Tóth Judit
Lehet-e a jog a politika foglya, vagy inkább a határokon kívül élő magyarok foglyai-e annak a belpolitikai versengésnek, hogy ki tud többet ígérni számukra? Mit kezdhet a jogkereső közönség a sajtóban csak “nemzetpolgár-igazolványnyal” felszerelt státusmagyarok elvárásaival, vagy egyszerűbben és hivatalosan csak a határon túli magyarokról szóló törvény tervezetével? A lassan két éve a politikai félnyilvánosságból a parlament felé lopakodó jogalkotási ötlet többféle tanulság levonására is alkalmat ad. Például arra, hogyan csökkenthető még tovább a normatív rendszerekbe vetett amúgy is csekély közbizalom.
Az 1989-es alkotmányreform (1989. évi XXXI. tv.) kétfelé választotta a magyarokat: határokon kívül és belül élőkre. Az alkotmány 6. § (3) bekezdésének ez az újítása korszakhatár lett, mert vitatható ugyan, hogy politikai programpontként vagy normatív tartalommal,1 de bekerült az állami feladatok közé a “határokon kívül élő magyarokért érzett felelősség” és az anyaországgal való kapcsolat előmozdítása. A politikának ez a közjoggá transzformált eleme kissé pongyola megfogalmazású, de annál nagyobb hatást váltott ki a kormányprogramok formálása, az ellenzéki politizálás és a jogalkotás terén egyaránt.
Ha erőteljesen leegyszerűsítjük a politikai szándékot, nagyjából arról folyik a szó a nyolcvanas évek vége óta, hogy vajon milyen jellegű támogatást, mekkora költségvetési összegekben és melyik csatornákon kellene nyújtani a külföldön élő magyaroknak ahhoz, hogy az ne vigye, hanem hozza a szavazatokat. A retorika szintjén felmerült ugyan, hogy a külmagyarokkal is bővíteni lehetne a szavazótábort, de a szakértőkkel rendelkező pártok mindig világosan látták: a békeszerződések, határváltozások nyomán külföldivé vált magyarok véglegesen kikerültek a magyarországi választójog köréből. Így tehát a célközönség mindig is a magyarországi választópolgár volt és maradt.
E versengésben minden párt és koalíció a saját értékválasztása, vélt vagy valós társadalmi támogatottsága szerint foglalt állást. Mivel a szavazatokat adó hazai választók közössége – sajátos ismerethiánya, előítéletessége és eltérő tapasztalatai szerint – megosztott, és mert a pártok (és szimpatizánsaik) egymás ellenében politizálnak, nem alakult ki konszenzus átfogó, legalább középtávú koncepció a “külmagyar politika” megteremtéséről. Így az aktuális kormányzat szerepfelfogása és politikai stílusa szerint – általában túlzott jelentőséget tulajdonítva – szinte egyetlen és végső eszközként alkalmazta az állami irányítás és a jog eszközét a két választás között rendelkezésére álló időszakban.
A versengésben nem jutott energia például annak tisztázására, hogy a felelősséget elsősorban a külpolitika terén kellene-e érvényre juttatni (pl. az emberi jogokért síkra szálló, a stabilitást és jószomszédi kapcsolatokat szorgalmazó, regionális centrum szerepre pályázó államként), esetleg inkább a gazdasági expanzió (tőkekivitel, regionális piackeresés, szakképzett vagy hiányzó munkaerő ide vonzása) szolgálatába kellene-e állítani a határon túli politizálást, avagy maradjunk csak a jól bevált kultúrnemzet fogalmi körébe eső céloknál (szellemi és tárgyi kultúra megőrzése). Röviden, a középtávú politikai prioritásokat sem határozták meg a közéleti szereplők. Csupán abban van bizonyos folyamatosság, amit röviden a “külpolitika szentháromságának” nevezhetünk az első demokratikus választás óta. Eszerint a külpolitika hármas prioritásába tartozik Magyarország európai és északatlanti integrációjának elősegítése, a jószomszédi kapcsolatok erősítése és a határon túli magyarokkal kapcsolatos felelősség érvényesítése. Jóllehet logikai képtelenség egyszerre három legelső célt kitűzni, a gyakorlati politizálás elemzése2 azonban azt bizonyítja, hogy nincs lehetetlen a hatalom számára: az integráció egyre erősödő dominanciáját csak pillanatokra szakította meg egy-egy jószomszédi gesztus vagy kül(magyar)politikai nyilatkozat. Jó példa erre az ukrán, a szlovák és román alapszerződések vitája.3 Nyitott kérdés azonban, hogy az alárendelt külpolitikai prioritás mellett milyen egyéb céljai és eszközei vannak a határon kívül élő magyarokkal kapcsolatos politikának.
