Az új intifádáról
A mértékadó magyar napi- vagy hetisajtóban alig jelent meg mérvadó elemzés a hónapok óta tartó véres közel-keleti zavargásokról. A lapok közlik a híreket, összefoglalják a napi történéseket, esetenként egy-egy külpolitikai kommentátor rövid háttérmagyarázatot ad – aztán semmi. Egy-két elkötelezett zsidó szólal föl Izrael mellett, szerény visszhangot váltva ki ezzel. A mértékadó Élet és Irodalom néhány külföldön megjelent írás fordítását közölte. A nem jobboldali magyar véleményformálók tanácstalanul szemlélik a média által közvetített véres erőszakot, értelmiségi kötelességüknek nem tesznek eleget, meg sem próbálják magyarázni, mi történik. (A szélsőjobbnak természetesen nem gond a megfelelő értelmezési keretet megadni: antiszemita hagyományainak megfelelően tele torokból ordítja a palesztin álláspontot az izraeli terrorról.)
Gyanúm szerint a magyarországi baloldali és liberális tábor tanácstalanságának valós oka az, hogy a Közel-Keleten – legalábbis verbálisan – két olyan érték került szembe egymással, amelyet eddig mindenki egy oldalon tudott: az antiszemitizmus elutasítása és a kisebbségi jogok védelme. A szélsőjobb által rendszeresen lezsidózott baloldali liberális értelmiség nagyobbrészt irtózik a zsidósággal (ez esetben Izraellel) kapcsolatos negatív ítéletektől. A palesztinok ellenében állást foglalni viszont azért nem akar, mert a köreiben uralkodó íratlan konszenzus szerint erősebb és gyengébb harcában, elnyomó és elnyomott küzdelmében mindig az utóbbinak van igaza. A baloldali retorika teljes fegyvertárával (elnyomott kisebbség, szabadságharc, népi küzdelem stb.) föllépő palesztinok a szemükben sérthetetlenek, de a békeidőben többnyire rokonszenvesnek ábrázolt zsidó államra sem szívesen vetnek követ. E patthelyzet sikeresen bénítja az összefüggések feltárására irányuló szándékot, hisz az elemző többnyire nem kerülheti meg az állásfoglalást. A kritikai gondolkodás teljes felfüggesztése, a tehetetlenség állapota persze mégiscsak a dolgok mélyére ásva szüntethető meg, melyre az alábbiakban történik kísérlet.
A sok évtizede zajló konfliktusnak a nyugati világban – így a baloldali és liberális magyarországi médiában – általánosan elfogadott értelmezése a következő: izraeliek és palesztinok küzdelme zajlik ugyanazért a földterületért, és mivel egyik sem söpörheti le a másikat a térképről, előbb-utóbb csak meg kell egyezniük. A palesztinok küzdelme önálló államukért jogos küzdelem, még ha eszközeik olykor túl nyersek is. A köveket és benzines gyújtópalackokat hajigáló fiatalok vad dühe, a fegyvertelen izraeliek brutális meglincselése talán visszatetsző, de a palesztinok keserűsége érthető, ha a küzdelemben elesett gyerekekre és kamaszokra gondolunk. Ugyanakkor Izraelnek is joga van biztonságos határok közt létezni.
Aki valamelyik nagy napilap vagy tévétársaság híreiből és kommentárjaiból tájékozódik, az szükségképpen a fenti értelmezési keretben szemléli az eseményeket. A palesztinok köveket és Molotov-koktélokat hajigálnak, az izraeliek pedig lőnek. Mikor hagyják már abba és egyeznek meg végre? És mikor értik meg az izraeliek, hogy kődobáló gyerekekre mégsem lehet rálőni?
E jó szándékú tévénézői megközelítés hívei azonban szem elől tévesztenek egykét apróságot. Elsőként azt, hogy vajon mivel magyarázható e konfliktus óriási visszhangja a médiában és a nemzetközi politikában? Az összecsapások kirobbanását követő négy-öt nap során az újságok, tévék, internetes honlapok címoldalai mind az arab–izraeli válsággal voltak tele. Ezzel foglalkozott az ENSZ közgyűlése, Emberjogi Bizottsága és Biztonsági Tanácsa, az Európai Unió, külön ezen okból ült össze az Arab Liga tanácsa és az Iszlám Konferencia is. Minden energiáját ennek a kérdésnek szentelte a távozóban lévő amerikai elnök is. Ezenközben a világ más részein naponta tízszer, ha nem százszor ennyien esnek el háborúban, válnak tömeggyilkosságok áldozatává, halnak éhen, és mindez a világ kommunikációs színpadán alig jelenik meg. Algériában az iszlám fanatikusok változatlanul (noha már nem olyan nagy méretekben) folytatják a civil lakosság mészárlását, kihasználva a balta adta lehetőségeket is. Iránban a konzervatív mollahok által irányított titkosrendőrség ellenzéki értelmiségiek tucatjait tette el láb alól, de ez – ha néha meg is jelent a sajtóban – semmiképpen nem került a lapok címoldalára. A kurd nép évtizedek óta folytatja fegyveres harcát Iránban, Irakban és Törökországban, az ellenük harcoló hadseregek pedig válaszul százszámra perzselik föl falvaikat, de ötven elpusztított kurd település nem szerepel annyit a világsajtóban, mint egyetlen lelőtt palesztin vagy izraeli. Tájékozott emberek számára ismert tény, hogy Afrika, Ázsia és Latin-Amerika számos országában 12 éves vagy ennél fiatalabb gyerekeket is besoroznak a hadseregekbe vagy különféle milíciákba, de sorsukról a nagyvilág alig értesül. A példákat tetszés szerint lehet folytatni, hisz a harmadik világ tele van a nyugati átlagpolgár számára már groteszkbe hajló felfoghatatlan borzalmakkal, amelyeket épp emiatt a nemzetközi média igen visszafogottan tálal, a magyarországi pedig gyakorlatilag egyáltalán nem beszél róluk.
