Szigligetről indultunk haza, a falusi utcán búcsúzkodtunk, a kocsiajtók még nyitva voltak, mikor egy gyönyörű vizsla hirtelen beugrott a Volkswagenbe, elhelyezkedett az első ülés előtt, és nem akart mozdulni. Nagy nehezen kicsalogattuk, aztán menekülés haza – máig bánt a lelkiismeret, látszott rajta, nem először próbálkozik, de most valahogy biztosra ment – csalódott. Valaki kidobta, megunta, szép volt, jó volt, elég volt – neki úgyis mindegy, hiszen csak egy állat. A kutyus meg döglődik bánatában. Máig nem felejtem el azt a kétségbeesett tekintetét, ahogy ránk nézett, tán tudta is, mi a helyzet, de reménykedett, hátha mégiscsak ez az a fehér autó, amiben gazdái ülnek. Vagy hogy majd mi hasonlítani fogunk azokra, és befogadjuk? Rémes élmény volt.
Sokan tudunk ilyen történeteket, egyetkettőt Csányi Vilmos is elmesél legújabb – toplistás – művében. Fantáziámat azonban a könyvet felvezető evolúcióelméleti gondolatmenet ragadta meg. Csányi zseniális tézissel indít: a kutya-
ember kapcsolat – ez a ma már 150 ezer évre visszatekintő história – kétoldalú. Az ember is tanult a kutyától, társas, kognitív és érzelmi evolúciója sokat köszönhet a hozzá igen korán csatlakozó farkasleszármazottaktól. Őseink a hideg éghajlatban takarónak használták a kutyákat: együtt aludtak, és a bundások melegítették a szőrteleneket. Igen ám, de ehhez a full contact testi-lelki közelséghez sok minden kellett, az embernek is igazodnia kellett a kutya igényeihez. A kutyák fantasztikus módon megérzik, mi történik az emberben: ha rossz kedvű, ők is azok lesznek, ha vidám – ugrálnak. 15-20 perccel korábban érzik meg az epileptikusok rohamát, “jeleznek”, és a betegnek van ideje felkészülnie. Vagyis a kutyáknak hatalmas rezervoárjuk van empátiából. Nemcsak mellettünk élnek, de bennünk is. És ez a képességük az ember érzelmi háztartását is karbantartotta.
Tudom, a könyv csak céloz erre, én mégis erre az utalásra repültem rá – a kommunikációs kényszer nemcsak a testbeszéd/nyelv irányába sodorta az embert, hanem a belső kommunikációs képességek fejlesztése felé is. Macskáim előbb/
jobban tudják, mi következik, mint ahogy én realizálom: mondhatnám, belém látnak. Mivel azonban együtt élünk, én is megfejtem – dekódolom –, mit is akarnak, mikor csak néznek, s látszólag semmit sem csinálnak. A kutya a szelekciók során ennél jóval sűrűbb szövésű kapcsolatot épített ki az emberrel, s ez az egymásrautaltság az evolúció során “nevelte” az embert is. Csányi – igaz, feltételes módban – ko-evolúcióról, együttes törzsfejlődésről beszél: az ember azáltal, hogy négylábú társa lett, mássá alakult. “Még az is elképzelhető – remélem, egyszer erre is sikerül bizonyítékokat szerezni –, hogy a kutya és az ember párhuzamos evolúciója nemcsak a kutyát változtatta meg.” Mivel a kutyával rendelkező törzsek jelentős kompetitív előnyhöz jutottak, “az ember genetikai természetének is meg kellett változnia. Lehet, hogy valóságos együttfejlődésről, ko-evolúcióról van szó. Lehet, hogy kifejezetten kutyákkal érzelmi kapcsolatokat tartó ősök ivadékai vagyunk, hogy veleszületett módon igényeljük a kutyákkal való kapcsolatot… amelynek nyomán a kutyát igazi társnak, érzelmi partnernek tekintjük.”
Az “érzelmi kapcsolat”, a kölcsönös emocionális viszony kifejezésre kaptam fel a fejem. Messze csábított. Empátia, érzelmi gazdagság. (Persze azonnal eszembe jutott az a szomorú-cinikus amerikai figyelmeztetés – amit többek között Michael Douglas idéz a Wall Street c. filmben – “ha barátot akarsz, tarts kutyát” – ember ugyanis elárul, bármilyen jóban is vagytok…). Ez azonban kultúrkritika. Csányinál itt viszont egy alapvető antropológiai képességünkről van szó. Persze tudom én, hogy az empátiát nem az ember-kutya kapcsolat plántálta belénk – ezt a képességet az anya-gyerek kapcsolat, a nyelv előtti kommunikáció, a társas együttélés tudattalan, ám lényeges vezérlőinek számos eleme csiszolta ki bennünk. Ezért tudunk ráhangolódni partnerünk ki nem mondott, titkolt gondjára, sejtjük, miről nem szabad beszélni, anélkül, hogy erre bárki is figyelmeztetne.