Az elemző további megállapítása, hogy a külmagyarok között éles különbséget alakított ki a politika: kiemelte a Kárpát-medencében élőket a világ más tájaira került magyarokhoz képest. Miközben a politikai szereplők nyíltan megvallják, hogy a szomszédos országokban élőkre kell irányítani a figyelmet, alig magyarázzák meg, miért másodosztályú magyarok az Urál mellé vagy éppen Amerikába került magyarok. Az elszórt megjegyzésekből a következő magyarázat fogalmazható meg. A Kárpát-medencében élők vétlenek abban, hogy elveszítették magyar állampolgárságukat, az államhatárok úgy lépték át őket, hogy ebben a nagypolitika segédkezett, tehát a Magyar Köztársaságnak azon kell lennie, hogy ezt a történelmi igazságtalanságot jóvátegye. Ráadásul ők politikailag is könnyebben kezelhetők, mert jól behatárolt területen élnek. Ezzel szemben a nyugati (és egyéb) magyarok eleve gyanúsak, mert elmentek, elvándoroltak, kikerültek a magyar kényszerközösségből. Legyen csak nekik és elődeiknek lelkiismeret-furdalásuk, amiért elhagyták a szülőföldet egy jobb (üldözéstől, háborútól, nélkülözéstől mentes) élet reményében. Egyébként is, szétszórtan élnek, nehéz velük kapcsolatba lépni, sokfélék, és ki tudja, hogyan, miért kerültek külföldre (elhurcolták, menekítették, kidobták, kitessékelték ugyan sokukat, de az a generáció már nem aktív). Lehet, hogy már nem is igazi magyarok, asszimilálódtak, polgárosodtak, ezért nincs is szükségük az anyaország segítségére. Ugyanakkor nagy előnye a Kárpát-medencében élőknek, hogy lehet őket gyámolítani, gyengébbként pártfogolni (irányítani), míg esetleg a nyugati magyarság minket akarna kitanítani arról, hogyan működik a demokrácia és a piacgazdaság. Mindebből következik, hogy a szavazatokért és társadalmi szimpátiáért folyó pártpolitikai küzdelemben biztosabb a siker, ha a szomszédságban élő magyarokat célozza meg a határokon kívül élőkért érzett felelősség.
További közös eleme a hol kisebbségi, hol nemzetpolitikának nevezett kül(magyar)politikának, hogy nem szorgalmazza a magyarországi bevándorlást. Mivel ez a nyugati magyarság szempontjából nem valóságos veszély, és főként nem tömeges, a politikusok a szomszédos országokban élőkre utalva alkalmazzák a “szülőföld-politikát”. Eszerint az a cél, hogy a szülőföldjükön, azaz otthon keressék és találják meg a boldogulásukat a határokon kívül rekedt magyarok. Elvileg helyeselhető, hogy kerülni akarjuk a kényszerű elvándorlást, sürgetve az etnikai, kulturális, gazdasági és politikai szabadság minél teljesebbé tételét ott, ahová születtek. Ugyanakkor ebben szerepet játszik az a térségünkben sem ismeretlen elképzelés, miszerint az adott nemzetiség által lakott terület a megőrzendő, és nem az ott élő ember (lásd a Vereckei-emlékmű esetét, ott élő magyarok hiányában). Másrészt nem nehéz felfedezni, hogy sokkal kényelmesebb számunkra, ha otthon maradnak. Onnan ugyanis nem szólhatnak bele közvetlenül a belpolitikába, nem igényelnek tömegesen részt a társadalmi újraelosztásból, és elfogadják (egyelőre) a segítő anyaország és a támogatott külmagyar szereposztást. Egyébként, ha jönnek, akkor sem kapnának automatikusan választójogot (az állampolgárság elnyerése hosszú éveket vesz igénybe), így egyazon cikluson belül nem várható tőlük kormánypárti szavazat, ami kétessé teszi az effajta politikai befektetés értelmét.
