Az Európa Könyvkiadó az elmúlt bő évtizedben folyamatosan adja ki a Horthykorszak kulcsszereplőinek többnyire korábban emigrációban közzétett emlékiratait. Ez a sor folytatódott most Horthy Miklós menyének, a fiatalon elhunyt Horthy István kormányzóhelyettes özvegyének, gróf Edelsheim Gyulai Ilonának az elmúlt években írt memoárjával, pontosabban annak első, az 1944-ig tartó időszakot feldolgozó kötetével.
Ehhez a könyvhöz a bemutatója is hozzátartozik. Az ebből az alkalomból hazalátogató szerző – a tévé- és újságtudósítások alapján – rokonszenves, tiszteletet parancsoló hölgy (túl a nyolcvanon), frissen, ugyanakkor visszafogottan nyilatkozott művéről, családjáról, múltról, jelenről.
A mai millenniumi kormánybiztos, aki vagy harminc éve a Horthy-korszak politikájának a rendszer összeomlása előtti leglátványosabb és egyik legbrutálisabb kudarcáról, a 2. magyar hadsereg doni katasztrófájáról jelentetett meg kíméletlenül leleplező könyvet, nos most maga Nemeskürty István prezentálta az új kötetet, könnyekig meghatódva a megtiszteltetéstől. A könyv copyrightot közlő oldalán az is kitűnik, hogy a kiadás a kormánybiztos hivatalának támogatásával készült. Ez önmagában még nem érdemelne említést, ha ennek következtében ugyanott nem éktelenkedne egy méretében és grafikájában is elképesztően brutális Magyar Millennium 2000 embléma, amelynek hivalkodását és csúnyaságát csak kiemeli a különben szép, igényes és ízléses kötet. A bemutató alkalmából egyébként a könyvet fél áron adták, de nem csak ezért vették sokan, hiszen azóta is szerepel a heti sikerlistákon.
A címlapon egy szép, fiatal, intelligens arcú nő fényképét látjuk. Első ránézésre talán nem is veszi észre az ember, hogy milyen sejtelmes, majdnem titokzatos ez a portré. Hozzájárul ehhez a ruhadarabként viselt légies kendőszerűség, és még inkább az, hogy nem tudjuk, hova, mire irányul a nő tekintete. A titokzatosságot erősíti az arckifejezés, a kicsit erőltetettnek tűnő mosoly, amely mintha a nem túl igényes hivatásos fényképészek “keep smiling” beállításának finomított változata lenne. A kép majdnem modoros, de mestermunka. (A két háború közötti Színházi Élet fotósának, a hatvan éve Madridban élő portréfényképésznek, Juan Gyenesnek az alkotása.) A fekete-fehér borító tökéletesen “működik” (amiben persze a kötet tervezőjének is érdeme van): a női portrét látva még mielőtt elolvasnánk a címet, a szerző nevét, megnézzük a könyvet, majd miután megtudjuk, mit tartunk a kezünkben, anélkül, hogy tudatosítanánk, újra a fotó hatása alá kerülünk, a valahová máshová irányuló tekintet mintha azt mondaná, én látok, tudok valamit, amit te nem.
Egy memoár sokféle okból lehet jó könyv. Olykor az adja az értékét, hogy fontos események kulcsfontosságú szereplője szólal meg a műfajban honos szubjektívebb hangon, s növeli az ilyen munka forrásértékét, ha addig el nem érhető dokumentumokat is nyilvánosságra hoz. Máskor meg éppen attól jó a memoár, hogy a történelem mellékszereplője írja ugyan, de megfigyelései, jellemzései olyasmiről tudósítanak, ami az egyéb források alapján nem vagy kevéssé feltárható. Általában is, de az utóbbi esetben különösen előnyös, ha az emlékirat igényes nyelven, mondhatni irodalom közeli értékkel íródik. A tartalmi követelményekből (új információk, tények új megvilágosítása, pontosság, hitelesség) enged az olvasó, ha alkotásként színvonalas a memoár, mint ahogy az irodalmi igényességtől is könnyebben tekint el, ha informatívabb a mű.
Az emlékiratra is áll: attól a pillanattól kezdve, hogy nyomtatásban megjelenik, önálló életre kel. Bármilyen rokonszenves és tiszteletet érdemlő (vagy éppen ellenszenves és megvetett) a szerző, a személyes vonások másodlagossá válnak, az alkotás kerül a mérlegre.