Az elnyomott szabadságvágyat a zavargások fő okozójaként feltüntetni azért sem tűnik igazán megalapozottnak, mert miközben a palesztin területek széles körű autonómiát élveznek (a palesztin lakosság 90 százaléka ma már a gyakorlatilag önálló államként funkcionáló Autonómia területén él, és a fennmaradó tíz százalék ügyeit is – Jeruzsálem kivételével – palesztin polgári közigazgatás intézi), az arab, illetve az iszlám világban a nyugati értelemben vett kisebbségi jogok ismeretlenek. A kurdokról, akiknek hivatalosan még a létezését sem ismerik el, fentebb már szóltunk. A Marokkóban és Algériában élő, tízmilliósra becsült berber népesség (mikor hallottunk róluk rádióban, televízióban?) úgyszintén semmiféle autonómiával nem rendelkezik. Szudánban az északi moszlim többség köréből kikerülő harcosok hosszú ideje szabályszerű rabszolgavadászatot folytatnak a déli animista vagy keresztény hitű lakosság falvaiban. Az elrabolt fiúkból janicsárokat nevelnek, akiket saját testvéreik ellen vetnek be. A déliek több mint egy évtizede fegyverrel küzdenek a központi kormány ellen, de minderről csak akkor hall a nyugati közvélemény, ha az itt élőket már százezres nagyságrendben fenyegeti az éhhalál.
Aki e nyilvánvaló aránytalanságot azzal magyarázza, hogy a nyugati világ a saját háza tájára jobban odafigyel, és ott más mértékkel mér, mint a harmadik világ felfoghatatlan zűrzavarában, az egy lépéssel közelebb került a lényeghez. A közfelfogás szerint Izrael a nyugati világ része, a palesztinok viszont a harmadik világ elnyomott népei közé tartoznak. A nyugati közvélekedés így eleve szigorúbban ítéli meg Izraelt. Ezzel azonban még mindig nem magyaráztuk meg a közelkeleti konfliktus túlsúlyos jelenlétét a médiában és a nemzetközi politikában. A hasonlóképpen a fejlett és a fejlődő világ konfliktusaként értelmezhető orosz–
csecsen konfliktus fölött (melyben nem százak, hanem ezrek estek el, miközben a nagyobb csecsen településeket rommá lőtték és bombázták) a kezdeti érdeklődés után napirendre tért a nyugati világ, amely hallgatólagosan amúgy is tudomásul vette az orosz katonai akciót (legföljebb a civil lakosság elleni túlkapások miatt tiltakozott). A csecsen függetlenséget pedig (ellentétben a palesztinokéval) senki nem támogatta.
Ahhoz, hogy az Izraelre összpontosuló nemzetközi figyelem okait megértsük, kissé vissza kell mennünk az időben.
A diaszpóra zsidósága attól a pillanattól kezdve, hogy polgári jogokat kapott, úgy nyomult előre – Bibó István kifejezésével élve –, mint vajban a kés. Évezredes tudásbeli tőkéjével két-három nemzedéknyi idő alatt akkora utat tett meg, mint a befogadó országok hat-hét nemzedék élete során. Ma már, százötven esztendőre visszatekintve, ez jól látható: a német társadalom zöme csak e század hatvanas éveikre érte el azt a gazdasági és társadalmi státust, amit a német zsidóság többsége a századfordulón magáénak mondhatott. A weimari köztársaság zsidóságának szellemi nyitottságát a németek csak a nyolcvanas évekre tudták reprodukálni. A zsidóság száz évvel korábbi foglalkozási struktúrája (mikor is a többség nem a termelő ágazatokban, hanem a szolgáltatások terén és az értelmiségi pályákon dolgozott) a nyugati világban mára vált általánossá.
A századforduló első évtizedeiben, a kor eszméinek szintjén azonban ekkora különbség még nehezen volt felfogható: a feudális hagyományban mélyen gyökerező befogadó társadalmak számára emészthetetlen volt a zsidók fejlettsége, gazdagsága, kiemelkedő részvétele kapitalizmusban és kommunizmusban, nacionalizmusban és kozmopolitizmusban, tudományokban és művészetekben. Száz évvel ezelőtt a befogadó népek még egyáltalán nem ismerték a zsidóság szellemi hagyományait, illetve amit tudtak (vagy inkább: tudni véltek) róla, az szemükben alacsonyabb rendű vagy éppen megvetésre méltó volt. Ilyen körülmények között páratlanul gyors fejlődésüket kézenfekvő volt irracionális módon magyarázni: fondorlattal, összeesküvéssel, irracionális és racionális elemeket a kor szintjén összeszövő zavaros nemzetkarakterológiai elmeszüleményekkel. A zsidóság szimbóluma lett a modernizációnak, amelyben ő maga úgy élt, mint hal a vízben, de amely a befogadó társadalom széles rétegei számára lecsúszást, létbizonytalanságot és a korábbi otthonos beágyazottság érzésből való kitaszítottságot jelentett. (Eközben a Németországtól keletre élő zsidóság nagy tömegei elutasították a modernizációt, és attól elzárkózó életstílust alakítottak ki, ez azonban a gazdanépek előítéleteit nem csökkentette, inkább súlyosbította, mivel a hagyományos vallási előítéletek és az új típusú prejudikációk csak erősítették egymást.)
Mindez nem volt életveszélyes a boldog békeidők évtizedeiben, amíg a befogadó társadalmak a fejlődés, gyarapodás, a jövőbe vetett hit korszakát élték. Amint azonban a zsidósággal kapcsolatos zavaros hiedelmek és projekciók egy megvert és frusztrált, gazdasági válsággal sújtott, szélsőséges ideológiák által marcangolt, erős militarista tradíciójú, ugyanakkor fejlett, erős és nagy hagyományú társadalom indulataival dúsultak föl, borzalmas gyúelegy volt az eredmény. A következmények ismeretesek. A “keresztény Nyugatnak” erre a tapasztalatra volt szüksége, hogy saját felsőségének mítoszát egyszer s mindenkorra levetkőzze. Erkölcsi fejlődésének a zsidóság fizette meg az árát.
A kor legnemesebb eszméit Erec Iszráélben megvalósítani szándékozó zsidó pionírok akaratuk ellenére ezt az aránytalan egyenlőtlenséget és az ezzel járó szélsőséges indulatokat teremtették újra a Közel-Keleten.