A konszenzuális elemek száma tehát kevés, és az 1989 óta a határon kívül élő magyarokkal – de nem szükségképpen értük – folytatott politika sokkal inkább versengő. A külmagyarokkal kapcsolatos elképzelések a politikai szereplők közt újabb törésvonalakat hoztak létre. Ezzel párhuzamosan zajlott le a határon túli magyar közösségek politikai szerveződése, differenciálódása, amely fokozatosan kialakította az anyaországhoz fűződő viszonyok, elvárások tarka szőttesét is, megteremtve egyúttal a velük kapcsolatos itteni politika hangsúlyait is.
A határokon kívül élőkre 1989 óta direkt vagy indirekt módon alkotott jogszabályokat és az állami irányítás egyéb eszközeit elemezve (ilyen például az Országgyűlés, a kormány határozata)4 az embernek olyan érzése támad, mintha dadogna a jog. Bizonyos kérdéseket újra és újra szabályoz, folyamatosan változtatva a kormányzati hatásköröket, az intézményesítés elemeit, miközben számtalan fontos kérdésen átsiklik, a szabályozást elnagyolja. Ez összefügg a politika koncepciótlanságával éppúgy, mint a közigazgatással érintkező politikai hatalom szervezeti önérdekével. A jog mentségére szolgál, hogy elég bonyolult a szabályozandó személyek és életviszonyaik köre.
A leegyszerűsített feladat a következő. Szabályozni kellene külföldön élő nem magyar állampolgároknak (határon túli magyarok) külföldön és Magyarországon nyújtandó egyes jogokat, támogatásokat. Csakhogy a magyar nemzethez tartozás jogi szempontból érdemben nem határozható meg, legfeljebb formálisan (például anyanyelve magyar, vagy – a szabad identitásválasztás alapján – az illető nyilatkozatot tehet magyar nemzetiségéről). Továbbá nem sérthetjük meg más állam jogalkotási, igazságszolgáltatási, kormányzati szuverenitását, hiszen a határon túli magyarok általában más államnak a polgárai. Végül a szabályozást nehezíti, hogy nincsenek adataink a jogalanyokról, akiknek eleve többféle az állampolgársága, lakóhelye, jogállása, személyes joga. Ebből már látható, hogy az egységes szabályozás csak nagyon absztrakt lehet, az “ahány határon túli kisebbség, annyiféle szabályozás” elve lenne csak használható. A szabályozás azonban makacsul az egységességre törekszik, kevés eredménnyel.
A közjog elválasztotta ugyan a külmagyart és a belmagyart, de meg sem kísérelte, hogy választ adjon arra, “ki a magyar”. Legtöbbször a már jól bevált jogi csoportosítást követte (magyar állampolgárokra és külföldiekre osztva a világ lakosságát), esetleg ezen belül megkülönböztette őket aszerint, hogy hol élnek, laknak (annak definiálása nélkül); ám bizonyos politikai nyomásnak engedve ötletszerűen váltogatta a jogalanyok megnevezését. A jogszabályok elemzésének fontos következtetése, hogy a jogalkotók nem törekedtek a következetes, egyértelmű szóhasználatra. Néhány példát idézünk, jelezve, mennyire sokszínű a jogi szövegekben a külmagyar és a belmagyar: “külföldön élő magyar állampolgár”, “külföldi államokban letelepedett magyar állampolgár”,5 “Magyarország határain kívül élő magyarok”, “a világban élő magyarok”, “diaszpóra”6, “Magyar Köztársaság területén kívül élő magyarság”,7 “külföldről hazatérő magyar állampolgár”,8 “külföldi letelepedés szándékával az országot elhagyók”, “külföldön letelepedő polgár”, “a külföldről letelepedési céllal hazatérő”, “külföldön élő, de Magyarországon tartózkodási hellyel rendelkező”,9 míg a leggyakrabban a “határon túli magyarok”10 kifejezés szerepel a joganyagban. Ebből adódik a következtetés: a jogalkotó esetlegesen és szituatív módon reagál a szabályozási igényre.
