“K”: A hazafiság revíziója

I.

Azon a címen, hogy nem vagyunk hazafiak, ki akarnak bennünket zárni a legelemibb népjogokból. Azon a címen, hogy nemzetköziek vagyunk, megfosztanak bennünket már meglévő parányi jogainktól. Azon a címen, hogy hazátlanok vagyunk, mindent megengednek velünk szemben. Azon a címen, hogy hazát nem ismerünk, üldöznek, kínoznak, megtaposnak bennünket a hazafiak.

De nemcsak a mi sorsunk ez, noha ily keményen és erősen senki sem érzi ennek a hazátlanságnak az átkos nyomását, mint mi, a munkások. Mi vagyunk minden harcban a golyófogók, de azért jut, noha nem olyan sok golyó, másoknak is. Aki ma Magyarországon követeli a becsületes sajtószabadságot, az hazafiatlan. Aki felemeli tiltakozó szavát az éjjeli ügyészség intézménye ellen: az gáncsot vet a nemzeti és hazafias kormány munkájának, vagyis hazafiatlan. Aki az aratósztrájk egyedüli helyes megoldásának nem a munkások bebörtönzését tartja: az a nemzetfenntartó, történeti osztályok életére tör, vagyis hazafiatlan. Aki jogot akar adni a népnek, aki ki akarja venni az iskolát a népet butító csuhások kezéből, aki fel akarja osztani vagy kisajátítani a latifundiumokat és egyházi birtokokat, aki felvilágosítja a népet, aki itthon akarja tartani, aki élni, megélni, lélegzetet akar venni: mindez, minden és mindenki hazafiatlan.

Nagy társadalmi bajok rágódnak ennek az országnak az életfáján. Ne beszélj róla, mivel ez hazafiatlanság. Kétségbeesetten gondolsz az ország súlyos és egyre nagyobbodó vérveszteségére. Igyál bort és ne gondolj rá, mivel ez hazafiatlanság. Ijedve látod ez ország népének kulturális elmaradottságát és irigykedve gondolsz a szerencsésebb, haladottabb népekre: gonosz, idegent imádó hazaáruló vagy.

Piha! Mit tegyek, hová forduljak, hogy bele ne ütközzem minden oldalon a nemzeti színűre mázolt korlátba? Nyújtózkodni akarok, nem lehet, mivel lerúgok egy piros-fehér-zöld lécet. Kenyeret akarok, nagyobb darab kenyeret: nem kapok, előtte áll egy háromszínű zsandár. Kiabálni, panaszkodni akarok: nemzeti színű szivattyú kiszívta a levegőt a tüdőm elől. Ütni, nagyot ütni, rúgni, kirúgni akarok valakit vagy valamit, nem lehet: ott van a nemzeti színű bilincs a kezemen, a háromszínű béklyó a lábamon.

Csoda volna-e, ha meggyűlölném a béklyóval, bilinccsel, korláttal, léccel együtt a színt is, amelyre festve van? Nem volna-e természetes, ha nem igen választgatnám el egymástól a bilincset meg a színét? Ha azt gondolnám, hogy minden, ami piros-fehér-zöld, ami nemzeti, ami magyar, csak arra való, hogy engem elnyomjon, eltiporjon, megkínozzon? Hiszen minden kínzó szerszámot nemzeti színűre festenek a hóhérok. Minden porcikámat a nemzeti eszme nevében ölik el a bakók: a hazafiság nevében, módszerével és állítólagos érdekeiért feszítik naponta százszor is keresztre amúgy is beteg, vérző, sebes testemet a pribékek.

