Rózsa Gyula

Alapítások

Már Gonda György halálakor lehetett volna szólni, de a fehérvári kiállítás és kiállításmegnyitó derűsebb alkalom lesz.

Az történt, hogy tisztelgő ünneplést és tisztelgő kiállítást rendeztek két múzeumalapítónak abból az alkalomból, hogy Kovalovszky Márta és Kovács Péter hivatalos közalkalmazotti pályáját az éppen érvényes nyugdíjrendelkezések szerint befejezi. Az ünnepség emelkedett volt és közvetlen, közérdekű és családias, a hajdani protokolltudósítások terminológiájával szólva megjelent társadalmi és művészeti életünk számtalan kiválósága, társasági hangnemre fordítva mindenki, aki számít. Színes, bennfentes beszámolót nem írunk, jelezze a személyesen jelenlévők rangját a hódoló kiállítás néhány kiállítója: Haraszty, Jovánovics, Nádler – csupa kiváló művész, Kossuth-díjas.

A Széchenyi-díjas művészettörténészek tanári és áltanári állásban kezdték. Bújtatott státus: ez volt a fedőneve az olyan fondorlatoknak, amikor józan, terepszínű tömegstallumokra vették fel az éppen nem engedélyezett, ámde nélkülözhetetlen munkakörök betöltőit, például vidéki általános iskolai énektanárként fehérvári muzeológusokat. Hogy aztán ki tanította az éneket Seregélyesen negyven éve, azt ma már éppoly kevéssé lehet tudni, mint azt, hogy hány embernek a közreműködése kellett ahhoz – hány tisztviselőnek volt az fontos –, hogy művészettörténészek dolgozzanak a Fejér megyei múzeumban. Nyilvánvalóan kettőnél többnek, s már csak ezért sem írhatunk hőskölteményt a hőskorszakról. Valamirevaló eposznak egy, legfeljebb két főhőse van, csak Makarenko akarta elhitetni, hogy lehet több is, és a fehérvári alapítók nem is mulasztják el soha felsorolni, milyen sokan vettek részt abban a munkában, amelyet az évtizedek során elvégeztek.

Egyébként valóban hőskorszak volt a hatvanas évek a magyar képzőművészeti kultúrában. Talán itt kezdődött, Székesfehérváron, az időbeli elsőség minden emlékezet szerint az övék, de korszakká, normálissá azért nőhetett, mert Fehérvár mellett, közvetlenül utána, meglehet, közvetlenül előtte is némiképp – nagyjából egyszerre történtek rendkívüli dolgok. Az országnak, a vidéknek lett képtárkultúrája, kiállításkultúrája, képzőművészet-kultúrája, ami addig sosem volt, alig volt – érdemes most erről beszélni. Nehéz erről beszélni, tapintatot kíván, és mértéktartásra kötelez, mert mindez még nem távolodott művészettörténetté. Feldolgozása nincsen vagy csak szubjektív van, a szereplők hál’ Istennek nem elhunyt nagy elődök, a nevek tehát lehetőség szerint kerülendők, az olcsó bennfentességet nem viseli el a tárgy. Ám a tárgy mégiscsak negyven év – negyven nem befejezett, folytatódó esztendő – és legalább három modell, három máig megkülönböztethető karakter.

Fehérváron a látványos történet a hatvanhármas Csontváry-kiállítással kezdődött, a fővárosból hosszú ideig kitiltott, a termékeny, dicső botrányt kavart emléktárlattal, amely, mire végül beengedték a Szépművészeti Múzeumba, hatalmas hírverést csapott már – csapott az értelmetlen tiltás Csontvárynak és Székesfehérvárnak. A kevésbé látványos fejleményeknek mindehhez korábban kellett elkezdődniük, akkor, amikor egy régészeti szakmai tekintélynek örvendő megyei múzeum régészeti vezetése fontosnak tartotta, hogy legyen Csontváryredivivusz, és legyen a múzeumnak két fiatal művészettörténésze. A dolog rendkívüli voltát ne azzal jellemezzük, hogy ez a messzire látó múzeumvezetés akkor és azután még esztendőkig miként vállalta a művészetpolitikai rosszallásokat (meglehet: fenyegetéseket) a képzőművészeti tevékenység védelmében, hanem egy foglalkoztatási statisztikával. A hatvanas évtized elején, a két fiatal ármányos leszerződtetéséig két, az esztergomi Keresztény Múzeummal együtt talán három művészettörténész volt alkalmazásban a Budapesten kívüli ország közgyűjteményeiben.