Az elmúlt évtizedben született joganyag nemcsak heterogén, töredékes, de rébuszokban is beszél. Sok kitartás és külön szótár kell a tízezernél is nagyobb mennyiségű jogforrásból azon rendelkezéseknek a megleléséhez és dekódolásához, amelyek a határon kívül élő magyarok érdekében születtek. A mintegy 150 jogforrás és normatív állami irányítási eszköz zöme formálisan nem a határon kívül élő magyarokról szól, de valójában e kül(magyar)politika megvalósítását szolgálja, változatos módon. Például bizonyos nemzetközi egyezményekhez azért csatlakoztunk, vagy éppen azért mondtuk fel, netán azért nem mondtuk fel őket, hogy kifejezzük a határon kívül élő magyarokért érzett felelősségünket, elősegítsük az anyaországgal való kapcsolattartásukat, noha a szöveg csupán a másik szerződő ország állampolgárait, munkavállalóit, ösztöndíjasait vagy kutatóit említi, mindenféle etnikai hivatkozás nélkül. Az e célból született hazai jogszabályok túlnyomó többsége sem árulja el, inkább csak körülírja, rejtjelesen, hogy a határon kívül élőkre kell gondolni azok alkalmazásuk során. Akadnak persze kivételek, ha a “magát magyar nemzetiségűnek vallónak”11 adnak kivételt, kötelezettség alól felmentést, kedvezményt az egyébként minden külföldire, vendégmunkásra, hallgatóra vonatkozó szabályok tengerében.
Nem csoda, ha emiatt a jogalkalmazóra nehezedik a jogalkotói (politikai) cél megfejtése és érvényesítése. Ehhez járul, hogy alig találunk a joganyagban a határon kívül élőknek biztosított jogokat, ugyanis a kedvezmények és támogatások elsöprő többsége hatósági, kvázihatósági (közalapítványok, költségvetési szervek általi) mérlegelés körében eldöntött támogatásról, kedvezményről szól. Ezek “adhatók”, “kérelmezhetők” és persze “visszavonhatók”. Így a döntéshozatali rendet, a finanszírozást nagy tömegű alacsony szintű norma (pl. miniszteri rendeletek, kormányhatározatok) kiadásával kell vezérelni. Ez pedig elősegítette a határon kívül élőkkel kapcsolatos politikát végrehajtó közigazgatási egységek létesítését és a közbeiktatott kvázihatósági szervezetek gombamód való elszaporodását. A fő szabályként “-ható, -hető” támogatási rendszer kitermelte a támogatásért igyekvők klientúrájának és a későn jövők vagy rosszul értesültek finom hálózatát, amelynek jogszerű és pénzügyi működését nem lehetett sem átlátni, sem ellenőrizni. A határon kívül élőkért született jog alkalmazásának ellentmondásossága mindezért már a szabályok megalkotásakor nagyjából előre látható volt.12
További lökést ad a Kárpát-medencében élő külmagyarokra vonatkozó szabályozásnak Magyarország európai integrációja. Az Európai Unióban a közösségi vívmányokat ugyanis csak valamely tagállam polgára (európai állampolgár) és a közösségi jog alkalmazási körébe tartozó egyébként kedvezményezett személyek élvezhetik. Mire tagok leszünk, már éppen elkészülnek az új falak Európában, amelynek alapjait egy jelentéktelen kis luxemburgi településen, Schengenben rajzolták meg 1985 és 1990 között. Az akkor elkészült két egyezmény és az alkalmazásukat segítő normák mára egész kódexet alkotnak.13 Azt rögzítik, miként mozoghatnak, utazhatnak és tartózkodhatnak