Ha valaki, hát Szerdahelyi István, a 65 válogatott morfondírozás címmel most megjelent írások szerzője bizonnyal emlékszik Fagyajevnek, a szocialista tartalom és nemzeti forma jegyében felfogott “szocreál” regényírójának (és a vodkafogyasztás értelmiségi sztahanovistájának) a befejezetlenül maradt regényére, Az utolsó udegére. Egy valamikor számottevő lélekszámú népcsoport utolsó és egyetlen sarjáról szólt volna a történet: a többiek kipusztultak, elkeveredtek a többségi néppel, hitet-nyelvet cseréltek.
Valamikor nálunk is sokan voltak az udegék. Számuk 1989 táján kezdett el rohamosan csökkenni, s néhány év leforgása alatt szinte teljesen eltűntek: felszívódtak ilyen-olyan új többségekben, a legváltozatosabb csodás színeváltozásokon mentek át, pirosból háromszínbe vagy rögtön az egyszerűbb zöldbe. (Volt emeszempépárttitkár-udegék ma már fiatalos, dinamikus és optimista országimázs-fezőrök és hasonlók.) Kihalásukat a kollektív amnézia segítette, a Szerdahelyi tollán össztársadalmi allegóriává magasodó “Delete”-gomb, amely a számítógép-klaviatúráról ismerős: ha udegeként vagy udegéül szólítod meg őket, látszik az arcukon, hogy őszintén nem tudják, mit beszélsz.
Szerdahelyi István, a marxista esztétika egyetemi professzora, verstanász, a “Kritika” című hivatalos-félhivatalos szocialista kultúrpolitikai orgánum szerkesztője (mindhárom minőségében ma már csak “volt”) udegének ma is udege, s nem is csinál titkot udege-voltából. Hogy miként tudott megmaradni udegének, nem tudjuk; talán ő igazi udege volt már akkor is, szemben a többiekkel, akik utólag afféle megélhetési udegének bizonyultak.
Hírlik, Fagyajev azt a három évet, amely Sztálin halála és önnön elhunyta között telt el, a tervszerű, mindenoldalú és egyenletes részegség állapotában töltötte; halálát is az okozta, hogy egy nap, már a hruscsovi olvadás idején, véletlenül kijózanodott, kinézett az ablakon, belenézett a tükörbe, és ettől a kettős látványtól olyan borzadály fogta el, hogy inkább végzett magával, nehogy megszakadjon a szíve. Szerdahelyit viszont józanon fogta el a borzadály, mégpedig rögtön, amint megérte szocialista tartalom és nemzeti forma sejtelmes, ám viszonylag működőképes paradoxonának, a “Magyar Népköztársaság” néven futó szovjetiko-kádárizmusnak a végét. Szíve sem szakadt meg a régi világ romjain kivirító új élet látványától; inkább megszívta magát vitriollal (nem tartott sokáig, hogy kiderüljön: volt rá jó oka), és munkához látott publicistaként, mégpedig a klasszikus marxi imperatívusz jegyében, minden fennálló könyörtelen kritikusaként.
Ez a józan elborzadás és ez a könyörtelen – és vitriolos – kritika fűti ezeket az írásukat, amelyek eredetileg az Ezredvég című, bevallottan marxista, szocialista, sőt kommunista “vonalú” irodalmi folyóiratban jelentek meg 1991 és 1999 között. Ugyanez szabja meg jellegüket és műfajukat is: irodalomnak publicisztikaiak, publicisztikának irodalmiak, azaz az aktuális célzatú, kritikai és szatirikus újságírás legjobb és Magyarországon igen gazdag hagyományát – ahogy mondani szokás – “viszik tovább”.
Esztétikai szempontból az ilyesféle irodalom erősen retorikai jellegű: létrejöttét az értelmi és érzelmi hatás kiváltásának a célja, a végső fokon cselekvésre vezető, azaz erkölcsi jellegű eredmény motiválja és igazolja. Olvastukon első kérdésünk éppen ezért mindig az, hogy kit szólít meg az ilyen írás, ki az, aki megszólítja az olvasót, és minek a nevében szólítja meg. Másképp fogalmazva: a hang kérdése ez, mégpedig a közös hangé, amelyet a megszólaló szerencsésen megtalál a megszólítottal.
Szerdahelyi hangja ezekben az írásokban néhol – főleg egy-egy elvibb és egyegy személyesebb-vallomásosabb írásban – világosan és őszintén elfogult: egy politikai-ideológiai álláspont hívének igyekszik megnyerni olvasóját, illetve azt mérlegeli múltja emlékeit és mai érzéseit vizsgálgatva, hogy ő maga miért szegődött ennek az álláspontnak a hívéül, s miért híve ma is. De még az ilyen írásokkal szemben negatívan elfogult olvasónak is fel kell hogy tűnjék: a dolog tétnélkülisége – ugyan kit tud összetoborozni és hová tudja őket betoborozni Szerdahelyi – paradox módon még ezeket az írásokat is megmenti a sanda tendenciózusságtól. Hiába lóg ki a lóláb, ha egyszer se ló, se ördög: az őszintétlenség gyanúja visszavonulót fúj, ezek az írások megfeddhetetlenek, sőt – akárhogy nézzük is őket – feddhetetlenek és hitelesek.
