Ilyenkor februárban, az időjárástól függetlenül, már egyre gyakrabban gondolok nógrádi kertemre. Felidézem a tavaszi föld illatát, és gondolatban végigjárom a kis kertutakat, szemrevételezve az esetleges téli károkat, elfagyást, hónyomást és más efféléket. Azután megtervezem a tavaszi munkák pontos menetét, mit mikor metszeni, átültetni, elvetni, pincéből felhozni. A virtuális bejárás mellett persze egyre gyakrabban tévedek be egy-egy kerti holmikat áruló boltba, ahol a kertbarátok hasonló gondolatok után kisebb-nagyobb “majd szükség lesz rá” tárgyak vásárlásával vezetik le télutói türelmetlenségüket. Ilyenkor például veszek még néhány pár kerti kesztyűt, amit gondos kezek legtöbbször kizárólag bal vagy jobb kézre párosítják, csak azért, hogy okom legyen viszszavinni és kicserélni, meg veszek egy kis műtrágyát, az is mindig kell. Ilyenkor teszik a polcokra a boltok azokat a tavalyról megmaradt különböző hagymákat, amelyeket még ősszel kellett volna megvenni és elültetni. Viszont most féláron lehet őket kapni, nagyon szép színes kép mögött vannak egy kis zacskóban, és a bolt is meg én is tudom, hogy elültetni tavasszal már nem érdemes őket, őszig meg tönkremennek, de olyan jó érzés babrálni velük. Nagyon fontos még az ekkortájt érkező kertészeti katalógusok lapozgatása, amelyekben ügyes fotósok és leleményes kertészek csapatmunkája eredményeképpen a kertben sohasem látható nagyságban, sűrűségben és virágözönben pompáznak a különböző kerti növények. Ezt a technikát az amatőr kertész már jól ismeri, de mégis örömmel csettint egy-egy sikeresebb megoldáson, milyen szép is lenne, ha…
Ezek a tevékenységek mind az etológia által is jól ismert “helyettesítő aktivitások” csoportjába sorolhatók. Ilyesmit az állat vagy az ember akkor végez, ha amit nagyon szeretne csinálni, azt valamiért éppen nem lehet.
Nagyon szeretnék a kertemben kapirgálni, de még hideg van, és fagyott a föld!
“A kert boldogít”, írja a híres kertészet katalógusa, és mint humánetológus egyet kell vele értsek, pedig igencsak utálom a katalógusok reklámszövegeit. Wilson, a szociobiológia amerikai elindítója vaskos könyvet szentelt az ember azon tulajdonságának, hogy kedveli a ligetes tájat, a különböző növényeket, virágokat és persze a legkülönbözőbb állatokat. A legtöbb embert leköti, ha az állatok vagy növények életét figyelheti, kellemes érzést nyújt. Ezt a tulajdonságunkat Wilson “biofiliának,” az élők kedvelésének nevezte el, és nagyon alapos munkájában evolúciós magyarázattal is szolgált. Az emberi természet legmodernebb része a ligetes, szavannás tájakon alakult ki, több millió év alatt. Minden állatfajra jellemző, hogy vonzódik a számára legalkalmasabb tájhoz. A csimpánzok például az erdőt szeretik, mert ott találják meg életfeltételeiket, nemigen merészkednek ki a nyitott szabad térségekre. Kísérlettel is bizonyították már az állatok biofiliáját. Vannak pocokszerű rágcsálók, amelyek az erdőben élnek, és vannak rokon fajok, amelyek a mezőn. Ha laboratóriumban tenyésztett utódaikat kiviszik a mezővel határos erdőszélre, akkor a mezeiek utódai azonnal a mezőre szaladnak, és ott szélednek el, az erdeieké pedig a számukra otthonos erdőt választják. A tájkedvelés tehát a fajok genetikai örökségének része. Így van ez az embernél is. A modern életben a városi betonkuckókban is mindig felszínre tör a liget és a mozgó állatok utáni olthatatlan vágyunk. Egy jól berendezett akvárium nézegetése igencsak idegnyugtató, gondozni egy nyuszit, hörcsögöt vagy egy négyméteres Boa constrictort szintén. Van, aki megelégszik azzal, hogy néhány cserép jól ápolt növény látványa szolgáltassa számára a szavannás liget illúzióját.