szabadon a belül lévők, és miként kell szigorúan ellenőrizni a nem EU-államok (harmadik államok) polgárait, ha belépnek (belépnének) a schengeni vízumrezsim14 területére. Ezt a vaskos szabálytömeget éppen most illesztik be a közösségi vívmányok közé, továbbfejlesztve a tagállamok között megszűnő belső államhatárok és a külső határokat ostromló, azokon bejutó harmadik állam polgárai miatt növekvő közrendi, közegészségügyi és biztonsági intézkedéseket. Ma még kül- és belmagyar egyaránt harmadik állam polgára az unió számára, bár a beutazásra, tartózkodásra vonatkozó eltérő mértékben kényelmetlen szabályokat alkalmaznak a magyarok egy-egy állampolgárság szerinti önálló csoportjára. A csatlakozás után azonban a külmagyarok zöme beleütközik a vízumok, a határőrök és a munkaügyi ellenőrök falába. A politika és a jog közös kérdése tehát: van-e mód e falak lebontására, például több évig érvényes beutazási vízummal, több konzulátussal, esetleg egyes államoknak a vízumlistáról való levakarásával. A politikusok hangosan, a jogászok csendesebben keresik a megoldást az 1989-től kissé slamposan alkalmazott vízummentességi, idegenrendészeti, munkavállalási, adózási, társadalombiztosítási szabályok “közösségiesítéséből” adódó hátrányok csökkentésére.
Az uniós tagság nyomán a határon kívül és belül élő magyarok kettőssége új értelmet nyer. Belmagyar lesz az, aki európai állampolgár (minden nyugat-európai magyar és a bővítéskor együtt felvett, környező országokban élő magyar), és harmadik állam polgárává válik a mai külmagyarok jelentős része. A “közösségiesített” vándorlási szabályok további hatása lesz, hogy a most csak töredezett szabályozást és migrációs politikát készen átadja számunkra, megtakarítva ezzel a nehézkes konszenzusok keresésével járó erőfeszítéseket, ám nem is lesz mód azok alapvető elveitől és jogi rendjétől való eltérésre. Ez a rend valószínűleg a külmagyaroknak a szülőföldön maradását fogja szolgálni, mert onnan elvándorolni, de még kiutazni is nehéz lesz, hacsak demográfiai, foglalkoztatási vagy geopolitikai okból alkalmanként fel nem nyitják a kapukat az elöregedő, nővérek és számítástechnikusok hiányával küzdő unióban. Így a nemzet integrációja az államok integrációjához képest még várat magára.
A magyar–magyar kapcsolatok intézményesítése egyszerre köszönhető e külső kényszereknek és a szavazatokért folytatott versengésnek. A határon kívül élő magyarokkal kapcsolatos ügyekben meglehetősen tagolt érdekek egyeztetésére az Országgyűlés a Magyar Állandó Értekezletet (MÁÉRT) ismerte el,15 anélkül, hogy pontosan rögzítette volna összetételét és szerepét. Csupán annyit fogalmazott meg, hogy “ajánlásokat tesz”, de nem tudni azt sem, hogy a törvényhozásnak vagy a kormánynak, amelynek egyébként feladatkörébe tartozik például a munka világában, a jogszabályok előkészítésében az érdekegyeztetés, továbbá az együttműködés a társadalmi szervezetekkel.16 A MÁÉRT-ben különböző szakértői bizottságokat hoztak létre, és az államtitkárok, miniszteri biztosok mellett a kormány közreműködésre kérte fel a hazai parlamenti pártokat, a parlamenti vagy tartományi képviselettel rendelkező