Amikor kibírhatatlan az erdő.
Valami, ami időtlenül
legtisztább önmagát mutatja,
valaminek a legtisztább
önmagában járkálsz órákat, te,
hazugságokkal és elhallgatásokkal
és be nem ismerésekkel teli.
Menekülsz innen, mert minden
fatörzsben és félbetört
pitypangszárban elmulasztott
és elszalasztott lehetőségeidet
látod, nyomaszt a tökéletesség,
de nem menekülhetsz, akárhova
nézel, ég, föld, folyó.
“honnan ez a halálos szomorúság”
Mikor lefelé jövünk a hegyről,
januári szürkületben.
Az elszótlanodás, valami növekvő,
halálos szomorúság, és hirtelen
meghallom, ahogy zörög a
hátizsákban az összegyűrt
alufólia, amibe a szendvicseket
csomagoltam, a fényképezőgép kezd
minden lépésnél kellemetlenül az
oldalamhoz csapódni, érzem a sár
súlyát bakancsomon. Öntudatlanul
is a kocsma felé kanyarodunk,
gyorsan, szótlanul iszunk, és
próbálunk nem gondolni arra a
pillanatra – éppen ettől gondolunk
mindig csak erre –, mikor magunk
mögött hagytuk az erdőt.
Az esőt hallgatni a
madármegfigyelő-kunyhóból
ahogy a sziklák elvizesednek
idehallatszik a patak is
nagyon mélyről jön a hangja
mint egyszer egy másik
hegységben alig száz
kilométerrel északabbra csak
hogy magasabban legyünk ez a
folyamatos hiányérzet hegyre
menni annyi mint az éghez
közelebb törekedni ahogy a
kitalált kínai filozófus
elképzelt haikuja mondja
Az a kunyhó még nincs
felépítve ahol kihúzhatnék
egyszer egy májust a
zsindelytetőt öreg bükkök
karistolnák a zivatarok
szaga megülne ruháimban
kakukk és fülemüle altatna
el nézném a növekedést a
kitárulkozást nem
gondolkodnék nem vonnék le
következtetéseket csak
néha hajnalonként
ismeretlen virágok illatára
ébrednék és kitörne belőlem
az oktalan sírás nem ez a
kunyhó még nincs felépítve
bennem