A cionizmus ideológusai, a modern zsidó állam szellemi előfutárai közül sokan úgy vélték a századfordulón: az antiszemitizmus oka a zsidók fentebb említett “egészségtelen” társadalmi elrendeződése a diaszpórában, túlságosan magas részarányuk a társadalom felsőbb rétegeiben, számukhoz képest aránytalanul nagy gazdagságuk, befolyásuk. A zsidóság társadalmi elrendezkedése a diaszpórában fordított piramisra emlékeztet – magyarázta Ber Borochow, a cionizmus alapító atyáinak egyike. Az “egészséges” európai népek körében a piramis alján lévő parasztság létszáma a legnagyobb, és a társadalmi hierarchiában fölfelé haladva egyre kevesebb munkást, polgárt és kiváltságost találunk, a zsidóság körében viszont épp a felsőbb rétegekhez tartozók aránya a legnagyobb, és a társadalom alján élők vannak a legkevesebben. Ezt az abnormális fordított piramist a talpára kell állítani – hangzott a megoldási javaslat. Az egészséges társadalom azonban csak az ősújhaza még néptelen földjén építhető föl. “Akkor leszünk normális ország, ha majd zsidó rendőrök kapják el a zsidó tolvajokat” – mondta állítólag David Ben Gurion még az államalapítás előtt, utalván arra, hogy ezen alacsony státusú rétegek jelenléte az ország normalitását bizonyítja majd.
És lőn. Az ősújországba visszatérő első telepesek mocsarakat csapoltak le, földműveléshez láttak – kétkezi munkások lettek, amint azt a korabeli baloldali (és új jobboldali) felfogás előírta, és amint azt Erec Iszráél akkori viszonyai lehetővé tették.
Miközben azonban úgy hitték, hogy virtigli földműves néppé váltak, sajnálatos módon elfelejtették levetkőzni bizonyos hagyományaikat. Intellektuális és erkölcsi igényességük, idealizmusuk, a kor progresszív eszméi, a diaszpóra közösségeinek fejlett szervezeti rendszere továbbra is ott kísértett az új hazában. Az új bevándorlók minden magántulajdont kiiktató kommunisztikus közösségeket (kibuc, mosáv) alapítottak, ahol esténként – ahelyett, hogy a kocsmába mentek volna – tábortüzeknél vad ideológiai vitákat folytattak a felépítendő igazságos társadalomról. Telepeiket fegyverrel védték a bevándorlókban betolakodókat látó arabok rajtaütéseitől, szakítva a gyenge, fegyvertől idegenkedő diaszpórazsidó szintén majd kétezer éves hagyományával. 1910–20 táján Ősújországban a “normalitáshoz” visszatérő zsidók tehát valójában valamely idealista gondolkodó által megálmodott földművelő, fegyverforgató, filozófus szabad polgárra hasonlítottak, ami igen kevéssé emlékeztetett a normalitás modelljének tekintett korabeli Európa falusi viszonyaira.
Amilyen távol állt kezdettől fogva – a pionírok minden igyekezete ellenére – a palesztinai Jisuv (az államalapítás előtti zsidó település) a “normális” viszonyoktól, olyan távol maradt tőle a következő évtizedekben is. A forradalmi szellemiségű kelet-európai zsidóság hullámait a harmincas években a nácik elől menekülő német zsidók követték, akik közül igen sokan a kor európai kultúrájának csúcsán álltak. A Freudot, Einsteint, Bubert (nota bene: ők a jeruzsálemi Héber Egyetem alapító atyái közé tartoztak), Kafkát útjára bocsátó közösség, a Herr Doktorok népe Izraelben kénytelen volt a kibucistálló építésénél kiélni alkotói tehetségét, jobb esetben tejcsarnokot vagy a magával mentett könyvekből egy parányi antikváriumot nyithatott. A születőfélben lévő országnak nem ügyvédekre és filozófusokra, hanem aratókra és kőművesekre volt szüksége. Az értelmiségiből lett kézművesek azonban megőrizték kulturális igényességüket, differenciált látásmódjukat, készségüket egy modern és bonyolult társadalom felépítésére és működtetésére.
Így a Jisuv – miközben gazdasági outputja valahol Bulgária vagy Albánia szintjén állt – a társadalom szervezettségét, a kihívásokra való válaszadó készségét tekintve Svájccal vagy Hollandiával vetekedett. Max Weber óta tudhatjuk, hogy hosszabb távon nem a gazdagság, hanem a társadalomba beépült tudás és szervezettség a meghatározó egy ország jövője szempontjából. Így lett az elmaradott és senki által nem ismert Tajvan szigetéből fél évszázad alatt gazdasági nagyhatalom, és így maradtak a dollárszázmilliárdokat felhalmozó olajtermelő arab államok – társadalmi berendezkedésüket tekintve – klánrendszeren alapuló törzsi királyságok. A példákat még hosszasan lehetne sorolni.
A zsidó állammal szemben álló arab világ egy nagy hagyományú, magas kultúrát teremtő, ugyanakkor modernkori elmaradottsága és ebből következő vereségei miatt öntudatában mélyen sértett, frusztrált közeg, amely éppúgy képtelen magának racionálisan megmagyarázni a köztük élő zsidóság (ez esetben: Izrael) kirívó sikereit, aránytalan gazdagságát, mint a holokauszt előtti Európa. Izrael állam ma a Közel-Keleten éppúgy a hagyományt romboló modernizáció szimbóluma, mint a zsidóság volt a három nemzedékkel ezelőtti Európában. Ráadásul a Nyugat-ellenesség ebben a civilizációban – a keresztes háborúk idejére visszanyúló évezredes hagyomány miatt – mélyebben gyökerezik, mint a fejlődő világ más tájain, Fekete-Afrika vagy Ázsia számos országában. Az iszlám hitű arabok nyolcszáz évvel korábbi győzelme a nyugati kereszténység fölött fontos és mozgósítható történelmi hagyomány, nemzeti és vallási tekintetben egyaránt.
Miközben Nyugaton az 1945 utáni évtizedekben fokozatosan véget ért a tömegek kora, az arab–iszlám világban ekkor vette igazán kezdetét. Európa nyugati felén a polgári jólét révébe érkező lakosság elvesztette fogékonyságát a “tudományos” világmegváltó ideológiák iránt, melyek után néhány évtizeddel korábban még vakon mentek a tömegek, ismerni vélvén az emberi történelem végső mozgatórugóit, tudni vélvén, kit és mit kell félresöpörni az útból ahhoz, hogy az örök harmónia társadalmába érjenek. A fáziskésésben lévő iszlám–arab világ azonban most érkezett abba a fejlődési szakaszba, amikor a hagyományos közegükből már kiszakadt, magukat gyökértelennek érző, kietlen nyomorban élő milliók mohón áhítják a megváltó igét, amely megmagyarázza nekik, miért szenvednek és mi a kiút reménytelen helyzetükből. A tömegeket mozgató forradalmi harc a régi jó világ helyreállításáért ma Mohamed próféta zászlaja alatt folyik. Az iráni “iszlám forradalom” a legszebb példája a keleti vallás és a 20. századi európai szekuláris megváltó ideológiák találkozásának. E felfogás szerint a világméretű harc az iszlám és a Nyugat között dúl, a régió (és a világ) országainak nyomorát a Nyugat kiseprűzésével és az iszlám igazságos elveinek elterjesztésével lehet megszüntetni. Mivel a Nagy Sátán, az Egyesült Államok elleni támadás még nem időszerű, az iszlám radikalizmus jelenleg a Nyugat előretolt bástyája, az iszlám világ szívében terjeszkedő rákos daganat, Izrael ellen visel hadat.
