Góliát, az óriásbálna valamikor a hatvanas évek legelején, Yves Montand, a párizsi jégbalett és Vico Torriani után, de még a Nashville Teens és az Elfújta a szél előtt, óriás kamionban érkezett Budapestre, és a Városligetben lehetett pénzért megtekinteni. Hírveréssel hangsúlyozott megjelenése – a maga meghökkentő provincialitásával együtt, illetve éppen azért – nagy és központi esemény volt. Azt üzente vele a Központ: alig néhány évvel a kaukázusi despota óriás bronzszobrának ledöntésével is járó, sajnálatos felfordulás után, az óriás szobor még korántsem hűlt helyének tőszomszédságában, íme, ma már (és mindazonáltal) ezt is megengedhetjük magunknak, vagyis nektek. Óriásbálvány helyett óriásbálnát. Látványosságot a megfélemlítés, cirkuszt a kultusz helyett.
Góliát tehát, ez a nagynak nagy, de amúgy állítólag eléggé szánalmas preparátum nem az volt, ami. Ha hinni lehet a valamikori szóbeszédnek, kétszeresen nem: a szóbeszéd szerint az Óperenciás-tengeren túli Góliát nemcsak innen, hanem onnan nézve is túlmutatott a saját szánalmas behemót mivoltán, mert a kitömött testét szállító különleges óriásjármű a vasfüggönyön túli (vagyis inneni) Kelet-Európa útjait volt hivatott, úgymond, hadi inváziós szempontból végigtesztelni.
Hogy volt-e ebben egy szemernyi igazság is, az ma már – vagy mondjuk, egy marslakónak – teljesen érdektelen. Az a lényeg, hogy ilyen szóbeszéd egyáltalán lábra kaphatott; hogy volt, aki hiszi, mondja, továbbadja. Hogy olyan világ ez (következtet a marslakó), amelyben elképzelhető egy ilyen bálnamese.
Másrészt ha megnézné most ugyanő Tarr Béla és Krasznahorkai László Filmszemle-fődíjas új filmjét, A Werckmeisterharmóniákat – melynek cselekményét, e kifejezésen magán fenn nem akadva, marslakói naivitással úgy foglalná össze, hogy egy kisvárosba cirkuszi mutatványosok érkeznek, fő attrakciójuk egy óriásbálna, az igazi főszám azonban egy Herceg nevű, titokzatos torzszülött, aki úgy felzaklatja a hozzájuk csapódó csőcseléket, hogy véres kilengésekre is sor kerül, ám a katonaság végül helyreállítja a rendet –, akkor vajon megkerülhetné-e a kérdést, hogy a filmbeli bálna nem “azonos”-e valahogy mégis a fentebb már emlegetett, és ha úgy tetszik, “történelmi” Góliáttal? Aligha. De be kéne látnia, hogy ennek a kérdésnek legfeljebb annyi jelentősége lehet (annyi persze mindenképpen), amennyi például annak, hogy vajon a szóban forgó, durungokkal felfegyverzett, kucsmás csőcseléknek az elmúlt évtized balkáni történéseiből is jól ismert, etnikailag (is) manipulálható pogromkülönítményeseihez vagy a kelet-európai forradalmak hősnek feltételezett tömegeihez van-e köze, esetleg egyszerre mindkettőhöz; és hogy egyáltalán, közelebbről hol és mikor játszódik a film. Baja főterére például ráismerhet, akinek tetszik, de néhány szándékosan eltájoló részlet (vagy még inkább az a bravúros snitt, melyben a film két főszereplője, Eszter zenetudós és a belékaroló, angyalian félkegyelmű Valuska úgy megy-megy nagyon hosszú perceken keresztül, hogy a serényen kopogó léptű valahová menésük voltaképp helyben járás) mégiscsak elbizonytalanít mindenkit. És a cselekmény idejére nézvést sem kell eltúlozni az ilyen-olyan évtizedeket idéző plakátfoszlányoknak vagy egy kiégett autóroncs feltételezhető évjáratának a jelentőségét. “Telik, de nem múlik” – figyelmeztette olvasóit a film előzményéül szolgáló Krasznahorkai-regény (Az ellenállás melankóliája) mottója is.
Mert – sugallja, mondja, mutatja a film, maga is már-már marslakó-perspektívából – mindez csak részlet. Bálnástul, tömegestül, Krasznahorkai-regényelőzményestül.