De én fájó aggyal, megkínzott testtel, fáradt elmével is különbséget teszek. Az én gyűlöletem, megvetésem nem a nemzeti színnek, hanem a bilincsnek meg a béklyóknak szól. Meg akarom szabadítani az elnyomatás eszközeitől magamat is, de meg akarom szabadítani a nemzeti színeket is attól, hogy az elnyomatás eszközei legyenek. Meg akarom menteni a magyarság eszméjét attól, hogy az egyet jelentsen a szolgasággal, elnyomatással, műveletlenséggel. Ki akarom szabadítani ebből a halálos ölelésből először azért, mivel az én megkínzatásomhoz sem lehet majd olyan könnyen segítőtársakat kapni, ha a kínzó eszközöket nem fogják a magyarság színeire befesteni. Nem lehet majd olyan könnyen elnyomni, ha világos lesz, hogy nem magyar érdek a munkásosztály kiszipolyozása, rabszolgasorban tartása. De ki akarom menteni a nemzeti eszmét a reakció gyilkos öleléséből azért is, mivel a szocializmus feladata megmenteni az egyes embert, de az egyes nemzetet és népet is a közösség, a társadalom, az emberiség javára. Márpedig ha a magyarság gondolata elválhatatlan, fel nem bontható házasságban él a reakcióval, ha a magyarságot nem lehet egyjelentésűvé tenni szabadsággal, gazdagsággal, joggal, művelődéssel, akkor a magyarságnak el kell pusztulnia, mivel ezen erők ellenére egyetlen nép vagy nemzet sem maradhat fenn az idők és a gazdasági erők forgatagában.

De hát én és társaim: a korcs és féltudósok, a lelketlen izgatók, az idegen jöttmentek, a nagyobb bért követelő munkások, a szabadságjogokat komolyan vevő polgárok: mi mind nem vagyunk jó hazafiak. A közülünk valónak kinek hazátlan bitang, kinek hazafiatlan túlzó, kinek hazaáruló, kinek nemzetközi csőcselék a neve. Mi mindnyájan, akik dolgozunk, akik arcunk verítékének hullása közben túrjuk a rögöt, forgatjuk a kalapácsot, akik tanulunk, írunk, tanítunk, gyógyítunk: szóval mindannyian, a fejjel vagy kézzel dolgozó milliók hazafiatlanok vagyunk, mihelyt ráununk a Fejbólintó Bálintok szerepére, s jogot kérünk vagy követelünk a magunk számára.

Ellenben hazafi, sőt hazaffy mindenki ebben az országban, aki nem dolgozik, hanem kitartatja magát. S annál nagyobb, hitelesebb, fémjelzettebb hazaffy, minél több ember tejét fölözi le. Hazaffyak azok, akik a fajmagyar munkások bérköveteléseinek letörésére rutén, tót, román parasztot hozatnak, s így, hogy nekik több jusson, a legkeservesebb nincstelenségbe sodorják bele a magyar munkásnépet. Hazaffyak azok, akik az elsikkasztott önálló vámterület helyett a művelt emberiség eszméi ellen állítottak, vagy szeretnének legalább felállítani boxer jellegű szellemi védővámokat, s így ezt az országot ki akarják kapcsolni az európai művelődés eleven vérkeringéséből. Hazaffyak azok, akik inkább százezerszámra kergetik a tengerentúlra az “itt élned, halnod kell” hazában megélni nem tudó magyar népet, sem minthogy busás jövedelmüknek némi kis megcsappanásába is beleegyeznének. Hazaffyak azok, akik zsidó érdeknek mondják a sajtószabadságot, a nyomor vámszedői követelésének az egyesülési jogot, szabadkőmíves találmánynak a tisztességes népoktatást. Hazaffyak azok, akik nemzeti veszedelmet látnak a magasabb munkabérekben, de nem látnak nemzeti veszedelmet a koplaló munkásgyomrokban. Hazaffyak azok, akiknek szíve megesik a pusztuló középosztályon, de akik vígan fütyörészve mennek el a világ legnagyobb gyermekhalandósága mellett, Hazaffyak…

De elég, a példa fáj. Látni való: ma Magyarországon hazafias minden, ami a nagybirtok érdekének kedvez, hazafiatlan, ami ennek ellene van. Kurtára fogva: a magyar hazafiság a nagybirtok ideológiája. Az ezer holdak urai nemcsak földet, vizet, fűt, fát, levegőt, halat s vadat s “mi jó falat” sajátítottak ki, hanem lefoglalták a maguk számára a hazafiságot is. Hadat izenünk nekik minden téren. Meg fogjuk dönteni gazdasági és politikai hatalmukat. Össze fogjuk törni ideológiájukat is. Mint ahogy ők minket jogtalanul eddig, úgy fogjuk mi őket joggal kirekeszteni az új hazafiságból.

