosított telepek építése egyszerre tekinthető a tervgazdálkodás fénylő gyöngyszemének meg beteg állatorvosi lovának is. A hatvanas évek végére megerősödtek a nagyüzemek, és megjelentek a világ fejlett mezőgazdálkodásának is újat – lebilincselő szellemi újdonságot – nyújtó zárt termelési rendszerek. Bábolna, a KITE, Baja, Szekszárd, a GITR meg a többiek ontották a kukoricát, a búza termésátlagai pedig soha nem látott régiókba emelkedtek. (Kiváló szovjet búzafajták terjedtek el. A dolog paradoxonja, hogy a magyar gazdaságokban a Bezosztája, a Jubilejnaja meg a többiek háromszor-négyszer annyit teremtek hektáranként, mint az élenjáró szovjet szovhozokban.) Némelyek nyugati, mások keleti gépekre alapoztak. Ez utóbbiak közé tartozott kezdetben, amíg váltani nem tudott, a gabona- és ipari növények termelésére szakosodott, szolnoki székhelyű GITR is, amelyben a Ságvári alapító tag. A dollárimportból származó gépek árát e rendszerek a kukorica többlettermésének exportjával fizették ki, ami remek konstrukció, hiszen mind az országnak, mind az ágazatnak, mind az egyes üzemeknek áldásosnak bizonyult.
Másutt a tejtermelés fejlődött. Részben NDK-gyártmányú, részben kanadai meg máshonnan származó gépekkel megoldották a tehenészetek tömegtakarmányának gépesített betakarítását, kezelését, és terjedőben voltak a gyepgazdálkodás korszerű módszerei is. A gyepgazdálkodás addig, akkor is s azóta egyfolytában a magyar mezőgazdaság rettenetes körülmények között sínylődő mostohagyereke. A hatvanas-hetvenes években 13 mázsa/hektár körüli hozama volt szénaértékben a hazai réteknek, legelőknek, miközben ennek akár a tízszeresét is el lehetett érni. És sokan el is érték! Gazdaságosan! Olcsó takarmányt teremtve! Az általános föllendülés azonban elmaradt, ma pedig a legelők szánalmas elhanyagoltsága mutatja a gazdálkodásnak a mongóliaihoz hasonlítható színvonalát.
Összességében a hatvanas évek második felében eljött az idő, hogy immár valóban nagyüzemi szintre emeljék a két elmaradottabb – úgy értendő: a rohamosan fejlődő baromfiágazatnál hátrányosabb helyzetű – termék-előállítást, a sertéshizlalást és a tejtermelést. E célt szolgálták a négyszáz vagy annál is több tehénférőhelyre tervezett tehenészetek, az évi nyolc-tízezres hízókibocsátású sertéstelepek. A politika és a tervezés fortélyos kérdése, hogy hol és hogyan épüljenek meg ezek. Fogós kérdés! Meglepetés nem született, vagyis bejött az akkoriban szokásos papírforma: mindkettőt dilettáns tévedések sora kísérte, és e tévedések nyomorúságos következményei.
A téeszekben nem jött össze a saját erő – ettől gyakran eltekintettek, különben a főkönyvelők sora eldugta volna a pénzt –, csupán a hitelre alapozhattak, és a változó időben a 40-50 százalékos állami támogatásra. A létesítésre kijelölt téeszek vezetői tudták, hogy rendkívül kockázatos kaland az építésbe vágni. Különösen Szabolcsra érvényes ez, ahol a hetvenes években az apró falvakban bizony olyan üzemecskék működtek, amelyek jószerével farmgazdaságnak lettek volna tekinthetők, ha nem kellett volna eltartaniuk két-háromszáz családot. De el kellett, méghozzá kötelezően munkát adva. A termelés alacsony koncentrációja aligha követelte telepek létrehozását, először azért, mert a nagyobb területű s jobbaknak tekinthető üzemeknek is viszonylag kevés fejlesztési alapjuk képződött, másodsorban pedig egy szakosított szarvasmarhatelep állománya nagyjából 800–1000 hektár takarmánytermő területet igényelt, meg hát legelőt. Arról azonban ne ejtsünk szót, hogy amikor már mindenki rájött a helyzet fonákságára, a megyei vezetés egyesíteni akarta a gazdaságokat, amely az akarnok módja miatt hol sikerült, hol kudarcot vallott. Erre legjobb példa Ramocsaháza: megkötötte magát a tagság, és csak azért is egyedül maradt, nem bírták Baktalórántházához csapni. De ahol kierőszakolták az összeállást, ott sem volt sok köszönet benne.
(Most egy pillanatra tekintsünk a jelenlegi, globalizációs világba. Mi a gazdaságos volumen manapság, amely egy-egy tevékenység alapja lehet? Három évtizede az említett nagyságú állattartó telepek olyan koncentrációt jelentettek, amely akkor világszínvonalúnak minősült. Más kérdés, hogy a mezőgazdaság élvonala rohamosan fejlődött, és pár év múltán – szinte a hazai szakosítottak konszolidációjának vége felé – már jobb eredményeket ért el. Itthon például a telepeken az idő tájt egy dolgozóra tizenkét tehén jutott, de akként, hogy a takarmányt mások helybe hozták nekik. Ekkoriban Angliában már az egy dolgozó által ellátott állatlétszám száz körül tartott a korszerűbb üzemekben, ámbár úgy, hogy közben a takarmányt is ez a társaság termelte meg, minden külső segítség nélkül. Egy nyolcezer hízókibocsátású sertéstelepen itthon általában 30-40 fő dolgozott, készen kapva a tápot. Ugyanezen volumenre az Egyesült Államokban a hetvenes években egy házaspár elegendőnek bizonyult, miközben képesek voltak – ketten! – 880 hektáron a kukoricát is megtermelni a táp alapanyagához. Ma a csúcs a 60 ezer/év hízókibocsátás, az Egyesült Államokban pedig a tejtermelés alapja a minimálisan meglévő ezer tehén egy farmon. A globális versenyben hallatlan módon felértékelődik a mezőgazdasági munka termelékenysége, eközben nálunk szétverték a termelékenyebb gazdaságokat, az átlagos birtoknagyság 1-2 hektár lehet, és az utóbbi évtizedben a termelékenység szó tabunak vagy inkább szitkozódásnak hangzott. Itt tartunk, felebarátaim.)