határon túli magyar politikai szervezeteket (hogy mely országokban, azt nem jelölték meg), valamint a Magyarok Világszövetségét.17 E meglehetősen hibrid formáció működőképességének főpróbája a sajtóban máig státustörvénynek nevezett törvény kidolgozása volt. Az ennek kapcsán kirobbanó viták zaja elnyomta az értetlenkedők hangját. Például hogy a politikai, közigazgatási és érdekvédelmi szervezetek elsősorban vajon politikai vagy szakmai eszmecserét folytatnak-e. Kormányt, Országgyűlést a konszenzus miatt politikailag kötő erejű alkukat kötnek, esetleg véleményezik a kormányzati döntéseket, illetve terveket? Működésük nyilvános? Ki kaphat és milyen alapon részvételi lehetőséget, tagságot a MÁÉRT-ben? A tényleges párbeszéd és konszenzuskeresés célját nem lehet ezekből a határozatokból egyértelműen kiolvasni. Ha ez a cél a nemzetpolitikán alapul, akkor az érdekegyeztetésben részt venni kívánók önkényes kiválasztása sérti az egyenlő bánásmód elvét. Célszerű lenne ezért elismerni valamennyi jelentkező, a határokon belül és kívül élő magyarok jogszerűen működő társadalmi szervezeteinek, politikai tömörülésének a jogegyenlőségét. Erre többféle technika kínálkozik (pl. lobbilista vezetése, és az arra felkerült szervezetek közösen fogadnak el és alkalmaznak képviselőik megválasztására egy rendszert, vagy a listára felvett szervezetek rotációs elven kerülnének be a MÁÉRT-be). Másik megoldás, ha megfontolják azt az ellenzéki javaslatot is, hogy az érintett, egyenlő bánásmódot élvező határon túli szervezetek válasszanak szószólót,18 aki bekapcsolódna az érdekegyeztetési mechanizmusba.
A vitatkozás helyett azonban megindult a törvény tervezetének kidolgozása. Eszmei állapot! A jogalkotással foglalkozók régi vágya, hogy ne a közigazgatási ügyintézők, hanem a politika vázolja fel a szabályozás célját, elveit – s már csak kodifikációs szakipari tudás kell a formába öntéshez. Lehetett volna így is, ha megfelelő mennyiségben adagolják a kodifikációs szakelemet, a hazai joganyagot ismerőket, és a MÁÉRT kompetenciája is tisztázva van. Ám a jogszabály szövegezését is politikusok végezték, és a munkálatokról a közigazgatás csak a bőven adagolt sajtónyilatkozatokból értesült. Mire kész lett az első normaszöveg-tervezet, már nem lehetett a közvélemény és a külmagyar közösség előtt visszakozni. Így a közigazgatásnak csak a helyesírási hibák kijavítása és az egyetértés lehetősége maradt meg. A közhatalom ilyesféle kitágítása, albérletbe adása persze nem új jelenség, régen ezt “társadalmasításnak” nevezték (lásd például a szakszervezeteknek átadott, majd önkormányzatiasított, végül államosított társadalombiztosítás esetét), vagy emlékezhetünk a “gebinbe adásra”. A “közös” és a “magán” zsebek, érdekek békés egymás mellett élésének példája a háztáji is.
A címében megszelídített törvény a hét szomszédos államban élő magyarokról rendelkezne. De nem annyira státusukról, hiszen ahhoz alanyi jogokat kellene számukra alkotni, amit érvényesíteni eleve csak Magyarországra beutazva lehetne, és különben is nagyon sokba kerülne. Ezért inkább kedvezményeket, támogatási lehetőségeket gyűjtöttek egy csokorba.
