– A kisegyházak tiltakoznak a vallásszabadságról és az egyházakról szóló törvény módosítása ellen; a szocialisták és a szabad demokraták már kijelentették, hogy nem szavazzák meg, márpedig kétharmados törvényről van szó. A kormány a jelek szerint minden egyházat egyenlőnek tekint, csak némelyeket egyenlőbbeknek.
– Ez a szerint a tíz úgynevezett kisegyház szerint is így van, amelyek nevében az Alkotmánybírósághoz fordultam. A jogszabály, amely szerintünk sérti a lelkiismereti és vallásszabadságot, csak egy apró rendelkezés. Ennél sokkal fontosabb az, hogy e jogszabály egy folyamat eleme, amelynek célja, hogy a Fidesz mindenfajta tiltakozás ellenére újabb és újabb módszerekkel megnyirbálja bizonyos egyházak jogait. Jogalkotási technikákkal kísérletezik: ha az egyik jogszabállyal kudarcot vallott, másikkal áll elő. Az egyenlők és az egyenlőbbek megkülönböztetésére az Antallkormány óta már többen tettek kísérletet, de mindaddig, amíg a Fidesz hatalomra nem került, ennek nem voltak “eredményei”. A Fidesznek az okoz gondot, hogy az Antall-kormány 90-ben hozott egy olyan, az egyházak jogi státusát szabályozó törvényt, amely rendkívül liberális, és igen fejlett jogalkotási termék. Annyira így van ez, hogy Európa egyházakkal foglalkozó jogászai közül többen nagy elismeréssel nyilatkoztak róla. Elég csak megnézni annak a tavalyi konferenciának a jegyzőkönyvét, amelyet az Emberi Jogi Bizottság és a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma szervezett. Zárójelben jegyzem meg, hogy annak ellenére, hogy a konferencián elhangzottak egyértelműen alátámasztották, hogy a jogszabály ellen felhozott érvek alaptalanok, Semjén Zsolt a zárszavában úgy összegezte az eseményeket, hogy lám-lám, mégiscsak lennie kell problémának, ha már ennyit foglalkozunk a jogszabállyal.
A törvénynek a bevezető rendelkezése kimondja, hogy “a magyarországi egyházak, felekezetek, vallási közösségek a társadalom kiemelkedő fontosságú értékhordozói és közösségteremtő tényezői”. Magyarán az állam azt mondja: elismerem, hogy a társadalom fennmaradásához jogi eszközökkel nem biztosítható erkölcsi értékekre is szükség van. A vallások erkölcsi értékeket közvetítenek, a vallásoknak pedig jogilag elfogadott szervezeti formái az egyházak. Az egyházak tehát fontosak a társadalom számára, ezért az én számomra is. A lehetőségekhez képest támogatom őket, mégpedig az alkotmánnyal összhangban, egyenlő mércével mérve valamennyit.
Nálunk, mint ez közismert, az állam és egyház különválik. Vannak államok, amelyek nem így viszonyulnak a vallásokhoz, hanem deklaráltan megkülönböztetik őket. Lehet egyetérteni vagy helyteleníteni az ilyen berendezkedést, egy azonban biztos: ha a gyakorlat a jogszabályokon alapul, legalább tudja, hogy mihez tartsa magát a szegény halandó. Itthon azonban azt tapasztalom, hogy bár az állam azt hangoztatja, hogy az egyházaktól független, és minden egyház számára egyenlő jogokat biztosít, és egyenlő kötelezettségeket ír elő, a jogalkotásban megnyilvánuló törekvése ezzel nem áll összhangban.
– Mi lehet ennek az oka?
– Nem vagyok politikus, ezért csak feltételezem, hogy az okok politikai jellegűek. E magatartás célja talán a szavazópolgárok többsége által gyakorolt vagy legalábbis sajátjának vallott, “történelminek” nevezett vallások támogatásán keresztül a szavazatok biztosítása. Az a helyzet, hogy a rendszerváltás után teret nyert új ideológiai irányzatok, vallások, mint a Hit Gyülekezete, a hinduk, a krisnások, a szabad keresztény gyülekezetek, a nem történelmi evangélikus egyházak, amelyek bejegyzett egyházként tárgyiasultak, hatásuknál, taglétszámuknál fogva már kezdenek konkurenciát jelenteni a régi nagy egyházak számára. Vagy kilencven ilyen bejegyzett egyház gyűjtött maga köré egyre több hívet. És bár a hívők létszáma nem vetekedhet a régi nagy egyházakhoz tartozók számával, társadalmi súlyuk egyre nő. Aki odatartozik, az gyakorolja is a vallását. Hiába vallják magukat sokan a történelmi egyházakhoz tartozóknak, ha azok jelentős része úgynevezett passzív hívő. A kormány azonban feltehetőleg úgy gondolja, hogy számára mégis fontosabbak a látszatra még mindig tömegeket képviselő, Magyarországon tradicionálisan jelen lévő egyházak.