De mit tegyen az, aki egész napját kis szobában, komputer képernyője előtt ülve tölti, és mire hazaér, a növények kiszáradnak, az állatok éhen halnak? Szerencsétlen ember az ilyen, de van megoldás! A technika csodálatos! Ez az aszfaltozott, komputeres, világhálós technikai pokol, amelyben élünk, a legfejlettebb technikáival is képes a szavanna utáni vágyunkat szolgálni.
Látogassa a netkertet! Pontosabban a “telekertet”, ahogyan elnevezték (http://telegarden. aec. at). A telekert a technika csodája, és az ember öngúnyos fintora saját vágyairól. Képzeljenek el egy kb. két méter átmérőjű, ötven centiméter magas, jól megvilágított kerek kertet egy egyébként szűk szobában. A “kert” közepén egy körben forgatható robotkar található, megfelelő állványra rögzítve. Talajában különböző virágos növények (pl. petúniák, bársonyka, díszlen, flox) találhatók. A kert a közé, egészen pontosan az internet közösségé. A világhálón kóborló, szavanna után vágyakozó ember, ha pontos címét megadja, és betart néhány előírást, akkor az interneten keresztül néhány percre saját maga irányíthatja a robotkart. Az első lehetőség, hogy egy a robotkarra szerelt videokamera segítségével szemügyre veheti a kert különböző részeit: távlati képet kaphat, vagy akár egy kiszemelt növény közeli képét. Tehát nézegethetünk. De a kert nem csak nézegetésre való. Az amatőr kertész ültetni, locsolni szeret, és legfőképpen nézegetni a fejlődő növényeket. Nos ezt mind lehet! Ha kivárjuk sorunkat, akkor különböző időpontokban jogunk van három magot a robot segítségével elültetni. Gondosan meg is öntözhetjük a kikelő növénykét, amit persze érdemes naponta megnézni, különösen akkor, ha már több centiméter magas, hogy nem csapta-e le a tetejét valamelyik másik látogató egy gondatlan robotkari művelettel. Az öntözéssel tessék vigyázni, mert jóllehet csak néhány csepp vizet lehet egyszerre adni, de miután sok ezren látogatják a kertecskét, az árvizek is gyakoriak. Az ültetés, öntözés, nézegetés élvezeteit tetézi, hogy e műveletek közben beszélgethetünk a kertben éppen ott tartózkodó más látogatókkal, és eszmecserénk nemcsak a kis kert gondozásáról szólhat, hanem a rokonlelkek finomságainak egészen mély csipkézetébe is elmerülhet.
– Üdvözlöm
– Helló
– Maga is szereti a virágokat?
– Oh, nagyon
– Mily bájos ez a petúnia
– És milyen szépen növekszik
– Sokszor megöntözöm
– Milyen kedves, de én is
Szóval valahogyan így.
Megkérdeztek egy robotokkal foglalkozó kutatót, hogy mi jöhet még. A robotokkal foglalkozó kutató meglehetősen humortalanul azt válaszolta, hogy a “kollektív emberi sebészet”. Heveny vakbélgyulladással be tetszenek feküdni az operáló robot alá, majd egy kattintás, és máris több százan állanak sorba, hogy a szikét a legmegfelelőbb helyen, a kívánatos mélységben, az előírt távolságra vezessék. A vérzés nem probléma, a robot tamponokat is tud alkalmazni. És a világ ámuló szemei előtt omlanak majd kedves beleik a robotkar által megfelelő helyen tartott műanyag tálba.
Hát nem gyönyörű?