Evégből, mint ahogyan át fogjuk alakítani ezt az országot az ezerholdasok urainak családi birtokából Magyarország minden munkásemberének hazájává, ugyanúgy át fogjuk formálni a hazafiságot is, hogy mindannyian beleférjünk. És ha valaki esetleg nem fér majd belé, ők lesznek azok és nem mi, akik künn fognak rekedni.

Revideálni fogjuk a hazugságot. A nép nevében.

II.

Az ezer- és tízezer holdas urak hazafiságának az újabb időben igen buzgó és lelkes támogatója akadt a klerikális reakció minden politikai szervében, elsősorban a néppártban.

Mindenki emlékezik rá, hogy a néppárt létrejötte idején¹ mint a bécsi császári udvar érdekeit szolgáló, úgynevezett fekete-sárga politikai alakulat jelentkezett a magyar közéletben. Reakcionárius és konzervatív volt a társadalmi politika minden kérdésben, ugyanilyen volt a közjogi kérdések terén. Pedig nálunk a közjogi kérdésekben [az] Ausztriával szemben való állásfoglalás volt igen sokáig a hazafiság fokmérîje. Nos, a néppárt ezekrîl a követelésekrîl hallani sem akart, a 67-es alap fenntartását hirdette, követelte. Muszkavezetîk, udvari lakájok: ezek voltak a rendes jelzîi a sajtóban a néppárti politikusoknak. Vezérük, Zichy Nándor gróf büszkén hirdette minden alkalommal, hogy “îk elîbb katolikusok, és csak azután magyarok”, meggyökeresedni is csak a nemzetiségek lakta vidéken tudtak, különösen a tótok között, és a “nemzeti” politika egyes kérdéseiben, különösen a magyarosításban majdnem mindig szembekerültek a függetlenségi párttal. Vezetî embereiknek, például Rakovszky Istvánnak magyarellenes érzése és gondolkozása közismert volt.

Számos bizonyíték áll e korból rendelkezésünkre. A római szent kongregáció 1897. május 28-án utasítást adott a püspöki karnak, amely kárhoztatja az állam magyarosító törekvéseit, de különösen akkor, ha az egyház is segítő kezet nyújt hozzá. A koalíciós, néppárti politika egyik főintézője, Prohászka Ottokár akkor így írt erről a dologról:

“Ha a magyar nyelv nélkül nem volna üdvösség: úgy igenis helyén volna, hogy legelőször is erre oktassuk a gyermekeket. De a magyar nyelv nem szükséges feltétele az örök üdvösségnek – lehet minden nyelven üdvözülni –, ellenben a katekizmus nagyon is szükséges: így tehát tagadhatatlanul azé az elsőbbség. A katekizmust a nyelvnek feláldozni nem szabad. Szánandó az a lelkész, kit arról dicsérnek a legjobban, hogy buzgó magyarosító.” (Magyar Sion 1897, VIII. füzet, 577. old.)