Ugyanakkor természetesen az államnak az egyházakhoz való viszonyában vannak bizonyos európai elvárások, amelyek miatt ezt a politikát nyíltan vállalni nem lehet.
– Volt egy olyan időszak, amikor sokakat lázított, hogy hogyan lehet egyáltalán megengedni bizonyos kisegyházak bejegyzését. Akkoriban mindennap anyák zokogtak a tévében, elrabolt gyerekekről,
családokat szétszakító szektákról beszéltek.
– Csakhogy a vádaknak soha nem volt kézzelfogható bizonyítékuk. A törvény lehetővé tette, hogy az ügyészség vizsgálja az egyházak tevékenységét, és ha azt tapasztalja, hogy valamelyik egyház működése jogszabályellenes, társadalmi vagy egyéni érdekeket sért, vagy nem is vallási tevékenységet végez, úgy bírósági eljárást indíthasson az egyház nyilvántartásból való törlésére. Az ügyészség azonban – tudomásom szerint – ezzel a lehetőséggel soha sem élt, pedig bizonyos vagyok abban, hogy ha lett volna kézzelfogható bizonyíték, a hatalmon lévő kormányzat nem ellenezte volna az eljárást. Megjegyzem, az egyházak, ezen belül a kisegyházak érdekével sem ellentétes, hogy az egyházi státust méltatlanul bitorlókkal szemben az állam fellépjen, hiszen az oda nem valók kizárásával a saját presztízsük is nő.
– Ön tehát azt állítja, hogy ha bizonyos egyházakat betiltani nem lehetett is, de jobb híján tudatosan megpróbáltak kibabrálni velük?
– Én azt tapasztalom, hogy a kormány megpróbált ideológiát teremteni politikai törekvéseihez, elsősorban a média felhasználásával. Jelentős sajtókampánynak voltunk tanúi ebben az ügyben. A kampány célja pedig az volt, hogy bizonyos egyházak rossz színben való feltüntetésével valós problémaként ültessék be a köztudatba a kisegyházak működését. Adódott is ebből több per, amelyek közül néhánynak magam is részese voltam, de tudomásom szerint soha, egyetlen perben sem sikerült a közhírré tett állítások valóságát igazolni. Sőt volt olyan per, amelyben a bíróság kénytelen volt rögzíteni, hogy nemcsak hogy nem sikerült a vádakat igazolni, de ellenkezőleg, bebizonyosodott valótlanságuk. Ebben a perben a szülők előadták, hogy gyermekeiket “elrabolták”, eltiltják őket a tanulástól, aztán előálltak ezek a gyerekek, akikről kiderült, hogy mindegyik túl van a húszéves koron, és hogy a családban fennálló, a szülőktől eredő problémák miatt kényszerültek a szülői környezet elhagyására. Volt olyan tévéműsor is, amelyről utóbb a készítők is elismerték, hogy minden valóságalapot nélkülözve, teljesen hamis filmfelvételeket mutattak be egy egyházról, amely az istentiszteleteit állítólag koponyák között, kazamatákban tartja, még emberáldozatra is történt utalás. Az ezt tárgyaló perben fel sem merült, hogy az adott média bizonyítani tudná az elhangzott állításait, és a felelősségét is elismerte. A média hatalma azonban abban mutatkozik meg igazán, hogy hiába követi a jogsértést helyreigazítás, a köztudatban afféle “kabátlopási ügyként” rögződnek a hamis hírek.
