Berkes Erzsébet

A Cuncimókus, a Trampli meg a Szerelem

Nem igaz, hogy milyen egy édes az Eszenyi a Nórában! Csak rákerekíti a szemét a Helmerre, csak kimondja: váltóhamisítás – mi az? bűntény? már hogy volna az, amikor a legmagasabb erkölcsi szempont vezette, s hogy jöhet ehhez olyasmi, amit a pénzvilág nyilvánít becsületesnek? Meg kell zabálni… de tényleg! Pláne, amikor annak a rohadt zsarolónak mégis felolvassák a levelét, pedig akkor már nem is zsarol, de ki kell a dolgoknak derülni, és a Nóra látja, hogy a bankár férje mennyire be van kullantva, és ő szegény tisztára azt kell érezze, hogy egy tök idegennel élt együtt, egy alakkal, aki mókuskázta, és csinálta a három gyereket, csak a Nóra lelkéhez nem bírt utat találni, mert a Nóra az egy nagy lélek: vagy hat éven keresztül lopta a konyhapénzt, abból törlesztette a férje gyógykezelésének a költségeit, de a férj ezt nem tudta, mert azt hitte, hogy a Nóra egy mókuci, egy pazarka, egy kis hülye nő, holott egy… jaj, szakadj meg, szív! – egy hősnő, aki a szeretteiért hozott áldozatot, és aztán mégis lecsalózzák, és épp az ura…

Elsőre az jut eszembe, hogy alaposan megöregedett a Nóra, hol van és kit izgat a babaház-effektus? Ülök talpig emancipában, hónom alatt diploma, fejemen választójog, talpam alatt elvált férj, keblemen a nálam hagyott két gyerek, ölemben dajkálva az a karrier, amit mindeközben mégiscsak be kéne töltenem, ha el nem visz az infarktus… Néném, Nóra, alighanem fogalmad sincs, miről beszélsz!

Viszontag én egy intelligens… mifene vagyok, bírok történelmileg gondolkodni, helyénvalónak képzelem a főhajtást a női egyenjogúságért küzdők élharcosai előtt, még akkor is, ha ez az egyenjogúság elég csámpásra sikerült. Sajnos azonban semmi gerjedelmet nem érzek, ami az élharcosok előtti főhajtásra kényszerítene. Ez a Nóra egy utyuli-mutyulizó tyúk, akivel nem lehet huzamosabb ideig közös fedél alatt megmaradni. Ezt nem rendíti meg Rank doktor szerelme, ezt nem éri el a Lindéné és Krogstad története (az is szerelmi történet egyébként), ő egy mókuci, aki midőn szorul a hurok, nagyon meg van sértve, hogy mókuskebele alatt nem látják meg övéi a tigrisszívet.

Kényes darabot írt Ibsen, amikor a Babaházat papírra tette. Válási komédia, ha arról szól, hogy egy könnyű szívű asszonyka váltót hamisít; és társadalmi dráma, ha úgy vesszük, hogy egy asszony szembeszegül a társadalmi konvenciókkal, mert igazán szeret. A 19. század vége női emancipációval viaskodó évei úgy értették, hogy az asszonyszabadságról szól a dráma: szerelmi házasságban élő nő, férje iránti szerelemből pénzt szerez illegitim úton, hogy fenntartsa a szerelmi házasság illúzióját. Kiderül, hogy ehhez nincsen joga: pénzt szereznie csak a férfinak lehet, a házasság anyagi stabilitását még akkor is a férfi teremti, ha a feleség hozományából. Mert ő a családfő. De családfő-e az, akin nem múlnak a dolgok? Nóra váltóhamisításával ez válik kérdésessé. A polgári vígjáték ismeri és használja a fordulatot: kasszakulcs az anyósnál (menyecskénél), nagybácsinál, méltóztassék ebben a relációban érteni a nyilatkozatokat. Ibsen vígjátéki alaphelyzetet használ, de mindent komolyan vesz: a házaspár híven szeret, a polgári erény komolyan van véve, a pénzszerzés útja megkérdőjelezhetetlen. A dráma mégsem csak ennyiből lesz, hanem abból, hogy Nóra képes felfogni egy ezeknél erkölcsileg magasabb rendű döntést: a váltóhamisítás smonca ahhoz képest, hogy életben tarthatja a férjét. Ha Nóra nincs tudatában annak, hogy egy lényeges társadalmi szabályt megszeg azért, mert egy másikat lényegesebbnek gondol, akkor nincsen dráma, nincsen szabadság, nincsen közügy. A társadalmi horderejű lázadásnak pszichikai, individuális motívumát kell kirajzolni: sejtetni mindvégig, hogy Nóra csak mókucinak látszik, de már rég nem naiv libuska, hanem percenteket számláló üzletasszony, s valójában büszke arra, amit takargat: a nagysemmiből kikupeckodta imádott Helmerje egészségadó utazását. Nem lesz érte megdicsérve. Sőt. És akkor beteljesedik, amit sejtett: szerepkörének túllépéséért akkor is büntetik, ha értelmesen cselekedett. Ép elméjű ember ezek után leköszön a szerepkörről: Nóra nem óhajt ezentúl polgári feleségként működni.

