Ludassy Mária
Persze nem kell túldramatizálni a helyzetet. A vallásszabadságról szóló szabadszellemű 1990-es törvény visszavonása nem fog a francia hugenották jogfosztásához hasonló kárhozatos következményekkel járni: nem költöztetnek a kis egyházak híveinek házaiba dragonyosokat, akiket az anyaszentegyház előre feloldoz a gyermekek ellen elkövetett nemi erőszak (beleértve a fiúgyermekeket is!) bűne alól, amennyiben aktusukkal az eretnek szülők jobb belátásra térítéséhez járulnak hozzá, nem fogják hamis vádak alapján kerékbe törni azon atyákat, akik fiuk katolizálási szándékát nem üdvözlik, s talán még hazánkat sem hagyják el – a háromszáz évvel előtti hugenotta exodushoz hasonlóan, a házatlanná, majd hazátlanná vált romák nyomában – a “csak” megalázott, csak másodrendű állampolgárnak minősített, destruktívnak bélyegzett szekták (másutt egyébként esetleg évezredes világvallások) honi hívei. Hisz megint csak nem történik több velünk, mint amihez lassacskán hozzászokhattunk az elmúlt években: kicsit visszavesznek 1990-es szabadságjogainkból, kicsit megalázzák a nem az egyedül üdvözítő, politikailag korrektnek kikiáltott nóta fúvóit, no meg azokat, akik kantiánus megátalkodottságukban úgy vélik, hogy a “boszorkányoknak és buddhistáknak” is van emberi méltóságuk, az előbbieknek akkor is, ha ők maguk pedig nincsenek.
Ráadásul nekem milyen egyszerű dolgom lehetne: elég volna – az egri érsek úr hozzám (is) írt levele alapján – “megvallanom a kereszteléssel elnyert egyháztagságomat”. Meg is tenném Nero vagy Diocletianus keresztényüldözései idején, de Konsztantinosz korában – amikor az államegyház tagjának lenni kiváltságokkal kecsegtet, miközben Hipatia, a keresztények által meglincselt kiváló matematikusnő példájából tudjuk, hogy platonikus “pogánynak” lenni nem volt éppen életbiztosítás – nem ugyanazt az erkölcsi minőséget jelenti a katolikus hitvallás. Márpedig manapság inkább konsztantinoszi időket élünk, melyek – Lamennais, a liberális katolikus gondolkodó szerint – “többet ártottak az egyház ügyének, mint Nero és Diocletianus minden vérengzései”. (Különben Bulányi páter vagy Donáth László lényegében ugyanezt mondja: drágán kell megfizetni az állami dotációt. Ahogy 170 éve Lamennais fogalmazott: “Franciaország egyháza, nézd hova vezet a hatalomnak behódoló politika: joggal mondják neked: az állam fizet téged, tehát szolgáld az államot, az állam adja a bért, tehát az államnak kell engedelmeskedned, cselekedj, beszélj úgy, ahogy a hatalom parancsolja szólnod és tenned.”)
Szomorú tény, hogy ez a szektaellenes felbuzdulás majdnem mindig egybeesik az állami dotáció elosztása, illetve a hívek 1%-ainak (épp a “nagyok” számára csalódást keltő) megoszlása miatti háborgással. Hogy miért kell dotálnunk a boszorkányokat (ezt én, a szabadgondolkodó kérdezhetném jogosabban, aki nem hisz létezésükben, míg a történelmi egyházaknak illene némi lelkifurdalást tanúsítani irányukban – a pápa különben megtette, de ilyen tisztes gesztusai ritkán lelnek követőkre a magyar felsőklérus körében –, hisz ők égették százezerszám a túl szépnek vagy túl csúfnak ítélt szerencsétlen asszonyokat), meg az egyháznak álcázott üzleti vállalkozásokat. Ez utóbbi lehetőségét mint afféle megátalkodott szkeptikus, magam sem zárnám ki, ám egyetlen egyház esetében sem. Ez az az ár, amit az egyház(ak) autonómiájáért meg kell fizetnünk, hívő és hitetlen állampolgároknak egyaránt. Mert az én ultraliberális álláspontom szerint ha például a katolikus anyaszentegyház újra elkezdené árusítani a búcsúcédulákat, az állam ebbe (sem) szólhatna bele (legfeljebb a fogyasztóvédelmi főfelügyelőség, amenynyiben több tucat hitelt érdemlő panasz érkezne hozzájuk, hogy hiába a több tízezer forintért megvásárolt búcsúcédula, mégse lett övék a mennyeknek országa). Aki felléphetne ezzel a lelki üdv ígéretével való kufárkodással szemben, az csak egy új Luther Márton lehetne, aki dörgedelmes prédikációival bélyegezhetné meg a kufároknak a (katolikus vagy bármely egyéb) templomokban való megjelenését, és kísérelhetné meg Krisztus korbácsával – de ha lehet, inkább szavakkal – kiüldözni őket a szent helyről.