A hatvanas évek végén a vezetők zöme tehát tudta, hogy a szakosított telep bajt hoz rájuk. De nem rajtuk állt. A pártbizottságiak behívatták a kiszemelt téesz elnökét, párttitkárát, aztán “javasolták” nekik a szakosított telep építését. Az elnökök sem aznap kezdték a játszmát, ezért tudták: itt nincs menekvés. Viszont alkudozni lehet, kedvezményeket kérni, ilyen-olyan ígéreteket kicsikarni, ha tarkót vakargatva is, ha izzadó tenyérrel is, de valami előnyt szerezni. Aki ellenállt, azt először nem leváltották, hanem addig gyomrozták, amíg be nem adta a derekát.
Ezután megtervezte az illető cég – AGROBER-nek hívták – a komplexumot, költségvetést készített, szerződések köttettek, s elindult az építkezés. Általában a harmadik esztendőben elkészültek az épületek, legalább éves, de inkább hosszabb csúszással, és az építőanyagok árának gyors emelkedése miatt rendszerint a számítottnak a másfélszereséért. A többlet akkoriban 20-30, ritkábban 50 millió forintot kóstált, és a téesznek kellett kifizetni. Nem járt rá támogatás, és hitelt sem lehetett kapni. Mindezek után be kellett népesíteni tehenekkel vagy kocákkal az istállókat, ám állatokra meg takarmányra végképpen nem jutott. A forgóeszközökről hosszú ideig elfeledkeztek, egyszerűen nem tervezték, csak a kész ólak láttán kapkodtak a homlokukhoz.
(Egy pártbizottsági: – Hát mi a kurva istenért nem terveztétek a kocákat?
Mire a téeszes válasza: – Semmit se mi terveztünk. Meg se kérdeztek bennünket.)
Mind az építési többletköltség, mind az állatok beszerzési ára, mind pedig a szükséges és a korábbiaknak többszörösére rúgó, ám a termelés elindításához nélkülözhetetlen takarmánymennyiség akkora terhet jelentett a téeszekben, hogy alig-alig akadt, ahol megúszták. Az “építtető” üzemek többsége veszteségbe zuhant, és hozzá az akkori számvitel fenyegető szakadékába, a fejlesztési alaphiányba. A veszteségre kaphatott részben vissza nem térítendő dotációt, a fejlesztési alaphiányra azonban nem, csak szanálási hitelt, amit később mégiscsak a téesznek kellett kifizetnie, ezzel is csökkentve tagjainak jövedelmét.
A szakosított telepek építését az országban mindenütt megérezték a téeszek, ha másban nem, a tagi jövedelem mérséklődésében. Szabolcsban azonban szinte mindegyik üzemet földhöz vágta, amikor a számlákat ki kellett fizetnie. A gazdaságtörténet újabb paradoxona, hogy ma országszerte e kínokkal, szenvedéssel, nélkülözésekkel, olykor ténylegesen a szájaktól elvont falatokból létesített nagyüzemi telepeken állítják elő az áruként értékelhető hízott sertések túlnyomó többségét, és az uniós normáknak is tökéletesen megfelelő tehéntej majdnem teljes mennyiségét. (A Szabolcs Gabona Rt. például fölvásárolt három gazdátlanul maradt – mert a téesz összeomlott mellőle – sertéstelepet, és maga üzemelteti. A haszon kettős: eladja a saját gyártmányú tápot, és minőségi hízósertést állít elő.)
1972-ben a Ságvári Tsz tagsága is csak a szemét törülgethette. Nem volt fényes zárszámadás, nem csörrent a nagyházi intelem. Jó alapokkal rendelkező gazdaságban dolgoztak, azonban az osztalékuk és minden tartalékuk ráment az építésre, végül a számlából 10-11 milliót már ők sem bírtak kifizetni. Aztán két friss mészillatot árasztó sertésistállónak beomlott a teteje. Pereskedés éveken át, de végül nem az építők állták a kárt, hanem a Lohmann-rendszert az országban meghonosító Bábolna. Kiderült, hogy rosszul tervezték az épületeket.
Még a pereskedésnek vége sem lett, amikor Horváth János 1976-ban nyugdíjba vonult, és ezt követően a három vezető nem értett szót egymással. Az új elnök Török Mihály lett – de másik kettő is pályázott a vezetésre. Török Mihály párttitkárt a tagság végtelenül rendes embernek tartotta, de nem sok érzéke volt a mezőgazdasághoz. Egy év múlva, 1977 őszén Leitner István lett az elnök, és Török Mihály mellette még három évig elnökhelyettesként dolgozott.
Leitner István – aki mindmáig, immár több mint 23 éve elnök! – részben a Fehérgyarmati Állami Gazdaságban, részben a nyírtassi téeszben szerzett vezetői rutint, aztán az állami gazdaságok megyei központjában rálátást, tehát korántsem tapasztalatok nélkül érkezett. Azokra pedig szükség is lett! Induláskor rögtön kapott öt akkora gombócot, hogy más torkán azokból egy is megakadt volna, pedig a Ságvári “kivételezettként” került sajátos helyzetbe. Hozzájuk csaptak öt szakszövetkezetet. Mik voltak azok? A szakszövetkezetek – más néven termelőszövetkezeti csoportok – a rendkívül rossz gazdálkodási körülmények között leledző, rendszerint sivatagra emlékeztető földekkel megvert településeken jöttek létre, ahol a pártbizottságok még csak nem is reménykedtek egy leendő téesz sikeres működésében. E szerveződésekben mutatkozott némi kollektív vonás, bár olykor csupán a látszat kedvéért, a tényleges munka inkább a tagok egyéni gazdaságaiban folyt, fölöttébb alacsony színvonalon. Magyarán: a szakszövetkezet egyéni gazdaságok laza szervezetének minősíthető, és ehhez idomult a tagok gondolkodása, no meg a korösszetétel. A serdületlen ifjúságot e szervezetekben az ötvenévesek jelentették.
Az egyesülés hatása az alapvető tényezőkre:
|
Ságvári 1977-ben |
Egyesülés után |
|
|
Földterület |
2400 ha |
8000 ha |
|
Taglétszám |
180 fő |
1400 fő |
Hozzájuk csapták a nyírjesi Soltész Mihály Szakszövetkezetet (egy traktor, egy traktoros, száz hold föld), a felsősimai Petőfi, a Vajdabokori Szabolcs, a Szabadság-bokori Új Erő és a Mandabokori Új Élet Szakszövetkezeteket. Az egyesüléskor kaptak 12 millió forintot, amit gépekre költöttek, de persze akkora terület gépesítéséhez ez kevésnek bizonyult, például éveken át kézzel kellett töretni résziben a kukorica jókora hányadát.