A tervezet figyelemre méltó eleme a “magyar igazolvány”. Az e törvény által ígért – s a számtalan további jogszabályban részleteiben szabályozandó – összes kedvezményt csak az veheti igénybe, aki ilyen igazolvánnyal rendelkezik. Így újabb kategória szerint választható ketté a Kárpát-medencében élő külmagyarság: “igazolt” és “igazolatlan” magyarokra. Az igazolvány kiadásának több feltétele van. (1) Vizsgálni kell, hogyan veszítette el a határon túli személy a magyar állampolgárságát, hol van az állandó lakóhelye, van-e bevándorlási/letelepedési engedélye, nem áll-e beutazási és tartózkodási tilalom hatálya alatt. Ehhez többféle személyes adatra van szükség, amelyek megismerésére csak az jogosult, akit erre az adat tulajdonosa vagy a törvény feljogosít. Ezekről azonban a tervezet nagyobb részben hallgat. (2) A kormány által “ajánló szervezetként elismert” határon túli társadalmi szervezet bocsásson ki ajánlást, és az legyen valós. A tervezet hallgat az ajánlás kiadásának tartalmi és eljárási feltételeiről (az efféle kötetlen, teljesen szabad döntési jogosultságot nevezik diszkrecionalitásnak), azt áttestálja az ajánlást kibocsátó szervezetre, mindenféle biztosítékok nélkül. Mivel nincs más, alternatív mód az ajánlás megszerzésére vagy pótlására, ez közvetett módon ad közhatalmat az “ajánló szervezet” (párt, egyesület stb.) kezébe. Mindezért az igazolvány ilyen módon való kiadása sérti a jogállamiságot.
A tervezett szabályozás nem szolgálja egyértelműen a szülőföldön (meg)maradást, noha ebben a politikai szereplők között konszenzus van. Ugyanis a kedvezmények kisebbik része vehető igénybe a szülőföldön. Ilyen a nem nyereségérdekelt szervezetek támogatása, a különleges tartalmú diákigazolvány, a határon túli magyarok képzése oktatási tagozatok kihelyezésével, kiskorú gyermek taníttatási támogatása, a közszolgálati műsorok, valamint a határon túli gazdasági (kis)vállalkozások támogatása. A támogatások többsége, például a magyarországi tömegközlekedésben a kedvezményes utazás, az itteni diákigazolvány a migrációt közvetlenül inspirálja, illetve igényli, mert magyarországi belépés nélkül nem vehető igénybe. Ide kapcsolódik, hogy a kedvezményekből kizárnák az állandó magyarországi tartózkodásra jogosító (bevándorlási/letelepedési) engedéllyel rendelkezőket a szülőföld-politika jegyében. Ez a kizárás így meglehetősen önkényes, és nem illeszkedik a külföldiekre vonatkozó jogszabályok logikájába sem. Ugyanis a magyar állampolgárság honosítással való elnyerésének feltétele a bevándorlási/letelepedési engedély, amelynek megszerzését az Országgyűléshez benyújtott, a külföldiek magyarországi beutazásáról és tartózkodásáról szóló törvényjavaslat tovább szigorítja, azaz nehezíti a bevándorlást, letelepedést, például a letelepedési engedély megszerzésénél a tanulmányok miatt itt töltött évek nem vehetők figyelembe. Ez a közvetetten diszkriminatív rendelkezés az itt tanuló határon túli magyarokat célozza, bár nem mondja ki. Ugyanakkor az állampolgársági törvény a magyarok számára fenntartja a kedvezményes honosítást. Szóval a célok is homályosak.
Egyes támogatások nem vehetők igénybe, mert életszerűtlenek. Ilyen az egészségügyi és a nyugellátás, ha nem egyértelmű, hogy azt biztosítási vagy szolidaritási alapon fogják-e finanszírozni. Vagy az “igazolt magyarok” munkavállalása, mert külföldiekről lévén szó, az engedélyeztetés ideje, hatósági nyilvántartása és költségei (munkaerőigény meghirdetése, munkavállalási engedély, vízum, naptári évenként az esetleg különböző megyékben engedélyezett munkák idejének összeadása) azonosak lennének a célzott három hónapos munkavégzési idővel és szinte a keresettel. Ilyen feltételek mellett csak szakképzetlen, alkalmi, szezonális munka jöhet szóba, amely alacsony jövedelmet nyújt, amelyre az említett eljárási, ügyintézési kiadások, közterhek is rárakódnak.