Szóval mindezt tudom az empátiáról és a többi tudattalan, “hullám-kibocsátó és -fogadóképességről”. De Csányi nyomán el tudom képzelni, hogy az ember-
kutya viszony finomította, majd segített fenntartani ezt a képességünket. S ez fontos, civilizációt éltető mozzanat. Úgy látom ugyanis, hogy mai kultúránkban ez a képességünk kopik (mit kopik: minden ezt pusztítja!), minek következtében tán kihalófélben is van: egyre kevésbé érzünk rá a másikra, partnerünkre, gyerekeinkre. (A tapintat mint empátiás képesség évtizedek óta hiánycikk, a szülő csak akkor kapcsol, amikor már drogambulancián van a gyereke stb.) Pedig e tudattalan jelek “forgalmazása” alkotja a társas viszony alapszövetét. És nekem az derült ki Csányi könyvéből, hogy az ember-kutya viszony – divatja? élvezete? szükséglete? – ezt a kihalóban lévő lelki finomstruktúrát építi újra (már ahol tudja), vagy legalábbis segít abban, hogy ne tűnjön el belőlünk. Amiből az is következik, hogy az állatvédelem – az írás egyik rokonszenves mellékdallama – az emberi civilizáció védelmében szól: kultúránk önmagát gáncsolja el, amikor kínozza, öli, áttételesen pusztítja az állatokat. (Lásd a kíméletlen állatkísérleteket, életvilágok esztelen felszámolását, kihalófélben lévő fajták vadászatát, ami ellen a szerző tündéri szerénységgel lép fel.)
Szóval: tanulunk a kutyáktól. Ami paradoxnak látszik, hiszen a gazdi “dresszírozza” kedvencét. Pedig ez bizony paradox viszony. Itt van pl. az igazságérzet. Csányi a féltékenység egyszerű képletét vizsgálja: ha két kutyája közül az egyik finom falatot kapott, akkor a másiknak is kell kapnia, különben – némi kivárás után – balhé lesz. Ez persze még nem igazságérzet, de bennünket csendesen arra terelget. Mert az ember-kutya viszony nemcsak a tényleges “kutya”reakciókon épül, hanem azon a konstrukción is, amit rájuk vetítünk, amit beléjük látunk – merthogy úgy viselkednek, mintha igazolnák ezeket a rájuk illesztett képeket. (A kutyahűség kísérletileg csak annyiban bizonyított jelenség, hogy vannak érzelmeik, és függővé válnak gazdájuktól.) Mégis, ezt az egyszerűbb “kötődést” antropomorf fogalmainkkal felülírjuk: hűségesebb, etikusabb, mint az elhagyott férjem, szeretőm, netán anyám (aki árvaházba vitt). A kutyamitológia (vagyis az a szemüveg, amelyen keresztül látjuk és kezeljük őket) éppúgy hozzátartozik e párviszonyhoz, mint hogy sétálni kell vinni őket, meg hogy életeket tudnak menteni, vakot vezetnek és hogy jó simogatni őket. (Persze ennek a mitológiának fordítottja is él, sajnos: a hűség, az igazságérzet a primitív állaté, az ember felnőtt, tehát cinikus is lehet…) Ha már kutyamitológia, akkor ez is abba a rubrikába tartozik, ahol mi, emberek változtunk: bennünk alakult ki ez a kép, egy kvázimorális mérce – aminek nincs ugyan semmi gyakorlati haszna, de melyik morális parancsnak volt/van? – s ez a képsor velük együtt fejlődve telepedett bele agyunkba. Persze erről – ha nincs Csányi – nem veszünk tudomást, mert nagyképűek vagyunk: “egy kutyától »tanulni«? Ugyan kérem!”