Kérdés: Mik azok a bokortanyák? Mi az, hogy Vajdabokor? Meg Manda, Felsősima, meg a többi? Ezek sajátos nyírségi települések, némelyikük nagyobb az apróbb falvaknál, s olykor az élet minősége, az urbanizáció is fejlettebb – bár két évtizede ez kevésbé volt így. Akkoriban nem vezetékes vízen, gázon, szennyvízcsatornán mérték ezt, hanem bekötőúton, meg azon, hogy képes-e a buszvállalat megállót, más helyeken fordulót létesíteni. Az utóbbi időben azonban gyors ütemben városiasodtak a tanyabokrok.
A települések alapítói a 18. században Szarvas környékéről betelepített szlovák nemzetiségű lakosok. Ők magukat szlovák nyelven tirpákoknak, szenvedőknek nevezték, és ez terjedt el róluk. Évszázados harcot vívtak a megélhetésért a szerény terméseket adó szélhordta homokokon, és becsületükre legyen mondva, a szorgalmukkal legyőzték a körülményeket. Nem csoda tehát, hogy a Ságváriban is dolgozni akartak, hiszen hiányzott a nyugdíjukhoz tíz biztosításban eltöltött esztendő. A Ságvári célja lett, hogy az új tagok megszerezhessék, és ez férfiak esetében törvény szerint legalább évi 230 tízórás munkanapot jelentett. (A már általánossá vált nyolcórás munkaidőt a mezőgazdaságban az idő tájt a jogalkotó országgyűlés sem tisztelte.) 200-200 hektár dohányt és paradicsomot ültetett ekkoriban évente a szövetkezet, és 50 hektár más zöldséget is termelt a városi ellátáshoz, noha öntözésre továbbra sem volt lehetőségük. A 150 hektár gyümölcsös 300–350 súlyvagon almáját azonban a meglévő munkaerő sem tudta gyorsan leszüretelni, ezért besegített a helyi tanárképző főiskola a diákjaival.
1979 elejére kialakult egy jókora gazdaság, 664 aktív (dolgozó) és 732 nyugdíjas taggal. Termelt a tyúkfarmjuk – évente 12 millió tojást adtak el –, és összerázódott a szakosított sertéstelepük is, ahová a 460 kocát a négy óllal kibővített vajdabokori örökségben nevelték föl, és még értékesíteni is tudtak kocasüldőket. A fajtát mindmáig a Hungapigtől szerzik be – a magyar sertéstenyésztés egyik fellegvára ez –, és Pietrain fajtájúak a befejező kanok, éppen olyanok, amilyeneket Balsán is meghonosított H. Imre. A nyolcvanas években pedig a hízósertéseket már saját húsüzemükben vágták le. 30 tehergépkocsi, ötven traktor és 12 nagy teljesítményű kombájn dolgozott a gazdaságban, s mellettük hat autóbusz hordozta a munkásaikat.
Közben Leitner István egy szezonban megbízottként elnökösködött egy ejtőernyős “megrontotta” téeszben. A pártbizottság azt szerette volna, ha azzal is egyesül a Ságvári, ez azonban összességében hátrányos lett volna az itt megtelepedett tagságnak – például a csökkenő bérszínvonal miatt –, és ezt a nászt szerencsésen megúszták.
Az összerázódás eredményes éveket hozott. 1986-ban például a termésátlagaik közepesnek tekinthetők (kukorica 5,54, búza 4,46, rozs 3,56, napraforgó 2,56, dohány 1,8 tonna/hektár), de a földek minősége miatt bizony ezekért alaposan meg kellett küzdeni. A téesz minden erejével segítette a tagjai és alkalmazottai termelését, és ők abban az évben a következőket értékesítették a közös gazdaságon keresztül: 1074 tonna téli almát, 518 tonna burgonyát, 399 tonna vegyes zöldséget, 342 tonna dohányt, 3479 sertést, 241 vágómarhát és 60 lovat.
E ponton álljunk meg. Kolhoz? Ugyan már. (Habár a Gorbacsov-peresztrojka során – és mivel aggasztó élelmiszerszűke alakult ki – a Szovjetunióban éppen akkoriban alakulgattak a kolhozpiacok, azaz a kolhoztagok immár szabadon eladhatták a fölöslegeiket. Forradalmi változásnak volt tekinthető ez odaát.) A téeszek nálunk már régóta szervezték a tagok háztáji termelését, szerződéseket kötöttek, és a lehetőségekhez képest a legjobb árakon adták el a hozzájuk kötődő emberek termelvényeit. A Ságváriban forgalmazott terméktömeg önmagáért beszél. Lényegében egy másik, nehezebben tervezhető, egyéni gazdálkodásra alapozott termékkibocsátás élére állott a közös, és teremtette meg annak feltételeit. A Ságvári magatartása általánosnak tekinthető a nyolcvanas években hazánkban. Ahol a nagyüzem nem így járt el, az kivételnek, deviáns magatartásnak tekinthető. Ekkor még senki sem gondolta, hogy e szervező-segítő munka hamarosan mennyire fog hiányozni a magyar paraszt számára.
Az 1986-os eredmények – hogy később legyen mihez hasonlítanunk: a bevétel csaknem elérte a 300 millió forintot, a nyereség pedig 28,2 millió lett, vagyis meghaladta a 9 százalékos bevételarányos szintet. Igaz, e cél érdekében egy sereg melléküzemággal is foglalkoztak, a sörpalackozástól és sörforgalmazástól kezdve a laborüveg-csiszolásig, és mellékesen kifőztek pálinkának sok ezer tonna hulló gyümölcsöt. A gazdaságban 34 egyetemet vagy főiskolát végzett szakember dolgozott.
Itt állt a téesz a rendszerváltozás előtt. Volt nyolcezer hektár földje, de ennek jókora része – talán kétharmada is – olyan, hogy békési vagy csongrádi gazda tevekaravánt képzelne a dombokra. Már nem kivételezettek, ezzel együtt nem fenyegeti őket újabb egyesülés (erőszakos egyesítés) sem. A termelés megállapodott. A kukoricatermésüket maguk szárítják iker Bábolna-szárítójukon, s maguk keverik takarmánytáppá. Tyúkfarmjuk önti a tojást, hízóik keresettek, a tagságuk stabil.
A jövő felhőtlennek látszott.
És akkor jött a kárpótlás, meg a vagyon nevesítése.
Megkezdődött a permanens ostromállapot.
Ezt azért megelőzték egy kicsit. Érzékelvén az országban gerjesztett hangulatot, Leitner István javaslatára a közgyűlés jóváhagyta, hogy az aktív Ságvári-tagoknak 2500 hektár földet értékesítenek hektáronként 5-6 ezer forintos áron. Ez 1992-ben meg is történt. A felét ki kellett készpénzben fizetni, a többit részletben.