Reménykedjünk, hogy a további rendeleti jogalkotásra felhatalmazó kerettörvény helyett a jogállamiságnak megfelelő, a meglévő joganyagot összerendező vagy legalábbis kevesebb “támogatást, kiszolgáltatottságot és több jogot” szabályozó, átlátható rendszer jön létre a határokon kívül élő magyarok számára. Különben még tovább csökken az emberek bizalma a normatív rendszerekkel, különösen az alkotmány súlyával, szavahihetőségével szemben. Hogy ne legyen a határon kívül élő magyarokért való felelősség üres szólam. De miért a fanyalgás a státustörvény kapcsán? A politikai célt, azaz a szülőföldön maradást kezdetben nem segíti, mert a politikusok jól tudják, hogy a vándorlás tervezett nehezítése – miként az amerikai kvóták 1920-as években való bevezetése vagy a török vendégmunkás-programok nyugateurópai leállítása – fokozza a családok áttelepedési szándékát, mert már nem lehet könnyen ingázni. Ám ha a falak felépülnek, már úgysem jöhetnek, addigra tehát valóban a “szülőföld-politika” stá-túszaivá válnak.
1 Kukorelli István: A “felelősségi klauzula” (Alkotmány 6. § (3) bekezdés) értelmezési lehetőségei. In: Schengen – A magyar–magyar kapcsolatok az uniós vízumrendszer árnyékában. Szerk.: Tóth Judit. Kisebbségkutatás Könyvek, Budapest, 2000, Lucidus Kiadó, 175–179. o.
2 Tóth Judit: Az elmúlt évtized diaszpórapolitikája. In: Diskurzusok a vándorlásról. Szerk.: Sik Endre–Tóth Judit. Budapest, 2000, Nemzetközi Migrációs és Menekültügyi Kutatóközpont (MTA Politikatudományi Intézete), 218–251. o.
3 Csigó Péter–Kovács Éva: Európai integráció vagy/és kisebbségpolitika? A román–magyar alapszerződés sajtóvitája. In: Diskurzusok a vándorlásról i. m., 252–278. o.
4 Tóth Judit: A diaszpóra a jogszabályok tükrében. Régió, 1999/3–4.sz., 46–92. o.
5 119/1996. (XII. 21.) OGY határozat a Magyar Köztársaság alkotmányának szabályozási elveiről.
6 90/1992. (V. 29.) Korm.r. a Határon Túli Magyarok Hivataláról.
7 161/1998. (IX. 30.) Korm.r. a nemzeti kulturális örökség minisztere feladat- és hatásköréről.
8 147/1993. (X. 26.) Korm.r. a személyi igazolvány kiadásának és nyilvántartásának átmeneti szabályairól.
9 1992. évi LXVI. tv. és a 146/1993. (X. 26.) Korm.r. a személyi adat- és lakcímnyilvántartásról.
10 Például 26/1999. (III. 26.) OGY h. a Magyar Állandó Értekezlet megalakulásához kapcsolódó feladatokról.
11 1993. évi LV. tv. a magyar állampolgárságról.
12 Tóth Judit: Mozaikok a migráció hazai szabályozásához – az állampolgársági és az idegenrendészeti törvényről. Magyar Jog, XLI. évf. 4. sz. 1994, 213–222. o.
13 A téma részletes feldolgozását ld. Egységes belbiztonsági és jogi térség Európában. Szerk.: Masika Edit–Harmati Gergely. Budapest, 1999, ISM, Miniszterelnöki Hivatal.
14 Kovács Péter: A schengeni kérdés. Budapest, 2000, Osiris.
15 26/1999. (III. 26.) OGY határozat 1. pontja.
16 1987. évi XI. tv., Mtv., Alkotmány 36. § értelmében.
17 1079/1999. (VII. 17.) Korm.határozat 3. pontja.
18 Tabajdi Csaba fogalmazta meg az MSZP javaslatát, amely szerint a szószóló tanácskozási joggal kapcsolódna be az országgyűlési munkába, hogy tolmácsolja a környező országokban élő magyarok igényeit. Magyar Hírlap, 2000. július 25.