A jól ismerten málló házfalak. A sáros utcákra fagyott szemét. A semmi szortírozása egy postahivatalban, éjszaka. Ahogy főzelék és arra szaft löttyen egy lábosba, ahogy egy kéz ráilleszti a lábost az alatta lévőre, rászorítja a fedőt az ételhordóra. A csőd kísértése, rettegés a változástól és a várása mégis valaminek. A “tisztasági mozgalom” felfordulás utáni rendcsinálásra spekuláló, undorító bajnokai. De nem a részletekről van szó, hanem a részletek és az Egész, a káosz és az elgondolt rend viszonyáról. Hogy van-e mit elgondolni, és mit ér a gondolat, ha “a részletek összeesküvése” miatti rettegésből fakad. Hogy leleplezendő-e a Bach-előd Werckmeister zongorahangoló-praktikáiban a világharmóniát hazudó kegyes csalás. És hogy ez nem a háborús logikával, a lázadó káosz romboló végletével határos gondolat-e.
Csak egy ilyen történetben főszereplő az Egésszel való fájdalmas leszámolás teoretikusa, Eszter úr és “a létezésben bámészkodás” művésze, Valuska. És csak ilyen értelemben és csak ővelük történik valami: mire a zenetudós megadja magát, és visszahangolná a zongoráját, hogy megint lehessen rajta Bachot játszani, addigra Valuska, a film egyetlen “lelkes” szereplője egy tragikus eseménysor végpontján katatón őrültként a zárt osztályra kerül. Maga az eseménysor viszont nem igazi történés. A film csúcsjelenetének nézhető kórházi pogrom – a csőcselék magatehetetlen, pizsamás betegeket üt-vág, rúg és tapos, vaságyakat, éjjeliszekrényeket, poharakat és orvosi műszereket tör-zúz – az állandó, mitologikusan önismétlő alaphelyzetre utal stilizált koreográfiával. Egyetlen állóképre: üres fürdőkádban állva remegő, csont-bőr, csupasz aggastyán gondolattalanul kiszolgáltatott és minden további öldöklést okafogyottá tevő tekintetének ikonjára.
A mozgóképek egymásutánja is kegyes csalás. Igazi csak állókép lehet. A halott bálna szeme. Ahogy visszanéz Valuskára, és ahogy nem néz vissza a film végén a magányos hangmesterre.
A film azt folytatja, amit a kényszeresen indázó, sokszorosan pontosító közbeékelésekkel és auktori felelősséget elhárító idézőjelek százaival a Krasznahorkai-próza, de a részletek most képpé válnak, a kép pedig mindig magáért is “beszél”. A filmben Valuska jóval egyenesebb úton halad az őrület felé, mint a könyvben (a rombolással való lelkes azonosulás kétes fázisa egészen el is marad), de Lars Rudolph átszellemült arcával hamarabb boldogul a néző, mint a türelmet próbára tevő Krasznahorkaimondatokkal az olvasó. A filmet szuggesztíven bevezető kocsmai napfogyatkozás-jelenetben (Valuska eljátszatja a törzsvendégekkel, hogy a Földről nézve hogyan takarja el a Hold a Napot) ráadásul ez utóbbiak is érzéki hitellel gazdagodnak. A könyv és a film egyetlen nehezen magyarázható igazi különbsége a “tisztasági mozgalom” élére álló Eszterné alakjának átváltozása: a szemérmetlenül számító, mázsás hústoronyból cinikus, finom hölgy lett. Hanna Schygulla szereplésének ténye bizonyára így is nagy nyereség, de Eszterné, ha van, nem ilyen. A részeg rendőrkapitányt alakító és pisztolyt rázó Dobai Péterrel lejtett táncából hiányzik a brutális erotika.
Szélsőséges indulatokat: ünnepélyes azonosulást és heves elutasítást kiváltó film ez. Úgy kelet-európai és huszadik századi, ahogy a Bodor Ádám-novellák és a belőlük készült Gothár-film, A részleg, de fájdalmas képei az Egészet gyászolják kérlelhetetlen feketében és fehérben. Modoros és lenyűgöző. Művilágot konstruál, hogy mutassa: nem lehet.
Werckmeister-harmóniák. Színes magyar filmdráma. Főbb szerepekben: Lars Rudolph, Peter Fitz, Hanna Schygulla, Derzsi János, Kállai Ferenc, Dzsoko Roszics, Wichmann Tamás. Rendezte: Tarr Béla.