Mindenesetre a kormányzat bizonyíték hiányában is tényként állítja azokat a feltevéseket, amelyek magyarázatul szolgálhatnak az egyenlőtlenséget egyre inkább elfogadtatni vágyó egyházpolitikához. A legszembetűnőbb ellentmondás azonban mégis az, hogy a kormányzat szerint fennálló problémák megoldására szánt jogszabálytervezetek, módosítási koncepciók nyilvánvalóan nem alkalmasak arra, hogy a vélt problémákra megoldást nyújtsanak. A szabályozás iránya tehát nem áll összhangban a deklarált szabályozási iránnyal. Konkrét jogszabály azonban még kevés látott napvilágot, amely a kormányzati szándékot kifejezné. Most kezdjük csak tapasztalni az ezzel összefüggő hatásokat. Az alapvető cél az egyházakra vonatkozó törvény megváltoztatása volt. A kormány már korábban kidolgozta azt a törvényjavaslatot, amelyet Semjén Zsolt államtitkár neve fémjelzett, és amelyből végül nem lett semmi. E javaslat az egyházzá válást olyan feltételekhez kötötte, amelyek valójában csak a kedvezményezett körbe tartozó vallási gyülekezetek előtt nyitották volna meg a státus elnyerésének lehetőségét. A módosításra azonban a törvény kétharmados jellege miatt nem kerülhetett sor, de ez a megoldási kísérlet megtört a kisegyházak ellenállásán is. A kormány megkísérelte bevonni a törvénymódosítás támogatói sorába a kisegyházakat. Ennek érdekében külön-külön tárgyalásokat folytattak velük, majd összegző értekezletet hívtak össze. Érdekes módon egyetlen úgynevezett történelmi egyház sem volt a meghívottak listáján. Minek is lettek volna jelen? Hiszen velük eleve egyeztették a koncepciót. Az értekezlet résztvevői azonban – legalább ötvenen – a tanácskozás közepén felálltak, és egy emberként távoztak az ülésről, mondván, lehetnek ugyan olyan jogszabály-módosító elképzelések, amelyek ellen nem lenne kifogásuk, de a jelenlegi kormányzattal semminemű együttműködést nem vállalnak, mert jelentős veszélyét látják annak, hogy a legkisebb változtatás is magában hordozza az antidemokratikus intézkedések bevezetésének lehetőségét.
A kétharmados törvény megváltoztatásának hiányában a kormány új taktikát dolgozott ki oly módon, hogy nem az alapjogszabályt változtatja meg, hanem az egyszerű szótöbbséggel módosítható, az egyházakat megillető egyes kedvezményekre vonatkozó jogszabályokat. A támogatási rendszer megváltoztatása, egyes egyházak kiszorítása a támogatások, kedvezmények köréből kétségtelenül a bent maradó többi egyház malmára hajtja a vizet. Ma már az egyházak effektív pénzbeli támogatást csak azon tevékenységük folytatásához kapnak, amely egyértelműen közhasznú. Iskolák, múzeumok, kórházak, szeretetotthonok, könyvtárak működtetéséhez, műemlékek fenntartásához stb. A minden egyházat megillető többletjogok kedvezmények nyújtásában jelennek meg (illeték, adó stb.). A trójai faló a 2000. évi 32. törvény volt. Benne aprócska kis változtatás egy látszólag az egyházaktól távol eső törvényben. Eddig az egyházak bizonyos szigorúan meghatározott esetekben viszszaigényelhették az áfát. Keveseket érintett az ügy, és azok számára is kevés pénzt jelentett. És akkor jött a módosítás: az egyházak közül csak azok kaphatnak a kedvezményekből, amelyek a kormánnyal megállapodást kötöttek. Érdemes figyelni: voltak tehát egyházak, amelyek a jogszabály megalkotása előtt állapodtak meg a kormánnyal, és ez jogosította őket a privilégiumra. A változás nem anyagi szempontból érdekes, mégis nagyon figyelemre méltó. A falóláb azonban kilógott, ezért a kisegyházak közül többen az Alkotmánybírósághoz fordultak. Még meg sem száradt a tinta a beadványon, a parlament a költségvetési törvényben hatályon kívül helyezte a jogszabályt. Hogy miért, azt csak sejteni lehet.
– Túl nagy volt az ellenállás, azért helyezték ilyen hamar hatályon kívül?
– Én csak azt tudom mondani, hogy egyetlen szóval sem indokolták, hogy ami jött, az most miért megy. De azért a sérelmezett jogszabály hatályon kívül helyezésével egyidejűleg rögtön született egy új jogszabály, amely megint csak egy kis területet érint. Ez pedig a közcélú adományokról szól. Eddig ha valaki – akár magánszemély, akár cég – pénzt adott valamely közcélra, például egy egyháznak, akkor ennek összegét az adóalapjából – bizonyos mértékben – leírhatta. Az adományozásról az egyháztól igazolást kapott az adóeljárás céljára. A módosítás szerint ilyen igazolást bármelyik közhasznú szervezet kiadhat, de az egyházak közül ezentúl csak némelyek. A megkülönböztetés ismérvei kísértetiesen hasonlítanak a Semjén Zsolt által a vallási szervezetek megkülönböztetésére alkalmazott korábbi feltételekhez. Nyilvánvaló, hogy a kormányzati cél ugyanaz, csak a módszer más. Előnyök csak a nagy “történelmi” egyházaknak járjanak. Ezért készülnek a kisegyházak újabb beadvánnyal az Alkotmánybírósághoz fordulni. Nem a pénz miatt, mert itt nincs szó nagy összegekről. Az elv az, ami ellen tiltakoznak, csakúgy, mint az ugyanebben az ügyben az Alkotmánybíróság segítségét kérő más liberális erők. A korábbi jogszabály, amit hatályon kívül helyeztek, egyértelmű baklövés volt. Ez a mostani kevésbé átlátszó. És ha nem sikerül kellő eredményességgel ellenállni, a kormány úgy érezheti, nyitva az út adott esetben akár az egyházi státus megvonásához is.