– Nem került azóta valami zsenge felkészültségű sztárügyvéd, aki megállapította volna az akcióról, hogy ez az “évszázad bűnügye”?
– Nem, hiszen akkor ezt semmiféle törvény nem tiltotta – feleli az elnök.
Miért volt szükség az akcióra? Azért, mert a régi Ságvári-tagoknak soha nem volt földjük, így nem számíthattak kárpótlásra. Nem az egykori agrárproletároknak találták ki azt az intézményt. Itt a belső szabályokat gyorsan összerakták. Hány évet dolgozott az illető, mennyit keresett – ezt pontrendszerbe foglalták, s az így meghatározott érdemek alapján vásárolhatott a tag hat hektár földet. De a korábbi szakszövetkezetiekről sem feledkeztek el ebben a magánkárpótlásban: ha a tag bevitt a szövetkezetbe három hektár földet, még vásárolhatott hozzá másik hármat. Az akció miatt senki nem tiltakozott. A tagság döntését főképpen amaz ősi paraszti aggodalom igazgatta, hogy bármiként alakuljon is az élet e bolond időkben, a kenyeres társaik közül senki ne maradjon támasz (föld) nélkül. Mennyire igazuk volt!
A kárpótlás során megegyeztek mindazokkal, akik nem akartak maguk gazdálkodni: az árveréseken a téesz licitál a nevükben. Most, lassan évtized múltán lényegében az így megszerzett és a közösben visszahagyott 1200 hektár szántón gazdálkodnak. Ez mind bérelt föld, a téesznek saját tulajdona nincsen, fizetik viszont a haszonbérleti díjakat. A kárpótlási árveréseken igyekeztek a nagyobb táblákat egyben megszerezni. Így művelhetnek most 50-60 hektár területű földeket, amelyek a nyugtalanul szabdalt nyírségi tájban igen terjedelmesnek számítanak. Összességében a kárpótlás meg a részaránytulajdonok kiadása alaposan csökkentette ugyan az üzem termelési területét, de nem akadálya az eredményes működésnek.
Nagyobb vérveszteséget okozott a vagyonnevesítés. Akkor 385 milliós vagyonnal rendelkezett a téesz, ebből lett 40 millió külső személyeké. Az 1992. évi. II. törvény év végéig engedte meg a kilépés lehetőségét. Első hullámban harminc fő választotta ezt a lehetőséget, és vagyonrészük fejében ingatlanokat vittek ki. Így került például az almahűtőház a kilépők tulajdonába, akik nyomban értékesítették azt. A téeszben általános vélemény, hogy a törvény számos olyan egyénnek is vagyonrészt juttatott, akinek egyébként ahhoz semmi köze nem volt. A tagsági viszony már évtizedek óta felemás képet mutatott. A hetvenes években átfogó szociológiai fölmérés készült, amely szerint a téesztag szemlélete inkább munkavállalói – vagyis nem felelős tulajdonosként dönt a fölvetődő kérdésekről. A gazdaságok gyarapodása kizárólag a menedzsment eredményességétől és törekvéseitől függött, amit kiegészített a beruházások jelentős állami támogatása.
Utólag értékelve a szövetkezetek szétverésére irányuló kormányzati politikát, úgy tűnik, hogy sem a kárpótlás, sem a földek kiadása nem okozott olyan hatalmas károkat, mint a vagyonnevesítésről szóló törvény. (Ez a mezőgazdasági szövetkezetekre vonatkozik, a törvény azonban a szektorok mindegyikére szólt, az ipari és kereskedelmi szövetkezetekre is. A másik két szektorról nincsenek beható információim, ezért azokkal nem foglalkozom. Tény viszont, hogy a tavaly meghozott és a külső üzletrészek kötelező kifizetéséről szóló törvény már csupán a mezőgazdaságra érvényes. Ennek bizonyára megvan az oka, de a törvény kezdeményezői még nem pirultak el miatta.)
Nem igaz a tétel, hogy 1992-ben a tömeges magángazdálkodás megindításához volt szükséges ez a szabályozás. Aki akkor úgy döntött, hogy egyéni vállalkozásba kezd, annak fölszerelése is volt valamilyen – tökéletes most sincs, még jó vagy elfogadható se nagyon, vagy csak nagyon keveseknek. A kivitt vagyon túlnyomó többsége nem gazdálkodási célt szolgált. Hát akkor mire volt jó az akció? Arra, hogy a törvényt megértők, akiket falun igen sok helyen “nadrágos embereknek” hívnak, az átlagosnál sokkal nagyobb részt hasíthassanak ki maguknak a közös tulajdonból. Például ők uralták, hogy a kereset és a tagsági viszony aránya hogyan alakult a belső szabályozásban, vagyis melyik tényező milyen hatást gyakorolt az egyes személyek tulajdonszerzésére. A “nadrágosok” arra törekedtek, hogy a kereset legyen a súlypont – például úgy, hogy az üzletrész értékét ez 70, a tagsági viszony hossza viszont csupán 30 százalékban határozza meg. Nyilvánvaló, hogy egy jogász, agronómus vagy főkönyvelő jóval több jövedelemhez jutott a szélárnyékos években, mint a tehenész, a takarmányos vagy a traktoros. A vége az lett, hogy – valós példa – a negyedszázada traktoros örült az egymilliós üzletrésznek, a pár éve főkönyvelő a nyolcszorosát mondhatta magáénak. De ez csak az egyik aspektus. Mindenütt fölös számban kerültek a tagok között pálinkától leépült roncsemberek, rendszerint rokkantsági nyugdíjasként. Ezeknél talán egy hétig eltartott a nyugdíj, utána krumplin, káposztán vagy tarkapaszulyon éltek, pálinkát legföljebb hitelbe kaptak a kocsmából. És eladósodtak a szatócsnál is. Napszámba nem hívták őket, mert a munkához gyengének bizonyultak, a követelőzésüket meg lassanként mindenki megelégelte. Nos, ők is vagyonrészhez jutottak. Természetesen berendezésekben, ritkábban ingatlanokban “vitték ki” – mert akadt, aki kitanította őket, mi a teendőjük. A roncsembereket a gép, dohányszárító, miegyéb nem érdekelte, csupán az, hogy mennyit kapnak majd érte a “pártfogójuktól”. Könnyű volt velük megalkudni. És a pénzt viharos gyorsasággal eresztették le a torkukon.
Legalább ekkorára tehető azon fönséges emberi tulajdonsággal, a leküzdhetetlen szerzési vággyal megáldottak tábora, akik úgy vélték, hogy most aztán eljött a gyarapodás ideje. Feltéve, ha onnan vesznek el, ahol van. Az akcióik során megszerzett használt erő- és munkagépek nem sokáig bírták a kezük alatt, mert se hozzáértés, se karbantartás, se okszerű működtetés. Ők most újra kezdeményeznek, újra szerzési terepnek látják a megrendülő téeszek portáját, és bizakodnak, hogy a várható felszámolások során krajcárokért értékes vagyontárgyakat hurcolhatnak az udvarukra.