Mindez azonban úgy elmúlt, nyom nélkül, mint a tavalyi hó. Aki ezekre a dolgokra emlékezik, a néppárti politika megnyilatkozásait szemlélve, kell hogy a szemét dörgölje: ébren van-e, avagy álmodik? Ma hangosabb, lármásabb, lelkesebb hazaffy nincsen, mint a klerikális. A legengesztelhetetlenebb kuruc Bécsben, a delegációk tárgyalásánál, Rakovszky volt. Senki olyan tűzzel nem lelkesedik a nemzeti eszme szentségéért, mint a katolikus papok. Ők kérik azon paptársaiknak papi tisztüktől való megfosztását, akik más, nem magyar anyanyelvű híveiknek nemzetiségét védik, mint ahogy ők védik a magukét. Szóval ma a néppárti klerikális ember lelkes, vagy amint mondani szokták: kifogástalan hazafi.

Mit jelent ez a változás? Mi az oka, mi a célja? Jogosak ezek a kérdések azért, mivel minden mozgalomban, amelyet az egyház vezet, nagy és bámulatra méltó a tervszerűség, kitartás, céltudatosság. Semmi sem történik ott terv és cél nélkül, avagy a véletlen kegyelméből. A csuhások vezérkara pontos haditervet készít, és előretolt katonáik ehhez szigorúan alkalmazkodnak. A fekete-sárga-fekete pártnak hazaffyassá való átalakulása – ami egyébiránt egyik legszembetűnőbb vonása a mai magyar politikának – annak felismerése nyomán történt, hogy a klerikális dugárukat csak úgy lehet a mai magyar politikába simán, feltűnés nélkül belecsempészni, ha vitézkötést alkalmaznak rája dísz gyanánt, és hogy jobban csússzék, megkenik hamisítatlan debreceni bajuszpedrővel. Amint az ezerholdasok hazafisága csak leple, takarója a nagy földbirtok kizsákmányoló törekvéseinek, azonképpen a csuhások új keletű hazafisága csak csempészlobogója a nemzetközi klerikalizmus tiltott áruinak. Akármennyire inaszakadt is a magyar középosztály, annyira mégsem fajult még el, hogy hatalomhoz juttatta volna azokat, akik az egyházpolitikai törvények² eltörlését, a papi csuha korlátlan hatalmát, a legfeketébb népbutítást hirdették. Ám a papcsemeték nem hiába tartják a jezsovitáknál^{3 az eszüket.} A nagy kavarodásban, mint a nemzeti küzdelem részesei, a néppártiak beültek a közhatalomba. Hazafias viselkedésüknek jutalma ez. És egyszer beleülve a jó puha székbe, vígan vihetik bele az állami életbe fekete elveiket. Bementek mint hazafiak, és kijönnek… Nem, îk sohasem fognak maguktól kijönni. “Bement a leány, de mint leány többé nem jöve ki.” Őket csak kiverni lehet és kell majd.

Nem irodalmi kitétel – de nem lehet másképp kifejezni: nekem felfordul a gyomrom ennek az újsütetű hazaffyságnak láttára. Ha lettem volna valaha benne, most rögtön kivándorolnék abból a hazaffyságból, amelybe ők beleköltöztek. Velük nem lehet sem egy testi, sem ugyanegy lelki hajlékban lakni olyan embernek, aki nem akarja lelkét véglegesen prostituálni.

Én nem ismerek nagyobb és fonákabb ellentmondást, mint a hazaffyas katolikus papot. Nézzetek végig rajtuk: százan, ezren vagy akár tízezren. Borotvált arcuk, fekete csuhájuk, képmutató, alázatos arckifejezésük: ez a nemzetközi külső öltözete a papnak, akárhol született, akármilyen nyelven kezdett beszélni és akárhol szívja is ki vérét a népnek. De nemcsak külsejükről rí le, hogy egy nemzetközi szervezet tagjai, hanem még sokkal inkább belső világukról, lelki öltözetükről. A katolikus egyháznak nemzetközi a nyelve: a latin. Minden népnél egyformák a szertartásaik, szokásaik. Ugyanazok az erényeik és bűneik. A papnevelő intézetekben a világ minden országában ugyanazt tanítják, ugyanabban a szellemben, ugyanazon módszerrel. Az egész katolikus világ törekvései egyetlen nemzetközi középpont felé irányulnak: Róma felé. A szerzeteseknek szívébe és elméjébe vésik Szent Hieronymus mondását: “Nem jó szerzetes az, aki hazáját szereti.”