– Miért olyan nagy baj, ha egy felekezetet nem egyházként, hanem egyesületként jegyeznek be? Hiszen amúgy is megszűnt már az állami támogatás.
95 évvel ezelőtt közölte a Népszava öt folytatásban azt a tanulmányt, amelynek első két részét adom közre az alábbiakban. Szerzőjük – itt csak “K.” szignóval jelzi önmagát, bizonyára önvédelemből is – egy már országosan ismert fiatal temesvári középiskolai tanár és irodalomtörténész, Kunfi Zsigmond, aki majd néhány év múlva a magyar szociáldemokrácia egyik legjelentősebb politikusává érik. Izgalmas hónapokat élt meg az ország és a progresszió. Ebben az évben jelenik meg Ady Endre első “igazi” verseskötete; Jászi Oszkár és a szociológusok bátor nemzedéke ekkor veszi egyértelműen a kezébe a társadalomtudományok legszínvonalasabb folyóiratát, a Huszadik Századot (az ez előtti “pillanatot” örökítette meg a Mozgó Világ 1994/8-as számában közölt dokumentum); most indul első népdalgyűjtő útjára Bartók Béla és Kodály Zoltán – hogy csak néhány kultúrhistóriai tényt említsek. A politika nyilvánosságában pedig ekkor, 1905–1906-ban ütközött össze először széles fronton a demokratikus választójogért küzdők tábora (ezen belül fő erőként a szociáldemokrata mozgalom) és a nemzeti érzéssel, a függetlenségi jelszavakkal visszaélők, a feudális “vívmányokat” védelmezők koalíciója. Az ún. darabont-válság időszaka ez, amelyben – ha konfliktusok és illúziók árán is – először forrt össze az akkori magyar szociáldemokrácia és a modern, liberális, radikális gondolkodású értelmiség. Ebben a mérkőzésben vesz részt Kunfi írása is: a szerînek a nyílt parlamenti választáson demonstratívan vállalt baloldali voksa miatt már korábban meggyűlt a baja a helyi és az országos hatalmasokkal. Olyannyira, hogy májusban Ady Endre áll ki mellette a Budapesti Napló hasábjain, aki maga is “kompromittálódott” a “hazafiatlan” patrióták oldalán (lásd erről egy Ady-szövegközlésemet is a Tekintet 1993/5-6. számában).
Bár a régi szövegek nem arra valók, hogy a mai küzdelmek és pengeváltások historizáló álcái, kulisszái, igazságosztó jelszavai legyenek, érdemes meghallgatni és meghallani bennük a történelem messze hangzó lüktetését. Kunfi viszonindulata, radikális egyházellenessége a kor szellemi-politikai küzdelmeiből fakad, persze következtetései nem mindenben állják ki az elmúlt évszázad igazságpróbáját; ahogy joggal tekinti a munkásságot egy korszerű hazafiság illetékesének, nem vonható meg ez eleve és általában a katolicizmustól sem. Ám tény: 1906 óta sem szűnt meg a baloldal nemzetietlenné, hazátlanná bélyegzése – nemritkán egyházias segédlettel. Az elmúlt évtizedben, sőt napjainkban, az új évszázadban is “szokásos” a szabadságértékekhez ragaszkodók, szocialisták “idegenszerűvé”, “szellemi hajléktalanná”, “idegen érdekeket szolgálókká” bélyegzése, a baloldal nemzeti illetékességének kétségbevonása, a hazából, az egyenjogú állampolgárok társadalmából való kirekesztésük megkísérlése, hogy a legdurvább, a szélsőjobboldali “műszavakat” ne is idézzem. Pedig az 1868 óta, tehát immár 133 éve működő magyar szocialista baloldal – amely képes szigorú kritikával kezelni saját tévedéseit, ártó megosztottságait, gyengeségeit, némely vezetőjének, szervezetének a hatalom birtokosaként elkövetett bűneit is – a legrégebb óta működő szervezett politikai mozgalom hazánkban. A nemzeti valóság, tradíció és kultúra szerves alkotótényezője.