Európán kívül a zsidó nép évszázadokon át a moszlimok által megtűrt más vallású idegen (dhimmi) státusában élt, az iszlám kardjának oltalma alatt. Az iszlám világban sem volt ismeretlen a zsidóüldözés, az erőszakos térítés, a gyilkosságok. Arányaiban azonban mindez meg sem közelítette a zsidóság keresztény Európában elszenvedett sérelmeinek tömegét. A nagy üldözések korszakaiban a zsidóság nemegyszer épp moszlim uralom alatt álló területek felé vette útját. A keresztes háborúk idején számosan menekültek a mór uralom alatt álló Hispániába, a spanyolországi kiűzetés után pedig az Oszmán Birodalom fennhatósága alatt álló területekre. A Korán is tartalmaz a zsidókkal szemben igen ellenséges passzusokat, ám mindennek ellenére az igazhitűek nem tekintettek úgy a zsidókra, mint a keresztények: nem tartották őket a hitükkel szembeni megtestesült kihívásnak. Így volt ez mindaddig, amíg az iszlám világ a 20. században meg nem ismerkedett a zsidósággal kapcsolatos nyugati felfogással.
Amikor a cionisták megjelentek Palesztinában, és úgy kezdtek viselkedni, mint akik urak a saját házuk táján, azonnal kiváltották a helybéli arabság heves ellenérzését, hiszen utóbbiak hagyománya szerint az iszlámhitű arabok oltalmazzák a zsidókat, nem pedig fordítva. A keresztény Nyugat elől menekülő zsidókat üldözöttként talán befogadták volna, de úrként semmiképp. Az önértékelés hagyományos elemeit (büszkeség, erő, hatalom, nagylelkűség) valló, ám a nacionalizmus eszméje iránt már fogékony arabság nem viselhette el, hogy egy alattvalói státusú nép diktálja neki a törvényeket. Mindezt tetézték a történelmi-vallási szempontok: a zsidók épp azon a területen akartak országot alapítani, amely az arab és iszlám önértékelés egyik sarokköve volt, hiszen Nyugat-ellenes harcai és legnagyobb győzelmei épp a Palesztina birtoklásáért vívott keresztes háborúkhoz kötődtek.
A konfliktus eleinte helyi jelentőségű volt, noha az ádáz ellenségeskedés – így például a Hebron városában 1929-ben lezajlott pogrom, melynek során több mint hatvan zsidót mészároltak le – sejtetni engedte az indulatok hevességét. A zsidók államalapítási kísérletére valamelyest figyelt a nemzetközi közvélemény, de az európai, majd a világesemények árnyékában az ügy nem váltott ki túl nagy érdeklődést.
Mindez megváltozott 1945 után. A konfliktus jelentősége hirtelen megnőtt, mivel középpontjában a náci népirtást elszenvedett zsidóság állott. Ez akkor is nagy súlyt adott az eseményeknek, ha a holokauszt dimenzióival abban az időben még nem voltak tisztában. A hidegháború kitörése előtti utolsó pillanatban még a Szovjetunió és az Egyesült Államok is egyetértett abban, hogy a zsidó nép annyi szenvedés után joggal tarthat számot bizonyos értelemben megkülönböztetett bánásmódra, ezért megérdemel egy saját országot. (A Szovjetunió részéről persze mindez nem morális alapokon álló döntés volt – ilyet a sztálini politika nem ismert –, hanem csupán aktuálpolitikai megfontolás. A zsidóság sorsa iránti együttérzés erejét azonban bizonyítja, hogy egy rövid pillanatig még a gátlástalan és cinikus Sztálin is érdemesnek tartotta ezt a felfogást meglovagolni.)
A gyarmati sorból akkor ébredő arab világ azonban kívül maradt mindenféle európai konszenzuson az épp véget ért háborút illetőleg. Semmiféle lojalitást nem éreztek az antifasiszta koalíció iránt, melynek angol és francia tagjai épp őfölöttük gyámkodtak. A győztes hatalmak eszmeisége hidegen hagyta őket. A palesztinai arabság szellemi vezére, az egész arab világban tekintélynek örvendő Hadzs Amin Al Husszeini jeruzsálemi mufti éppenséggel Hitler házi arabja volt. Több ízben járt nála Berlinben, bensőséges eszmecserét folytatott vele a végső megoldás palesztinai kivitelezését illetőleg, üzemi látogatást tett Auschwitzban, a magyar zsidóság deportálása után pedig táviratban fejezte ki jókívánságait Endre László kormánybiztosnak.
Mai szemmel nézve ez nem meglepő. Az újonnan alakuló, még törzsi viszonyokra épülő, a gyarmatosító Nyugatra barátságtalanul tekintő arab királyságok inkább érezhettek rokonszenvet a náci Németország iránt. Az ősi, romlatlan, barbár erő kultusza, a vérségi kötelék dicsőítése, a nemzeti nagylét hangoztatása, a nyugati demokráciák megvetése, a korszerű, ütőképes hadsereg – mindez pontosan az volt, amire egy modern világba kitekintő törzsi vezér vágyakozhatott. Mindezt megfejelte a zsidók ellenséggé nyilvánítása, amit a bevándorlókat utáló palesztinai arabság őszinte rokonszenvvel fogadott. A betolakodónak tekintett zsidók az ő szemükben nem áldozatok, hanem épp ellenkezőleg, a gyarmatosító Nyugat képviselői voltak. Husszeini mufti – akit az angolok egy Hitlernél tett látogatása után nem engedtek vissza Palesztinába – élete végéig kitartott korábbi magatartása mellett, semmi megbánnivalót nem látott benne, és megrökönyödéssel konstatálta, amikor az általa oly nagyra becsült németek a háború után óriási pénzeket (ti. kárpótlást) fizettek a zsidóknak.