A gyűjtemény írásainak nagyobb része egyébként más hangon szólal meg, azon a hangon, amely voltaképpen a megszólított hangjával azonos. Szerdahelyi Bálint György “Kovács urának” mai leszármazottjaként szólítja meg a mostani “Kovács urat” ezekben az írásokban: Kovács urat, akit egy időben Kovács elvtársnak is szólítottak ugyan, de igazából ezt nem szerette, s szívesebben vette, ha Kovács kollégának titulálják a tanári szobában vagy Kovács szakinak a gépműhelyben. Ehhez a Kovács kollégához, ehhez a Kovács szakihoz (vagy talán mindkettőjükhöz, együtt) szól Szerdahelyi, ez a mai Kovács úr az ő – hogy bosszantsam őt némi posztstrukturalista zsargonnal – implied readere, implikált olvasója.
Az a Kovács úr ő – író és olvasó egyaránt –, aki romló életkörülményei közepette, az egyre gyűlő fizikai és szellemi mocsokban és szennyben fuldokolva, kormányzati hazudozástól fejét kapkodva, az utcán kutyaszart, szipusokat, játékból embert verő-ölő suhancokat és hasonlókat kerülgetve baktat javulni sehogyan sem akaró életkilátásai felé. Az a Kovács úr ő, aki – bár egyre bizonytalanabb ebben – még tudni véli, hogy van jó és rossz, igaz és hazug, helyes és igazságtalan, fekete és fehér. Szerdahelyi publicisztikai “hangja” tehát az átlagpolgár, a némaságra ítélt többség hangja, azé a többségé, amelyik tíz éve egyfolytában vesztésre van ítélve, és amelynek a szabadságból csupán annyi jutott, hogy választhat a Horn, az Orbán meg a Torgyán között (és akinek – mint a mellékelt koalíciós ábra mutatja – a szabadságból valójában még ennyi sem jutott).
Ez a hang – a köznapi józan ész és az elemi erkölcsi érzék képviseletében megszólaló, egyben világos és érthető hang – Szerdahelyi kritikai mércéje és szatirikus viszonyítási pontja ezekben az írásokban. Többnyire sikerrel szól: vitriolban néha egyenesen swifti (“A Posztmodern Írófőiskola Kft. tervezete”), intimebb és halkabb irónikus pillanataiban olykor Bálint György szellemujja érintését is megérezzük (“Bözsi és a néphatalom”), de máshonnan is kedvünk lenne rövidebben-hosszabban idézgetni emlékezetes és találó passzusokat. (Annál is inkább, mert ezeknek az írásoknak – egy jobb és méltányosabb világban – a napi- vagy hetilap nagyobb nyilvánossága lenne az igazi terepük, s nem egy folyóiraté, különösen egy olyan kevésbé ismert és – okkal-ok nélkül – elszigetelt folyóiraté, mint az Ezredvég, vagy egy ilyen számozott példányú kis kiadás, mint a jelen könyv.)
Ha most feltesszük a kérdést, hogy – az írások meritumát, azaz az általuk kipécézett, kivesézett és pokolra küldött állapotokat és jelenségeket tekintve – igaza van-e Szerdahelyinek (és ez a kérdés – szemben az általa széles jókedvvel szapult és csépelt neoavantgárdok-posztmodernek szövegfelfogásával – az ő szövegeivel kapcsolatban minden bizonnyal feltehető, sőt felteendő), felemás lesz a válaszom. Szerdahelyinek tulajdonképpen mindenben (nagyon) igaza van; Szerdahelyinek tulajdonképpen (egy kicsit) semmiben sincs igaza. Ez valószínűleg szemszögéből adódik: a bölcsesség netovábbjának rangjára emelt hagymázos zagyválás és a posztetikaként forgalmazott erkölcsi relativizmus korában hasznos mérce és tanulságos viszonyítási pont lehet a köznapi józan ész és az elemi erkölcsi érzék. De ezek ugyanúgy előítéletes és elfogult szerkezetek, mint a többi, azaz pontosan annyira igazak és nem igazak, mint minden más ilyen keret. Szerdahelyi persze éppolyan jól tudja ezt, mint én. Mégis büszkén vállalja a belőlük adódó korlátozást, részben azért, mert igen józanul azt is tudja, hogy e kettő nélkül egész egyszerűen nincs élet a földön, részben pedig azért, hogy mégiscsak igaza lehessen, annyira és azon a szinten, amennyire és ahol ez ebben a keretben lehetséges.
Volt idő, amikor haragudtam Szerdahelyi Istvánra. Miközben a bölcsészkaron én tüzetesen elemeztem Joyce Ulyssesének acélos szerkezetét és mély értelmét a könyvet szorgosan tanulmányozó diákjaimnak, ő ugyanezeknek a diákoknak esztétikai előadásai keretében azt bizonygatta, hogy a könyv értelmetlen szózuhatag, amelyet egyébként sem olvasott el senki, csupán a sznobok hazudják ezt magukról. A diákok meg jöttek hozzám, tanácstalanul: mármost mi az igazság.
Azok az idők elmúltak, arra a kérdésre pedig, hogy mi az igazság, már Pilátus sem várta ki Jézus Krisztus válaszát. Szerdahelyi István következetessége és dacos kitartása, dafke-marxista egyszemélyes lövészárok-háborúja ma már valamiféle bizarr pátosszal fénylik fel jelen sorok írójának szemében. Most, publicisztikai kötete alkalmából, amelynek minden sorával (élvezettel) egyetértettem, és amelynek egyetlen sorával sem értettem (teljesen) egyet, emelem (nemlétező) kalapom: tisztelet az utolsó udegének.
Szerdahelyi István 65 válogatott morfondírozása. Válogatta és szerkesztette Szepes Erika. Budapest, 2000, Mediant.