Meg kell mondani, hogy 1992 után az esetek igen magas hányadában a téeszek vezetőit is elkapta az “aki bírja, marja” hangulat. Nem eredménytelenül. Ők ültek a legközelebb a tűzhöz, ők tudták legjobban, melyek a legízesebb falatok a közös gazdálkodás halotti torján, és ők azokat képesek is voltak a tányérjukra szedni. Szinte sehol sem sikerült lefogni a kezüket, semmiféle eszköz nem lehetett hatásos velük szemben. Ismerték a jogszabályokat, a bámész közgyűlésekkel gyakorlatilag olyan határozatot fogadtattak el, amilyet csak akartak, de a jegyzőkönyvek, a határozatok meghamisítása se maradt idegen a gyakorlatuktól. “Dokumentumaikkal” szemben a panaszkodók se hivatalokban, se bíróságon nem kaphattak elégtételt. Ahol az ilyen attitűd felütötte a fejét, ott a vezérkar gátlástalanná vált. A “bolsevik kolhozelnökök” és más “vörös bárók” féktelen harácsolásával szemben megkezdett propaganda kiindulási tényeit ez a réteg szállította tálcán a kisgazdáknak. Tekintélyes hányaduk egyébként ma kisgazda párttag, nem ritkán pártszervező is falugazdászként.
A vagyonnevesítésről szóló 1992. évi II. tv. a vagyon lenyúlásának elvére és az alantas emberi tulajdonságokra alapozódott. Semmiféle gazdasági racionalitás nem indokolta a rendezést. Kárpótlásról szó sem lehetett, hiszen nem a földek magánosítása zajlott le ekképpen. Arról egy másik törvény rendelkezett. A téeszekbe egykor bevitt felszereléseket, állatokat, takarmányt az átszervezéskor (1959–1962) kifizették a tulajdonosoknak. A vagyon fölhalmozásában a tagi szerep – a munkavállalói attitűd miatt – csekélynek minősíthető, az állami hozzájárulás viszont jelentősnek. A törvény a sunyi osztogatást célozta, hátha megköszönik a legközelebbi választáskor. (Nem köszönték meg.) A végrehajtásával viszont széttapostak egy viszonylag fejlett termelési rendszert, és ez több százezer ember kenyerét, megélhetését, családi boldogulását tette tönkre. Pontosan azonban nem tudjuk, hogy mennyit. Az idő tájt a mező-, erdő- és vízgazdálkodási ágazatból félmillió dolgozót küldtek el, elsősorban mezőgazdaságit. E létszámban a vagyonnevesítéssel nem boldogított, ám összezuhanó állami gazdaságok munkásai is benne voltak, és hát megbízható statisztika sem akkor, sem azóta nem készült az agráriumról. A széthordott téeszek egy része önként feladta, és végelszámolt, más részét a felszámoló biztosok emésztették el. A termelésüket azóta sem bírta pótolni az ország, az export árualapokból mindmáig hiányzik, a megérlelt termelési kultúrájuk odaveszett, hazánk szegényebb lett a falusi jövő egyik fontos pillérével. Arra építeni többé nem lehetett.
Honfitársaink az elveszett illúziókért cserébe viszont gazdagodtak egy tapasztalattal, amely elűzte az addigi kételyeiket. Mit ér ugyanis az a politikai elit, amely megszerezte a hatalmat, de egyszerre okoz szándékosan kárt az országnak, a nemzetgazdaságnak, a falvak népének és az egyénnek? Hogyan számol el a lelkiismeretével az a honatya, aki a következmények fölmérése nélkül tönkreteszi a jót? Hogyan néz a tükörbe reggelenként az a miniszter vagy államtitkár, akit ráadásul még szakembernek is tartanak – például Kupa Mihály akkori pénzügyminisztert meg Raskó György akkori FM-államtitkárt, Bogár László akkori államtitkárt s mostani kancelláriást, hogy másokat ne emlegessek –, de aki még csak kísérletet sem tett ennek a paranoiás törvénynek a megszavazása ellen? Miért képzeli azt, hogy nem kell felelnie egyszer az utókor, másodszor a haza történelme, harmadszor meg a saját Legfőbb Bírája előtt? Miért nem vették észre, hogy a gazdag Németországban elsöprik ugyan az NDK örökségét, de a mezőgazdasági termelőszövetkezeteket szinte védik, mert nemzeti értéknek tartják azokat?
Ám a szocialista-liberális kormányzat sem menthető föl azzal, hogy e KözépÁzsiára emlékeztető ukázt nem ők indukálták. A rendelkezés jogszerűségét ímmel-ámmal fogadta el az Alkotmánybíróság (rendszerváltozás után, a tulajdonviszonyokba történő beavatkozás extremitása, egyszeri alkalom…), és az 1994–98 közötti kormányzatnak a választók megadták a pénzen kívül a változtatás minden lehetőségét, még a kétharmados törvények meghozatalának esélyét is. Csakhogy e kormánynak fogalma sem volt, mit kezdhet a mezőgazdaság nevű csődtömeggel. Próbálkoztak népfrontos konszenzussal, amiből a Nemzeti Agrárprogram nevű pótcselekvés született, minden mozzanatában emlékeztetve a régi központi bizottsági határozatokra. A ciklus vége felé világra segítettek egy agrártörvényt, amelyet az Orbán–Torgyán-kormány leköpött, és még annyira se becsült, hogy hatályon kívül helyezze, viszont meg sem tartotta soha az abban foglaltakat. Végül a Horn-kormány a legelemibb rendelkezések – a termelői regisztráció, a földtörvény eszement rendelkezéseinek módosítása – ellen fölhergelt ellenállástól megrettent, és retirált.
Ismeretes volt számukra az 1992. évi II. tv. romboló jellege. Egy határozott programmal rendelkező kormány úgy söpri le egészében, hogy többé vissza se lehessen állítani. A szocialista-liberális kormánynak azonban hiányzott a válságkezelő agrárprogramja, emiatt az ügyben csak tüneti kezelést alkalmazhatott. A bajból való kievickélésre támogatást adtak, a törvényt azonban hagyták úgy, ahogy azt a rendszerváltozás forgószele által színpadra söpört dilettáns népséggel megszavaztatták.
Ez volt az akkori magyar parlament.