Renan Ernest, a kereszténység keletkezésének legkiválóbb történetírója és a kereszténység szellemének legalaposabb ismerője írja, hogy nem lehet eszmét elgondolni, amely idegenebb lett volna a kereszténységtől, mint a haza és a nemzet fogalma. Jézus, az egyetemes testvériség gondolatát hirdetve, az istenfiúság tanítását felállítva, nem tett különbséget az emberek között. Sőt egyenesen nemzetellenes vonása is volt a kialakuló kereszténységnek, amely éppen ennek köszöni létezését. Ismeretes dolog ugyanis, hogy Jézus halála után nagy harc ütött ki tanítványai között. Voltak olyanok, kik azt mondták, hogy Jézus csak a zsidóknak hirdette az új tanítást. Ezek nem akartak a hitközségbe más nemzetiségűeket bebocsátani, csak zsidókat. Világos, hogy ezen felfogás győzelmének esetére a Jézus személye körül támadt mondák és a hozzá kapcsolódó mozgalom jelentéktelen vallási forrongás maradt volna. Ezen szűk körű felfogásba Pál apostol tört rést, aki a nemzetköziség nagy gondolatát vitte be a mozgalomba, prédikálta az evangéliumot a görögöknek, rómaiaknak: szóval kiszabadította a keletkező vallást a zsidó élet szűk kereteiből.

Itt van tehát egy egyház és vallás, amely a nemzetköziség érvényesülésének köszöni létezését. Amely szervezetében, erkölcseiben, világnézetében a szó legszorosabb értelmében nemzetközi. Amely nemzetközi vezetés alatt, nemzetközi célokért küzd: és ezen egyház, ezen vallás szolgáinak van arcuk kiállani és a hazafiság szentségéről beszélni és látszólag aszerint cselekedni is!

Mikor hazudtak? Vagy jobb lesz így kérdezni: mikor nem hazudtak?

A fekete nemzetköziség veszedelme minden népnek. Meg akarja semmisíteni minden népnek egyéniségét: valamennyit rómaivá akarja tenni. Mindegyiknek meg akarja gátolni haladását, gazdagodását, felvilágosodását. Ellensége minden irodalomnak, művészetnek, tudománynak. Egy irodalom, egy művészet, egy tudomány való, szerinte, minden népnek: az, amelyet Rómából hozatnak s adagolnak számára a római doktorok.

Mindezeket a haladásellenes, kultúrgyilkos törekvéseket a hazafiság leple alatt terjesztik Róma magyar ügynökei. Aki ezek ellen támad, arra is rásütik a hazafiatlanság bélyegét. A nagybirtokos osztály belecsempészte a hazafiságba a maga ideológiáját. Példáját követte a csuhás sereg. Ma nemcsak az hazafiatlan, aki a latifundiumot támadja, hanem az is, aki a tudomány, művelődés, szabadgondolkozás igéit hirdeti. A hazafiságnak az első cikkben adott meghatározását tehát ki kell bővítenünk. Ma Magyarországon a hazafiság a földbirtokos és papi osztály ideológiája.

Hol egy jó korbács, hogy kiverjük, egy becsületes seprő, hogy kiseperjük őket? Készülnek már azok is.

1 A katolikus Néppárt 1895 januárjában alakult meg.

2 Az állami anyakönyvezés kötelező voltát, a polgári házasságkötés intézményét, az állam és az egyházak elválasztását, a vallási és lelkiismereti szabadság biztosítását, az izraelita egyház recepcióját stb. – a politikai katolicizmus és a nagybirtok erőivel szemben – éles küzdelmek nyomán 1894–1895-ben kiharcoló korszerű (a polgári átalakulás egyik döntő feltételét megteremtő) törvények csomagja.

3 Értsd: jezsuiták.