Arányban az érdeklődéssel és a megbecsüléssel. Aki látott régi helytörténeti múzeumraktárat tipikus képzőművészeti állománnyal (Kovalovszky Márta látott, többször micimackós, odús hasonlatot használ az írásaiban), tudja, mily bonyolult az igénykeltés és igénykielégítés dialektikája. Hajdanvolt polgármesterek megfestett portréja, lerázhatatlan lokálpatriótai képajándékok, a városszülöttje festőt támogató vásárlások következményei és topográfiai érdekű városképek – ebből állt egy valamirevaló vidéki múzeum művészeti törzsgyűjteménye. Ehhez nem kellett szakerő, és amíg nem volt szakerő, nem kellett az örökölt állapotot megbolygatni.

A fehérváriak rangos, súlyos kiállítási életet teremtettek, és modern képtárat alapítottak. Hogy melyiket előbb, s hogy melyik tevékenységük segítette a másikat, azt most, a példás dokumentációjukból is nehéz volna szétválasztani, mert a kettő máig párhuzamosan folyik, erősítvén egyik a másikat. Szenzáció-, a hivatalok szemszögéből gyakran botrányszámba menő kortárs kiállításaik – Kondor hatvannégyben, Vilt, Korniss hatvanötben, hogy csak a felütést érzékeltessük – hamar felbátorította őket arra a képtelen ötletre, hogy megajándékoztassák magukat élő művészek által. Hogy – ne szépítsük a dolgot – ingyen szerezzenek gyűjteményt. A máig példátlan akció sikerét nyilván támogatta az a valóban históriai tettük, hogy ugyancsak az évtized közepétől kiállítássorozatban kezdték feldolgozni a huszadik század magyar művészettörténetét. Ugyancsak előzmények nélkül: hatvanötben a századfordulót, majd a Nyolcakat és aktivistákat, hatvanhatban a két háború közötti szobrászatot és az alföldieket, hatvanhétben a Gresham festészetét – aztán szisztematikusan, nem is olyan lassan az egész századot.

Mégsem áll az az ingyen: financiális nem lévén, ők szakmai, erkölcsi tőkét halmoztak fel, elegendőt ahhoz, hogy legyen hitelük. Nem csak az ajándékozásra kiszemelt élő művészek előtt. A tőke már csak ilyen, vonzza az újabb és újabb hasznot, s bizonyára lehet szerencsés véletlenekkel is magyarázni, hogy az Ybl család székesfehérvári, hogy Smohay János kalaposmester titkos festő és igen nagyszerű ember volt, hogy melyik szobrásznak miért került éppen Fehérvárra a hagyatéka: sem a finom Ybl Ervingyűjteményt, sem a fiatal festőket támogató (odavonzó) Smohay-alapítványt, sem a Schaár-gyűjteményt nem a vakszerencse pottyantotta a koronázóvárosba. A Deák-gyűjteményt, ezt a Mednyánszkytól Deim Pálig ívelő pazar képtárat végképp nem: azt az ajándékozó már kiszámítottan egy művészeti centrumnak hagyományozta, alapozásnak az új magyar képtár alá.

Nem igaz persze, hogy a magyar vidéknek nem volt képzőművészeti hagyománya Mátyás királytól a hatvanas évekig. Nagybánya, Kecskemét fejezetek a művészettörténetben, a Nyolcak modern festészetének hamarabb volt sikere Aradon és Nagyváradon, mint a fővárosban. Csak a nagy korszakok mindig megszakadtak, a lelkesedések letörtek, az eredmények elfelejtődtek. Pécsnek például példátlanul merész és modern volt az avantgárdja a húszas évek legelején – amíg nem emigrált, nem ment a Bauhausba, nem szelídült meg az akkori keresztény-nemzeti megszelídülésben. Pécs hatvanas évtizede tehát negyvenöt táján kezdődött, amikor Martyn Ferenc ott végképp letelepedett. Azaz Pécsett egy modern mester, egy akkor a magyar vidéken egészen valószerűtlen európai jelenség volt a dolgok mozgatója, ha tetszik, egy Párizsban kiérlelt szürreális életmű. Valamint egy olyan művészettörténész – akkor még egyike az összesen két vidéken élőnek: Hárs Éva –, aki nemcsak Martyn monográfiáját, oeuvrekatalógusát alkotta meg az idők során, hanem Martyn szellemiségét is értette és éltette.