(A zsidók ajnározása a nyugati világban – azaz a holokauszt miatt érzett bűnbánat és a bocsánatkérés gesztusai – máig is határtalanul irritálja az arab világot, amely mindebben semmi egyebet nem lát, mint a média fölött gyakorolt zsidó hatalom bizonyítékát. Ezért roppant népszerű, szinte félhivatalos álláspont errefelé a holokauszttagadás, hiszen a zsidók szenvedéseinek elismerése megkérdőjelezné a zsidó állam elleni küzdelmük jogos voltát. A Franciaországban megbélyegzett és bíróság által elítélt, holokauszttagadó Roger Garaudyt az arab országokban hősként üdvözölték, és államfőnek kijáró fogadtatásban részesítették.)
A kezdetben törzsi alapon szerveződő, királyságként induló arab országok nagy részének útja a szocialista forradalmon keresztül vezetett a modernizációba. A Szovjetunióból importált ideológia arab nacionalizmussal, a diktatórikus államberendezkedés törzsi jegyekkel keveredett. Azáltal, hogy a legbefolyásosabb arab országok a modernizáció szovjet típusát választották, bekerültek a modern világ keleti felének gazdasági, politikai, ideológiai vérkeringésébe. A Nyugat-ellenesség új, tetszetős és hatékony ideológiai rendszerbe épült be, így az Izraellel szembeni gyűlölet is új elemekkel gazdagodott. Izraelt eddig azért utálták, mert a zsidók alattvalói státus kérelmezése helyett uralkodni jöttek Palesztinába, az iszlám–arab öntudat e kulcsfontosságú területére; mert fütyültek a helyi hagyományokra, és saját öntörvényű világot alakítottak ki; mert gyáva zsidó létükre katonai vereséget mértek a harcos mivoltukra büszke arabokra. A reakciós arab királyságok azonban, ódon átkaikkal, amelyet csak a náci Németországtól átvett frazeológia színesített, nem voltak túl szalonképesek. Mindjárt másképp festett azonban a dolog, amint nem “a zsidók elkergetése”, hanem “a palesztin nép elidegeníthetetlen jogainak kivívása” volt a céljuk. Indulataikat a korszak frazeológiájába öltöztetve így vált szalonképessé a “haladó arab országok” Izrael-ellenes dühe. Házi használatra ugyanakkor megmaradt a náci eredetű terminológia is. A háborúra készülő Irak vagy Egyiptom hazai sajtójában nyugodtan le lehetett írni, hogy “megöljük a zsidókat”, a nemzetközi színtéren viszont szigorúan ragaszkodtak a “cionista agresszor elleni felszabadító háború”-hoz. Gamal Abdel Nasszer egyiptomi elnök, a Szovjetunió szövetségese számos egykori SStisztet, köztük nem egy hajdani gettó- vagy lágerparancsnokot alkalmazott katonai és belbiztonsági infrastruktúrájának kiépítése során. (Mindez nem csupán “technikai szükségszerűség” volt, mint az Egyesült Államokban foglalkoztatott Werner von Braun és társai esetében. Amerika csak a technikai tudást vette át, a náci ideológiát nem. Az Egyiptomi Arab Köztársaságban dolgozó – és gyakran iszlám hitre tért – volt SS-ek a zsidógyűlölet modern formáival is megismertették új gazdáikat.)
A konfliktus dimenzióit még tovább növelte, hogy a nyugati országok által támogatott Izrael ellen fellépő arab országokat mindenekelőtt a Szovjetunió és csatlósai fegyverezték föl. A korábban inkább szimbolikus jelentősége miatt fontos szembenállás így geopolitikai dimenziókat kapott. A két nagyhatalom, az USA és a Szovjetunió a földkerekség számtalan helyi konfliktusában volt rivális, a közel-keleti háborúkat azonban kulcsfontosságúvá tette az arab–iszlám világ politikai súlya, a közel-keleti olaj növekvő jelentősége, valamint az a tény, hogy számtalan harmadikvilág-béli csetepatétól eltérően itt roppant arzenált fölhalmozó jelentős hadseregek álltak egymással szemben. Az 1973-as jóm-kipúri háborúban közel annyi tank vonult föl, mint annak idején a kurszki csatában, Izrael vagy Egyiptom légiereje pedig – nagyságát tekintve – a brit vagy francia légierővel vetekedett. A nagyhatalmak itt élesben mérhették össze fegyvereiket anélkül, hogy közvetlenül kerültek volna szembe egymással.
A harmincas években még helyi csetepaténak induló szembenállás a hatvanas évekre világhatalmi méretű konfliktussá nőtt, ahol Izrael a nyugati világ első számú exponense, szimbóluma volt, és ekképp rázúdult mindaz a szitokátok, amit egyfelől a kommunista országok, másfelől a fejlődő világ Nyugat-ellenes dühe és zsidóellenes indulata kitermelt. A nyugati világ akkor azonban még egyértelműen Izrael mellett állt. A zsidó állam számára ez volt a kegyelem rövid pillanata: a Nyugat iránta érzett szimpátiája széles körű konszenzuson nyugodott. Groteszk jelenetek zajlottak ez idő tájt: a hatnapos háborúban aratott izraeli győzelem hírére Amerikában volt nyilasok és excsendőrök szorongatták lelkesen zsidó emigránsok kezét, mert a kommunisták és zsidók harcában utóbbiakat tartották a kisebbik rossznak. A “keresztény Nyugat” akkor még egyértelműen a zsidó állam pártját fogta.
1967 után sok minden megváltozott. A konfliktus előestéjén sokak által már elparentált zsidó állam olyan győzelmet aratott túlerőben lévő ellenségein, amit szájtátva bámult a szabad világ, és minden addiginál dühödtebb frusztrációval fogadtak az arab és iszlám országok, valamint a kommunista rendszer. A Szovjetunió és csatlósai, valamint Kína megszakították diplomáciai kapcsolataikat a zsidó állammal. Miután legyőzni nem tudták, ezentúl a létezéséről sem kívántak tudomást venni.
Kevés kivétellel így tettek a harmadik világ országai is, amelyekkel – elsősorban egyes fekete-afrikai országokkal – Izrael a hatvanas évek közepéig baráti kapcsolatokat ápolt. A baloldali eszmék jegyében fogant zsidó állam szívesen osztotta meg más, vele egy időben függetlenné vált országokkal azt a tudását, amelyet a mocsarak lecsapolása vagy a sivatagos föld termővé tétele terén szerzett. A hatnapos háború során ezeknek a kapcsolatoknak is bealkonyult, az izraeli szakemberek többé nem voltak szívesen látott vendégek ezekben az országokban. (Hasonló forgatókönyv ismétlődött meg az Egyesült Államokban is: a fekete polgárjogi mozgalmakba bekapcsolódó zsidók, Martin Luther King harcostársai a hatvanas évek végétől kezdve megütközve tapasztalták a radikalizálódó, az iszlám felé orientálódó fekete mozgalmak erősödő antiszemitizmusát. A polgárjogiból Nyugat-ellenessé váló mozgalmak persze ismét a zsidókat, a sikeres modernizáció szimbólumait választották bűnbaknak.)