Edelsheim Gyulai Ilona eleve szerény célt tűz maga elé: eredetileg utódainak szánta e munkát, azzal a céllal, hogy “ne kelljen azon tűnődniük, hogy mi az igaz a náci és kommunista rágalmak papírra vetett garmadájából”. Elsősorban tehát öt unokájának és dédunokáinak írta le emlékeit, amelyeket megemlékezésként ajánl korán elvesztett férjének, illetve apósának és anyósának – ahogy írja –, a kötelességtudásban, munka- és igazságszeretetben példamutató Miklóspapának és Magdamamának, vagyis Horthy Miklósnak és feleségének (született Purgly Magdának).
A szerző – szemben mondjuk az Európa Könyvkiadó által kiadott, a Horthy-korszakról szóló többi memoár írójával – szemtanú és nem közszereplő. Amikor erre lehetőséget látott, igyekezett tenni ugyan a közért, de nincsenek a múltjában olyan politikai döntések, amelyek százak, ezrek, esetleg egy egész ország sorsát érdemben befolyásolták volna. Nála a közélet és a magánélet nem válik oly módon ketté, mint például apósánál. Tetteit nem elemzik történészek, cselekedeteinek megítélése nem valószínű, hogy vitákat váltana ki, megosztaná a közvéleményt.
Edelsheim Gyulai Ilona nemcsak a könyve bemutatójáról szóló tudósítások, hanem eddigi élete, a kötet szerény és őszinte előszava, de az egész memoárból kirajzolódó személyisége alapján is valószínű általános rokonszenvet, tiszteletet ébreszt olvasójában, még azokban is, akik értékeléseivel, véleményével nagyon nem értenek egyet. Őszintesége, szándéka – ahogy írja: amire és ahogy emlékszik, amit igazságnak hisz – aligha megkérdőjelezhető. Ez azonban kevés volt ahhoz, hogy jó könyvet írjon.
Az ifjú grófkisasszony 22 évesen lett Horthy István felesége, kilenc hónappal később megszülte gyermeküket, majd alig egy év múlva elvesztette férjét. 24 évesen, özvegyként is a Horthy családban maradt, s a nyilas hatalomátvételig folytatta a még 1942 elején vállalt ápolónői munkáját, nem csak alkalmi jótékonykodásként, hanem műtétekben is közreműködő, kiképzett nővérként. 1944ben, 26 éves korában Horthyékkal együtt hurcolták a németek Ausztriába, de osztozott férje szüleinek sorsában a háború után is.
A memoár három jól elkülönülő részre bomlik. Az első az 1942-ig tartó időszak, amit jórészt emlékezetből idéz fel a szerző. A második az 1944. március 19-i német bevonulásig tartó szakasz, ahol már saját egykorú naplója alapján írja meg emlékeit, de ezek, ha kapcsolatba kerülnek is az ország politikai vezetőivel, akkor is döntően magánéletiek. S végül a harmadik szakasz szól életének arról az időszakáról, amikor valóban közvetlen közelről figyelhette a kormányzó és környezete politikai tevékenységét, sőt ő maga is némileg részesévé vált az itt folyó munkálatoknak.
A könyv nagyobb hányada, az előbb említett első két rész hangvételében és jellegében is inkább hasonlít egy lányregényre, mint fajsúlyos memoárra. Egyetlen dolog vetett árnyékot a gyerekkor mesés világára: a mama a szerző egyéves korában addigi titkos szerelméért otthagyta a családot. De erről is, miként a Horthy Istvánnal való megismerkedésről, a házasságról, szülésről, férje, majd nem sokkal később sógora haláláról, a társas érintkezésekről minden írói talentumot nélkülözve, felszínesen esik szó, úgy, ahogy a társadalom, az élet problémáira még nem érzékeny fiatal mesél kortársainak. Mert egy lányregény horizontján is megjelenik természetesen a valós élet a maga csúnyaságával, csak ahogy szóba kerül, attól lesz a műfaj az, ami. Mintha az emlékező dédnagymama saját ifjúságát felidézve egykori – nevezzük így – viszonylagos szellemi éretlenségét is visszahozná.
Félreértés ne essék, nem arról van szó, hogy az ifjú Edelsheim Gyulai Ilonának ne lettek volna komoly érzelmei, ne élte volna meg valódi tragédiaként például Horthy István halálát. Ha más nem, egész további élete cáfolja az ilyen feltételezést. Pusztán az az olvasó benyomása, hogy a memoárírónak nem állnak rendelkezésére azok a nyelvi eszközök, amelyekkel, túl a közhelyeken, képes lenne érzelmeket visszaadni. Ha kicsit mélyebbre ásunk, azt kell feltételeznünk, hogy az ifjú grófnőnek nem állt módjában megszerezni azt a kultúrát, amely egykor alkalmassá tette volna társadalmi, szociális vagy akár lélektani problémák felismerésére, s így sok évtizedes távlatból, amikor visszatekint, nincs mit felidézni.