A Ságvári komoly vérveszteséggel ugyan, de túlélte az első bornírt ostromot. Volt már gyakorlata a túlélésben. Az évtizedek során őket eddig mindig az akaratukon kívüli egyesítés fenyegette, most meg a széttaposás.
A második kilépési hullámot viszont maga a téesz kezdeményezte. Mindössze 1400 hektár szántó marad gazdálkodási célra, és számot vetettek vele, hogy hetven embert el kell engedni, őket nem tudják tovább foglalkoztatni. Le kellett építeni a mezőgazdasági gépeken dolgozókat, műhelybelieket, másokat. Az elbocsátások főként a Mandabokorban lakókat érintette. A téesz felajánlotta nekik az ottani telepet, gépeket – köztük egy másfél éves John Deere-t (!!) – és termőföldet is. Ez 1993-ban történt. A kivált társaság gazdálkodása azonban hamarosan ellehetetlenült, hiszen már nem állt mögötte egy nagyüzem a maga kiépült infrastruktúrájával. A tulajdonukat egyben megvette egy közelükben élő vállalkozó.
Közben állandósult a “macera” a Ságvári név miatt. Nem a tagság körében, hanem kívülről. Tény, hogy a névadó Ságvári Endre kommunista újságíró (Népszava) és szerkesztő (Béke és Szabadság) volt, s kiemelkedő szerepet vitt az antifasiszta egység szervezésében. Ez utóbbit ma is illenék tisztelni. 1942-től illegalitásban élt, 1944-ben – 31 évesen – a letartóztatására kirendelt csendőrök tűzharcban megölték. Nevéhez semmiféle bűn nem tapad, még egy Áchim András-ügy sem fűződik – miként a ma is joggal tisztelt Bajcsy-Zsilinszky Endre élettörténetéhez –, csakhogy a rendszerváltozás eufóriájában e körülmény a hangosaknak nem számított. Bűne a világnézete. Így lett a Ságváriból Nyugat-Nyíregyházi Tsz… A csőlátás és a fröcsögő gyűlöletek nagyobb dicsőségére.
A pártbizottsági diktátumokon edződött, a reményeiket vesztettek istápolójaként ismert gazdaság sem a kárpótlás ostromába, sem a kilépőkébe nem rokkant bele. Sőt! A melléküzemágak távoztával a keleti végek egyik legharmonikusabban megkomponált termelési szerkezetű üzemévé vált. Maradt a tojás mint áru, s maradt a sertéshús. Az abraktermesztést, a szárítást, a tápkeverést e két cél érdekében végezték. Még az sem ingatta meg gazdálkodásuk biztonságát, hogy 1997-ben a pestisjárvány az ő telepeiket sem kímélte: novemberben ki kellett vágni az összes sertést. A következő évben nem is dolgozott a húsüzem.
Csakhogy az utóbbi évek eredménysora mégis hű tükre az országunk agrárpolitikájának. Íme (minden adat millió forintban):
|
1997 |
1998 |
1999 |
2000 |
|
|
Nettó árbevétel |
425, |
842,8 |
978,3 |
1033,5 |
|
Adózás utáni eredmény |
33,2 |
15,5 |
1,3 |
4,4 |
|
Fizetett adók–kapott támogatások |
47,7 |
39,1 |
65,9 |
86,2 |
Az adók és a támogatások egyenlege úgy jön ki, hogy a téesz által fizetett adókhoz és más járulékokhoz hozzáadtam a dolgozóktól levont különféle közterheket, mivel az üzem esetleges megszűnése esetén a dolgozók nem a büdzsét gazdagítanák, hanem a munkanélküliek segélyéért folyamodók táborát növelnék. Az így kapott összegből levontam a téesz különféle címeken kapott támogatásainak összegét, ideértve a beruházási támogatásokat is. Ez annyiban igaz valamennyi téeszre, hogy nem a támogatásokból élnek, hanem ellenkezőleg: költségvetési befizetők. (A csődbe jutottaknak nincs miből közterheket fizetniük, de ők támogatást se kaphatnak.) Így volt ez már a Kádár-érában is, és minden más hangoztatott lózung – például, hogy “ezek csak a támogatásért tudják a markukat tartani!” – szemenszedett hazugság. Helyzetük inkább úgy jellemezhető, hogy a jobbak is csupán tengődnek, a fiskus viszont vastagon lenyúlja a hasznukat. A maradék még állami segítséggel aládúcolva sem elegendő a fejlesztésekhez sem. (“Amelyik üzem nem fejlődik, az sorvad” – mondta Henry Ford, az amerikai autógyártó dinasztia megalapítója a világ első futószalagjának elindításakor.)
De figyeljünk csak! 1997-ben még valamiképp hasonlított az adózás utáni eredmény az 1986-oshoz, csakhogy utána csökkent, és a tavalyi négyezrelékes árbevétel-arányos adózott nyereség gyakorlatilag nulla eredményt takar. Ezt szülte egy jó gazdaságban az agrárolló fokozatos kinyílása, s az a tény, hogy a magyar mezőgazdaság – az agrárkamara föltétlenül megalapozott véleménye szerint – ez idő tájt évente 350 milliárdos árveszteséget szenved el. A Nyugat-Nyíregyházi Tsz ugyanis nem szórta a pénzt:
|
1997 |
1998 |
1999 |
2000 |
|
|
Átlagos dolgozói létszám (fő) |
153 |
193 |
185 |
185 |
|
Bruttó átlagkereset (Ft/fő/hó) |
47 534 |
47 900 |
52 352 |
58 260 |
A dolgozók átlagos keresete valamivel több, mint a mezőgazdaság átlaga, azonban a nemzetgazdaság átlagát egyik évben sem érte el.
Se fejlesztés, se elfogadhatóan magas jövedelmek… És akkor a kormányzat kötelezte a vállalkozásokat a havi 40 ezer forintos minimálbér kifizetésére. A legalacsonyabb bérek – és ez esetben korántsem a szakmunkások vagy más szakemberek fizetéséről van szó – meglódítják a többiek jövedelmét is. Csakhogy miből? Az elért nyereség erre sem elegendő. És a Nyugat-Nyíregyházi Tsz még jobb helyzetben van az átlagnál: sok mezőgazdasági vállalkozás – nem az őstermelőkről van szó! – sorvad, agonizál, vagy tönkremegy a következmények kiszámítása, de legalább fölmérése nélkül meghozott kormányzati döntés nyomában. Kinek jó ez?