A harmadik világ Nyugat-ellenessége a gyarmatosítás évtizedei vagy évszázadai után persze érthető volt. Emellett a Gemeinschaft-típusú, nagycsaládon, klánokon, törzseken alapuló közösségek számára az a modernizációs ideológia volt felfogható, amely az új világot úgy festette le, mint a családi-törzsi viszonyok egyenes folytatását nagyobb méretekben. Az új országot egyetlen boldog és nagy családként építő szocialista társadalom egyszerű, érzelemgazdag és gyarmati mivoltukat “tudományosan” magyarázó felfogása sokkal közelebb állt hozzájuk, mint a nyugati világ bonyolult, jó–rossz dimenziót nélkülöző demokratikus technikái. A szovjet modell számos elemét (egypártrendszer, centralizáció, diktatúra, vezérkultusz) még azok az országok is alkalmazták (pl. Mobutu Kongója), amelyek egyébként a Nyugat hű szövetségesei voltak. Az újonnan felszabadult ázsiai, afrikai országok korántsem folytattak mind szovjetbarát külpolitikát, de önértelmezésükhöz a Szovjetunió – baloldali, népfelszabadító, gyarmatosítás- és Nyugat-ellenes – frazeológiája és ideológiája messzemenően hozzájárult.
A harmadik világ Nyugat-ellenessége a hatvanas évek végétől kezdve egyre erősebben Izraelre fokuszálódott. A Szovjetunió és az arab világ már előkészítette mindehhez a talajt, a struktúrák készen álltak, csak csatlakozni kellett hozzájuk. Így szakítottak meg minden kapcsolatot Izraellel olyan meglehetősen eltérő hagyományú országok, mint Kenya, Indonézia, Kína vagy Nigéria, melyeknek egész történelmük során vajmi kevés közük volt a zsidósághoz, jelenükben pedig Izraelhez. A geopolitikai hatalmának csúcsán lévő Szovjetunió ebbéli ösztönzéséhez társult az arab világ ölébe hullott mérhetetlen gazdagság, az olajkincs.
Izraelnek a diaszpóra zsidóságától átvett bűnbak szerepe ekkorra teljesedett ki. A cionista pionírokban kezdettől nyugati betolakodókat látó helyi arab törzsfők és értelmiségiek mellé fokozatosan fölzárkóztak az arab országok, majd az ötvenes évektől a Szovjetunió (és csatlósai), amely nagyobb politikai befolyást remélt a baloldali fordulaton átesett arab országok támogatásától, mint a kezdetben favorizált Izraelétől. (Itt persze nemcsak az arab országok nagyobb területe és népessége esett latba, hanem a berendezkedő arab szocializmus jellege is, amely éppolyan antidemokratikus és brutális volt, mint a szovjet rendszer. A baloldali idealisták által alapított Izrael végig megmaradt demokratikus, így szovjet szemmel nézve kezelhetetlen államnak.) 1967 után a fenti táborhoz csatlakozott a mérhetetlenül heterogén fejlődő világ java része, amelynek identitásában az egyetlen közös pont az – amúgy érthető – Nyugat-ellenesség volt.
Izrael elszigeteltségéhez hozzájárultak az 1968 után a nyugati világ szellemi életében bekövetkező változások is.
A hidegháború beköszöntével új frontvonalak alakultak ki Európa közepén. Az új konfliktus nem kedvezett az önvizsgálatnak, a nyugati világ napirendre tért a zsidók kiirtásának ügye fölött, és nem feszegette saját ebbéli felelősségét. Rossz lelkiismeretének ellensúlyozására lelkesen támogatta Izraelt, ahol a sokat szenvedett zsidóság próbált új hazát teremteni magának. Az újbaloldal színrelépése fölborította ezt az egyensúlyt. A 68-asok súlyos bírálattal illették a háború utáni nemzedék hallgatásra épülő konszenzusát. Ennek felrúgása nagyban hozzájárult egy olyan légkör kialakulásához, amelyben a holokausztért viselt felelősség is fölvethető volt. A német önvizsgálat is ekkor kapott új lendületet. A kapitalizmusellenes újbaloldal azonban gyakran Nyugat-ellenes is volt, és lelkesen pártolta a harmadik világ elnyomott népeit. Ez nem kedvezett Izraelnek, amely “alkutya” szerepéből 1967 után maga is “főkutya” lett azáltal, hogy a hatnapos háborúban elfoglalt területeken több mint egymillió palesztin került fennhatósága alá. “Izrael a Nyugat, a palesztinok az elnyomott harmadik világ” – az egyre befolyásosabb újbaloldali felfogás szerint most ez volt a felállás. (Az újbaloldal legradikálisabbjaiból kerültek ki aztán a hetvenes évek terroristái, akik több Izrael-ellenes terrorakcióban működtek együtt a Palesztin Felszabadítási Szervezettel.)
Paradox helyzet állt elő: a holokauszt roppant súlya egyre nyilvánvalóbb lett a nyugati közvélemény előtt, miközben az áldozatok Izraelben élő utódai egyre erősebb nemzetközi kirekesztettség és megbélyegzettség árnyékában éltek. (Pszichológiailag persze érthető volt ez a magatartás: a zsidókkal szemben oly roppant morális teher alatt görnyedő európai nemzetek úgy tudtak e teher legalább egy részétől megszabadulni, hogy bebizonyították maguknak: ma a zsidók nem sokkal jobbak, mint amilyenek ők vagy szüleik voltak annak idején.) Jellemző volt e kettősségre Willy Brandt akkori német kancellár magatartása, aki a varsói gettó áldozatainak emlékműve előtt térdre hullott, majd a jóm-kipúri háború napjaiban nem engedte országa területén leszállni az Izraelnek utánpótlást szállító amerikai gépeket.
