A vitaminfrusztált titkárnő, az öreg pénzügyes,
a műszakiak kinyúlt pulóverben, vizes zsemlével a kezükben,
a “helyettes asszony”, aki szép és jó, mint egy idea visszfénye,
a lassan lépkedő, gondoktól áttetsző szerkesztők
ilyenkor már nincsenek. Marad a könnyű spejzszag,
a szivárgó tiltott illat, a faliújságon lebegő meghívók,
a cédula a folyosón a Sorsfordító Klubról
(karizmatikusok?, világenergiával gyógyítók?)
Ilyenkor gyógyítják magukat a gépek.
És leveskavarás közben már a falon át érzik
az összetéveszthetetlen vidámságot a ház családanyái.
De a sutyorgás, pusmogás, sugdosás, széktologatás,
szoknyasuhogás, csikorgás, kuncogás, kergetőzés,
sóhajtozás, lihegés csak ezután kezdődik. Ki szabadítja fel a fájlokat?
És mért dobják minden reggel a Sorsfordító Klub
céduláját és a meghívókat a szemétkosárba?
Délelőtt a levegő még a felszabadult sürgés-forgásra
emlékeztet. A “helyettes asszony” szerint a szomszéd nő
részeges, magányos és (de) kicsapongó,
igazi álkulcs-machinátor, sebeket ejt
a kéziratokon, regényrészeket hasít ki
a gépek gyomrából, összekeveri a neveket és parancsokat,
bejön a szerkesztőségbe, és egymagában mulat.
Egy gésa öltözik, majd levelet diktál,
vár még, a haját igazítja, körme hegyével
gyümölcsöskertet rajzol egy üvegtálra
üvegből a körmei, és üvegből van a kert is,
reggel tüllel borítja, kék lakkal borítja este, így él,
üzeneteket kap, ha nem vigyáz, madarak törnek rá.
A szeretői csak annyit árthatnak, mint az eső
az üvegkertben. Hisz ő a hóról álmodik.
(gyerekversek)
Egy málnabokor
csak suttog a földön,
szelíden kerüli
a reggelizők, a kertész,
a tornácra papucsban kilépő
háziasszony pillantásait,
még mélyebbre hajol,
ha érzi, figyelik,
pedig ő növekszik,
gyökerei tanulmányozzák a házat,
érzi a kis földrengéseket
(amit csak a növények éreznek)
a ház titkos hibáit,
a mulasztásokat, réseket, az építők tévedéseit
és a háborút, amely majd összedönti.
Virágnyomok között él a beteg és az orvos
két édes fűszerekkel teli, egymást gyógyító test,
emészt a szerelem, mondja harangvirágszínű szoknyában
a beteg, elemészt ez a surrogó, lágy esőhöz hasonló beszéd,
felel az orvos, esténként zsírt és kenyeret eszik,
vagy csak hallgat, mert gyógyító fű a beszéd, illata édes,
évek, évek múlnak hiábavaló, titkos szerelemben.
A függönyök között elengedem a szobát,
a délután vége, várom a szavakat.
A gyönyör ez: lassan engedni el a dolgok
körvonalait. Beszélni tanul minden, a levegő
körülöttem, a tarkóm, az ujjaim. Mintha
hátradőlnék, és hagynám a széket
hátracsúszni. A lassan nehezedő levegőben
próbálgatom: visszatérek-e?
Ezen a hagymázas, vírusos-influenzás földön
szenved-e vajon a fény?
Én szenvedek. Vágyakozom télen, és mint a megütött légy,
úgy megyek a nyári forróságban.
Hév vagy fagyos legyek? Ha az indulatos csillagra gondolok,
tudom, iszonyú a kívánságod.
Akkor lennék boldog, ha látnám, a létezők önmaguktól fénylenek,
Ha melegek, sugárzók lennének a növények,
és az állatokat, mikor rejtőzködnek, elárulnák saját fényeik.
Szabadon jönnék-mennék e létezők világította világban,
és a nap, e közömbös csillag híján, végre azt is megtudnám,
te vajon hideg vagy-e vagy hév.
Ez a spanyol színház, a spanyol kórterem
a kórházban. Sápadt magányosok, ifjú szenvedélybetegek,
körmük hosszú, csapatban élnek. Karomban
a folyosón (szokványos vérvétel) az ápolónő
vénát keres, hallgatom közben a szerelem-
és kártyaparti-zajt a másik emeleten.
Hiába jövök gyógyulni, mindig irigykedem.
Sóvárgok a betegségeikre,
hogy nincs ágytál a szobájukban,
a veszélyre, hogy ingerültek lehetnek
A szemük friss: láz- és szenvedélybetegek.
Ahogy ülök
és szokás szerint elkívánok,
gondolkodom,
hogy engem ki kíván ilyen
hevesen.
Kinek a szemében vagyok
ifjú szenvedélybeteg.
Ki kívánja most az életemet
a vénámat kereső tűkkel.
Ki mondja
hevesen, nem-én-lenni vágyom.
Ő igen.