A könyv harmadik rétege a művészetet érintő utalások sűrű szövete. Mint esztéta boldogan csaptam le pl. az emberi “tudatépületről” feldobott tézisére, ami az ember-állat kapcsolat másik végén (ahol az ember sétálgat) a következőképp fest: “Az emberi elme műhelye sem túlságosan világos terem, hanem olyan hely, ahol jóval több és tágasabb helyen van világos, mint az állati elmében. Az agy magatartást vezérlő munkája jórészt itt is sötétben folyik, a régi, bevált motivációs rendszerek működnek az alagsorban, de működésüket bizonyos mértékig befolyásolni lehet a felsőbb emeletek eszközeivel. Ez tehát egy igazi vegyes rendszer… Az is biztos, hogy az ember számos olyan elmebeli tulajdonsággal bír, amelyek nem a nyelvhez kötődnek…” Hát erről szól a normál (nem a nyelvi fordulattal felturbózott) esztétika is. Hogy ti. a művészet igazi hatását akkor éri el, ha sikerül az “alagsorban” bűvészkednie, jóllehet nem onnan indul, és nem az a végállomása. Zsigerhatás, borzongás, hátgerinc-fuvola stb., szokták mondani – látszatra közhelyként. De még Zorán dalait is így vesszük le, hát még a H-moll misét.
Az egészben persze megint paradox jelenség (vagy fityiszmutatás az emberi felsőbbrendűségnek): mindez genetikai örökség, mondhatnám az állatoktól az emberig tartó láncolat szerves része – anélkül, hogy ennek birtokában “állatok” lennénk. Épp ellenkezőleg: akkor leszünk “állatok”, ha ez az “alagsor” hiányzik tudatállományunkból. (Az “állat” megint csak mitológiai beszéd, antropomorf fogalom: a barom, embertelen, érzéketlen szinonimája.)
Ezt csak azért hoztam ide, mert ma már annyira elterjedt közfelfogás, hogy a művészetben minden csak szöveg meg nyelvi alakulat, textus – akkor is, ha zenemű vagy freskó –, vagyis minden artisztikum grammatológiailag megfejthető-lefordítható, mondanám Derridát karikírozva. Csányi józan derűvel okít arra, hogy a túrót van ez így, a művek megértése nyelv előtti, nyelven túli – vagyis “alagsori” műveleteket is igényel. Illetve be kell vonódnia az “alagsorban működő motivációs rendszereknek” is a megértés/műélvezet folyamatába. Ha emberi módon akarjuk élvezni (is) a műveket.
A könyv a címlap két “mosolygó” kutyusával lett siker. Belül viszont – olykor látszatra mellékesen – komoly filozófia/esztétika rejlik: meglepetés. Mondjuk ilyen felnőtt-szörprájz az “éntudat” körüljárása. (Van a fejlettebb állatoknak “éntudatuk”? Pl. a majmok egy tükörrel szemben állva felismerik “önmagukat”?) Az etológiai elemzés fonákja a descartes-i cogito szellemes-mély szétbombázása: az én vagyok ugyanis nem is olyan egyszerű kérdés. “Az én vagyok kijelentés egyben alapvető kategóriameghatározás is, és amikor e körül vizsgálódunk, tulajdonképpen mindig azt kérdezzük, hogy rajtunk kívül van-e még ide tartozó tagja ennek a különös kategóriának. Milyen kritériumok alapján dönthetjük el egy létezőről, hogy ebbe az osztályba kell soroljuk? A »gondolkodom, tehát vagyok« descartes-i meghatározás csak áthelyezi a probléma lényegét, de nem oldja meg, mert a gondolkodom állítás bizonyítása semmivel sem könnyebb feladat, mint a »vagyok« állításé.” A “ki vagyok én”, és a “másik” megfejtésének igénye, az elhatárolódásból születő Énfókusz (s ennek rétegei) szépen ott sorakoznak a kutya-, majom-, hangyatörténetekben, etológiai kutatások mögöttes rétegeiben, melyekről Csányi bűbájos szellemességgel tudósít. (Pl. úgy vagyok “én”, amennyiben másoktól különbözök, s közben amennyit másokból magamba integrálok: nagy kérdés ám ez a differencia/azonosság ügy. Lásd a Heidegger-, Deleuze-, Derrida-vonalat.) Vagyis a Descartes-kritika nem nagyképű gesztus, hanem szerény tudományos korrekció, amiből – ha nem lenne ez a szakma olyan öntelt – fantasztikus módon profitálhatna.
Mindez mélyréteg. A könyv ennél jóval több: élmény. Letehetetlen. Csak egy nagy tudós tud, “mer” ilyet megereszteni.
Csányi Vilmos: Bukfenc és Jeromos. Hogyan gondolkodnak a kutyák. Budapest, 2000, Vince Kiadó. 273 oldal, 2495 forint.