A Szovjetunió és az arab országok persze minden tőlük telhetőt elkövettek, hogy kiaknázzák ezt a helyzetet. Nem riadtak vissza a politikai pornográfia mutatványaitól sem: 1983-ban Varsóban hivatalos ünnepséget rendeztek a gettólázadás negyvenedik évfordulója alkalmából. Az ünnepségen – miután Marek Edelmant, a fölkelés egyetlen Lengyelországban maradt résztvevőjét házi őrizetbe helyezték – felszólalt Jasszer Arafat, a PFSZ elnöke, aki a gettó harcosait saját fegyvereseihez, az izraelieket pedig a nácikhoz hasonlította.
Ez az időszak volt a zsidó állam nemzetközi elszigeteltségének csúcspontja. 1975-ben az ENSZ Közgyűlése rasszista ideológiának bélyegezte Izrael államalapító eszméjét, a cionizmust. A befogadó európai országok reménytelennek tűnő antiszemitizmusától menekülni kívánó cionisták két nemzedék után eljutottak oda, ahonnan elindultak: a zsidó állam a kirekesztettség és megbélyegzettség olyan állapotába került, mint a zsidók az emancipáció előtt. 1970 és 1980 között az ENSZ közgyűlésén évente átlag harminc alkalommal ítélték el Izraelt, nem beszélve a világszervezet különböző egyéb fórumairól. Vízügyi konferenciákon a vizek szennyezésével vádolták (lásd: kútmérgező zsidók); egészségügyi konferenciákon arab gyerekek megmérgezésével (a palesztin médiában ma is ismert vád, hogy izraeli orvosok AIDSes fecskendővel oltottak be arab kisgyerekeket); békekonferenciákon mint nem békeszerető államot bélyegezték meg. Ha a több mint egymillió kambodzsait kiirtó Vörös Khmer-rezsimet rémuralmának esztendeiben tizedannyiszor ítélték volna el, mint ugyanezen idő alatt Izraelt, ma talán kevesebb ember halála száradna a lelkükön. A példákat persze itt is lehetne folytatni: köztudomású, hogy a harmadik világ helyi háborúiban (országokon belül és országok között) 1945 óta sok millió ember vesztette életét.
Az antiszemitizmus 1945 után új arcot öltött. A hagyományos zsidóellenesség a holokauszt után tarthatatlanná vált. Ahhoz, hogy ismét vonzó lehessen, a kor nyelvén kellett megszólalnia. Ez a háború után a baloldal nyelve volt: szabadság, demokrácia, emberi jogok, küzdelem az elnyomás ellen stb. Amíg egy rövid átmeneti periódusban (1945 és 1968 között) a nyugati világ még a régi nyelvet is beszélte, az antiszemitizmus tűrhetetlen volt, hisz ezt a Harmadik Birodalom lejáratta. Mikor a baloldali diskurzus 1968 után uralkodó nyelvezetté vált, nem volt akadálya annak, hogy a zsidóság első számú reprezentánsát, Izraelt vádolják meg rasszizmussal, elnyomással, fasizmussal stb. Az addig csak a szovjet blokkban és az arab világban uralkodó nyelvezet kiterjedt Európára és a fejlődő világra is. Húszévnyi idő kellett ahhoz, hogy az antiszemita indulatok megtalálják új kifejezési formájukat.
(Épp húsz év kellett ehhez a 19. században is, amikor az emancipáció után, a haladás és a liberalizmus korában a vallási alapú antijudaizmus már nem volt elég mozgósító. A kor tudományos és politikai nyelvén megszólaló modern antiszemitizmus Nyugat-Európában felváltotta, Kelet-Közép-Európában pedig kiegészítette a vallási alapú zsidóellenességet. Hatvan évvel később az anticionizmus Nyugaton felváltotta, az iszlám világban pedig kiegészítette a vallási antijudaizmust és a modern antiszemitizmust.)
A kérdésre tehát, hogy a nemzetközi híráradatban a hatmilliós Izrael miért szerepel többet, mint Franciaország, Kína vagy India, ez a válasz: a zsidó állam a bűnbak a harmadik világ elmaradottságáért, az arab és iszlám világ frusztráltságáért, valamint a nyugati világ zsidókkal szemben érzett rossz lelkiismeretéért.
A bűnbakkal szemben, amelyre a fél világ önti rá projekcióit, egy makulátlanul tiszta harcosnak kell állnia. Ez a szerep a palesztinoknak jutott. A palesztinokat 1967 előtt nem nagyon ismerte a nemzetközi közvélemény. Amíg az arab világ közvetlenül háborúzott Izraellel, nem volt rájuk szükség. A Gázai-övezet, valamint a Jordán nyugati partja, amelyet most az egész világ az eljövendő palesztin állam ősi földjének tekint, akkor egyiptomi, illetve jordániai fennhatóság alatt állt. E két országnak természetesen esze ágában sem volt bármiféle autonómiát adni az itt élő arab lakosságnak. Ez a kérdés csak akkor merült fel, amikor ezeket a területeket Izrael elfoglalta. 1973 után, mikor nyilvánvalóvá vált, hogy Izraelt fegyveres erővel nem lehet letörölni a térképről, a háborúzás gondolatával felhagyó arab országok a “cionista entitás” elleni fegyveres harc jogát a palesztinokra delegálták. A fegyveres harcot (többnyire a polgári lakosság elleni terrorista merényleteket) a nép nevében a Palesztin Felszabadítási Szervezet irányította. Miután Izrael a fél világ bűnbakja volt, a palesztinok a fél világ üdvöskéi, az Izrael elleni harc szimbólumai lettek. Szerepük éppoly jelképes, mint Izraelé: az elnyomó Nyugatot jelképező zsidó állam ellenében ők voltak az elnyomott gyarmati népek képviselői. Sorsukkal 1967 előtt (míg egyiptomi, illetve jordániai uralom alatt éltek) a kutya sem törődött. 1967, de még inkább 1948 előtt legfeljebb palesztinai arabokról hallhatott a világ. 1967 után (amikor a demokratikus Izraeltől sokkal több jogot kaptak, mint amennyit korábban élveztek) az egész világ megismerhette az elnyomás ellen folytatott hősi harcukat. Ekkor tudhatták meg egyebek között, hogy a palesztinok valójában az ókori filiszteusok leszármazottai, régebbi lakosai tehát ennek a földnek, mint a zsidók.