Hogy döntését többnek lássuk egy mókuci-asszony szeszélyénél, láttatni kell önmagára ismerésének folyamatát. Erre azonban Eszenyi Enikő nem vállalkozik. Látszatra azért nem, mert képtelen kihagyni azokat az édes-naiv mórikálásokat, amik Nóra tudatlanságát vannak hivatva bemutatni. Valójában azért nem, mert szerepét nem intellektuális indokokból építi, hanem érzelmi tolulásokból, s ezeket semmi sem szabályozza. A néző lát egy agyonajnározott Cuncimókust, aki betyárul szenved, csak azt nem lehet tudni, hogy saját önteltségén kívül mi az, ami feszíti. Tényleg már csak az általános szavazójog bírná kielégíteni?

A véletlen szervezése folytán a Vígszínházi kegyelet-túra után egy órával a Thália Stúdióban a Molnár-darabot, a Liliomot adták. Schilling Árpád ballada-feszesre húzta a szöveget, már a történet fordulatai se többek jelzésnél (ki nem derül, hogy a pokolból szabadságolt hős megütötte-e a lányát), viszont a szentimentális történetet nem éri be cselédromantika jegyében mozgatni, még dalbetéteket is alkalmaz: Seres Rezső örökzöldjei zendülnek föl minden kép után. A néző vígan röhög. Ennyi szívérzületen csicsonkázó cukorszirup nincsen a világon. De azért nem ironizálunk mindenen. Bohócnak van ugyan festve, de Julika nem bohóc. Butácska, naiv, kimenőn hintáslegénybe bódult kis trampli, de nem könnyű lány. Annyira bír szeretni, hogy Liliom otthagyja a szép művészetet, rabolni megy érte, s végette tér vissza a túlvilágról. Julika ezt nem kalkulálta ki előre. Ő csak szeret, és aszerint viselkedik. Amúgy eszembe nem jutott volna, de ha a véletlen már megszervezte: Nóra is szeret, aszerint viselkedik. Miért komolytalan a vígszínházi komolykodás, és miért végzetkomoly a Thália-beli mézes bolondozás?

Schillingék eljátszanak egy szentimentális cselédhistóriát a megragadható jelek szintjén, és a sejtelmek, a háttér színpadán kifejezésre juttatnak egy hatalmas szenvedélyt, amelyik a mihaszna hintáslegényből is ideált csinál, reménybeli jobbik énje kiteljesedését rajzolja meg, őrzi és teszi meg az érzelmi élet mértékévé.

A környezet piti – a lélek nagy, és nagyságot teremt.

Nórának esélyei vannak, hogy ha nagy nem is, de legalább nagyobb lehessen, mint környezete. Csakhogy a vígszínházi minapi felfogás (a rendező Marton László és a címszereplő Eszenyi Enikő) nem lát nagyobb tétet, mint a családfő egészségét. Nemcsak Nóra, de a rendező sem veszi észre, hogy Ibsen másnak is szánta Krogstad szerelmét, mint közjátéknak. A második rész úgy veszi kezdetét, hogy nincs felvonásindítás, Krogstad és Lindéné vallomása elkenődik, Kiss Mari szövegmondása alig érthető, amivel csak azt húzta alá, amit külleme is kifejez: ronda és jelentéktelen. Holott a szerep nem ilyen. Valami nehezen indokolható gyávaság késztette a rendezést arra, hogy Eszenyin kívül nő ne látszódjék a színen. Benedek Miklós kitűnő halk és alázatos imádattal szolgáló Rank doktor, ám a rendezés, a hősnő kibontakozása szempontjából nincsen figyelembe véve, ha szerepét kihúzzák, se veszi észre más, mint néhány régi, Nórát ismerő nyugdíjas. Majdnem ugyanezt lehet mondani Gálffi-Krogstadról. A színész érti, mi lehet a feladata: zsíros haja, cikázó tekintete beszél számkivetett társadalmi helyzetéről, de már ott, ahol több is kellene, mint a színész leleménye, a rendezőé, Gálffi nem tud kibontakozni: észrevétlen a Lindéné-duettben.

Schillinget nem érdekli, hogy mit akart a szerző és mire gondolt az ősbemutató publikuma. Ő határozott: a szerelemre gondol, s avégből úgy találja, hogy a darab hőse nem Liliom, hanem Julika. Méltán gondolhatja, mert mindvégig az van, amit a kiscseléd képzel. A többi már jön magától: a legerősebb akarat maga alá rendeli a többit, a meghagyott részletekkel elboldogulnak az önleleményre hagyatkozó színészek.

A két szerelmi történet között az a legnagyobb különbség, hogy a vígszínházi Eszenyi Enikőről szólt, a Thália-beli meg egy kis cselédről – egy típusról –, amelyik akkor is szeret, ha kevés oka van rá. Mert a szív már csak olyan. Az elsőt csodálni lehet, a másikat átélni. A sztárszínház a sztárból építkezik, a szegényszínház a közönségből. Ahogy a szerelem is: van, amelyik imád, és van, amelyik együtt él. Nekem úgy rémlik, hogy már Ibsen se sztár-Nórában gondolkodott.

Rendezte: Marton László; szereplők: Hegedűs D. Géza; Eszenyi Enikő; Benedek Miklós; Gálffi László; Kiss Mari; Szatmári Liza; Buza Tímea.

Rendezte: Schilling Árpád; szereplők: Nagy Zsolt; Láng Annamária; Csákányi Eszter; Péterffy Borbála; Bánki Gergely; Csányi Sándor; Terhes Sándor; Vinnai András; Sárosdy Lilla.