A szerző burokban nevelkedett, mert a mai Magyarországon, de a modern országok döntő többségében is elképzelhetetlen módon először akkor került hagyományos oktatási intézménnyel kapcsolatba, amikor már férjes asszonyként ápolónőképzésben vett részt. Iskolába soha nem járt, így más társadalmi helyzetű gyerekekkel gyakorlatilag nem érintkezett, miként a felnőttekkel is csak a társadalmi hierarchiában elfoglalt pozíciójából került kapcsolatba. A gyerekkor, ifjúság miliője idilli, hatalmas családi kastély Nyitra közelében, minden településtől távol, négy nevelőnő, egy angol, egy francia, egy német és egy magyar gondoskodik a négy lánytestvér (közülük az egyik nem vér szerinti) tanításáról. Budapest 160 kilométerre van, s bár Csehszlovákiában élnek, évente többször is úgy járnak Budapestre, saját várbeli házukba, mint saját fővárosukba.
A Horthy családba való bekerülés újabb, a korábbitól nem sokban eltérő burkot teremt, nemcsak azért, mert a kormányzó menye lesz, együtt laknak a királyinak nevezett palotában, de azért is, mert férje hamarosan szintén közjogi méltóságot kap, kormányzóhelyettes lesz. S ne feledjük a már említett tényt: amikor rászakad az özvegység, a burokban nevelkedett és élő Horthy Istvánné még csak 24 éves! Bár a kötetben nem esik szó róla, mint ahogy egzisztenciális ügyekről általában sem, de ide tartozik, hogy a kormányzóhelyettes emlékét megörökítő törvény kimondta: a magyar állam az özvegy rangjához méltó pozícióját életfogytiglan, az apja után főméltóságú címmel felruházott kis István nevelését 24 éves koráig biztosítja.
Finoman szólva tehát nem kapunk szociografikus leírást az ifjú grófkisasszony, majd kormányzóhelyettes-né életéről. A realizmus diadala, mondhatnánk, persze nem a kifejezés eredeti értelmében, hogy ugyanis a tehetséges író tolla alól akkor is hiteles társadalomrajz keveredik ki, ha ez nem áll szándékában, hanem abban az értelemben, hogy mi maradt meg a szerzőben emlékként sok évtized után. Edelsheim Gyulai Ilona például élete első 22 évét Csehszlovákiában élte le, de ennek és a trianoni döntés következményeinek gyakorlatilag nincs nyomuk a memoárban. Mint ahogy jellemző az is, hogy néhány színvonalasabb kommersz film és a társasági élethez tartozó egy-két operaelőadás említésén kívül e könyvben semmilyen kulturális alkotás nem kerül szóba. Egyetlen író, költő, festő, szobrász neve, egyetlen könyv, műalkotás, színházi előadás címe nem szerepel e memoárban, sem saját élményként, sem a Horthy család beszédtémájaként.
A könyvtől társadalomrajznál talán inkább várhatnánk, hogy magáról Horthyról, a családról, Istvánról, az ifjabb Miklósról (Nikyről), gondolkodásukról adjon szemléletes leírást. E tekintetben is csalódik az olvasó. Ha nagyjából “képben van”, tehát többé-kevésbé ismeri, amit eddig is tudni lehetett, nem kap érdemben új ismereteket, de még csak árnyaltabb portrékat sem, hiszen ebben a körben sem válik elmélyültebbé az írás.
A könyv valamivel több mint egyharmadát kitevő, az ország német megszállásától a Horthy család Ausztriába hurcolásáig tartó időszakkal foglalkozó része hasonlít leginkább arra, amit a memoártól elvár az olvasó. Hiteles szemtanú számol be fontos történésekről. Itt is mintha az egykori Edelsheim Gyulai Ilona reinkarnálódna: csakhogy a mai dédnagymama itt már nem a burokban élő ifjú grófnő, hanem az ország és a család helyzetének drámai megváltozásával felnőtté váló kormányzóhelyettes-né szemléletet idézi fel. Bár itt is elmondható, hogy érdemi új ismeretekkel nem gyarapszik eddigi tudásunk, de a valamivel több mint száz oldal legalább jó és tömör összefoglalója mindannak, ami abból a sűrű fél évből a budai királyi várból látszott.