Aztán a külső üzletrészek… Harsogja a koalíció, hogy alkotmányellenes az állapot, mert a külső üzletrészek tulajdonosai nem tudnak hozzájutni a vagyonrészükhöz. A törvény indokai akár szépek is lehetnének, csakhogy nemigen igazak. Bizonyára nem egy-két gazdaság nem vásárolta vissza eddig a külső üzletrészeket, ritkán elvi okból (fejlesztésre meg bérre jobban kellett a megszerzett csekély jövedelem), gyakorta kényszerből: nem tudta miből visszavásárolni, nem volt rá pénze. A Nyugat-Nyíregyházi Tsz-ben másképpen alakult az üzletrészek sorsa:
|
Visszavásárolt üzletrészek: (millió forintban) |
|||
|
Külső |
Tagi |
||
|
1993 |
39,7 |
||
|
1994 |
35,7 |
||
|
1995 |
45,7 |
||
|
1996 |
38,4 |
||
|
1999 |
3,5 |
5,1 |
|
|
2000 |
5,1 |
2,1 |
|
|
Összesen: |
102,7 |
82,7 |
|
|
(Eltérés a kerekítések miatt keletkezik.) |
|||
Most a törvény szerint 25,1 millió forintot kell a téesznek két év alatt kifizetnie. Látszólagos ellentmondás, hogy jóllehet 1992-ben a külső üzletrész-tulajdon 40 millió forint volt, azóta ennek többszörösét kellett visszavásárolniuk. Csakhogy a változások állandóak. Részben kilépések következtében, részben pedig elhalálozások miatt: az örökösök ritkán lépnek be a téeszbe. A nyugdíjas tagok jelenlegi létszáma 312 fő.
A táblázatból kiderül, hogy 1992-es felértékelt vagyonának – 385 millió forint – csaknem felét, 185,4 millió forintot fordított a téesz üzletrészek megvásárlására. Képzeljük el azt a részvénytársaságot, amely éveken át arra fordítja nyereségének és vagyonának egy jókora részét, hogy a részvényeket bevonja, megvásárolja. Fejlődhet az olyan? (Amelyik nem fejlődik, az…) Meddig élhet az olyan az állandósult ostromállapotban? Abban az örökös tudatban, hogy tartozik, s ha fizet, megint újra tartozni fog? Miféle őrült rendszer ez?! Miféle gazdasági cél az, hogy önmagunkat fölemésszük?
A törvény várható következményeiről így vélekedik dr. Filipsz László MOSZ-titkár:
– Az érintett szövetkezetek körében felmérést végeztünk, rákérdezve az üzletrészekre. Ezek feldolgozása, továbbá a Bankszövetséggel való folyamatos konzultáció alapján elég nagy biztonsággal megjósolható, hogy az érintett nyolcszáz tagszövetkezetünkből legalább 200-250 gazdaságot felszámolnak, némelyikben ez már meg is kezdődött. Hasonló nagyságú lesz azoknak a száma, ahol az első (két) fizetési kört még túlélik, de úgy legyengülnek, hogy nem lesz perspektívájuk. A maradék harmad gazdaságilag túlélheti ezt a sokkot, de a további működését (esetleges társasággá alakulását) igencsak megnehezíti, vagy akár lehetetlenné teszi a törvény, amikor a szövetkezetekre szabadítja tagi jogokkal a külső üzletrész-tulajdonosokat, akik aztán szavazati joggal jelenhetnek meg a közgyűlésen.
No, ez sem akármi. A Nyugat-Nyíregyházi Tsz-nek majdnem kétszer annyi külső üzletrész-tulajdonosa van (825 fő), mint amennyi dolgozója (185 fő) és nyugdíjasa (312 fő) együttvéve. És ha egyszer azok összejönnek! És ha egyszer azok szavaznak!… Nem az ő munkahelyük bánja, nem az ő családjuk megélhetése, nem az ő létbiztonságuk!
A Bankszövetséggel való konzultáció a törvényjavaslat egyenes következménye. A bankok ugyanis mintegy 130 milliárd forint hitelt helyeztek ki a téeszekbe, és a várható vagyonvesztés, a fedezet elvonása miatt a hitelek visszafizetése igen sok téeszben kérdésessé vagy lehetetlenné válik. Ez akár a hiteltömeg kétharmadára is vonatkozhat. A hitelek felmondása összeroppantja az üzemet. Nem véletlen, hogy a Bankszövetség figyelmeztette a kormányt: a törvény elfogadása miatt felszámolások sorozata keletkezhet, és ebből a bankoknak súlyos káraik származnak, mert a kihelyezett hitelek 10-20 százalékánál többet aligha tudnak visszaszerezni. És a kárigényüket – minden bizonnyal – a költségvetéssel szemben érvényesítik majd. A kormány szerint 20 milliárd körüli a kifizetendő üzletrészvagyon, töredéke a bankoknak majdan fizetendő kártérítésnek, tehát egyszerűbb lett volna, ha a költségvetés magára vállalja azt a 20 milliárdot. És így lett volna ésszerű, mert ezzel a parlament demonstrálta volna, hogy az eredeti törvény vérforraló igazságtalanságot és társadalmi pusztítást eredményezett.
Ezt a megoldást azonban elvetették. Nem az igazságtétel a törvény célja! Óh, dehogy! A valódi cél a még meglévő “kolhozok” szétverése és vagyonuk átjátszása a klientúrának. Kerül, amibe kerül.
Voltaképpen a bankok kára lesz a legkisebb tétel az összesített társadalmi hátrányok között. Várható, hogy 50-60 ezer munkahely megszűnik, és ugyanennyi család létbiztonsága, mindennapi kenyere válik füstté. Falvak százaiban nagy szó a megélhetés, és nincs másik munkáltató. Ez se számít?! És az se, hogy a most még a büdzsébe tíz- és tízmilliókat bepöngetők helyett tízezrek járulékáról vagy segélyéről kell majd központilag gondoskodni? Miféle kormányzat az, amelyik mindezt nem látja? Miféle törekvés az új pusztításé? A pusztulás ugyanis végleges. Egy varázsló sem tudná föléleszteni a széthordott üzemeket. A csődből nincs föltámadás.
A szabolcsi helyzetről Demeter Pál, a megyei szövetség titkára így vélekedik:
– Jelenleg 34 a tagszövetkezeteink száma, és közülük megítélésünk szerint 15-16 szövetkezet marad talpon az üzletrészek kifizetéséről szóló törvény nyomában. Előreláthatólag négy-öt éli meg lényeges megrázkódtatás nélkül a kifizetéseket. A kötelezettség egyébként minden szövetkezetet hátrányosan érint mind jövedelmezőségi, mind fejlesztési szempontból. A gazdaságok 70 százalékának már 1999től nem volt lehetősége a szükséges beruházásokra.