Sorsukkal, amennyiben annak nincs köze a zsidó államhoz, ma sem törődik senki. A palesztinoknak “otthont” adó szíriai vagy libanoni menekülttáborok inkább hasonlítanak internálótáborra, mert lakóinak mozgásszabadságát, a környező lakossággal való érintkezésük lehetőségeit erősen korlátozzák. Mivel azonban nem Izrael az elnyomó, az itt élők sorsa hidegen hagyja a világot. Hasonlóképpen nem érdekelte a világot az Öböl-háború után a gazdag olajmonarchiákból kiebrudalt félmillió palesztin vendégmunkás, akiket Irakot támogató magatartásuk miatt eresztettek szélnek. A palesztin nép létezésének raison d’ętreje a cionisták elleni küzdelem. A világ számára csak ebbéli minîségükben érdekesek. Ezt, ha nem feltétlen tudják, de érzik a palesztin tömegek is. A nyugati forgatócsoportok megjelenésére csak akkor számíthatnak, ha izraeli katonákat dobálnak kövekkel. Ha saját uraikat, a Palesztin Autonómia korrupt és önkényeskedő vezetőit kezdik bírálni, nem sokáig maradnak szabadlábon (vagy életben), és sorsukkal senki sem törődik. Ha az izraeli katonák ellen vonulnak, a világ hősei lesznek. Világos, hogy az utóbbit választják: az elnyomás elleni küzdelem mártírjaként elesni a nyugati tévékamerák előtt vonzóbb perspektíva, mint egy korrupt harmadik világbeli rezsim névtelen áldozatának lenni. (Az áldozatok után járó pénzbeni kárpótlásról nem is beszélve.)
A palesztin nép az Izrael elleni harcban született, így társadalmának rendes állapota a mozgósítás vagy az arra való felkészülés. Az örökös hadiállapot ideológiai magyarázata az, hogy a nép forradalmi felszabadító háborúját vívja a cionista agresszor ellen. Miután a cionista agresszor felszámolása rövid távon nem valószínű, a nép (értsd: a vezetők) hosszú harcra rendezkedik be. Állandó mozgósítás, a permanens forradalom állapotában él. A forradalom mobilizálja az egész társadalmat, a gyerekek is hadra foghatók lesznek. Az 56-os pesti srácok óta tudhatjuk, ha “buli van”, a gyerekeket hat ökörrel sem lehet visszatartani. (Az összecsapások kezdetén Jasszer Arafat gondoskodott arról, hogy a gyerekeket ne akadályozzák egyéb elfoglaltságaik: bezáratta az iskolákat. Pár héttel később az iskolák újra indultak, de a gyerekek iskolába jövet és menet ma is meg-megállnak az izraeli állások mellett egy kis kődobálásra.) A kődobáló (gyakran 8-10 éves) gyerekek hadba vetése az izraeli katonák ellen a nyugati világ tévékamerái előtt az adu ász a palesztinok és a mögöttük álló arab–iszlám világ számára: ártatlan igazság és sátáni gonoszság küzdelmét semmi sem illusztrálhatja ennél fényesebben. Hogy miféle társadalom az, amelynek morálja megengedi nyolcéves gyerekek harcba küldését, azon a nyugati világ nem gondolkodik el.
Ha valóban két nép együttélésének problémájáról lenne szó, a palesztinok természetesen már rég belenyugodtak volna az izraeli fennhatóságba, mint ahogy az iszlám világban élő számtalan más kisebbség is tudomásul veszi a többség gyakran brutális uralmát. A palesztinok azonban az arab és az iszlám világ Nyugat-ellenes harcának letéteményesei, mint ahogy Izrael a Nyugat és a modernizáció gonoszságaiért felelős bűnbak. Ezért teljesen hatástalan és céltalan minden olyan jóindulatú kommentár, mely szerint “a két népnek együtt kell élnie, mert nincs más választásuk; fegyveres harc helyett meg kell egyezniük” stb. E racionális buzdítás a bűnbakképzés irracionális mechanizmusait nem képes fölszámolni. A bűnbak azért van, hogy a saját szorongásaink, frusztrációnk keltette indulatokat rávetítsük, és azokat megtoroljuk, nem pedig azért, hogy megegyezzünk és békében éljünk vele. Ahhoz, hogy a bűnbakból emberi lény legyen, a bűnbakképző társadalom uralkodó normáinak kell megváltoznia.
Ezek az uralkodó normák változtak meg a harmadik világ azon országaiban, amelyek 1985 után helyreállították kapcsolataikat a zsidó állammal. Ez tükröződik az ENSZ 1991-es határozatában, amely visszavonta a “cionizmus = rasszizmus” határozatot. A Szovjetunió megszűnésével vereséget szenvedett a kommunista ideológia, a modern Nyugat-ellenesség letéteményese. Az ideológiai orientációjukat vesztett fejlődő országok Nyugatellenessége legalábbis alábbhagyott, így Izrael bűnbak szerepe megszűnt. Fekete-Afrika számos országa, India, Kína nagykövetet cseréltek a zsidó állammal.
Az arab–iszlám világot, a modernizáció korszakának nagy vesztesét azonban a kultúrájában mélyen gyökerező Nyugat-ellenesség mindeddig meggátolta, hogy “megadja magát” a győzelmes Nyugatnak, átvegye annak társadalmi – vagy legalább gazdasági – modelljét, amiként tették azt a Távol-Kelet országai. Ehelyett – a szocializmus kimúltával – a Nyugat-ellenesség újabb ideológiájával, az iszlám fundamentalizmussal próbálkozik. Ez a legtöbb arab országban nem hivatalos ideológia, de befolyása olyan súlyú, hogy a vezető elit sem vonhatja ki magát hatása alól. Mivel ez aligha lesz a nyugati liberalizmussal és piacgazdasággal versenyképes társadalomszervező elv, a további konfliktusok és frusztrációk be vannak programozva. Így be van programozva a környezetéből kirívóan fejlett és sikeres zsidó állam további bűnbak szerepe is.
A cionizmus alapító atyái hajdan azt remélték, hogy a “normális” zsidó állam megszületésével népük végre kiszakad a gyűlölet szüntelen körforgásából. Álmaik helyett azonban lidércálmaik váltak valóra: maga a zsidó állam vált fékeveszett indulatok célpontjává. A középkorban metszeteken és festményeken megjelenített, a náci időszakban filmen életre keltett gyerekgyilkos zsidó rémmeséje újra fölelevenedett: az arab világ által (az izraeli katonai ellenőrző pontoknak nekihajtott gyerekek fölhasználásával) tálalt történet a CNN globális hírtelevízió jóvoltából otthonok százmillióiba jut el. A különbség csupán annyi, hogy a gyilkos zsidót ma izraeli katonának hívják.