Edelsheim Gyulai Ilona már azzal a Horthy Miklóssal találkozott, aki – kivéve a lemondatása előtti utolsó fél évet – a napi politikai ügyekbe nem nagyon szólt bele. Mint a könyvből is kitűnik, a családi beszélgetéseknek is csak a német bevonulás után vált igazán témájává a politika. A meny a régi vágásúnak tetsző, öregedő kormányzót ismerte, őt is elsősorban otthon, papucsban, ahogy szokták mondani: családapaként, nagypapaként, kikapcsolódás közben. Neki Miklóspapa volt. Persze a szerző maga is tisztában van vele, hogy közel hatvan év távlatából magyarázattal tartozik Magyarország háborús szerepvállalásáról, a német bevonulás tudomásulvételéről, a zsidótörvényekről, a vidéki zsidóság holokausztjáról, a háború alatti miniszterelnökök nagyobb részének alkalmatlanságáról, hiszen végső soron az a célja, hogy a leszármazottak értsék az óhazát, a felmenők tetteit.
A meny érzékelhetően őszinte meggyőződéssel egyezteti össze a kormányzó iránti lojalitást, gyermekinek nevezhető tiszteletet a gyengeségek, hibák, bűnök magyarázatával. Elfogadja például azt a – politikusok részéről önmaguk mentésére szokványos – kormányzó által képviselt nézetet, hogy a helyén maradás rosszabb dolgoktól kímélte meg az országot, vagyis nem kellett volna legalább a német bevonuláskor lemondania, mert minden kudarc és megaláztatás ellenére ért el eredményeket, segített embereken. A budapesti zsidóság nagyobb részének megmentését ebből a szempontból a kormányzó maga és a memoáríró egyaránt ultima ratiónak tekinti.
Nem vitatva ez ügyben Horthy érdemeit és mellőzve életművének mérlegre tételét, talán azt érdemes itt kiemelni: a világot a fentebb röviden jellemzett nézőpontból látó és apósa mellett érzelmileg is elkötelezett meny minden bizonynyal nem a múlt megszépítése, hanem az ismeretek hiánya és az ösztönös hárítás mechanizmusa miatt nem foglalkozik apósa ismert antiszemita nézetével, a négyszázezres vidéki zsidóság megsemmisítéséért, a doni tragédiáért vagy mondjuk a hadüzenetekért viselt közvetett, illetve személyes felelősségével, hogy az 1942 előtti időszakról most ne is essék szó.
Edelsheim Gyulai Ilona, szintén őszinte meggyőződéssel és tisztelettel Horthy iránt, mintegy ballépéseit magyarázandó, régimódi lovagiasság szabályait képviselő, kissé naiv figuraként írja le a kormányzót. Hivatali elfoglaltsága és idős kora miatt nem tudta áttekinteni olykor a helyzetet, olyanok befolyásolták, akikben feltétlenül megbízott, de célzatosan félrevezették – írja. Elismeri, még ő sem értette, hogy a számtalan megaláztatás, Miklós fia elrablása után mi motiválhatta Horthyt, hogy kiugrási kísérletének bejelentéséről előre tájékoztatni kívánta a németeket, hogy még 1954-ben is azt írta Adenauernek, úgy képzelte el a kiugrást, hogy esze ágában sem volt szembefordulni Németországgal, sem katonai értelemben, sem hadüzenet formájában.
Jó lenne egyszer tudni, hogy egy ilyen könyvet kik és hogyan olvasnak. Egyáltalán, akik megvásárolják, azok többsége akkurátusan végigolvassa-e, hiszen sok részlet bizonyára nem köti le mindenki figyelmét? S a laikus, ha elolvassa, mit lát benne, egy dél-amerikai tévés szappanoperához hasonló családi történetet, nagy családi tragédiákkal, a jóravaló, becsületes grófkisasszony szomorú életével, az álomférj Horthy Istvánnal, a kormányzónál kicsit bölcsebbnek látszó mater familiaris anyóssal? Esetleg az ország történelmének egyik legzaklatottabb korszakáról szóló hiteles beszámolót, magát a történelmet? De az is lehet, hogy az úgynevezett laikus olvasó nincs is: aki megveszi ezt a könyvet, az vagy az átlagnál jobban érdeklődik a Horthy-korszak iránt, vagy egy izgalmasnak ígérkező női sorsról akar tudni, esetleg éppen saját, illetve felmenői múltjára kíváncsi?
Gróf Edelsheim Gyulai Ilona: Becsület és kötelesség 1. 1918–1944. Budapest, 2001, Európa Könyvkiadó.