Megint csak nem egyedül, először egy, majd több munkatárssal – megint csak takarékoskodjunk a nevekkel – alapított modern képtárat, kortárs gyűjteményt, majd immár egy művészettörténész munkaközösség épített ki képtársort, egész múzeumutcát, teljesen példa nélkülit. A történet Forgács Hann Erzsébet szobrász-hagyatékával kezdődött, ugyancsak a hatvanas években, aztán életjáradék, vásárlás, szerződések révén a két világháború közötti művészet legjobb magángyűjteményei kerültek Pécsre – ez a város is képzőművészeti központ lett. Itt lokálpolitikai ambíció és lokális pénz is működött, hol a város, hol a megye nyúlt úgy a költségvetésébe, hogy aztán az államnak sem illett mindezt tétlenül néznie. Leginkább azonban a muzeológus hivatástudat és szaktudás sarkallta önmagát, sarkallta a hivatali és gazdasági környezetet, és teljesített. Megint csak lehetett véletlen, hogy Vasarely Pécsett és Nemes Endre Pécsváradon született, ettől még nem lett volna feltétlenül múzeumutca a Káptalan utca: Schaár Erzsébet nem ott született, nem beszélve Csontváryról; aminthogy – ellenpélda – Schöffer Kalocsán jött a világra, Kalocsa mégsem képzőművészeti központ.

S ha tartozunk annyi magyarázattal, hogy az alapítások korában a kulturális politika legmagasabb irányítója azonos Pécs országgyűlési képviselőjével, tartozunk az igazságnak azzal is, hogy ezt a kedvező helyzetet csak ilyen szellemi aktivitás tudta kihasználni. Egy helyi mentorral, mecénással és menedzserrel a háta mögött és a sarkában, aki akkor tiszte szerint megyei tanácselnök-helyettes, tettei alapján kitartó és nagykoncepciójú művelődéspolitikus volt – most le kell írnunk egy nevet: Takács Gyula.

Sajnálatosan sematikus tény, hogy maradandó szellemiséget rendre csak a Dunántúlon alapozott meg az akkori művészeti intézményrendszer. A pannon szellemmel példálózni meglehetősen fellengős ugyan, s még csak az sem biztos, hogy mint a közhelynek általában, feltétlen az igazságtartalma is, de tárgyunk esetében tény: folyamatosan működő, szétzülleszthetetlen országos intézmények, következésképp országosan fontos képzőművészeti és művészettörténeti események a Szombathely–Székesfehérvár–Pécs háromszögben történnek ma is a fővároson kívül. A háromszög harmadik csúcsát két személyiség jelölte ki. Az egyik Derkovits, akinek szombathelyi születése ezúttal egyáltalán nem tekinthető mellékesnek, a másik Gonda György Vas megyei tanácselnök, aki ezt a tényt politikushoz, kulturális politikushoz méltó módon kihasználta. Ezt is kihasználta. Szombathelyen nem voltak művészettörténészek (csak jó muzeológusok), amikor a képtár gondolata megfogant, Szombathelyen egy nagyhatalmú köztisztviselő épített képzőművészeti múzeumot.

Politikushoz illő stratégiával. Minthogy Derkovits szülőházában már régóta látogatható volt az emlékkiállítás (letét a Nemzeti Galéria anyagából; jobbára kitűnő művek), minthogy a képtár a meghirdetett koncepció szerint Derkovits, Dési Huber és a szocialista művészcsoport szellemiségét kívánta ébren tartani, minthogy Dési Huber özvegye valóban értékes hagyatékot ajánlott fel a gyűjteménynek, a helyi kezdeményezést nem lehetett központilag nem támogatni. Így épült meg a Szombathelyi Képtár, hetvenévi ínség után az első (azóta is az egyetlen) e célra tervezett hazai épület, így kapott központot a Nyugattal már akkor szomszédoló képzőművészeti élet, az egész világgal már akkor kapcsolatban álló textilkiállítások rendszere. A képtár él és élnek intézményei. Alapítói nevét sajnos, feszengés nélkül leírhatom: Bándi Gábor megyei múzeumigazgató hosszú évekkel ezelőtt, Gonda György decemberben halt meg.

Nagy korszak alkalmas szereplői voltak; korszaké, amelyről a jubilánsok mellett akarva-akaratlanul megemlékeztek nem csak a mára díjjal övezettek tisztelgő művei, hanem Roskó gyanús önfeledtsége, Szikora kvázi-dobozai is Fehérváron.