Mert bizony mondom, ez és csak ez lehet(ne) a megoldás a destruktívnak minősített szekták elleni harcban: a “világi kar” segítsége nélküli hitvita, prédikáció-párbaj – ám úgy tetszik (persze egyáltalán nem tetszik), erre a legkevésbé készek a csak kiváltságokat követelő történelmi egyházak, melyek államjogi minősítéssel mentesülni vágynak az egyenjogú felek szellemi küzdelmének nehezebb, de dicséretesebb kihívása alól. Pedig már Cromwell is azzal utasította el a puritán prédikátorokat, akik felpanaszolták (feljelentették) neki, hogy “szörnyűséges szekták, sőt a kárhozatos katolicizmus is hódít jámbor híveik között. »S mi módon rontják meg jámbor híveiteket e szörnyű vallások képviselői?« – kérdé a Lord Protector. »Hát a prédikációikkal« – így a puritán prédikátorok. »Akkor prédikáljatok vissza nekik!«” Egyébként a szellemi párbaj terepét leszámítva is rengeteg “természetes” előjoggal jár a történelmi múlt: az 1990 óta legitimált felekezeteknek biztos nincsenek gótikus katedrálisaik, barokk könyvgyűjteményeik, melyek karbantartása valóban az egész nemzet ügye, sőt a kárpótlás előnyeit sem nagyon élvezhetik azok, kiket nemcsak a Rákosi ÁVH-s és a Kádár-korszak ÁÉH-s ügynökei üldöztek, hanem a Horthy-éra csendőrsége is.
A kisegyházak elleni hisztériakeltés légkörében a felekezeti hovatartozásunkat firtató népszámlálási kérdés újfent csak a kisebbségek megfélemlítésének eszköze: nem véletlenül szólították fel híveiket a válasz megtagadására azon felekezetek, amelyektől most vonták meg azt a kedvezményt, ami egy sportklubnak is kijár – hogy saját tagjaik adományait adókedvezménnyel kezelhessék. A “keresztény” jelzőt pedig a kormánypártiság szinonimájává züllesztik, vagy ami még rosszabb, a két világháború közti konnotáció felélesztésével a “nem zsidó” értelmében használják (a hozzám hasonlatos felekezetenkívülit meg, ahogy azt már a Monarchia korabeli alapvicc is megmondta, “ha nem választ magának azonnal felekezetet, úgy bepofozzák a zsidók közé, hogy arról koldul…”). Engem őszintén meglepett az a cinizmus, amellyel a történelmi egyházak nem híveik hitvallását szorgalmazták – persze ehhez is mi köze az államhatalomnak, ha egyszer “felekezetre való tekintet nélkül”, egyenrangúként kell(ene) kezelni polgárait –, hanem csupán a csecsemőkorukban megkereszteltek statisztikajavító számbavételét, még ha ezen virtuális egyháztagok közben “buddhisták vagy boszorkányok” lettek is… Ezt még a pecunia non olet elve alapján értem is, ám a névtelenség álságos kinyilatkoztatását egyáltalán nem; arra is kíváncsi lennék, hogy hány 1967-ben végzett, angolul és franciául beszélő filozófiaprofesszor él a József Attila-lakótelepen, de én Fichte után szabadon boldogan vállalnék egy egyetemi ateizmus-pert, pláne, mivel feltehetően az MSZMP volt ideológiai ítélet-végrehajtói folytatnák le. Ám egy kis faluban, ahol az önkormányzat kérdezőbiztosai mindenkit név szerint ismernek, megmondhatja-e Józsi bácsi, hogy ő Jehova tanúja lett, amikor tudja, hogy a falu egyetlen temetőjébe ezután akkor se temetnék el, ha a családi kriptán már szerepel neve és születési dátuma? És a Bródy tanítónőjénél is százszor kiszolgáltatottabb pedagógus megtagadhatja-e a választ, amikor a kérdezőbiztosok – biztos nem saját iniciatívájukra – sehol sem figyelmeztetnek rá, hogy e kérdésre a válaszadás nem kötelező, sőt nagyon is szorgalmazzák a kényszerkonfessziót.
Csupán a társadalom megosztásának beteges vágya érhető tetten a felekezeti különbségek forszírozásában (márpedig ennek az unitárius vallást Európában egyedülálló módon a 16. századtól legitimáló Magyarországon hál’ Istennek nem sok szerves hagyománya van), lévén egy újabb terület, ahol a “mi” és “ők”, a jók és rosszak, az üdvözülésre és kárhozatra ítéltek dichotómiája diadalmaskodhat (szinte szégyellem leírni a Locke óta – azaz több mint háromszáz éve – közhelyszámba menő tételt a ténylegesen bűnelkövető, ám vallásinak álcázott tevékenységek kapcsán: a BTK szükséges és elégséges eszköz ezek visszaszorítására, vagy ha nem, akkor az adott társadalomban a bűnüldözés általános eredményességével van probléma, és nem a “szekták” destruktivitásával). S hadd ne leljék honukat e hazában azok, akik 1998ban adójuk második egy százalékát az éhező gyermekeket segítő alapítványnak utalták, ám ezután csak a millenniumi ünnepségeket finanszírozhatnák, de megátalkodott módon úgy vélik, hogy az lenne a legszebb ajándék Magyarországon az ezredfordulóra, ha nem lennének többé éhező gyermekek. Ha valamiért, ezért érdemes lenne összefogni – ám a kormányzatilag értelmezett kereszténység szerint “akinek a szülője nem dolgozik, az a gyermek ne is egyék”. Nekem az a hittestvérem, aki nem így gondolkodik, legyen bár buddhista vagy boszorkány, mohamedán vagy metodista, ételosztó máltai szeretetszolgálatos vagy Krisnatudatú szerzetes avagy olyan szabadgondolkodó, akinek hitvallása nem a gazdasági szabadverseny, hanem az emberi méltóság istenítésén alapul.