Ez érvényes a Nyugat-Nyíregyházi Tsz-re is. Ha az elmúlt években nem vásároltak volna meg 185 millió értékű üzletrészt, akkor a dolgozóik jövedelme legalább másfélszerese lenne a mostaninak, vagyis elérné a nemzetgazdaság átlagát. Akik kilenc éve a törvényt megszavazták, nemcsak több százezer munkahelyet számoltak föl oktalanul, hanem a még ténylegesen dolgozó százezrek jövedelmét csapolták és csapolják meg folyamatosan. Kiket büntettek? Azon honfitársainkat, akik a legtöbbet tették az ország asztalára – világszínvonalú ágazatunk egyedül a mezőgazdaság volt –, és azokat büntetik talán eztán is, akiknek munkájára a falu jövője épülhetne. Bölcs országvezetés! Büszkék lehetünk rájuk!
A kormányzat ostromát minden bizonnyal túlélő Nyugat-Nyíregyházi Tsz-ben azonban a tét másik oldala is óriási. Ott a tyúkfarmjuk. Húsz éve dolgoznak együtt Bábolnával, ma is Tetra SL fajtájúak a tyúkok. Nem sokáig. Partnerük, Búza György már nincs Bábolnán, a főállatorvossal Győrben saját vállalkozást alapított, és behozták az amerikai Hy-Line fajtát. Ez nem igazán jobb a Tetra SL-nél, inkább hasonló teljesítményű, de a kérdés két évtized közös munka után bizalmi jellegű. A tojóházban a ketreces technológia régi, habár az uniós normák mást, tágasabb tyúkéletteret követelnének. Akár holnap lecserélhetnék a technológiát egy korszerűre – csupán 70 millió forint kellene hozzá. Csupán. Ha nem lesz rá pénzük, hová teszik az ottani 18 dolgozót, zömmel nőket?
A sertéstelep kibírná valameddig – 1988-ban költöttek a rekonstrukciójára 80 millió forintot –, állandó karbantartás mellett a takarmány-előállítás is, a vágóhídra pedig – az 1998-as 25 millió után – idén rá kellett fordítaniuk tízmilliót. És a jelenlegi helyett az uniós belépésünkig termelékenyebb és a jelenleginél sokszorta nagyobb új vágóhídra lenne szükség – ami nem olcsó.
Közben robog a világ mezőgazdasága, és az eredetileg gépész Figeczky Emil elnökhelyettes hümmögve sorolja, milyen csodákra képesek a legújabb traktor- vagy kombájngenerációk. A jövő bizony nem az MTZ-re és a többi, gumicsizmával taposandó keleti erő- és munkagépre épül, hanem az egyre okosabb elektronikára, az ellenőrző és segítő berendezésekre, a mind energiatakarékosabb motorokra, a szinte luxusautóként jellemezhető fülkékre és a szinte követhetetlenül sok értelmes újdonságra. Jóllehet dolgoznak Felsősimán is Fiat traktorjaik és Class kombájnjaik, de azok már nyolcévesek. Ha a 185 milliónak csak a felét költhették volna gépre, technológiára, akkor nyugodtan várnák az uniós versenyt.
Az 1992-es törvény majdnem 2500 szövetkezetet érintett a mezőgazdaságban. Képtelenség lenne megmondani, mennyi üzletrészt fizettek ki, miközben csaknem a felére csökkent a közös gazdaságok száma. (A nem MOSZ-tagokkal együtt 1300 működhet manapság, ha ugyan tömegesen nem alakultak át azóta, vagy nem szűntek meg az új törvény fenyegetése következtében.) Ám akármennyi pénz áramlott is ki, annak minden forintja kellett volna a dolgozóikra, s kellett volna fejlesztésre. Az ország érdeke kívánta volna ezt. Az utóbbi években a mezőgazdasági átlagkereset – a keservesen nehéz munka ellenére – tartósan a legalacsonyabb az országban, az egészségügynél is alacsonyabb. Ennek egyik okát az 1992. évi II. tv-ben kell keresnünk. Az agrárium az uniós csatlakozás legnagyobb vesztese lesz – ez nem jóslat, hanem az Agrárgazdasági Tanács szigorú, de megalapozott figyelmeztetése –, ami ugyancsak abban a korlátolt törvényben alapozódott meg. Az ablakon kiöntött tíz- és tízmilliárdokat pótolni soha többé nem lehet már.
Nem tudható, mi az oka a 2000. december 19-i törvény megszavazásának a külső üzletrészek kötelező kifizetéséről. Lehet, hogy koalíciós alku eredményezte, lehet, hogy a Fidesz is egyetértett a javaslattal, de az is megtörténhet, hogy agrárpolitikus hiányában megette a kisgazda siserahad követelődzését. Az ok talán kiderül, valószínűleg nem. De hát egyik rosszabb, mint a másik!
Az is bizonyos, hogy a baloldali ellenzék sem állt feladata magaslatán. 1998 óta nem kaptak tőle elegendő politikai támogatást a mezőgazdaság valódi uniós felkészüléséért küszködők, ezért a volt agrárminiszter úgy lubickolt, ahogy akart. A baloldal attitűdjének több oka lehet, például az, hogy 1994-hez hasonlóan most sem ismerték föl a korszerű mezőgazdasághoz vezető utat, ráadásul olyan hírek terjengenek, hogy bizony elkényelmesedtek az agráriusaik (is). Vitathatatlan, hogy sem az agrárium körüli politikai harcokban, sem a törvény hatályba lépése ellen nem használtak föl minden lehetséges eszközt, az ellenállásuk mellőzte a szükséges erélynek a minimumát is.
Amikor e sorokat írom, még nem döntött a törvény sorsáról az Alkotmánybíróság. Szakértők szerint – kiknek a véleményét osztom – az egész rendezés ellentétes a jogállamisággal, a polgári demokrácia alapvető elveivel s az alkotmányunkkal is: a gazdaságba s a tulajdonviszonyokba való durva beavatkozás, amely társadalmilag káros. A MOSZ indokolt levélben kérte Mádl köztársasági elnököt, hogy előzetes normakontrollnak vessék alá a törvényt, addig nem kellene aláírni. Mégis hamarjában alá lett írva. Ha jól számoltam, ezután 15 szervezet fordult az Alkotmánybírósághoz, indítványozva a törvény megsemmisítését, de ezek között a hírek szerint nincs ott az MSZP. (A végrehajtásról szóló kormányrendeletre vár. Állítólag.)
Hogy az Alkotmánybíróság milyen döntést hoz, ma még nem tudható. Bármi lesz azonban e törvénynek a sorsa, az lemoshatatlan, hogy a parlament megszavazta, és e szavazás a magyar politikai kultúra mérhetetlen szégyene.